Dunántúli Napló, 1967. július (24. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-02 / 154. szám
GALAMBOSI LÁSZLÓ JÓSLAT Jóslat lakott a Bolyongó Madárban: »Apádnak sírján ébredsz vasruhában. Melledre kürt repül.” Lángokban állok, koronát hoznak gyüngyfarkú sirályok. Erőm, a Fehér Orkán, hétszerezve, sújtok dorong dobó piros kezekre. A koszorút, mely tolláimtól fényes, viszem a Remény Napgyűrűs kövéhez. Heinrich Böll: Amiért a halász nem szállt Európa nyugati partjainak egyik kikötőjében egy szegényesen öltözött ember fekszik halászbárkájában és szunyókál. Éppen arra jár egy divatosan öltözött turista, fényképezőgépében új színes filmmel, s lefényképezi az idillikus képet: kék ég, zöld tenger, békés, hófehér hullámtarajokkal, fekete bárka, piros halászsapka, katt. Még egyszer: katt, és mivel minden háromszor jó, s ami biztos az biztos, harmadszor is: katt. A durva, majdnem ellenséges zörej felébreszti a szunyókáló halászt. Álmosan tekint fel, keresni kezdi cigarettáját, de mielőtt kutatása eredményes lehetne, a szorgalmas turista már orra elé tart egy dobozzal. A cigarettát nem dugja a szájába, de kéz« ügyébe adja, s egy negyedik kattanás, az öngyújtóé, zárja le a gyors udvariasságot. Az udvariasság fürgeségnek alig mérhető, soha be nem bizonyítható túlzásából valaminő bosszús zavar keletkezik, amelyet a turista — aki ismeri az ország nyelvét — beszélgetéssel próbál áthidalni. — Jó fogás lesz ma. A halász a fejét rázza. ' — Nekem bizony azt mond ■fák, hogy kedvező az időjárás. A halász rábólint. — Mégsem száll a tengerre? A halász a fejét rázza, a turista pedig idegesebb. Bizonyára szívén fekszik a szegényesen öltözött ember jóléte, s bánat mardossa az elszalasztott alkalomért. — Talán nem érzi jól magát? A halász végre a jelbeszéd- röl áttér a valódi szavakra. — Nagyszerűen érzem magam — mondja. — Soha nem éreztem magam jobban. Feláll, nyújtózkodik, mintha azt akarná bemutatni, milyen atlétatermete van. — Csodálatosan érzem magam. A turista arckifejezése mind szerencsétlenebbé válik, nem tudja megállni, hogy fel ne tegye azt a kérdést, amely — ahogy mondják —, a szívét nyomja: — Hát akkor miért nem száll tengerre? A válasz gyors volt és szűkszavú: — Mert ma már egyszer tengerre szálltam. — Jó volt a fogás? —■ Olyan jó, hogy ma már nem is halászok többet. Négy homár van a kosaramban, s majd két tucat makrélát is fogtam... A halász véglegesen felébredt, most felengedve kopogtat a turista vállán. Ennek gondokkal teli arckife- lyezése valami kevésbé helyénvaló, de megható aggodalommá változik. — Elég lesz az holnapra és holnaputánra is — mondjál, hogy megnyugtassa az idegen lelkét. — Rágyújt az enyémből? — Köszönöm. ötödik kattanás, rágyújtanak, az idegen fejét rázva ül le a bárka peremére, leteszi kezéből a fényképezőgépet, mert a másik kezére is szükség van, hogy szavainak nyomatékot adhasson. — Nincs szándékomban magánügyeibe beleavatkozni mondja —, de képzelje el, ha ma kétszer, háromszor, talán négyszer is halászott volna, három, négy, öt talán éppen tíz tucat makrélát foghatott volna ... Gondolja csak el. A halász bólint. — És ha — folytatta a turista — nemcsak ma, hanem holnap, holnapután, min den kedvező napon kétszer, háromszor, esetleg négyszer is tengerre szállna, tudja, mi történnék akkor? A halász a fejét rázza. — Legkésőbb egy év múlva motort vehetne, két év múlva egy második bárkát, három év múlva talán egy kis kuttert. A két bárkával vagy a kutterrel természete-' sen sokkal többet foghatna, és egy napon talán már két kutterje lenne, s akkor ... — a lelkesedés néhány pillanatra eltompítja a hangját —, akkor építhetne egy kis hűtőházat, talán füstölőét is, később halfeldolgozó üzemet, saját helikopterével repülhetne körbe, hogy felfedezze a halrajokat és saját hajóinak rádión adhatna utasításokat, megszerezhetné a lazachalászati jogot. Halvendéglőt is nyithatna, a homárokat közvetítő nélkül egyenesen Párizsba szállíthatná, és akkor... — a lelkesedés ismét elfojtotta az idegen beszédét. A halász fejét rázva, mélyen elszomorodva a pihenés örömét majdnem teljesen elvesztette pislog a barátságosan hömpölygő áradatra, melyben vidáman ugrándoznak a ki nem fogott halak. — És akkor... — folytatja amaz ismét, de a lelkesedés megint elfullasztja hangját. A halász megveregeti a hátát, mintha gyermek lenne, aki rosszul nyelt. — És akkor mi lesz? — kérdi halkan. — Akkor — szól az idegen csendesebben lelkesedve — akkor maga nyugodtan ülhet a kikötőben, szunyókálhat a napon... és bámulhatja a fenséges tengert. — De én most is ezt teszem — mondja a halász. — Nyugodtan ültem a kikötőben és szunyókáltam, csak maga zavart fel. Az így kioktatott turista elgondolkozva távozott. Egyszer valamikor ő is azt hitte, úgy fog dolgozni, hogy egy naptól kezdve nem kell többé dolgoznia és nem maradt benne még nyoma sem a szegényesen öltözött halász iránt érzett részvétnek, csupán egy kis irigység. (Flórián L. Ádám fordítása) LUIGI PIRANDELLO: ÉJSZAKA A z asszony egész izgékony termetecskéje remegett, szinte szökdécselve járt, s vállának, karjának és igen hosszú, száraz kezének kapkodó taglejtéseivel kísérte beszédét. Szavai egymás hegyire-hátára torlódtak, s közben halántékán és arccsontjain lázrózsák gyulladtak. Valami rossz szokásból a szók elején megkettőzte a f-eket, mintha zihálna. Közben zsebkendőjét minduntalan orra hegyéhez meg felső ajkához emelte, mert zuhatagos beszédétől különös módon ki-kigyöngyözött rajtuk a verejték, s nyálképződése olyan bőséges volt, hogy hangja olykor szinte belefulladt. — Ö, Noli, látja, kedves Noli, itt hagyott engem egyedül három ffiúcskával. Itt, ezen az idegen vidéken, ahol senkit sem ismerek, hiszen alig két hónapja, hogy ideköltöztünk ... Egyedül, egyedül... Ó, de borzasztó egy ember, Noli! Tönkretette magát és tönkretett engem is, az egészségemet, az életemet, mindent... Vesztemre, tudja Noli? Vesztemre halt meg ,.. vesztemre... Hosszan, borzongva megrázkódott, és hangja szinte nyerítésbe szaladt fel. — Elvitt engem a szülőföldemről — folytatta —, s ott nem maradt senkim, egy fférjezett nővéremet kivéve... Mihez ffoghatnék ottan? Nem akarom mutogatni a nyomorúságomat azoknak, akik valaha irigyeltek... De itt meg egyedül, három ffiúcskával, itt, ahol senkit sem ismerek ... Mihez ffogjak? kétségbeejtő... Valósággal elveszettnek érzem magam... Voltam Rómában, hogy kijárjak valami segélyt... De nincsen jogalapom semmire: mindössze tizenegy évig tanított. Tizenegy havi ffizetés járna: néhány ezer líra... de még ezt sem utalták ki!_ Úgy visítoztam a minisztériumban, hogy azt hitték, megőrültem... Kedves asszonyom, azt mondja, hidegvíz kúra, hidegvíz kúra!.. De lehet, talán csakugyan megőrülök... Valami állandó húzó, mardosó ffájdalom van itt az agyamban, Noli... és olyan vagyok, mint a dühöngő ... Mintha égne itt belül... egész testemben valami emésztő tűz... Ö, milyen ffriss maga, Noli, de igazán milyen ffriss! S akkor az elhagyott, nyirkos, sötét sétányon, amelyre az egymástól távol álló villanylámpák alig-alig hintettek valamelyes halvány, opálos derengést, az asszony a tanár karjába akaszkodott, és mellére ejtette özvegyi gyászfátyolos fejét, mintha beléje akarna bújni, és őrjöngő zokogásban tört ki. Noli megdöbbenve, megzavarodva és megilletődve ösztön szerűen visszahőkölt, hogy lefejtse magáról az asszonyt Megértette, hogy ez a szerencsétlen nő, kétségbeesett állapotában éppen ilyen őrjöngve belekapaszkodott volna bármelyik ismerős férfi karjába, az elsőbe, aki útjába akad. — Bátorság, asszonyom, bátorság! — mondogatta. — Hogy én friss vagyok? Hát igen, mondjuk. Én már megházasodtam, asszonyom. — Á! — kiáltotta az özvegy, és hirtelen felkapta fejét a tanár melléről. — Megnősült? Házasember? — Már négy éve, asszonyom. Egy kisfiam is van. — Itt? — Itt, nem messze, Sant’Angelóban. A kis özvegy most a tanár karját is elengedte. — De maga ugye piemontei? — Igen, torinói vagyok. — És a felesége? — Ö, ő nem; ő idevalósi. Megálltak egy villanylámpa alatt, és egymásra néztek, és megértették egymást. Az asszony Olaszország csücskében született, Bagnara városában, Kalábriában. N ézték egymást az éjszakában, ezen a tengerhez vezető széles, hosszú, elhagyott és mélabús sétányon, a város alvó házai, villái között. Oly messze volt ez a város mindkettőjük első, igazi szerelmeitől, vonzalmaitól, és oly közel azokhoz a helységekhez, amelyekben a kegyetlen sors lakóhelyüket kijelölte. Mély részvétet éreztek egymás iránt, de ez az érzés ahelyett, hogy egyesítette volna, inkább arra késztette őket, hogy keserűen távol tartsák magukat egymástól, begubózva saját vigasztalan nyomorúságukba. Hallgatva mentek tovább, egészen le a homokos tengerpartra, s már ott voltak a tengernél. Derűs, szelíd éjszaka volt, s a friss tengeri szellő jólesett. A roppant tenger nem látszott, de érezni lehetett eleven lélegzését a végtelen, csendes, mélyfekete éjszakában. Csak messze-messze, a ködös láthatár egy pontján viliódzott valami zavaros, vérvörös, remegő fény a víz fölött. Talán a hanyatló hold utolsó negyede volt az, párafátyolba burkolózva. A hullámok elnyúltak, és habtalanul szétterültek a parton, néma nyelvekként, s egy-egy kagylót hagytak a víztől iszapos, fényes, sima homokon; de mihelyt a hullám visszahúzódott, ezek a tengeri Serények elsüllyedtek a fövenyben. S a sötét ég elbűvölő csendességét át- meg átszúrkálta a számlálhatatlan csillagok sokaságának szakadatlanul villogó sziporkázása, de oly élénken, mintha mondani akartak volna valamit a földnek az éjszaka mély titokzatosságában. Ók ketten szótlanul tovább mentek még jo darabig a nedves, süppedős homokon. Lépteik nyoma csak egy-egy pillanatig maradt meg: mire a következő benyomódott a fövénybe, az előbbi már el is tűnt. Csupán ruháik suhogása hallatszott. Most szemükbe villant a sötétségen át egy partra húzott és felfordxtott fehér csónak. Leültek rá. Az asszony a* egyik, a férfi a másik oldalára, s egy ideig hallgatva nézték a hamuszürke, nedves homokon csendesen szétterülő, üveges fényű hullámokat. Akkor az asszony az ég felé emelte szép fekete szemét, s a csillagok világánál felfedte elgyötört homlokának sápadtságát. — Noli, szokott-e még énekelni? — kérdezte bizonyára a fájdalomtól elszorult torokkal. — Én... énekelni? — De igen, maga azelőtt énekelt, az ilyen szép éjszakákon ... Nem emlékszik, Materában? Bizony énekelt... Még fülembe cseng a hangocskája... Fejhangon énekelt... de olyan lágyan, olyan bájos szenvedéllyel... Nem emlékszik? A tanárt lelke mélyéig felkavarta ennek az emléknek váratlan felidézése, s valami kifejezhetetlen ellágyulás borzongott végig rajta a hátgerincén át a haja tövéig. Igen .. igen .. igazat mondott az asszony: csakugyan énekelt ő akkoriban, még odalent Materában is; még éltek lelkében ifjúságának édes, szenvedélyes dallamai, és amikor valamelyik barátjával a szép, csillagos estéken sétálgatott ezek a dalok újra kivirültak ajkán. Igaz volt tehát, hogy magával vitte az életet a torinói atyai házból, hiszen még ott lent Materában is nyilván nála volt az élet, ha énekelt... ennek a szegény kis barátnőjének. Talán udvarolt is neki egy kicsikét azokban a régmúlt napokban, ó, persze, csak úgy rokonszenvből, minden hátsó gondolat nélkül... hogy egy kis szeretetet, melegséget érezzen maga körül, egy jó barátnő nyájas gyöngédségét. — Emlékszik, Noli? — Igen ... igen, asszonyom, emlékszem ... — suttogta, m éj ürességébe meresztve szemét. — Maga sír? — Emlékszem ... Részlet a szerző hasonló című novellájából, amelyet abból az alkalomból közöltünk, hogy 100 esztendeje született a nagy olasz iró, a Nobel-dijas Luigi Pi~ randello.-------------------------------------------------------------------------------------------------------, REMECZ BÉLA: Gyöngyházmozaik-terv :-« < Pécsi utcák, házak, emberek Magaslati út Ezt a nevet sem az utcatáblákon, ^ sem a térképen, sem a különféle idegenforgalmi kalauzokon nem találjuk. A Szkókótól a Felsőgyükésig húzódó úton négy név — Asztalos János, Surányi Miklós, Kalinin és Mező Imre — osztozik. Csak egyik szakasza aszfaltozott; jórészt zúzott, hengerelt kavics borítja. Mégis van közöttük valami összetartozás. A város fölött azonos magasságban fut végig a négy út. Együtt: Magaslati út. Olyan, mint a Mecsek derekára kötött szalag. Egy órányi séta. Persze hogy nem lehet a Szkókótól Felsőgyükésig egy-tagban végigszámozni. Itt a tájékozódás ma is inkább egy-egy épülethez igazodik. A Petőfi házhoz, a Pálosokhoz, a Tettyei romokhoz. Ezektől keletre vagy nyugatra ... Az egyik este idősebb, szemüveges férfi szólított meg a Petőfi ház és a Pálosok között: — Kérem szépen, feljöttem itt az egyik utcán és egészen megzavarodtam. Nem tudok tájékozódni. A Susogót keresem. Társaság vár. Amikor utoljára erre jártam, ezek a házak még nem voltak itt. Merre menjek? A tíz éve megjelent Pécsi Kalauz még így ír a Magaslati útról: „A nagyon kellemes sétautat — különösen munkaszüneti napokon — a pécsiek tömegesen keresik fel. Végig az úton padok kínálnak pihenést, és mindenhonnan nagyszerű panorámaként tárul elénk a város ...” Padok helyett ma téglarakások, homokkupacok, meszesgödrök fogadják a látogatót. S panoráma sem nyílik a városra: emeletes házak csupasz fala veszi el a kilátást, s az úttal egy- magasságban kémények füstölögnek. A tömegesen — nem sétálók, hanem — itt lakók pedig szinte örülnek az esőnek, mert akkor legalább nem kel! nyelni a járművektől fölvert port: a nedvesség sarat gyúr az aszfaltot borító szemétből. Egy-egy díszes villa, magánház, er- kélyes nyárilak már korábban is meghúzódott a lombok alatt. De a szőlős- kertek ellen a valóságos roham körülbelül tíz esztendeje indult meg. Amikor a Susogó táján az első lapostetejű, modern formájú emeletes ház fölépült, még meghökkent a sétáló. Illik-e a tájba ez az olaszos, szinte Domus cí- < mű lakásművészeti folyóiratból kilé- f pett épület? Ma már — azt mondják y — a modern építkezésnek, az egyedi • tervezésnek valóságos költeményei sorakoznak itt. Az út régóta kész. A köz művek — a víz. az áram. a csatorna — földben vannak. Kevesebb a költség. Csak a falakat kell felhúzni. És ház épül a szánkózásra is meredek ^ domboldalra. Úgy. hogy az utca déli oldalán a földszintre négy emeletet lefelé kell menni. Az útról így természetesen nem ” nyílik többé kilátás a városra. Legföljebb a ház lakójának, a saját kis erkélyéről. Annak is csak addig, amíg egy újabb, még magasabb házat nem építenek elébe. Az építészet: téralkotás. Nemcsak belső teret zárnak körül a falak. Az épület — a tájba állítva — maga is teret formáló elemmé válik. i <*l
