Dunántúli Napló, 1967. október (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-10-01 / 232. szám
HELTAI JENŐ: KIS PANTHEON N agy elszántság kell ahhoz, hogy az ember másodízben is Végigélje azt a nyolcvan esztendőt, amelyet több-kevesebb szerencsével egyszer maga mögött hagyott már. Nyolcvan esztendő! Hány kilométer, hány esemény és gondolat, menynyi reménykedés, öröm, fájdalom, csüggedés, csalódás, könnyelműség, hiba, elfáradás, föltápászkodás, lelkendező újrakezdés és kijózanodott abbahagyás, munka, siker, kudarc és mi más minden fér bele kényelmesen abba a nyolcvan esztendőbe! Lehet a hosszú múltról ellágyulás, panasz, hivalkodás és szépítgetés nélkül őszintén és hűvösen beszélni, úgy mintha mindaz, ami történt, más valakivel, távoli idegennel történi volna meg? Megbízhat-e az író abban, hogy adatai idő elmúltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, rombadőlt, elpusztult. A ma embere nem utóda többé a tegnapinak, ősnek nevezték már őt magát is, az eljövendő új ember ősének. Jól emlékszik-e az író minderre, jól látja-e, helyesen ítéli-e meg a férfiakat és nőket, azokat, akik életének és sorsának a kialakításában segítették vagy gátolták? Szabad az írónak tévednie? És mindenekelőtt: érdemes-e önnön életéről beszélnie akkor, amikor az az élet nem olyan érdekes, regényes, közhasznú cselekedetekkel és dicsőséggel nem olyan gazdag, nem olyan tanulságosan példamutató, hogy az olvasó okuljon belőle és követendőnek lássa? Azon fáradozzon-e az író, hogy mindenáron különb embernek ábrázolja magát, mint amilyen valójában volt, vagy inkább óvatosan és szerényen minél kevesebb figyelemre méltót mondjon magáról? A túlzás nevetséges, hiúság, a csökkentés álszemérmesen káros szerénykedés. A két véglet között, mint a klasz- szikus Scylla és Charybdis között megfeneklik az igazság. Becsületes, rideg történelem helyett érzelgős, rossz regényt írjunk, amelynek semmi kapcsolata a mával, az új olvasókkal? Az íráshoz ezen felül idő is kell. Idő! Sietnünk kell, hogy életrajzunkat előbb fejezzük be, mint életünket. H atvan-hetven év óta fölhalmozódott föl jegyzéseim, újságcikkeim, riportjaim, megkezdett és bölcsen abbahagyott színdarabjaim, kiadatlan verseim, novelláim és levelek félelmetes, rendetlen tömegét olvastam át, mielőtt emlékezéseim megírásához hozzáfogtam. Ijesztő olvasmány volt. Megrémített, fölkavart. Jelentéktelen semmiségek, furcsa epizódok, apró-cseprő anekdóták meredtek rám a megsárgult papirosról, ostoba és felületes megjegyzések, amelyekről azt sem tudom többé, mire vonatkoznak. Itt-ott magam sem értem már őket, Cél és szándék nélkül, véletlenül, lustaságból őriztem meg őket íróasztalomon és könyvespolcaim közönyös fiókjaiban. Sohasem gondoltam^ arra, hogy valaha is előveszem még őket. Minek? Megtudom belőlük az elmúlt 60— 70 esztendő történetét írni? Nem is akarom. A magamfajta szeszélyes versíró és jámbor tréfálkozó számára ez túlságosan vakmerő, reménytelen vállalkozás. Illetlenül, tolakodón kilépnék vele azokból a nagyon szerény keretekből, amelyeket a jóságos Irodalomtörténet nagylelkűn és kérlelhetetlenül kijelölt számomra. Valamikor régen egy lelkes kis diáklány rólam akarta doktori értekezését megírni. Né- gyessy László dr.. az egyetemen az irodalomtörténet tudós professzora nem engedélyezte ezt az értekezést és jóságosán figyelni --ztette a kislányt: — Korai! Várjunk vele, »míg meghal. Jó, hát vártunk. A kislány közben férjhez ment és négy gyermeket szült. Négyessy professzor úr pedig meghalt. Én egyelőre élek még. Az értekezés sohasem készül el. M it tehet a magamfajta nyugtalan ember, amikor egy elmúlt világ derűjéről, bajairól, furcsaságairól próbál mesélni? Hatvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel, becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nőkkel, az első gázlámpával, a villamos világítással, a telefonnal, a filmmel, a rádióval, a tengeralattjáróval, a repülőgéppel, televízióval,, az atombombával, mindennel, ami ma már nem a feltalálók agyréme, nem Jókai és Jules Verne fantasztikus elképzelése többé, hanem megszokott, megunt mindennapi valóság a kisgyermekek számára is. Mindebből talán egy-egy figurát tudok csak megvilágítani, olyan valakit, aki érdekelt, noha mások számára talán nem is volt érdekes. Hébe-hóba elém villan egy-egy esemény, melynek népeket izgalomba fűtő fontos voltára azért nem tudtam figyelni, mert ugyanakkor egy nyolcsoros buta kis versecske ravasz rímein törtem a fejemet. Nem törődtem a világgal; a világ annál kevesebbet velem. Idegenkedtünk egymástól. Ez a világ nem tetszett nekem; akárhova vetődtem is, inkább álmaimban éltem, mint a valóságban. Inkább a régi római Caesarok korában vagy a tizennyolcadik százd forradalmi Párizsában, mint „Helyben, Mária utca 12.” Zárkózott ember voltam, valami hűvösség áradt ki belőlem, sokan azt mondták, hogy gőgös vagyok. Nem voltam az. Inkább ostobán sértődött és rémülten szerény. A kis elégtételeket későn kaptam, nem kellettek. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a hangzatos szavaktól, az ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásától. Barátaimat jobban szerettem, mint ők engem. Nem értettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás. Annak az a fontos csak, hogy nevessenek rajta. Igaz? S oha nem beszéltem magamról annyit és olyan fölöslegesen, mint ezekben az elkésett sorokban. Most is azért teszem csak, mert ha ezt a könyvet meg akarom írni, kénytelen-kelletlen a magam személyével is foglalkoznom kell. Minden fejezetéhez közöm van, „benne voltam” abban, amiről beszámolok, annak idején riportot vagy humoreszket írtam róla. Vagy elhallgattam őket. Mai maradék-humorommal sokszorosan újjáírtam őket. A humoristának az fontos csak, hogy nevessenek rajta. Igaz? Mindezzel csak rá szeretnék világítani ennek a szűkre szabott könyvecskének rendkívül vegyes, hamar elilló történet- keire, amelyek időrend és folyamatosság nélkül sorakoznak egymás mellé. Kizárólag az én személyem köti őket egymáshoz. Régi, többnyire soha meg nem írt írásaimból építettem fel ezt a kis, ezt a nagyon kisPan- theont. Az igazi nagy Pantheon- nal megjutalmazott hőseink, költőink, mestereink, tizenhárompróbás, hiteles, nagy halhatatlanaink mellett mindnyájunknak megvannak a maguk egyéni, házi, mások számára nem érvényes, másod- és harmadrangú kis halhatatlanjai, akiket örökké emlegetünk, ünnepiünk, szeretünk és amíg emlékezni tudunk, sohasem felejtünk el. Meghatódunk, amikor eszünkbe jutnak, el- érzékenyedünk szenvedéseiken, mulatunk tréfáikon, felnagyítjuk érdemeiket, szépítjük tévedéseiket és hibáikat, azonosítjuk magunkat velük. Síremlékük előtt többet beszélünk magunkról, mint róluk, egy kicsit melléjük temetkezünk. Mindebből csak valami kis, nem hiteles egyéni Pantheon építhető fel, nagyon kis Pantheon, fiók-Pantheon, ál- Pantheon; elmúlt emberek, elmúlt idők szerény temetője. Nem éli túl azokat, akiket rajongón, vagy eltévelyedet- ten a hamis márvány kockáik alá temettünk. Hatalmas lépcsők, oszlopok, falfestmények, szobrok, pazar síremlékek nincsenek benne, csak afféle szegényes deszkakunyhó ez, nem a Gellérthegyre, nem a Margitszigetre, hanem valahová Angyalföldre, vagy a külső Kerepesi útra való. De aki beléje téved, mégiscsak a Múltat látogatja meg, régi emberek, régi életébe pillant bele egy percre. Ilyesmi is lehetséges volt akkor? így éltek akkor? N agy temető az ember lelke. Hébe-hóba jeltelen sírokra is illik valami szerény koszorúfélét letennünk. — Tíz esztendeje halt meg Heltai Jénő, Kossuth-díjas író, költő. Ebből az alkalomból közöljük fenti írását, amelyet előszónak szánt — a halála miatt félben maradt — kötetéhez. CSUKÁS ISTVÁN: Ajtót nyitok rád Ajtót nyitok rád hirtelen, felriadsz » szerelemből; hová álmodod magad, az ajtórésben ml tündököl? Milyen egérút nyűik, szivdobogva milyen kerítő gondola* szöktetne, hogy könnyes-furcsán, mint a gémláb, megtörik nyakad? Hová is futnánk, hová Is futnál? Az első kanyar visszahoz csak a szemed lett még szelidebb, csak az irhám csatákon, szíved előtt alulmaradok, mert alulmarad a világ szívem előtt, kimosod csapzott szárnyamat, s mint az ejtőernyőt begöngyölöd, nyár füstjét szimatolva zuhantunk, emlékszel még talán, most hallgatod: ablak közé zárt törtarany dongó muzsikál; leoltod »lámpát, fogad közé szorítod as Inged, ágy vetkezel. El tajtékzó életembe nyugtalanul belefelejtkezel Februártól októberig _______________________________O A forradalmi válság kiéleződése Oroszországban a szeptember végi és október eleji események rendkívül fontosak a forradalom további fejlődése szempontjából. A párt VI. kongresszusán hozott határozatok szellemében nagyarányú felvilágosító munka folyt a tömegek között az új forradalom előkészítése érdekében. Lenin az illegalitás körülményei között is sorra rendre elemezte a helyzetet, új feladatokat állított a párt elé, miközben elméletileg is kidolgozta a követendő taktikát. A Komyilov lázadás leverése, az ellenforradalmi erők felett aratott első győzelem megmutatta, hogy a forradalmi erők szervezettebbé váltak és a tömeg- mozgalom fellendült. A mensevik és az eszer párt politikája egyre inkább lelepleződött a munkás- és paraszttömegek előtt, egyre több mensevik és eszer küldöttől vonták meg a bizalmat s helyettük bolseviko- kat jelöltek a szovjetekbe. Ezt a körülményt a bolsevikok arra akarták felhasználni, hogy ismét napirendre tűzzék a forradalom békés megvalósításának jelszavát, amelyet július első napjaiban az ismert események miatt a párt visszavont. Lenin ekkor írta meg a „Kompromisszumokról” című művét, amely elméletileg ma is érvényes — a konkrét helyzettől függően — e témakörben. Lenin a kispolgári pártoknak kompromisszumot ajánlott fel, amikor azok a Komyilov lázadás leverés» után kijelentették, hogy a kadetekkel együtt nem alakítanak kormányt Lehetségesnek tartotta, hogy a szovjetek megragadják a hatalmat, mert az ellenforradalom visszaverésén okulva a burzsoázia és földbirtokosok nem mernének ellenállni, kénytelenek lennének a hatalmat átadni. A bolsevikok kötelezték magukat hogy nem tartanak igényt a kormányban való részvételre és nem törekednének haladéktalanul megvalósítani a proletariátus diktatúráját amennyiben a mensevik és eszer kormányzóblokk beleegyezne olyan kormány alakításába, amely teljesen a szovjetek vezetése alatt áll s vidéken is az egész hatalnat átadják a szovjeteknek. „A bolsevikok — írja Lenin — úgy vélem, semmiféle más feltételt nem szabnának, számítva arra, hogy a valóban teljes agitációs szabadság és az új demokratizmus haladéktalan megvalósítása a szovjetek összeállításánál (újjá- választások) és a szovjetek működésében önmagától biztosítaná azt, hogy a forradalom békésen halad előre és hogy a szovjeteken belül békés formák között végigvívják a pártok harcát”. A párt nem veszített volna semmit-ezzel az ajánlattal, mert ha valóban demokrácia van, akkor könnyen bebizonyíthatta volna igazát a tömegeknek. Leninnek a zseniális felismerése, a pillanatnyi helyzet megragadása megköny- nyítette volna a hatalom átvételét elkerülhették volna a polgárháborút A kispolgári pártok azonban végülis a reakciós erőkkel fogtak össze, s a nyílt árulás útjára lépve elkerülhetetlenné vált a legélesebb osztályharc a burzsoázia és a proletáriátus között Az időszak egy másik jellemvonása: az ország gazdasági helyzete rendkívül súlyos volt. A tőkések szándékosan lassították a termelést tömegessé vált a munkanélküliség, a vasúti közlekedés zilált állapotban volt Éhínség fenyegette az ország több területét, áruhiánnyal küszködtek. Egy ismert orosz milliomos frappánsan fogalmazta meg a nagytőke tervét: „az éhség csontkeze torkon ragadja és megfojtja a forradalmat." Lenin „A fenyegető katasztrófa és hogyan harcoljunk ellene” című művében bebizonyította, hogy a nehéz körülmények ellenére, megfelelő rendszabályokkal le lehet küzdeni a válságot Ez a cikk új tételekkel gazdagította a szocializmus elméletét, konkrétabbá tette a szocialista forradalomhoz történő átmenet addig ismeretlen problémáit. Azt javasolta, hogy a termelést helyezzék a munkásosztály ellenőrzése alá, felsorolta az ellenőrzés megvalósításához szükséges intézkedéseket: a bankok, a nagy monopoltőkés szindikátusok államosítása, az üzleti titkok megszüntetése, a lakosság kötelező egyesítése fogyasztási szövetkezetekben. Ezek az intézkedések a monopoltőke gazdasági hatalmának korlátozására irányultak, de nem jelentették a szocializmus bevezetését Mindé két már a februári forradalom után, a munkás-paraszt demokratikus diktatúra állama még a tőkés rend keretében megvalósíthatta volna. Ebben az esetben Oroszország „... ma olyan ország volna, amelyben teljes gazdasági átalakulás megy végbe, amelyben a föld a paraszté, a bankok államosítva vannak, vagyis Oroszország ennyiben felette állna valamennyi többi kapitalista országnak". A lenini program közelebb hozta volna az országot a szocialista átalakuláshoz. Az ellenvetésekkel foglalkozva kifejtette, hogy lehetetlen előbbre jutni anélkül, hogy ne tennénk fokozatosan lépéseket a szocializmus felé. Csak az az állam forradalmi demokratikus, amely forradalmi módon megszüntet minden kiváltságot, forradalmi úton megvalósítja a legteljesebb demokráciát — elkerülhetetlenül a szocializmus felé viszi az országot. Ezek akkor alapvető megállapítások voltak, ám ma sem veszítették el érvényességüket, főként azokban az országokban, amelyek az úgynevezett nem kapitalista úton fejlődnek. Mert azt is jelentik, hogy a nép egészének demokratikus követeléseit csak egy osztály képes következetesen teljesíteni: a szocialista forradalom felé haladó munkásosztály. A tömegek szervezettebbé válása és a gazdasági katasztrófa következtében érlelődött a forradalmi válság. Az országban Kilátás a szőlőhegyről
