Dunántúli Napló, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-07 / 263. szám
CSANADY JÁNOS Szocialista világhatalom Ha ma azt mondjuk: „világhatalom”, két ország nevét társítjuk a gondolathoz: a Szovjetunióét és az Egyesült Államokét. Magát a szót újkeletűnek vélnénk, pedig már Jókai használta — nyelvünk értelmező szótára épp tőle idéz a „világhatalom"- ra példamondatot. Csakhogy Jókai óta A jövő század regényéből — a jelen század valósága lett, s a megannyi megálmodott és nem is álmodott csoda úgy átgyúrta a világot, hogy napjainkban bizony már nem csupán egyszerűen „nagy hatalmat”, hanem a szó szoros értelmében az egész világ sorsát — jó vagy rossz irányban — befolyásoló hatalmat jelöl a régi fogalom. Ha ma azt mondjuk: „világhatalom” — olyan természetességgel társítjuk a gondolathoz a Szovjetunió nevét, mintha legalábbis évszázados igazságról lenne szó, mintha alig ötven esztendeje nem fogott volna össze — 14 ország intervenciójában — a fél világ, hogy megakadályozza ennek az új hatalomnak a kibontakozását. Pedig talán nem is sejtette még, hogy annak az ínséggel, pusztulással viaskodó, háborúban és forradalomban született új államnak milyen jövője van. S ha ma azt mondjuk: „világhatalom”, és a Szovjetunióra gondolunk — abba beletartozik az is, hogy a hajdani tizennégy intervenciós hatalom ma nagykövetséget tart fenn Moszkvában, ahol időnként államférfiai vendégeskednek, mint ahogyan a szovjet vezető politikusok is felkeresik az ő fővárosaikat. Az intervenciótól a megkésett diplomáciai elismerésen át a szuperhatalom helyzetéig: roppant út az, amit a Szovjetunió fennállásának első fél évszázadában bejárt. S hadd személyesítsük meg itt az elvont földrajzi fogalmat, hiszen a szovjet emberek erőfeszítése, munkája, küzdelme tette azzá az országot, amivé lett. Naggyá és erőssé olyan korban, amikor a hatalom mércéje nem a kard vagy a kovás puska, hanem az atomfegyver és a rakéta, amely viszont elképzelhetetlen a legfejlettebb ipar és tudományos kutatás nélkül. Világhatalom: ennek a státusnak vannak — gyakran a lényegre utaló — külsőségei. A „forró drót” például, amely Moszkvát a fontosabb hatalmak fővárosával összeköti. A nyugati kancelláriák napi penzuma, amelynek alapkérdésére — „És mit szól ehhez a Szovjetunió?” — a Pravda vezércikkétől a Kreml-szakértők jelentéseiig a legváltozatosabb forrásokból keresik a választ. Az évente megtartott és most újra esedékes — díszszemle a Vörös téren, ahol a katonai attasék lemérhetik, hogy a józan érvek mellett — szükség esetén — még egyéb is akad a Szovjetunió tarsolyában... S itt érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, amikor különös nyomatékkai kell hangsúlyozni azt a jelzőt, amely a Szovjetuniót alapvetően megkülönbözteti az Egyesült Államoktól, azt tudniillik, hogy a Szovjetunió — szocialista világhatalom. Ez pedig nem kisebb dolgot jelent, mint azt, hogy az Októberi Forradalom szülötteként kialakult a nagyhatalomnak az az új típusa, amely senkit sem fenyeget, legkevésbé a kis népeket, s külpolitikájának lényege — a szocializmus elveiből következően — a béke, a békés egymás mellett élés ügyének szolgálata. Nemzetközi válságoktól terhes korunkban nem kell messzire menni a példákért, hogy emlékeztessünk arra: a Szovjetunió a legnehezebb pillanatokban, felelősségét átérezve, egész tekintélyét mindenkor latbavetette, hogy megakadályozza egy-egy konfliktus elmérgesedését vagy éppen láncreakciószerű tovaterjedését. Ugyanakkor — szocialista elveihez híven — mindenütt kiáll a szabadságukat és függetlenségüket védelmező népek mellett, s cselekvő támogatást nyújt harcukhoz a világ bármely pontján Délkelet-Ázsiától a Közel- Keletig. „Szocialista világhatalom” — ízlelgetjük az Októberi Forradalom századának új fogalmát. S nem játék csupán a szavakkal, ha nyomban ezt írjuk mellé: „a szocialista világ hatalma”. Mert a világrendszerré terebélyesedett szocializmusnak is biztos támasza a Szovjetunió katonai ereje és tekintélye a nemzetközi arénában. Ha ma azt mondjuk: „világhatalom”, — két ország nevét társítjuk a gondolathoz: a Szovjetunióét és az Egyesült Államokét. E két óriásban két eszmeáramlat, két világrendszer testesül meg. S ha most visz- szapillantunk fél évszázad történetére, nem nehéz a válasz, hogy a kettő közül melyik hozott nagyobb változásokat a fizikai és gazdasági béklyóitól szabaduló emberiség életében. A szocializmus — szép utópiából és kínokban született forradalomból — három kontinens: Európa, Ázsia, Latin-Amerika valósága lett. A politika nyelvén szólva: korunk meghatározó tényezője. S abban, hogy ezzel a ténnyel — ha kénytelenkelletlen is — a szocializmus ellenfelei is számot vetnek, oroszlánrésze van az idén fennállásának második fél évszázadába lépő szocialista világhatalomnak: a Szovjetuniónak. — ks — A N É VÁ N Á L FODOR JÓZSEF: Ott álltam a Névánál: folyt a hab, folyt, Lélegzett a lágy víz, a tiszta, tág, Türemlett és sikamlott és morajlott, Kék ég és víz, két oldalt paloták. Emiit a Téli Palota. Mi vont úgy, Hogy egyre néztem: mily gyönyör s iszony? Ezt és mi szemben állt, amott a parton — Komor fal és közén magas torony. Magas torony, véres arany hegyével A napban, mint szuronyvég, csillogott, Mintha egy roppant rém döfölne égre, Hogy éh-dühére tápot nem kapott; Nem: zsákmánytól üres a kőgyomor már S kísértet csak, min ég az esti rőt, Az esti rőt s döbbent szem sugára: — Az szemben ott a Péter-Pál erőd! Álltam a nagy víznél, míg folyt a hab, ment, Kék délelőtt, béke, ég, kék idő, S szemben a kettő: Gála —, ünnep —, emlék — Jaj túl, — még szinte hallva —, rémítő! Fényes napok pompája itt, hamis, vak, S dőzs, mely a bús nappalba vert lobot: És hogy ne szűnjön a zene, a tánc itt, Arról, túl, az erőd gondoskodott. Ott nyúltak a kőszirtbe vágva, láttam, A vermek, hová zsarnok dühe vitt Robottól roggyant nyögő nyomorultat S azt-nézni-nem-bírt bátrat, hazafit. Ott voltak az írók s kiknek a kény fájt, S gyűlt a rab, gyűlt s a felleg terhe nőtt, Gonoszságtól duzzasztva — és kitörni Készítve már az ítéletidőt, Gyűlt a gonoszság! Jártam ott a mélyben, Irtózva száz rab s rémnapok nyomán: Volt ki fejét a szirtbe zúzva vált meg, Más tébolyba bújt üres, ostobán. Szólt a sortűz, kötél szisszent s a jaj szállt, Fehérlő arccal járt a Rettenet: De nem ölhette a magot, mint annyi Véres tett s hív szó, kelni, elvetett, A harcok elcsitultak. Október hány próbát kiállt, hány nemzedéket ringatott egyre tágasabb bölcsejében? Benne ring lassan a világ! S még mindig tágul, változik. Ágy, szoba lesz, meleg lakás, park, utca, város. Városok karolják át zord Szibériát, s a hajdan vad, embertelen tereket, ahol száműzöttek, forradalmárok csontjai roppannak, hogyha lép a láb! S az új falak, a büszke tornyok, amikre népek sora várt, („S népek hazája, nagy világ!”) a vihartépett Visztulánál, ezredév-marcangolt Dunánál teremnek, épülnek tovább. Mert mindenütt, ahol már lángolt Október napja s felvilágolt; vissza az Ö fényét veri a Hold, a Karib-tengeri, s lázadók éjén az a csillag, mely „sohse hull le!” Trónja volt a harc, a szabadság tüzének, és reménységet úgy hozott: új ezredévek igazává, és eleven lánggá, sugárrá — Lenin szavává! — kionthatatlan vérré változott. Mert nem tanult a telt gőz és butult agy, Melynek, míg villám nem sújt, kedve tart; Hivén: szent törvény, hogy örökké nyögjön Arany- s vér-izzadón, a vert, csikart; S ahogy lobbant a jel a népben, éjben, Intő hű szók: csak fegyvert szánt nekik, Míg öröm-zaja közt fúlt a nesz ott lenn Az aknán: mely még várt, csak percekig. Ott álltam a Névánál, folyt a hab, folyt, Türemlett, morgott, el- s visszacsapott; Néztem némán: piros, izgalmas éjek Nyomát kerestem, s a roppant napot, Mert megmozdult a mély! Kitört az orkán, Tűz-sújtva nyíltak a kazamaták Földrengés, égdörej közt: mely után már Nem lehet többé, mint volt, a világ. Nem lehet többé! súgtam ott a víznek, És még néhány szót mondott a szám; Verje a sors meg, ki még igazat, jót, Néphez hűt láncba fűz, e nap után! S gúny legyen, vad emlék: mint eme kettő — A zord erőd s a nagy palota ott, S jöjjön a nap, mely boldog szabadot lát immár csak, s többé nem gonoszt s rabot. Jöjjön a nap: a szellem, szép igazság Napja: s mi volt annyi hős álma rég, Rend, hol úr, szerte, a néphozta törvény — S egy célra néző új emberiség: A közös Jóra, Ember, erre törjünk, így int a Nap, melynek emléke tölt, — Kik munkáljuk, szépítjük és emeljük, Mind: fogjuk kézbe. A miénk a Föld. ÉV
