Dunántúli Napló, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-24 / 226. szám
Tar asz Sevcsenko: Végrendelet Ha meghalok: tágas mezőn Vessétek az ágyam, Egy kurgánnak magasában. Édes Ukrajnámban, Hol a füves messzeséget Véges-végig látom És hallgatom, hogy a Dnyeper Mint zúg a lapályon. Ha majd hallom: hogy őzőnöl Az ellenség vére, Ha majd ömlik Ukrajnából A tenger kékjébe — Akkor fel az égig szállók S a küszöbig ott fent, Hálát adni. Hanem addig Nem Ismerek Istent. Keljetek fel, zúzzátok szét Valamennyi láncot, Zsarnok-vérrel öntözzétek A szent szabadságot. S akkor majd a nagy családban Szabad, új családban Csendes szóval hordozzátok Nevem a hazában. Weöres Sándor fordítása Arató Károly: Jó lenne most... A tavasz felragyogta^ átvilágít. A tavasz arcom felfedezte. Jó lenne messze lenni most, arcom árkaitól messze. Cseréptetők fölött a tüneményt, mely tolláit hullatja, lángol, kőbe vésve, papírtekercsre Írva megmenteni az elmúlástól. Szavakat kellene mormolni most, oly erős szavakat, hogy holdig nőjenek az emberek, Tejútig nyújtózzanak. A gyorsulás korában elmélkedve, hallgatagon szamárháton poroszkálni égbevivő gyalogutakon. Nagyon szeretni téged s addig ismételni neved, mig földbe süllyedt éveim a pusztulásból is föllengenek. Dicsérni kellene az évszakot, delet, amint fényével egyre forral, csitítva a világot, sebeit befedni balzsamokkal. Vörössel kell kihúzni végre a mezsgyéket, határokat: ott kezdődik az éj, itt végződik a nap. Szepesi Attila: Arcok tükrében Végül csak önmagamra-látnl földek lapjai közt, szomjas szemekben: legyen bár kocsma, pokol, vagy akármi más táj, hol élnek ők; ha rebben kétélű kés: mit bánom én! — kitárni mellét neki nem fogja senki szebben. Vágyaikkal eltelek már naponta, a pillanatot üldözöm. Beszédüket bezárni egyszerű sorokba ha poharazva éled az öröm: sorsom legyen! S ha már a fényt papolja, kormos arcukban megtörülközöm. S ha szólok róluk, ó, ne kérd számon tőlem, a bomló pillanat miért őrzi csak oly kevéssé, miért tördeli mozaikká csontos arcukat, 8 szándékom, lobogjon bár fáklyaként: nem gyújt lángra mást, csak önmagamat? Riportkönyv az új világ születéséről John Reed: Tíz nap, amely megremegtette a világot mely határtalan nélkülöző- sek, nehézségek közepette követte a szocialista farra- dalom eszméit, valósította meg a bolsevikok tervezte és vezette fegyveres felkelést Amikor Reed 1918-ban hazatért Amerikába, feljegy- zéseit, dokumentumait elko- bozták tőle, meghurcolták, igyekeztek meggátolni ab- bán, hogy mindazt amit át- élt megírhassa. Csak később jutott ismét hozzá az anya- gaihoz, írhatta meg könyvét. Ettől kezdve élete elválaszt- hatatlan lett az amerikai munkásmozgalomtól, egyik alapítója volt hazájában a kommunista pártnak, majd később bekapcsolódott a III. Internacionálé munkájába. Arra kényszerült, hogy el- hagyja Amerikát, Moszkvá- bán telepedett le, aktív in- temacionalista munkát vég- zett, új könyvek írását tér- vezte. Ezt azonban megaka- dályozta korai, váratlan ha- lála. Élete legnagyobb irodalmi alkotása azonban megmaradt az őt becsülő, tisztelő olva- sótábornak. Valóra váltak azok a sorok, amelyeket Le- nin írt a könyv orosz nyelvű kiadásának előszavában: ״Fenntartás nélkül aján- lom e könyvet a világ mun- kásainak. Szeretném, ha sok millió példányban meoje- lenne, és minden nyelvre lefordítanák.” > M.E. «lényeinek viharában szór- galmasan gyűjtötte tapaszta- latait és élményeit, ezeket úgy írta le, ahogyan ő ak- kor látta. Ezzel magyarázha- tó, hogy ha könyvében van- nak ugyan kisebb tárgyi té- védések, hiszen minden in- formációját nem tudta eile- nőrizni, hiteles krónikáját tudta adni az eseményeknek. Különösen érdekes fejezetei a könyvnek azok, amelyek- ben az északi fronton har- coló csapatoknál, a pártok különböző gyűlésein, Pét- rográd utcáin az emberekkel beszélgetve szerzett 7 tapasz- talatait írja le. Megtudjuk a könyvből, hogy sűrűn megfordult a Szmolnijban, ahol találkozott a bolsevik párt vezetőivel, alkalma nyí- lőtt arra, hogy a különböző pártok képviselőivel beszél- gessen, ellátogasson a Vá- rosi Dumába, végigjárja az ostrom előtt álló Téli Palota termeit. Reed így vall könyvéről: ״E könyv egy darab sűrített történelem — az, amit én láttam a történelemből...” Mindezt úgy írta le, hogy pártos, a szocialista forrada- lom lényegét és történelmi jelentőségét megértő átte- kintést adjon az általa ta- pasztaltakról, feltárva az események belső mozgató rugőit, mindvégig törekedve a történelmi hűségre és igaz- Ságra. A szerző mindvégig csodálattal adózik a népnek, A Nagy Októberi Szocia- lista Forradalom 50. évfor- dulója tiszteletére, díszes ki- vitelben, Lenin hangját meg- örökítő hanglemezzel, a Kossuth Könyvkiadó újra megjelentette John Reed: Tíz nap, amely megremeg- tette a világot című riport- könyvét Magyarul legutóbb tíz évvel ezelőtt jelent meg ez a könyv, és évek óta nem kapható az üzletekben. Min- den bizonnyal, különösen most a jubileum alkalmából, sokan veszik majd örömmel kezükbe ezt a világhírű könyvet hogy újraolvasva, a szerzővel együtt átéljék a világtörténelem ״legcsodála- tosabb kalandjának” izgal- más napjait. Akik pedig még nem olvasták, csak hal- lottak a könyvről, most kö- zelebbről megismerkedhet- nek vele, kellemes és tanul- ságos szórakozáshoz jutnak. 1917. szeptember elsején, az egyik amerikai lap meg- bízásából, barátai anyagi tá- !nógatásával utazott John Reed Petrográdra, hogy egy korábbi, rövid ideig tartó oroszországi látogatása során felfedett viharos események közeledtekor, személyes tanú legyen, a valóságról tudó- sítsa az amerikai újságolva- sókat. Könyvének olvasása során feltárul mindenki előtt, hogy jól élt a lehetőségekkel, fá- radhatatlanul dolgozott, a szocialista forradalom eseSzakonyi Károly: Q F IJ ^ sen folytatta: — Én azt hiszem, minden kor- nak megvolt a maga zenéje, már ami a tö- megzenét illeti. Ez a beat-zene kifejezi a mai kort. Tessék körülnézni a világban. Mindé- nütt feszültség. A távol-keleti bonyodalmak, ugyebár. Meg a közel-keleti helyzet. Nem tudom, ismerik-e Pompidou nyilatkozatát, nagyon jelentős... De nem is ezt akartam mondani. Az egész világ forrong, gondoljunk csak a legutóbbi Nigéria—Biafra incidensre. Értik, ugye, mire gondolok? De ami kevésbé látványos: a közgazdasági helyzetek. Ha meg- nézzük a nyugat-európai országok közgazda- sági mutatóit... Ó, maguk, kedveseim, nem foglalkoznak külpolitikával? Talán a sport? Na jó, ott van a labdarúgás. Ebben is a tá- madó modor a divatos. Lerohanni a labdával a kapuig, támadni, támadni... De a művé- szét sem nyugszik. Beszéljünk Henry Moore szobrászatéról, a megformált alaktalanság- ról... — ön látta eredetiben, asszonyom? — kér- dezte érdeklődve Géza barátja. — Nem, eredetiben nem — mondta Dé- dús. — ön talán látta? — Egy-két szobrát Rómában, a Modem Múzeumban... — Ö, Róma — sóhajtott Dédus. — Róma, Firenze! A Ghiberti kapu! Hogy megron- gálta az ár! — Talán az árvíz után járt ott? éza nagy zajt csapott a poharakkal, és gyorsan közbevágott: — Egy kis sü- teményt, Dédus!... — Most az úrral beszélgetek — fi- gyelmeztette unokáját az öregasszony. — Nem, nem jártam Firenzében, de jól isme- rém. És még sok más várost. Meg a csendes- óceáni szigetvilágot, Afrikát, a kanadai Nem- zeti Parkot... De ön bizonyára sokat uta- zik. — A külkereskedelemben dolgozom — mondta a vendég —, sokfelé járok. — Nyelveket is beszél? Igen? Oh, do you speak English? Yes? Also, sprechen Sie deutsch? Ich auch. Prosit! — De Dédus! — kiáltott fel Géza, miköz- ben ijedten ő is koccintásra emelte poharát —, én nem is tudtam ... — ö, fiam — mosolygott Dédus —, te azt sem tudod, fogadjunk, hogy Sprencer Tracy- nak mi volt az utolsó filmje? A vendégek nevettek, találgattak. Géza el- hűlve dadogott. — Persze, Dédus tudja, mi? — kérdezte bosszúsan. — Én? Hát persze! Azaz, hogy... hm. Lehet, hogy én is elfelejtettem... — Igazán nem tesz semmit — vigasztalta a vendég. — Hopp! — kiáltott fel Dédus. — Nem én felejtettem el! De nem ám! Tudnám, csak éppen adáshiba volt. Igen, igen! Sajnos, néha adáshiba van a tévében, így aztán nem tud- hatok mindent. Sajnálom. Beszéljünk másról. Mondjuk a spoletói dalfesztiválról. Mit szólnak hozzá, elég unalmas számok voltak, nem? Kevés volt a beat. Igen, innen indul- tunk ki. A beat-zene. Kár, hogy gyenge a hangom, meg aztán gitározni sem tudok, az igaz, Dehát azt ne is várjam, ugye, hogy gi- tározni is megtanuljak a tévé útmutatásai szerint. Azt hiszem, hiábavaló kívánság len- ne, nem igaz? A program rendszerint délután öt óra- kor kezdődött és este fél tizenegykor ért véget. Ezidőben Dédus ott ült a ׳ hálószobában a készülék! előtt, pár- sás karosszékében, s nézte az adást. A déd- unokáitól sem engedte zavartani magát, ha benyitottak, pisszegett: — csukjátok be az ajtót, bevilágít a lámpa! — szólt ingerülten. A tévét — mondhatni — az ő kedvéért vet- ték, a fiatalok legfeljebb egy-egy sportmér- kőzést, vagy krimi filmet néztek meg, csak Dédus várta türelmetlenül a kezdést. A mű- sor rendje és minősége egyáltalán nem érdé- kelte, rábízta magát a szerkesztők kénye- kedvére. Még a délelőtti adásokat is végig- nézte. A fiatalok örültek, hogy Dédust leköti a tévé. — Hisz már nem könnyen jár ki a ház- ból — mesélték barátaiknak —, nagy gond lenne lecipelni a harmadik emeletről, séítál- tatni, esetleg moziba, cirkuszba vinni .•.. — Mosolyogva, elnézően mondták, hogy min- «Jent megnéz, nem tesz kivételt sportmérkő- *és, politikai kommentár, film, kabaréműsor vagy mezőgazdasági félóra között. — Azt hi- szem — vélte gépészmérnök unokája, aki nem átallott tréfálkozni az öregasszony rová- Sára —, egy kukkot sem ért az egészből, de örül a látványosságnak, hogy az a vacak fa- láda milyen csudákra képes! — Szegény Dé- dús — magyarázta a fiatalasszony is —, any- nyira ámul-bámul mindent! Felhoztuk, hogy vigyázzon a gyerekekre, dehát inkább a tévét nézi. Nem baj, hiszen egész életében csak dolgozott, nem ért rá szórakozni. Persze, mint Gézám mondja, fel sem fogja, mit lát, de legalább nincs gondunk vele. A tévének köszönhették azt is, hogy gya- kori vendégfogadásukat Dédus soha nem za- varta, ült a készülék előtt, míg ők a bará- taikkal szórakoztak a nappaliban. Csak fél tizenegy felé jött át, botjára támaszkodva, köszöntötte a vendégeket. — Jaj — mondta , olyan szívesen időznék magukkal, kedve- seim, de elálmosodtam, a szemem fárasztja az a kék fény. Búcsúznom kell, lefekszem. Egyszer azonban úgy adódott, hogy várat- lanul elromlott a készülék, Gézáék meg ép- pen vendégeket vártak, egy nagyon intelli- gens házaspárt. Dédus sajnálta az aznapi tévéprogramot, de, mint mondta, örül, hogy legalább részt vehet a vendégségben. A fia- talok nem sérthették meg, csak maguk kö- zött aggodalmaskodtak, hogy az öregasszony jelenléte kellemetlen lesz, esetleg elrontja es- télyüket. Hiszen nincs afféle társalgáshoz szokva, amilyet a vendégek igényelnek. Un- tatja majd őket, s ráadásul ő is unatkozni fog. acsora közben még nem volt vele gond, de a fekete után csend ülte meg az asztalt. Figyelmeztették Gé- záék, hogy aludni térhetne, késő van. De ő tiltakozott. A vendégek, tisztelvén a kort. tekintettel voltak az öregasszonyra, ke- resték-kutatták. hogy vajon miről beszélje- nek. Végre a vendég hölgy a régmúlt idők- ről kezdett áradozni, hogv milyen szép is lehetett a florentin kalapok, a keringők vi- lágában fiatalnak lenni. Dédus bólogatott, majd váratlanul megkérdezte: — És a pol- beat? Ahhoz mit szól, kedves? És egyáltalán, a beat-zenéhez? — A társaság zavartan hall- gatott, de Dédus észre sem vette, kedélyeCsorba Simon László: Régi ház
