Dunántúli Napló, 1967. június (24. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
KÉT ÉVFORDULÓRA KARINTHY FRIGYES: SZAVAK. — 80 esztendeje, 1887. június 24-én született Karinthy FH- gyes, századunk egyik legsokoldalúbb alkotója, humorista, költő író, műfordító. Ebből az alkalomból közöljük karcolatot motor — átok, ezt mondhatom. Rómá- bál jön ez a jóember és Prágába megy. Csak ennyit tudunk, többet nem”. Karsáné felkel, mellén összefog- ja a hálóinget, ura után szól, hogy itt a sapkád, itt ne hagyd, Péter pedig kimegy az utcára, ott áll a traktor, int az idegennek, hogy üljön fel, ásítozva begyújtja a motort, egyet zökkennek, azzal előre szökkennek, és mennek a mészfehér országútra, ott lassan meg- fordulnak a traktorral, vontatóra ve- szik a hatalmas autót, Karsa most szó- lalt meg először. ״Jókora kocsi”. Min- dent körülnéznek, azzal szép lassan előre mennek, előre az első jobb útig, ott befordulnak, és szép lassan megáll- nak a műhely előtt. Karsa ásítozva felrángatja melledzős munkaruháját, s odaszól az idegen sofőrnek, hogy ״No mutasd, cimbora, azt az átok motort!”. Lámpát gyújtanak, szerszám van, a sofőr belsejében melegség, boldogság ömlik el. ״Ritka emberek!”, mondja magának. Bodon Pál is megjelenik a műhely- ben. ״Készen vagytok?”, kérdezi Kar- sától. ״Kész!”. A sofőr felül, kipróbál- ja kocsiját, azzal leszáll, s elmennek Bodonhoz, ahol a kis konyhában elő- veszi papírjait, mellére mutat, és mondja a nevét: ״Lacina. Jozef Laci- na”. ״Bodon. Bodon Pál”. A sofőr fel- írja: ״Bodon”, leírja nevét és címét, átadja az elnöknek, kezet fog vele, ne- vet, hálálkodik. Ügy beszélgetnek, hogy mutogatnak, meg minden szó után nevetnek egyet. Bodon borral ki- nálja az idegent, aki elhárítja: nem szabad, nem lehet. ״Ne, ne!”. A sofőr menni készül, körülnéz, meglátja a sarokban levő tyúkkosarat, nevet, rámutat, s felveszi, kimegy ve- le az autóhoz, felnyitja a ponyvát, s naranccsal megrakja a kosarat. Bo- dón két kézzel hárítja el a narancsot: nem azért, nem ajándékért javították meg a kocsit. Nem. Becsületből, ami így van, ami így szokás errefelé. A kosár narancs az asztalon illato- zik. Éji harmat van rajta. A sofőr cí- met cserél, meghívja Bodonékat Prá- gába, köszön mindent. Bodon meg oda szól feleségének: ״Vágj le egy darab szalonnát ennek az embernek, de ne sajnáld. Egy kosár narancs érőt...” Bodonné hozza a szalonnát, adják a sofőrnek, aki felszáll autójára, nagyon lassan megindul, ráfordul a mészfehér országútra. Visszanéz: látja, hogy az elnök házánál égve marad a lámpa, a faluban több háznál is kigyulladnak a fények. ״Máris munkába mennek”, gondolja. E löl hajnalodik, a mészfehér or- szágút csont-porát felverik a ke- rekek, a sofőr álmosan vezet Prága felé. Azt se tudja, hol járt, a falu ne- ve a cédulán van, amely az ülés fölött lógó kabát zsebében van. A hajnal, a messze kelő napfény birkózik a tájon utolsót remegő holdfénnyel. Morvay Gyula A falusi ember bekocogtat Bodon Pálhoz. Bent nyikorog az ágy, az ab- lakhoz jön az elnök, ásít. Megismeri Futó Mihályt. ״Te vagy az, Mihály?”. ״Én vagyok. Ne haragudj, hogy fel- vertelek. Idegen van velem”. ״Mit akarsz tőlem éjjel egykor?” ״Nem én, ez az idegen akar valamit. Autója ott áll az országúton. Valami történt ve- le”. ״Mindjárt”, mondja Bodon Pál, és beteszi az ablakot. Futó Mihály azonban int az idegennek, hogy csak nyugodtan, csak nyugodtan, minden mindjárt elintéződik. És kinyílik az ajtó, a sofőr belép a tiszta kis kony- hába, bemutatkozik, kezet ad Bodon- nak, mondja a nevét, amit Bodon se ért, maga is mondja, hogy ״Bodon Pál”, de hát ez el is maradhatott vol- na. Megint, hogy autó, hogy nem mű- ködik, elromlott. A sofőr mellére mu- tat, nevét mondja, kimutat a messze Mészfehér országút országúton álló autóra, s annyit mond, hogy Róma—Praha. ״Hát ez a jóem- bér Rómából jön, és Prágába megy. Mit tehetek vele?”, kérdi Bodon. Az- tán egy kicsit gondolkozik, a sofőrt le- ülteti, de az szabódik, nem, nem, autó- jához kell mennie, és megint mondja: Róma—Praha. ..Megvan”, üt a homlo- kára Bodon Pál. ״Mihály, tedd meg, menj el Karsa Péterhez, mondd meg neki, kéretem, szálljon a traktorra, hú- zassa be azt az autót, aztán menjetek el a műhelybe, javítsátok meg ennek a jóembernek a kocsiját”. ״Most? Éjjel egykor? Magam is messziről jövök ha- za. Egy hete voltam itthon”, mondja Futó Mihály ״Igaz. Jó, akkor magam megyek. Mindjárt”. Besiet, nadrágot, csizmát húz az elnök, int a sofőrnek, hogy jöjjön, megyünk. Futó is velük megy. ״Menj csak haza, majd magam elintézem”, mondja Bodon. ״Nem me- gyek haza: engemet szólított meg ez az ember, most nem hagyhatom ót magára. Ezt nem engedheti meg a be- csületem”, mondja Futó Mihály. ״Jól van, akkor gyere”. H árman mennek Karsa Péterhez, aki sokáig dörzsöli szemét, ke- zet ad az idegennek, szemét dörzsöli, ásítozva hallgatja Bodont, hogy ״fel- kapsz a traktorra, kimész az útra, be- húzatod a kocsiját, be a műhelybe, megnézitek, mi a baj. Adj neki szer- számot, meg magad is nézd meg, mi van azzal az átok motorral. Minden T alán rabszolga-ősök csontjainak ־*■ fehér pora vakít a kék holdfény- ben, a mészfehér országúton, melyen most mélyhangú autó bömböl. Elöl, nagyon messze kis ablak vilá- gít; olyan, mint valami gyulladt seb; a menyecske talán rózsaszínű alsó- szoknyáját akasztotta rá. Még egy perc és a motor bereked, megáll. A vezető leszáll, felnyitja a motorház te- tejét, lámpával keresgéli a hibát, me- Ivet nem talál. Felnéz az égre: fénye- sen ragyog a Holdj de ez semmire se jó világítás. Visszamegy az üléshez, fürdőnadrágját az ülés fölé akasztja; sós tengervíz szaga árad belőle. Drót- sövény haja is sós illatot áraszt magá- ból, s mint sások és kígyók lengnek fején a hajfürtök. Mindent lezár. Kö- rüljárja a pótkocsit, megnézi a pony- vát: jól zár. A hatalmas teherautó na- rancsot szállít. Körülnéz a kék hold- fényben: kövérlevelű diófák szegik az országutat, a földek elnyúlva alusznak. Balkéz felől templomtorony alumínium lemeze csillog. Magához veszi zubbonyát, megtapo- gatja zsebeit: minden nála van. Még egyszer ellenőrzi: jól lez .rt-e mindent? Odalép a motorhoz, keresi a hibát, gyújt, nem mozdul semmi. Csavargat, igazít — hiába. Kockás zsebkendőjével törülgeti homlokát, és a falu felé tart, miközben minden huszadik lépés után megáll: nem bántja-e valaki az autót? Nem. Olyan csend van, hogy nem a lépést, hanem a fűszál zizegését is meg lehetne hallani. — S nincs is olyan messze a falu. Ember lépked előtte, rákiált, hogy ״Haló!” Az ember megáll, megfordul, ki lehet az, aki éj- jel egykor rákiált a faluba vezető gya- logúton? — ״No, mi az? Ki az?”, mondja az ember. Ekkorra az autó ve- zetője eléje ér, megáll előtte, kezét nyújtja, köszön, de a faluba igyekvő ember nem érti meg, tehát a mellére mutat, és mondja a nevét, mire a má- sik is kezet ad, nevét mondja. ״Autó — motor — ne!” Így talán megérti ez az ember. ״Autó? Motor — ne?”. ״Mo- tor — puff!”. ״Értem. No, jöjjön csak utánam, aztán menjünk, mivel késő van”. E gymás mellett mennek. A faluba igyekvő ember annyit mond, hogy ״Van az úgy, hogy az az átok motor bedöglik, de majd segítünk, se- gítünk, amit lehet, megteszünk. Lá- tóm, hogy maga idegen. Honnan jön? — Megáll, ránéz a vezetőre, megkér- dezi: ״Honnan jön?”, a vezető azon- bán felhúzza a vállát. Nem érti. Az- tán megint az autó felé mutat, és mondja, hogy ״Motor — ne”. Az em- bér, felemeli ujját, begörbíti, hogy csak jöjjön mindig utánam, elmegyünk ide az elnökhöz. És mennek az elnök- höz, aki azon a soron lakik. Ténagy Sándor: MÉRLEG gya: ״egy telendő, két télén- dő, tisztelendő’’. Én beval- lom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni —, hogy mikor a szénkereskedő fel- jön, és előadást tart nekem, komoly családapának a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismétel- getem magamban görcsösen: ״én kokok, te koksz, ő kok”. És mikor egy rezgő szakái- lú miniszterrel beszéltem egyszer, és ő azt mondta: ״mérvadó”, én magamban azt kérdeztem tőle: ״mér ne volna vadó”, és mikor azt mondta: ״ám, mérlegel- jen”, azt felelte neki az én lelkem titokban: ״ám jó, mér ne legeljek”?, valamint jó hitvesemnek, aki csití- tott, hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: ״mér ne gelődjek?" Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy ״szelám- lik", akkor én villámlást lá- tok, mert mennydörög és szelámik. Én bevallom, sok évvel ez- előtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Bib Dadával azok a megrendítő dolgok voltak az újságban, én meg- álltam az utca közepén, s mielőtt érdemben foglalkoz- tam volna a tragédia euró- pai jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magam- bán a következő verset: Édes lányom, Bib Doda, Én is úgy bibtem doda, Még tizenhatéves koromba. Én tudom például, hogy ״naplemente”, ez egy szép magyar szó. De nekem olar szosan ejtve is tetszik, hang- súllyal az utolsó előtti szó- tagon, így ״naple-mente!”, vagy franciásan: ״néplö- mant?’. Nekem ez a szó, hogy ״tanítani”, mindig né- gerül fog hangzani, és az a szó: ״hajlam”, mindig zsidó- ul, így: ״chajlam”. Én, ha egy angol regényben tizen- egy borostyánfésűről van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így ״eleven ember- comb.” És ״harisnya”, ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha risnya — de nem ris. Mert nekem a szó azonkívül, amit jelent érzéki gyö nyörüség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak számomra nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátió- nak. — Mit olvas felségedT — Szó, szó, szó ... S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmezni például, más kiejtéssel: — Hogy van felséged? — Na, szó, szó, szó. Ezt ideges emberek isme- rik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot — nem is szójáték, az megint más, annak, ha rossz is, megvan a mentsége, hogy valami rejtett elmésséget akar mondani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szóficamításra gon dolok, ami hasonlít bizo- nyos ideges, szórakozott moz dulathoz, mikor el akarjuk terelni a figyelmünket, vagy koncentrálni — ujjropogta- tás, dobolás az asztalon, fül- cimparángatás, állhúzogatás (mintha szakállat simogat- nánk). A emberekkel, sokféle emberrel érintkező, folyto- nosan beszédre, szavakra utalt városi emberben — hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! — válhaiik ideges kényszerré ez a szavakkal való babrálás. Közöttük, szavakkal dől- gozók, irók és beszélők kö- zött, ebből a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki szintén így van ezzel a do- loggal, mint én, és olyant, aki letagadja, hogy így van vele. Én most őszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele. Bevallom neked is, ifjú hí- vő, aki a villamoson, miköz- ben tiszteletteljes p illantá- sód elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan remek- művek alapját építem ma- gamban vagy verset kom- ponálok — nos hát, beval- lom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mind- egyiken elolvasom a felira- tot, de fordítva, hogy mi jön ki belőle És százszor rájöttem már, hogy ״toka- rék” az visszafelé ״kérakat”, ami pontosan ״kirakat’- nak hangzik. És őrült örö- möm volt, mikor hetekig va- ló visszafelé-olvasás után ilyen felfedezésekre bukkan- tam, hogy ״szerda” az visz- szafelé ״adresz” és ״szeretni” az visszafelé ״interesz”, és ״kelet”, az visszafelé ״telek”, és ״ingovány”, az ״nyávogni”, ki sem mondhatom mennyire irigyeltem költőtársamat, Ba- bits Mihályt, aki rájött, hogy ״erőszakos” az visszafelé ״sok a szőre”, és ״római fő- vezér”, az ״rézevő fia, Mór”. Én bevallom, hogy én min den szót, ami eszméletembe került, mielőtt felhasznál- nám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordí- tóm — játszom vele, mint macska az egérrel, csak az- után kapom be. Az én ro- konom volt, aki az elemi is- kólában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszóne nem, az én életemet ”nem lehet mérlegre tenni. Gyár. Tizennyolc éve ugyan- az a műhely, kopár, füstös falak, ugyanaz a munka. A megszokás, amelyben eddig olyan kellemesen éreztem magam, szinte fojtogatni kezdett. Pedig jó lenne le- mérni mindent. Ahogy az a lány. ... Kunkorodott a forgács, mint a kígyó. Szinte jajga- tott a gép. Dolgoztam, hogy ne gondoljak semmire. Fórgács ... forgács __ szívós, k emény anyagból... Az anyag nem tud ellenállni a vidiának... Az ember min- dennek ellent tud állni? ... A feleségem elégedetlen ke- dik, a gyerekek is. Kevés a pénz. Feri órát szeretne, meg fényképezőgépet. Majdnem minden osztálytársának van órája és fényképezőgépe. La- ci zongorát. Meg van őrülve a zongoráért. Zenét akar ta- nulni. Vagy ha nem tanul- hat tovább, idejön a gyár- ba, pénzt keresni. Pedig neki iskolában a helye, hogy... hogy ne legyen baj a mér- legével... Dolgoztam, mint egy meg- szállott. Mérleg? ... Gyűlöl- tem a lányt. A vídia hasi- tóttá a vasat, a forgácsok megszínesedtek. A csoport- vezető odajött, megnézett, nem szólt semmit. A meós méricskélt, rámmosolygott, bólintott és elment. Jó volt dolgozni, nagyon jó. Kiese- réltem a kést, a kész dara- bot megmértem a kaliuer- rel. Jó. Most már neve is van. PX valahányos. Komoly kis alkatrész ... Akárki nem tudja megcsinálni... Talán ezért is adták nekem ... Akárki nem tudja megcsi- nálni. Fütyörészni kezdtem. A vídia megkopott, vittem köszörülni.., Már nem is haragudtam a lányra. Ked- vés lány, okos. De nem sza- bad ilyen sokat vacakolni azzal a mérleggel... Meg is mondtam neki másnap ... — Valami baj van? — kérdeztem. Szomorú volt, ilyennek még sohasem láttam. — Vége, mindennek vége ... Meg is mondtam neki... Mindent elmondott, láttam rajta, örül, hogy kibe- szélheti szíve keserűségét. — Fáj? — Fáj ... Kicsit. — Segíthetek? — Köszönöm. Már elintéz- tem. Egyszerre, nem tudom miért, eltávolodtunk egy- mástól. Mondtam neki, hogy én azt szeretem, ha az éle- tem egyensúlyban áll a vi- lággal. Erre ő azt, hogy sze- rét. Mondja, igaz ez? — Nem tudom ... nem hi- szem... — mondtam bizony- tálán ul. A lány felragyogott. — Ugye? Ez az én véle- ményem is. Az élet egy mér- leg. A világ és én vagyunk a két serpenyő. Ha valami nincs rendjén, a mérleg mu- tatója kibillen. Vagy el kell venni az egyik serpenyőből, vagy hozzá kell tenni a má- síkhoz ... Én az előbbit vá- lasztottam... Felszálltunk a buszra. Szó- rosan egymás mellett áll- tunk. Zavarban voltam. A lány csak beszélt, csicsergett. — Tudja, hosszú ideig egyensúlyban, van a mérleg, s egyszerre csak kibillen. Ki kell dobni egy súlyt. Ki kell dobni, hogy rend legyen. Nem igaz? A gyár előtt leszálltam, a lányt röpítette tovább a busz. Intett s én visszaintet- tem. Egész délelőtt rágondol- tam. Még hogy mérleg?! Honnan szedte ez ezt a mér- leget? Biztosan olvasta va- lahol. De igaza van. Akár- hogy is nézzük, igaza van... És az én mérlegem? Próbál- tam megszerkeszteni a ma- gam mérlegét. Napokig olyan voltam, mint az alvajáró. ha a félig ismert arcok kö- zül hiányzik valaki. Nem tu- dom, volt-e már maga is így? Nem tartozunk egymás- hoz, semmi közünk egymás- hoz, de a körülmények, a napi utazgatások szinte cin- kossá kovácsolják az embe- reket. A lány? ... No, ne gondoljón valami romantikus sze- relmi történetre. Ilyesmiről szó sincs. Egy kedves, fiatal, üde teremtésről van szó, egy utastársamról a sok közül. Valahol a környéken lakik. Minden reggel pontos időben megjelent. Hétfőn mindig egy gondosan összehajtott fehér köpenyt hozott a kar- ján. — Hétfő van ... — mondtam egyszer mosolyogva. Csodálkozva nézett rám. — Igen ... hétfő van — válaszolt erőltetett mosoly- gással. — Nincs ebben sem- mi különös. — A köpeny — mondtam —, a köpeny juttatja min- dig eszembe, hogy hétfő van ... evetett. Aztán minden *" reggel váltottunk né- hány szót. Beszédes, kedves lány volt, tizenkilenc éves. Minden tizenkilenc éves lány kedves. Tudtam, hogy udva- rol neki egy fiú. Ügy repült reggelente a megállóhoz, mint egy madár. Jó volt rá- nézni, látszott rajta, hogy boldog. A vizsgák előtt együtt drukkoltam vele. Tü- relmetlenül vártam a más- napokat: vajon hányast ka- pott technológiából vagy matematikából. Nem gondol- tam semmire, higgye el. Egyszerűen hozzátartozott reggeli hangulatomhoz. Egyszer késve jött. Két buszt is elengedtem. *1 yugodt ember vagyok, *" talán elégedett is. Fél hatkor kelek, mosdás, reg- geli, aztán indulás a gyárba. Tíz perc séta a buszig, öt perc várakozás, a kanyarból előbújik az Ikarus. Este ugyanígy haza, persze kicsit fáradtabban; de szinte jól esik ez a fáradtság is. Le sem vetkőzöm, megyek be- vásárolni, s mire jön haza az asszony, már minden ké- szén várja. Aztán olvasok, de legszívesebben a televí- ziót nézem. Néha kártyá- zunk a sógorékkal, persze nem pénzre, csak úgy, szó- rakozásból... Hát ilyen az én életem, egyszerű, szokvá- nyos; talán soha nem történt velem rendkívüli dolog. Van két fiam, az egyik tizenegy, a másik tizenhárom éves, van egy szépen berendezett lakásom, kétszobás, ossz- komfortos, igényeimhez mé- retezve mindenem megvan, szóval... elégedett vagyok... De az elégedettség olyan, mint a jámboran legelésző állat; megmozdul a bokor alján egy nyúl s a jámbor legelésző felriad, megbokro- sodik, alig bír vele az em- bér. Később megnyugszik ugyan, de azután minden rezzenésre fölemeli a fe- jét... így van ez, higgye el... Egyszer én is megvadultam egy kicsit, persze csak úgy magamban keveredtek össze a dolgok ... Reggelenként, a buszmeg- állóban mindig találkoztam egy lánnyal. Tudja hogy van az; akaratlanul is ismerő- sokké lesznek az emberek, később már valami köszö- nésfélél is motyognak, s «zinte csodálkozik az ember, GYÓNI GÉZA: ötven esztendeje, 1917. június 25-én halt meg Gyóni Géza. Az első világháború gyötrelmes éveit, a harctéren szenvedő katonák érzésvilágát, háborúellenességét nagyhatású versek- ben örökítette meg. ״Arckép helyett” című költeményét 1909- ben közölték. Pirulva vallom, hogy a hátam Nem görnyedt, s mellem nem zihál. Bár sok telet keresztülfáztam, Nem csetlem-botlom nyavalyássan, S a váltam sem költői váll. Keserű, sok nagy vonaglásom, Emberharc, bánatok szele Megérzik pár forró íráson, — Büszkére termett arcvonásom Gúnyos gőggel dacolt vele. Szemem se beszél poétárul. Nem divatos költők szeme. Semmibe mélán el nem bámul. Könnyet tüntetve el nem árul, — Merész, szikrázó, fekete. Harcokra, öklöző harcokra Apám e testet adta rám. De a lelkem halk rímek bokra, Zengeni kezd kis sírásokra. Poéta, szent volt az anyám. Arckép helvett
