Dunántúli Napló, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-14 / 112. szám

{Washingtoni levél Egy díjazás története Közművelődés és türelem 4 mikor a makói Pulit zer Jóska elindul Amerikába, hogy beálljon a. Unió hadseregébe és Lincol 1 elnök zászlaja alatt harcol jón a demokráciáért, alighi gondolt arra, hogy valahi az ő neve fémjelzi az Egye sült Államok legrangosabl kulturális díját. A viharo. életű újságíró és politiku: vagyona egy részéből azon bán a múlt század végén dí jat alapított a legkiválóbl amerikai újságírói, írói, köl tői és drámai írói munkál évenkinti jutalmazására. Ht a díj összege viszonylag nen is magas. Pulitzer-díjasnal lenni tekintélyt, megbecsü­lést, rangot jelent az írók költők s elsősorban az újsái írók között a mai Amerika bán. Joseph Pulitzer hagya tékából ugyanis, amelyet t St. Louis Post-Dispatch és i New York World nyereségé bői az alapítványra szármáz tatott, rendszeresen jutái mázzák a legjobb nemzetkö zi riportázst, a legjobb bel földi, illetve helyi újságíró teljesítményt, a legjobb sajti fotót, karikatúrát, sőt a dí jat egyes lapok is megkap hatják, kimagasló • közélet teljesítményükért. Ha Joseph Pulitzer jelei lett volna az újságírói díja odaítélő bizottság 1967. áp rilisi ülésén, minden bizony nyal elégedett lett volna. Vi lágéletében büszke volt, hogx lapjainak önálló véleményt van s nem tisztelik a kor mány mindenható akaratát (Perbe is fogták Theodori Roosevelt elnök „megrágni mazásáért.”) Nyilván örül volna annak, hogy 1967-bei a legjobb nemzetközi ripor tázs díját a bizottság 4:1 szí vazataránnyal Marrison E Salisbury-nek, a New Yorl Times munkatársának ítélti oda, azért a kimagasló é. va-lóban nemzetközi vissz­hangot keltő riportsorozaté ért, amelyet a Vietnami De mokratikus Köztársaságbal tett látogatásáról írt. Amer kai újságírók közül elsőnél Salisbury írta meg azt a kor mány által körömszakadtit tagadott tényt, hogy az Egye­sült Államok repülőgépe egy meg nem üzent háború­ban békés polgárokat, nőket gyermekeket gyilkolnak, la­kónegyedeket döngetnek rom­ba — s egyúttal azt is, hogi sem a bombázások, sem c hamisan csengő „békejavas­latok” nem tudják megtöm a vietnami nép ellenállását A cikksorozat nyomán i kormány kénytelen volt visz- szakozni, a hadügyminisz­ter, a külügyminiszter s ma­ga az elnök is beismerte hogy eltitkolta az igazságom az amerikai nép elől. (Ne fe­lejtsük, az európai lapok, : nemcsak a szocialista orszá­gokban, már jóval korábbar beszámoltak erről, de az amerikai közvéleményt csak a Times cikksorozata ébresz­tette rá a valóságra.) A bizottság tehát díjra javasolta Sálisburyt Igen ám, de a javaslattévők felett van még egy „csúcs­szerv” is, amely felülbírál­ja a döntéseket. Ez a csúcs­bizottság elutasította — a 12 év előttről egyszer már Pulitzer-díjas Salisbury je­löltségét s helyette R. John — — — — — — — — — - a. „ fogalmazói, hogy „a termelő szövetkezetek gazdálkodásit problémái és a falu művelő-\ dési életének általános elma- ^ dottsága következtében ■ ■ ■ t még mindig sok az adóssá- i gunk a parasztság művelő- i dési szintjének emelésében. J a falu kulturális ellátásának J javításában...” ^ Ugyanez a terv — éppen# a realitásokkal számolva —J „csak” azt tűzi célul magaj elé, hogy öt év alatt a pa-i rasztság 15 százaléka váljék 4 a közművelődési könyvtárit hálózat beiratkozott olvasó-i jává ... Fölösleges hivalko-i dásnak tűnne, ha arról be-# szélnénk, hogy mi mindent történt a falusi iskolák érdé kében az elmúlt két évti­zedben. És mégis csaknem 60 ezer kisdiák jár be nagy távolságról gyalog, vonaton autóbuszon, kerékpáron s körzeti iskolába. Nagyjából minden negye­dik magyar állampolgárra jut már egy rádiókészülék. De' ki vitathatná, hogy e készü­lékek döntő többsége még mindig elnémul, ha Mozart- vagy Shakespeare-mű szólal meg adásaiban. És vajon mérkőzhet-e átmenetileg — Balzac és Tolsztoj, Heine és Puskin a krimi regényíró népszerűségével? Tagadhatatlan, hogy bo­nyolult, gyors sikereket szin­te sohasem kínáló munka a népművelés. És különösen tavasz tájon és falun bi­zonyul ilyennek. Hiszen a sürgető: mezei munkák ilyen kor a földek felé terelik a figyelmet. Mégis azt mondhatom, ebben a munkában csak árt a türelmetlenség. Történel­mi tartozások törlesztésén munkálkodik az, aki a jó könyvet, az igazi zenét, a tartalmas színházat, a kor­szerű természettudományi is­mereteket viszi közelebb a falu népéhez. És gondolha- tó-e megfontoltan, hogy ezek, egyik napról a másikra szál-i lásra lelnek ott, ahol száza-i dokon át a betevő falat meg. szerzése volt a legfőbb gond?i A klasszikus szerint a tü-' relem a győzelembe vetett* hit záloga. Lehetünk-e tü-! relmetlenek ebben a kérdés­ben? B. E. ! az a szóban forgó faluban is a szövetkezeti elnök egyet értésével történik. Nyolcán olvasták náluk Svejk kalandos történetét és az egyszerű olvasók fele már helyesen fogta föl Ha- sek szatírájának lényegét. Rossz eredmény ez? Nem folytatom a levélíró által fölemlített negatívu­mok másik nézőpontból va­ló vizsgálatát. Szerintem nem a község közművelődé­si állapotával van baj, ha­nem jószándékú, nagy ered­ményekre törekvő barátunk türelmével. Sok mindent meg lehet oldani a falu gond jai közül rohammunka-sze­rű tevékenységgel — a jár­daépítéstől a parkrendezésen át a cukorrépa kapálásig — a közművelődésban van er­re a legkisebb lehetőség. A művelődési kedv fölkeltése, a gondolkodás fejlesztése, az ismeretelsajátítás föltételei­nek megteremtése mind csak egy-egy láncszeme a műve­lődés folyamatának. Folyamatról van szó, nem is rövidről. Aki türelmetlen és máról holnapra szeretne nagy eredményeket elérni ebben a tekintetben, az alig­ha tudja, hogy hazánkban a 15—39 évesek 51,1 %-ának nincs meg a nyolc általáno­sa, és a zömük él, kenyerét nehéz fizikai munkával ke­resi. Az ilyen munka nem föltétlenül növeli az érdek­lődést a levélben említett, korunk erkölcsi kérdéseiről szóló előadás iránt. Aki a lé­lektan elemeiből csak vala­mennyit is megismert, az már tudja: nemhogy a tanu­lás, de a figyelem is lelki tevékenység, mely néha ko­moly erőfeszítést kíván. Nem várható el egy ötvenéves szőlőmunkástól, hogy ugyan­olyan figyelemmel kövesse Svejk gyalogos élményeit, mint ahogy azt például a negyedikes gimnazista diá­kok követik és annak nyo­mán véleményt alkotnak ma guknak a korról. Hasek írás­művészetéről, kifigurázó in­dulatainak irányáról és így tovább. Nem ritka ma már az olyan termelőszövetkezet, ahol évente 10—20 tag vé­gez szakmai tanfolyamot, so­kan járnak a dolgozók esti iskolájába — a tanulás és a rendszeres művelődés tömeg igénnyé lett. Mégis helyesen állapították meg a népmű­velés ötéves tervének meg­Panasztól csorduló levelet kaptam egy falusi népmű­velőtől. Esztendeje sincs, hogy művelődési otthon igaz gató lett, de már annyi kellemetlen élményt gereb­lyézett össze községében, hogy más tíz év alatt sem jut annyihoz. Mint írja, a helyi tsz segíti őket anyagi­lag, de az elnök még nem tette be a lábát a művelő­dési otthonba, mert úgymond „ezer gondom van, nem fut­ja időmből a léháskodásra”. „Ez még hagyján — így a levél. — A komoly baj, hogy nem jutunk egytől a kettő­re. A múltkor kifaggattam a könyvtár nyolc olvasóját, akiknek kezén megfordult Hasek Svejk című regénye. Megdöbbentett, hogy a fele nem fogta föl a szerző szán­dékéit. Becsületesen törek­szem a társadalmi tudat szo­cialista fejlesztésére, de le­hangol, hogy például tízszer annyian jönnek el egy meg nem hirdetett táncmulatság­ra, mint áhányan legutóbb a Korunk erkölcsi problémái című előadás iránt érdeklőd­tek ...” Egy pillanatig sem kétel­kedem abban, hogy ügysze­retettől áthatott ifjú népmű­velőnk az igazat írta. És még sincs igaza. Ez a kettő — így egymás mellett — ellentmon dásnak tűnik, hadd fejtsem ki hát egy kicsit részlete­sebben velük kapcsolatos gondolataimat! Nem azt mondom, hogy olyan tsz-elnököt kívánok, aki léháskodásnak tekinti, ha valaki a művelődési ott­honban tölti az idejét. Na­gyon rossz kívánság volna az. De olyan tsz-t igenis kívánok minden községnek, amelyik hozzájárul a mű­velődési otthon fönntartá­sához — és bizonyos, hogy Év végi hangversenyek a főiskolán Áprilisban tartotta hagyo­mányos év végi hangverse­nyét a Pécsi Tanárképző Fő­iskola a Liszt Ferenc hang- versenyteremben. A vegyes- kar és nőikar mellett új szín­folt volt a hangversenyen a kamarazenekar, amely elő­ször lépett dobogóra a város közönsége előtt. A pécsi hangverseny után a nőikar Egerben, az ottani főiskola meghívására a Gárdonyi Gé- aa Színházban adott hang­versenyt az egri főiskola kó­rusaival közösen. A nőikart Dobák Pál vezényelte, zongo­rán kísért Kanizsainé Madara Melinda. Ezután Budapesten a Rádió 22-es stúdiójában felvételt készítettek Men­delssohn, Bartók, Pászü és Karai műveiből. A vegyeskar a kaposvári Tanítóképző Intézet meghívá­sára a Latinka Sándor Mű­velődési Házban a kapos­vári és szombathelyi tanító­képzők kórusaival közös hangversenyt adott Tülai Au­rél vezényletével, zongorán kísért Szántóné Boros Er­zsébet. Másnap Domibóvárott szerepeltek a gimnázium kó­rusával közös koncerten, A zenekar május 11-én Ko­váig András vezetésével Sop­ronba utazott az Erdészeti és Faipari Egyetem meghívásá­ra, ahol az egyetem művelő­dési házéiban ad hangver­senyt A zenekar műsorszá­mai mellett az együttes szo­fistái is bemutatkoznak a soproni közönségnek. Üi A hét zenei krónikája Hughes-1, a Christina Science Monitor munkatársát tüntet­ték ki az indonéziai „kom­munista összeesküvésről” és az azt követő ,,Tisztogatás­ról” szóló — egyébként hi­teles, újságíró szempontból érdekes és még az indonéz kommunisták tízezreinek le­mészárlását is „bíráló” — riportsorozatáért. A magas bizottságot nem politikai szempontok vezették... — Ö, dehogyis! Csupán szak­mai szempontból emeltek ki fogást a vietnami cikkek el­len. Egyrészt „Salisbury nem nevezte meg forrásait, ahonnan a polgári áldozatok­ra vonatkozó számadatokat kapta”, (noha ezek vietnami kommunisták voltak s így statisztikáik a magas bizott­ság számára kétes értékűek,) másrészt azt írta, hogy „a Pentagon sohasem jelentet­te Nam Dinh város bombá­zásán’, pedig a hadijelenté­sekben kétszer is szerepelt. (Persze mint katonai cél­pont ...) Ráadásul a csúcs­bizottság 12 tagjának több­sége arra az álláspontra he­lyezkedett, hogy Salisbury „kiváltságos helyzetben volf’ mert más amerikai újságíró nem kapott volna vízumot Hanoiban, így „nem volna ildomos" a díjazása. Félreértés ne essék, a csúcsbizottságnak joga van az eredeti jelölés felülbírá­lására s ezzel a jogával szin­te minden évben élt is. Csu­pán az lett a kellemetlen, hogy a legifjabb Joseph Pu­litzer, a díjalapító unokája s a St. Louis Post-Dispaxch mai főszerkesztője, aki maga is tagja a csúcsszervnek, nem értett egyet a többség döntésével, sőt, meg is írta ezt a bizalmas történetet lap­jában. Ez bizony alapos in- diszkréció s a csúcsbizottság többi tagja most joggal pa­naszkodik, hogy meginoghat a bizalom „elvi szempont­jaik” iránt. (Salisbury egyéb ként így kommentálta az ügyet: „A Times szerkesz­tőségének véleményére töb­bet adok, mint bármiféle bírálóbizottságéra. Ha egy­szer a Times jónak találta az anyagot, akkor ez a dön­tés többet ér nekem a Pu- litzer-díjnál, vagy más egyéb nél”) TJgyanazon a napon, amikor a bizottság döntését közzétették New Yorkban, Johnson elnök be­szédet mondott Washington­ban. S ebben arról beszélt, hogy „tiszteletben kell tar­tani minden ember vélemény nyilvánítási jogát’. Igaz, azt is kijelentette, hogy a szó­lásszabadság „nem egyirá­nyú utca” s így „mindenki­nek jogában áll kinyilvání­tania véleményét, de ugyan­akkor másoknak joga van a válaszra.” Harrison E. Salisbury a kétirányú utcán az egyik irányban haladt. A bizottság szemmel láthatóan a másik irányt választotta. De mert az elnök szerint az Egye­sült Államokban tökéletes a szólásszabadság, ki merne kételkedni abban, hogy Sa­lisbury Pulitzer-díja valóban csak a szakmai kifogásoknak esett áldozatául? KISS CSABA terjedelmű, nagy apparátust mozgató művet mindvégig partitúra nélkül vezényelte, a Requiem anyagának töké­letes és hiánytalan birtoklá­sáról, ritkán tapasztalható memóriakészségről, valamint a dirigensi munka, az inter­pretálásban rejlő újraalkotás minden mesterségbeli fogá­sának alapos ismeretéről tett tanúbizonyságot. Keze alatt engedelmesen formálódtak a dallamok: a kezdés sejtelmes tónusú piani&szimója. a cso­dálatos realizmussal teli Dies irae elején a teljes zeneka­ron felcsattanó négy fortisz- szimó erejű hórmashangzat után a kóruson félelmetes erővel megszólaló, a végíté­let napját drámai hevülettel hirdető téma, a legköltőibb tételként felcsendülő, benső­séges hangulatú Agnus Dei és a mindent betetéző záróté­tel, melyben mégegyszer fel­idéződnek a korábbi tételek hangulatai, köztük a hatal­mas erejű karfúgán, a Libera me extázisig fokozódó fe­szültsége, mely után a pia- nisszimóra halkult kórus fo­tó életművét megkoronázó, érzelmi telítettségű alkotása: a Requiem. Volt valami különösen fel­emelő és ünnepi abban, hogy a Lahti Oratóriumkórus a zeneirodalomnak azt a ki­magasló értékű, drámai fe­szültségeket és tragikusan emberi mélységeket feltáró alkotását szólaltatta meg kü­lönleges, maradandó élményt nyújtó tolmácsolásban, mely mű áradó bőségű dallamvilá­gával és páratlan drámai ere­jével mindenkor nagy hatást kelt a hallgatóságban. Mint­ha jelképezni kívánták volna, hogy a távoli észak emberei­ben is visszhangot talált az olasz életszeretet és huma­nizmus, mely Verdi alkotását az olasz „belcanto” sajátosan uralkodó varázsával teszi ál­talános érvényűvé. Urpo Pe- sonen dirigensi felfogása is azt domborította ki, hogy a Requiem dallamvilága át­törte a gyó,szmise kereteit, a szólisták, a kórus ajkán áradó melódiák inkább az operakomponista Verdit idé­zik. Pesonen, alki a hatalmas „Embermilliók, átkarollak. Csókom vedd, ó Nagyvilág!” — harsantak fel a zengő kot­tafejekbe álmodott schilleri óda szavai néhány héttel ez­előtt északi testvérvárosunk, Lahti koncerttermében az ot­tani oratórium-kórus és a pécsi Liszt Ferenc Kórus kö­zös hangversenyén. Az azok­ban a felejthetetlen órákban és napokban, a közös éneklés embermilliókat eggyéforrasz- tó erejével szövődött benső­séges, testvéri kapcsolat foly­tatásaként hozzánk látogató Lahti Oratóriumkórus két. elementáris erővel kirobbanó közönségsikert aratott kon­certtel ajándékozta meg szer­dán és pénteken este a pécsi közönséget. Talán még soha nem tapasztaltak a Liszt Fe- renc-terem falai ilyen őszin­te. szívből fakadó, .meleg ün­neplést, mely már akkor megkezdődött, amikor a kó­rus tagjai elfoglalták helyü­ket a pódiumon. A vezénylő Urpo Pesonent és a négy ven­dégszólistát is hosszú per­cekig tartó taps’ köszöntötte. A két Himnusz elhangzása után megkezdődött a koncert, megszólalt a zene: Giuseppe Verdinek, az idős mesternek ■•érthetetlenül gazdagon alko­lett édesen szólalt meg a , szopránszóló: Liísa Pesonen < ajkán. Mert a kiegyensúlyo- ( zott hangzású, a mű drámai , freskóit hitelesen tolmácsoló | kórus mellett kivették részű- | két a sikerből az este szólis- ( tái is: drámai erejű szoprán- hangjával Liisa Pesonen, telt, melegfényű altjával Mai- 4 lis Kolsi, és a két, még fia- tál, de ígéretes tehetségű te- á norista és basszista: Matti Norjava és Tapani Valtasaari. Teljesítményük értékét nőve- i li, hogy nem hivatásos éne- # kesékként vállalkoztak e ha- i talmas feladat művészi meg­oldására. És a legnagyobb j| elismerés hangján emlékez­hetünk meg a Pécsi Filhar- monikus Zenekarról, mely szívből jövő, bár néhol a (> kívántnál nagyobb hangerejű muzsikálásával segítette elő a vendégénekkar megérde- f melten nagy sikerét. á A koncert után ismét hosz- <> szú percekig zúgó taps. va- (' lamint a valóságos virágerdő (• azt bizonyította, hogy a pé- <> esi közönségnek sikerült vi­szonoznia azt a forró ünnep- # lést, melyben a lahtiak ré- # szesítették a Pécsi Liszt Fe- # renc kórus tagjait. # — — i Jugoszláv irodalmi est Szerdán érkezett Budapestre a Jugoszláv Írószövetség négy­tagú delegációja, amely több napon keresztiül tartózkodik hazánkban. A küldöttség szom­baton Pécsre érkezett és a helyi írócsoport vendégéként ismerkedik a város és a me­gye nevezetességeivel, irodal­mi és művészeti életével. A jugoszláv író vendégek — Branko Csopics, Tanaszije Mladenovics, Enver Gyercsek és Major Nándor — elláto­gatnak a Megyei Tanácsra, majd hétfőn este a Városi Művelődési Házban mutat­koznak be a pécsi közönség­nek. A Pécsi Nemzeti Szín­ház művészed olvassák fel el­beszéléseiket, verseiket, ezen kívül az írók saját nyelvükön is felolvasnak. Bánky József zongoraművész Bartók-műve­ket játszik. A vendégeket Vujicsics Sztojan hazánkban élő műfordító mutatja be.

Next

/
Oldalképek
Tartalom