Dunántúli Napló, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-17 / 298. szám
DON PASQUALE Donizetti operáidnak bemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban ZRÍNYI Darvas József drámája a Thália Színházban KELLEMES meglepetésként aranyozott betűkkel nyomtatott meghívó invitált pénteken estére: „Don Pasquale és a bájos Norína 1967. december 15-én este 7 órakor kötnek házasságot (először) a Pécsi Nemzeti Színház központi házasságkötő színpadán.” E kecses ötlettel megfogalmazott kis kartonlap mór előlegezi a színpadon majd látható házassági komédia — Donizetti: Don Pasquale című háromfelvonásos vígoperája — minden derűjét, sziporkázó szellemességét. Az olasz operairodalom nagy triászának: a briliáns technikájú, elbűvölő humorú Rossininak, a szomorkás hangon daloló Bellininek és az ugyancsak csonkán maradt életutat bejárt Donizettinek egy-egy alkotását még ma is szívesen tűzik műsorra az operát játszó együttesek. A pécsi operaszínpad is vendégül látta már korábban Figarót, a sevillai borbélyt, az elmúlt évadban pedig a tragikus sorsú Luciát. Csak a catanlai Belllni áradó dallambőségű operáinak hősei váratnak még egyelőre magukra. Helyettük ismét Do- nizetti-melódiákat éneklő római polgárok népesítik be a színpadot: az öregecske Don Pasquale, a pajkos Norina, a szerelmes Emesto és Mala- testa doktor. A sötét szenvedélyeket felkavaró Lammer- moori Lucia után ez a derűs, napfényes vígopera valósággal felüdít. A Don Pasquale a Szerelmi bájital mellett Donizetti világsikert aratott, legnépszerűbb vígoperája. 19 , nap alatt, tüneményes gyorsasággal készült, és a szövegkönyv (szintén Donizetti műve) arról szól. hogyan leckézteti meg az öregedő Don Pasqualet Malatesta doktor, s egyben hogyan rendezi el az ifjú szerelmeseknek. Normának és Emestónak, Pasquale unokaöccsének a sorsát Mulatságos, jól érthető, reális cselekmény tehát az opera alapja, mely számtalan lehetőséget biztosított Donizettinek a szellemes zenei megoldásokhoz. E könnyed, áradó dallamosságú muzsika, az igényes szórakozást nyújtó színpadi játék méltán vonzza világszerte a Don Pasquale előadásaira a közönséget és remélhetőleg a sikeres péntek esti bemutató után a pécsi színházlátogatókat is elbűvöli majd, új híveket szerezve e műfajnak. A PÉCSI ELŐADAS ugyanis rendelkezik csaknem mindazokkal az adottságokkal, melyek a színvonalas, jó értelemben vett módon szórakoztató operaelőadás közönségsikerének előfeltételei. Érződik az a törekvés, hogy a meglevő körülmények, lehetőségek és adottságok között élvezetes előadás szülessék. Ezt elsősorban a szereplő ötös biztosítja, közöttük is természetesen a feladat döntő része a címszereplő Marczis Demeterre hárul. A tehetséges. a színház falain túl is elismert énekesünk az operairodalom sokfajta szerepét mondhatja magáénak a Don Carlos Fülöpjétő! a Don Juan címszerepéig. A Windsori víg nők bővérű Falstaff lovagja áll talán legközelebb a mostani Don Pasquale alakításhoz. Az énekszólam nehézségeit könnyedén győzi és hozzá kitűnő humorral ko- médiázik. Érdeme a tisztán érthető szövegmondás, ami egyébként a többi szereplőnek is dicséretére válik. A III. felvonásbeli, ún. „hada- ró-duett”-et méltán kellett megismételni. Ágoston Edit olyan szépen énekel, mint mindig. Norina híres áriája, az opera egyik gyöngyszemeként csendült fel előadásában. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy Ágoston Editnek nemcsak koloratúr hangja az értéke, hanem jéllemformáló színészi készsége is. Mindezt a korábbi szerepeiből már ismert komé- diázó kedvvel csinálja, amire különösen a II. felvonásban nyílik lehetősége. Bolla Tibor egyéniségéhez jól illik Malatesta doktor szerepe. Baritonjának kellemes tónusa és mértéktartó játékmodora jelentős értéke az előadásnak. Emesto szerepében Wágner Józsefet hallottuk. Hangi adottságait, játékkészségét a tőle telhető legnagyobb igyekezettel próbálja az együttes szolgálatába állítani. Ez legmaradék- talanabbul az előadás zenei csúcsát jelentő II. felvonásbeli nagy quartettben sikerül. A jegyző rövid szerepében Berczeli Tibor lépett a színpadra. DONIZETTI ragyogóan megkomponált énekszólamai minden egyebet háttérbe szorítanak ugyan, mégis a legnagyobb dicséret hangján szólhatunk a kórus teljesítményéről. Meghazudtolva változatlanul kis létszámát, maradéktalanul szólaltatta meg a „háznép karát", mely roppant szellemes, igazi bravúrszám. Mindezért elsősorban Károly Róbertét illeti elismerés. A zenekar már a nyitány hibátlan eljátszása után nagy tapsot kapott, a továbbiak során is hivatása- magaslatán állott Szabó László derűt sugárzó, a cselekménnyel együttjátszó, lendületes vezényletével. Az ez alkalommal első ízben bemutatkozó karmestertől további sikeres munkát várunk. Az előadás játékosságát hangsúlyozták Pintye Gusztáv bűbájos, levegős színpadképei, valamint Fekete Mária színgazdag kosztümjei. Az előadást Horváth Zoltán rendezte, a tőle megszokott humorérzékkel, ötletgazdasággal. A színpad világos elrendezésén, a szereplők szellemes mozgatásán túl fáradhatatlanul sziporkáznak ötletei túlnyomórészt a n. felvonásban, a két szélső felvonásra már kevesebb jut belőlük. Az operatársulat együttesének közös munkáját dicséri a Don Pasquale előadása, mely megérdemli a közönség szeretetét és érdeklődését. Dr. Nádor Tamás A Zrínyi-dráma több mint egyesztendős előélete Baranyához fűződik. Nemcsak a színhely, s a „mecénás” jogán, hanem azért is, mert a dráma tavaly őszre elkészült egyik részét a pécsi színház mutatta be a 400 éves szigetvári jubileumkor, s a teljes művet a Jelenkor közölte elsőként A Zrínyi végleges, kiteljesedett formáját mégis most, a fővárosi Thália Színház előadásában nyerte cl. A Zrínyi történelmi dráma, a szó valódi és eredeti értelmében. Zavartalan és reális történelmi képsor, amelyet nem háborítanak utalások, s amelyben minden tett, minden szó és minden jellem az 1560-as évek sajátosságait hordozza. A színpadon a dráma még a kronologikus szerkezetet is visszanyerte, önálló első résszé alakultak az 1563-as pozsonyi királyválasztó országgyűlés eseményei, amelyek az írott drámában még az ostromra váró Zrínyi előtt szaggatott emlékképek formájában jelentek meg, és az előbbi logikus folytatásaként drámai második rész lett azokból a jelenetekből, amelyekben Zrínyi megvívja a maga utolsó nagy belső harcát, s végül Szigetben marad, hogy felvegye az eleve kilátástalan küzdelmet a hatalmas török sereggel. Ez a szerkezeti megoldás — s már itt meg kell jegyezni, hogy az előadást a Kossuth-díjas Kazimir Károly rendezte — végül is javára vált a drámának. Töretlen ívként bontakozik ki a súlyqs tanulságokkal szolgáló tragédia, hiszen Zrínyi az első részben még ereje teljében jelenik meg; Miksa így tárgyal vele: „Van hatalmad: egyik legnagyobb az országban.” A kérdés kezdetben nyíltnak látszik: ha Zrínyi nádor akar lenni, mögéje áü a nemesség többsége, s ő majd, mint nádor, megkérdezheti az ország- gyűlés színe előtt Miksát, mit akar az országgal. Hisz Miksa akkor még nem magyar király. Ám, a konfliktus valamennyi szála itt lappang már, a pozsonyi országgyűlés forró hangulatában : az eszme, az ügy, amire Zrínyi Miklós fölesküdött, Miksa számára legfeljebb taktikai kérdés, a török kiverése csak Zrínyi számára főcél, Miksa hatalma kiterjesztésére gondol. Forgách püspök az esztergomi érsekségre, s ki-ki, a Zrínyi mellé álló főurak közül, a maga egyéni céljaira. Ebben az első nagy összecsapásban is Miksa győz már, ha ez a vereség Zrínyinél e pillanatban még nem is végzetes. A második részben mindezek a szálak már vastag indaként fonják körül az utolsó kiutat kereső Zrínyit. A török hadsereg nekilódult, Szigetvár vakondtúrás csak az útjában. Zrínyi előtt csupa zsákutca: vagy elfogadja a török ajánlatát, feladja Szigetet, szövetséget köt és harmadikként királlyá lesz a feldúlt országban, vagy fiatal feleségével és a kisfiával menekül, hátralévő éveiben megpróbál magánemberként, gazdag főúrként, semleges ember módjára kedvére élni. Joga, sőt „írása” van ehhez a választáshoz. Zrínyi számára azonban mindez élete megtagadását, az eszme megtagadását jelenti. Amikor Miksához siet, hogy megkísérelje még egyszer meggyőzni, már a vesztes kilátástalan helyzetéből teszi. Zrínyi ezekutáh még ingadozik: fia, Zrínyi György az iüúziók nélküli józanság oldaláról ostromolja, tanítványa és helyettese, Alapi Gáspár, meg hűséges Dandó hadnagya viszont az eszme megtestesítőjének rendíthetetlen kitartását követelik rajta. Zrínyi, a 16. századi főúr, a vaskos realitás talaján áüó, sokszor kegyetlen, sokszor kíméletlenül harácsoló főnemes. nem isten-ember. Nem is fut a dicsőség délibábja, az oktalan vértanúság, az értelmetlen hősködés után. De felismer valamit: „Nekem is egy az életem ... De akkor is igaz, hogy én ott máma este az óváros terén szembe néztem egy tömeggel, s belémvágó- dott az érzés: ez a hazám, ez Magyarország! Ha másért nem, ezekért vállald az életedet úgy, ahogy van... Mindenkit elárulhatok, de őket nem! Az életemnek úgy lesz értelme... ha lesz ... annyi csalódás után egyáltalán ... De az élet mindig az értelmét keresi... azt hiszem, élet se lenne e- nélkül.” És marad. A dráma két szinten keresi a felvetett kérdések, sorsok és döntések igazolását. Egyfelől nyilván egy folyó vitába szól bele Darvas József ezzel a drámával. leteszi vele a voksota „dezilluzionista” történelemszemlélettel szemben. Lényegében azonban szó sincs arról, hogy a történelmi illúziók mellett szólna egyetlen szót is, hiszen Zrínyi-ábrázolása meglehetősen szigorú, realista és mentes mindenfajta idealizálástól. Másfelől a dráma — természetesen — ma is létezői, általános kérdésekre keres választ, mindenekelőtt az eszméhez való hűség problémája izzik át a történelmi miliőn, egészen napjainkig, megvallatva az eszme fogalmát is, amely ebben a drámában nem elvont szólam, nem élettetec csontváz, de nem is az ellenkezője: lehántja magáról mindazt a ferdülést, vagy sallangot, amit az eszmének egyes emberekhez való kötése okoz. Az ennél lényegesen bonyolultabb és kiterjedtebb problematikáját a dráma feszült dialógusokban, pompás — ízlésesen archaizáló és mértéktartóan ízes — stílusban, a jellemek kristálytisztán ábrázolt viszonylataiban fejezi ki. A tiszta és világos szerkezetet nem zavarja az érdekes, de nem feltétlenül szükséges indítás. (Magnóról hallható, egymásnak ellentmondó „igazságok”, dzsessz-mu- zsikára táncoló mai fiatal pár.) Ami viszont a jellemek tökéletes kibontását, a dráma nyelvében rejlő nagyszerű lehetőségeket illeti — a Thália Színház színészgárdáját valóban csak felsőfokú jelzők illethetik. Zrínyit Nagy Attila külsőre is olyan robusztusra, erőteljesre, nyersre formálta, hogy pusztán a maszk, az impozáns jelmez, a mozgás és a harsány-hatalmas megjelenés eleve sugallja: íme, itt van Zrínyi, a rettenthetetlen katona és hadvezér, a kegyetlen oligarcha, a durva és kíméletlen feltörekvő nemes. Ám ezek csak a külső jegyek. Nagy Attila színészi képességeinek legjavát nyújtotta, amikor meggyőzően meg tudta mutatni a szigetvári oroszlán kétségbeesett erőlködését, körmeinek kicsorbulását, majd a megszolgált és kikínlódott bölcsesség magaslatain hőssé válását is. Nagy Attila Zrínyije azonban legragyogóbban ott tudott kibontakozni, ahol két ellentétpárja, esküdt ellensége, végzetének hordozója, Miksa császár és Forgách püspök állt szemben vele. Latinovits Zoltán Miksa császárban hátborzongató simaságú, fölényű és hatalmú ész-embert formált, a cinizmusnak és az érzéket- lenségnek, a hatalom kegyetlenségének és a történelmi szükségszerűségnek olyan egyvelegét, amely már néha a színpadon, szemmel láthatóan vált szimbólummá. Forgách püspök Somogyvári Rudolf alakításában a szintén eszes, de jóval kisstílűbb ellenfelet jelentette, kettejük ösz- szecsapásai „emberibbek" voltak, hisz Forgách püspököt emberszabásúvá tette sunyisága, mohó felfelé törekvése, bolhaszúrásokra M hajlamos bosszúvágya. A parádés szereposztás következtében szinte az egész névsort fel lehetne sorolni, mégis: Peti Sándor érdemes művész szenilis Ferdinándja mintha kicsit a népmesék bolondos öreg királyait elevenítette volna föl, Buss Gyula csöndes, szívós és sötét tekintetű Ala- py Gáspárt, Mécs Károly heves, és mégis józan Zrínyi Györgyöt, Szabó Gyula meggyőzően fanatikus János papot, Keleti László érdemes művész a hatalmuk teljében álló törökök jellegzetes fölényét kifejező török követet alakított. Kazimir Károly nagyon jó előadást produkált. A Zrínyi jelentős dráma, s ezzel az ugyancsak jelentős előadással olyan színházi eseménnyé vált, amely a mai magvar dráma történetének sem elhanyagolható eseménye. Hallatna Erzsébet