Dunántúli Napló, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-14 / 112. szám

lanasije Mladenovics:

OLAJFA

Olajfa áll a* útkereszteződésnél, mint elfáradt utas, kinek szemében megalvadt már az örökkévalóság.

Vén gyökereiből tapasztalat sugárzik, s az ágak monológja folyton csak azt ismétli: döbbenjetek rá sorsotokra.

De visszhang nincs sehol. Az atomfélelem ránksúlyosult s mint vas-vihar, elolt már minden szép csillogást.

Csoóri Sándor fordítása

lS13-ban született. A két háború közötti nemzedék jellegzetes képviselője. Részt vett a népfelszabadító háborúban. Évek óta a belgrádi Irodalmi Újság főszerkesztője.

Az egykori gyermek nyomait kutatva, titokban felmásztam a padlásra, és kíváncsian fürkésztem a füstös, szűk zugokat. És ismét — ó, anyám régi szokása! — az egyik félreeső szegletben az elrejtett köcsög, benne méz, a tetején cédula, és rajta öreges, bizonytalan betűkkel:

„Szégyellő magad!”

1V/I" eglepetten és megrökönyödve állok meg: hármunk közül vajon kit várhat a jó öregasszony és kit dorgál jóelőre? Hát csendes magányában titokban még mindig visszavárja a tolvajokat?

Akkor egész héten, mindennap, makacsul, fellopakodtam a padlásra, kanállal a kezemben, és dézsmáltam anyám mézét. Hol nővérem óvatos macskamozdulataival, hol öcsém gondtalan járásával, hol a magam nehézkes lépteivel, mikor hogy.

Amikor elutaztam, a köcsög majdnem teljesen kiürült. Milyen meghökkentő meglepetés várja drága, öreg anyámat, aki álmatlan éjszakákon hallja a greci tél hóvihar- tombolását, az aranyiszapú Vrbas örök zű- gását, és írótollam nyomán a papír zizegését, amikor reménytelen küzdelmet folytatok a

csenddel és a feledéssel.

Major Nándor:

M, JÁTÉ1K

(Részletek)

garat tett gyufásdobozba, aa meg belecsimpaszkodott uj- jadba, de hiába is ijesztgeted, hogy beárulod szüleinél, ó, hol van még a világ vége! S mi volt az: nyelvét ráöltötte Emilre, vagy csak az ajkát nyalta meg? A kétértelműség játékossága. A gyerekes csúfolódást azonban egy mellékes mozdulattal incselkedő kihívássá változtatta: jobb kezével puhán végigsimított duzzadt keblén, egy pillanatra tenyerében pihent, meg is remegett benne, nyomhatta az asztallap, melynek nekidőlt kissé; engem azonban zavart, hogy Irén máskor egy hét alatt sem lobogtatta meg előttünk a vörös kendőt ennyiszer, s ily térdremeg- tető módon. Főként pedig az keserített el, hogy nem tudom, kinek szól kihívása. Emilnek vagy nekem; az volt az érzésem, a nap folyamán nem először, hogy hiába me- resztgetem szememet, sok minden történik itt, amit én nem látok, nem értek: a múltban a gyökere s magyarázata, s kívülem kellene a gyökeret s a magyarázatot kutatni. Úgy tűnt fel, hogy a szemem előtt lezajló esemény igen sok síkon fut, s közülük csak egyet-kettőt látok én, egyet-kettőt Irén, s hasonlóképpen Emil is, de teljes egészében a történet minden síkjába egyikünknek sincs betekintése, a cselekmény önállósult. A magam módján szubjektív cselekményt látok itt, hasonlóképpen Irén is, Emil is, ha módomban lenne mindhármunk szubjektív cselekményét csokorba fűzni, az még csak relatív cselekmény lenne, de hol van még az objektív cselekmény, a mindenek összessége, száz szövevényben, a dolgok kölcsönhatásában, felölelve mindazt és mindazokat, akik e cselekménybe valami módon perdöntőén befolytak. Irén vagy Emil révén, miként az én esetemben háziasszonyom kisfia azzal, hogy ébresztőmet babrálta, ha ugyan babrálta. Hol vagyok én ennek az objektív történésnek a felismerésétől? Hatalmas sövény állja el utamat, nem látok át felette, s ha a tüskék között óvatosan tapogatózva átlesek a réseken, újabb sövényeket látok csupán, azután kerülgetem őket jobbról és balról, s beleveszek a gyereklapok élő labirintusába: egymást keresztező

vonalakbuktatóján át kell a macskának eljutnia az egérhez. Szárnya kell, hogy nőjön az embernek, ha messze kíván látni, szárnya, s felülről kell néznie a labirintust, ha könnyebben el akar igazodni, belőlem azonban, még ha szárnyam nő is, legfeljebb dongó lesz, mely az üveget levegőnek nézi, de rést nem üthet rajta. Hiába lendülök neki újra és újra, fogva tart ennek az irodának a négy fala.

nődtem: vajon lehetséges-e, hogy mégsem hajtott tüskéket 51 gyanú benne, hiszen ez az égzengés túlságosan látványos volt, semhogy valódinak vehetné az ember? Nem érezte ki a lövöldözésből, hogy nem fegyverek, hanem csak petárdák dur- rogtak? S vajon Irén levonulásában csupán a hiúságában megbántott, visszautasított nő törését-zúzását látta, most pedig éppen azon fáradozik, hogy sírógörcs is tetézze diadalát?

Emlékeztettem, hogy a dobozokat én hoztam, s hogy ő nem is kért iratkapcsot. Értésére adtam: mondhatnám azt is, hogy mindkét dobozt Irénnek hoztam, s ő, Emil, elsajátította az egyiket. S hogy jóindulatomról meggyőzzem, hozzátettem még: Ezt mégsem mondom.

Szavaimmal éppen csak fel akartam hívni a figyelmét a kezemben simuló dorongra, hogy felfogja, lesújthatok vele, ha éppen kedvem kerekedik, ezért legjobb lesz behúzni csigaszarvát, s visz- szasompolyognia saját portájára, hiszen hagyom, hogy feltűnés nélkül megtegye.

TAe egy tapodtat sem volt hajlandó hátrálni, bükkfa fejéről úgy peregnek le érveim suhintásai, mintha csak susogó, lombos ágacskával legyezgetném. Kikérte magának, hogy ő bármit is elsajátított: ha Irénnek hoztam a dobozt, miért hevert az asztalán? Nem volt érdemes vitába szállnom vele, s megkérdeztem, hogy került a vonalzóm épp ebben a pillanatban az ő kezébe, s mit keresett az előbb Irén vázája az ő asztalán. Hallgatnom kellett, mert láthatóan rám sem hederített, hömpölygő szóáradattal

fröcskölt be és hengerelt le, elmondta, úgyis tudja, hogy turkáltunk dobozában, de máskor nyissuk ki jobban a szemünket, akkor majd meg találjuk, amit keresünk: a doboz alján volt a plomba, legalul, a hajtóka alá szorulva. S míg ez a lavina hatalmas robajjal zúgott el a fejem felett,'5 azon töprengtem, lehetséges-e, hogy a kezemben szorongatott dorong, miután elhajítottam, hólabdává változzék, aztán odafenn a hegytetőn megcsússzék, és ekkora lavinát zúdítson a nyakamba.

Míg elképedve bámultam magam elé, Emil az orrom alá dugta a plombát, majd magasra emelte, mint a pap a szentséget, és ránk kiáltott, hogy persze, a készet felfalnánk, aztán becsapta a kaput előttünk, sanda tolvajok előtt, fölényesen kinevetett bennünket, elővette zseb kendőjét és törölgetni kezdte szemüvegét.

T rén füligszáj mosollyal-*■ végigmérte Emilt, csíny- tevésében élvező fityfiritty- nek láttam, farkat ragasztott kabátodra, vagy szarvasbol»31-bcn Verbászon született. Középiskolai tanulmányait Kalocsán, Zomborban, Szabadkán és Újvidéken végezte. Az Újvidéki Tanárképző Főiskola magyar tanszékén szerzett diplomát. A HÍD szerkesztőbizottságának tagja. Művei: Udvarra nyílik az ablak, Krumplilovacskák, Vereség.

T^mil a megvesztegethe- tetlenek Önérzetességében tetszelgett, egyre pattogott, hogy nem osztozik senkivel, de már egyikünk sem törődött vele. Azon járt az eszem, hogy ilyen bá- gyasztó napsütés után esős napok következnek, ezt a dél utánt nem szalaszthatom el, s máris feltűnt szemem előtt a szép remények autóbusza, amely a hegyekbe vagy a folyó felé döcög, s benne, egymáshoz préselve, konzervdobozba élve került halak, levegőért tátogunk, és fulladozunk, a verejték sűrű olajként folyik szemünkbe, szánkba, végig a hátunkon, lágyékunkon, s kezünk, ezek a fürge uszonyok, tehetetlenül simulnak párolt testünkhöz.

Megkérdeztem Irént, kijönne-e velem a strandra, azt válaszolta, szívesen, s nyilván azért nézett rám kettős arccal, mert elcsodálkozott: a három év alatt, amióta együtt dolgozunk, sohasem hívtam sehová; arcának egyik felére fény verődött, szeme ráncokba rejtőzött, a kifürkészhetetlen kalmár pislogott rám alig észrevehetően, másik felére árnyék vetődött, bársonyosan feszült a bőre, szeme rejtélyes, hullámzó tó volt, kincseket ígért annak, aki bátorságot vesz magának, hogy belemerüljön.

Emil azonban továbbra is

kötözködött a lánnyal, asztalára dobott néhány törött üvegdarabot, felelősségre von ta irigykedése miatt, valami fényképeket emlegetett, melyekkel ismét kihozta a béketűrésből a lányt, én pedig egy szót sem értettem a dologból. Végül fölkapta a kályha mellől a piszkavasat, azzal kopogtatta a lány orra alatt az asztalt, s mintha elérkezett volna a számonkérés falfehér pillanata, megkérdezte tőle, hogy most a szívét, a viharvert szatyrot, kifordítaná ide az asztalra a lány, mi minden kacatot nem találnánk itt?

Azt hittem, a játék már befejeződött: s ha ádáz pergőtüzünket Emil a maga módján vissza is verte, most, hogy békén hagyjuk, reméltem csigaházába húzódik pihegni kissé, s józanul fontolóra veszi, hányadán állunk, majd egyszer csak szép lassan őrölni kezdenek benne a kétkedés ama kérlelhetetlen férgei. Csodálkozva néztem rá: úgy festett, mint akinek teljes mértékben rend ben a szénája, s épp arra készül, hogy selymes boglyáit tető alá hozza. Eltűba bújok, és a hűvös fűben próbálom lecsillapítani vérem heves lüktetését és sajgó tagjaim.

Nagyot sóhajtok, és részvéttel, együttérzései gondolok arra a mesebeli fekete mezítlábas

gyerekre, akinek állandóan zöld fűzfavesszők fényes suhogásában kell ugrálnia.

— Beee!

Ijedten riadok fel vigasztaló álmaimból. A kerítés tetejéről a két évvel fiatalabb húgom néz rám, és kárörvendve öltögeti a nyelvét:

— Beee! hl-hi... kikaptál, kikaptál!

Forr bennem minden, elönt a méreg, kész vagyok verekedni. A szemtelen gyorsan az uavar közepére ugrik, hogy közelebb legyen a mamához. A kerítés tövéből arrafelé tart az öcsém is, ez a tökmag, aki még a húgomnál is fiatalabb. Ezek szerint ő is megleste, hogyan viselkedik az összevert bűnös.

— Megállj csak! — sziszegek a bokrok közül, és ököllel fenyegetem. Húgom kihívóan a nyelvét ölti, az öcsém pedig alattomosan és kíváncsian, szemrebbenés nélkül bámul. Számára különösen érdekes lehet valaki, akit néhány perccel előbb és olyan ordítás mellett eltángáltak.

— Be-e-e! Édes volt a méz?! — csipkelődik velem a húgom, s nekem akkor ötlik eszembe, hogy egy pár nappal ezelőtt kanállal a kezében jött le a padlásról.

— Ohó, hát így vagyunk. Most már tudom, hogy ki dézsmálta meg a mézet, hogy lehet ezt bebizonyítani is? Még egyszer megraknak, mert gyanúsítani mertem ezt a szende ártatlanságot.

— Ó, szende ártatlanság! Fordulj fel!

'Ű’s ezt a hallgatag, sunyi öcskösömet is néhány ízben a padláson értem! Ki tudja, mit csinált ott? öt nem lehet kihozni a sodrából, nem bánja, akárhogy kiabálnak, és mint a gúnár, csak olyankor sziszeg, ha valaki fülönfogja. A húgomat köny- nyen rajta lehet csípni, ha valóban bűnös, gyorsabban pislog, és sárga macskatekintetét le nem veszi rólad, az öcskös más, ő kíváncsian és várakozással bámul, mintha azt mondaná:

— No. ide avval az ajándékkal!

Ebéd után, amikor a ház mögötti tisztáson várat építettem, húgom hízelegve kérdezett valamit, de én mérgesen zavartam el:

— Mars innen, te loptad el a mézet, és engem vernek meg érte!

— Oh-oh-oh, te hazugok hazuga! — és a gyors pislogásban kifényesült a tekintete. — Tudjuk, kit tángáltak el ma.

Hát igen, persze, hogy tudjátok, tudomást szerzett róla a szomszédságunk is. Húgom, hogy a gyanú legkisebb árnyékát is elterelje magáról, a domb alatt meghúzódó településen közhírré tette a lopásomat és a verést, úgyhogy szűkebb környezetemben közismert és megbélyegzett „mackó” lettem.

— Nini, itt a mackó!

— Hová mész, kell-e méz?

Már meg sem kíséreltem védekezni a vád ellen. Csak otthon, amikor erről szó esett, vetettem fájdalmas tekintetemet anyámra, mintha védelmet keresnék, de mindig néma maradtam, és a magamat igazoló szavak sosem buggyantak ki belőlem. Hogy is tudnám bebizonyítani igazamat, hogy is higgyenek szavaimnak?

Tehetetlen nyomorúságomban igyekeztem mindezt minél előbb elfelejteni, de ez sem volt könnyű. A „mackó” gúnynév könnyen ragad a gyerekekre, a csúfolódó hamar rákap, és nagyon gyorsan meghonosodik otthon is, a faluban is. Csak az idő moshatja le az emberről.

Az év őszén, a padlás egy elhagyott zugában, ahová nemigen szoktunk lépni a vércsefészek miatt, a félhomályban, újra a kezembe akadt a földszínű köcsög. Ott állt elrejtve a nehéz kukoricamorzsoló mögött. A köcsög teli volt, le volt borítva, és amikor a padlásablak felé fordítottam, a fából készült fedőn egy odatűzött cédulát ismertem fel, rajta anyám ünnepélyes cirillbetűs írásával, amilyennel a likai szerbek írnak, ez állt:

„Szégyelld magad!”

Meghökkentem, és zavarba jöttem, mintha ezeket a szavakat valaki mellettem állva a fülembe suttogta volna. A láthatatlan strázsa ismét igazságtalanul vádolt: még véletlenül sem gondoltam lopásra, csak egy kicsit kíváncsiskodtam.

Visszatettem a köcsögöt a helyére, és lassan kisompolyogtam, de azután egész nap úgy éreztem, hogy titokban bűnt követtem el. Tudtam, hogy nem vagyok vétkes hogy nincs miért kerülnöm anyám tekintetét, de valaki állandóan a nyomomban volt, és’ azt suttogta:

— No mi az, bántottad a köcsögöt, ml?

Napokon át úgy éreztem mögöttem az ismeretlen jelenlétét, mint a kellemetlen huzatot. Sokszor hátra fordultam mindén ok nélkül, és nemegyszer rajtakaptam magam, hogy suttogva ismétlem:

— Nem, nem, nem ...

így mormolják a varázsigét a „tudós” asz- szonyok, amikor a küszöbön állva a ház tájékáról messze akarják űzni a kísérteteket, a gonosz lelkeket és a szerencsétlenséget.

A múló évek elrejtették a kisfiú bűnét, de rejtekhelye nem volt se jó, se biztos, felcseperedtünk, s ezt sajnos mások is észrevették, és kezdtek bennünket felnőtt számba venni.

ÍT úgom, az igazi, a megátalkodott méztolvaj, a negyedik offenzívában tűnt el. a kitörés során, a hóviharos és úttalan Grmecen. Rajkó öcsém, a hallgatag, csöndes fiúcska elesett, ahogy mondják, valahol a Vrbasnál, mint a krajiskai proletár zászlóalj harcosa. (Szinte hihetetlen hír egy legénykéről, aki soha senkivel sem verekedett.) Én pedig írni kezdtem, hogy valamit megőrizzek az életből, de még többet elfelejtsek.

Nem olyan régen tíz napig anyámnál voltam. Egymaga él a már csendes házban, úgy jár-kei, mint az árnyék, és hallgatva figyeli a külső neszeket. Még olyankor is, amikor hosszan beszélgetünk, sohasem szólunk azokról, akik már nincsenek.

miANKÜ CsoFiCb:

rr r

KESERŰ MEZ

1915-ben született Hasani faluban, Boszniában, paraszti családból. Elvégezte a bölcsészetet, partizán volt, a felszabadulás óta hivatásos íróként Belgrádban él. Mintegy 15 kötetnyi művei elbeszéléseket, verseket és poémákat tartalmaznak. írásait orosz, kínai, német, lengyel, cseh, bolgár, ukrán, albán, héber és más nyelvekre is lefordították. Ismertebb művei: Áttörés, Süket puskapor, Ne szomorkodj, Bronzőrség, A sasok korán kapnak szárnyra, Ismerős a völgyszorosból.

A lighogy megjöttem a halfogásból — tíz- éves suttyó legényke, kéken, didergő- ázottan, farkaséhesen —, vészjósló komolysággal hívott anyám:

— Jer’ ide!

Ez a vádló, erélyes, veszélyeket sejtető „jer ide” megfagyasztotta bennem a vért, és inamba kergette a bátorságot. Végem van, bűnös vagyok, de mi is lehet a vád?

Már tudom, hogy mi vár rám: fűzfavesszőzenére táncolok! Járom, járom, ropom a táncot, és ordítok, amíg a tüzes eső a lábam szárát paskolja (házunkban erre mondják, hogy járja a csürdöngölőt). Ebben a percben még az sem tűnik olyan borzalmasnak. Der- mesztőbb az alattomos didergés, amely egész testemet marcangolja: de miért is vagyok bűnös?

Amíg nem ismerem, amíg ki nem mondott ez a bűn, addig hatalmasnak, megbo- csáthatatlannak. minden magábafoglalónak tűnik, és az egész világra kiterjed. Ismert és ismeretlen, elkövetett és elkövetendő bűnei mind jelen vannak, még azok is, amelyeket csak készülök elkövetni, amelyeket csak áhí- tok és sejtek. Csak az ördög tudná megmondani, hogy a „jer Ide” nyomán melyik bűnöm lát majd most napvilágot.

Hunyorgok, mintha csodálkoznék, úgy teszek, mintha nem hallottam volna jól, tétovázok és igyekszem elodázni a pillanatot, hogy még egyszer magamba szálljak és megkíséreljem ezt a feltámadó félelmet indokolttá, érthetővé tenni: káromkodtam a legelőn, illetlen szavakat kiabáltam a járókelők után az utcán, meg-megrázogattam a szomszédok körtefáit és ... de hisz mi van abban ... halkan sugdolóztam egyről-másról Micóval a szénakazal mögött. Volt ezenkívül más is?

— Ugye, te halászlegény, hát így kell lopni a mézet a padlásról?! — térít most magamhoz anyám szigorú hangja. — Nézd egy dekát sem hagytál, pedig félig volt a köcsög.

S mutatja a földszínű köcsögöt, amilyennek a varázsló és ezermester Jovica Cubrilo szokott házalni, akitől fél és reszket az egész gyerekhad, mert a foghúzáshoz is ért. A köcsög oldala alaposan kifényesedett: itt-ott ragyog csak egy-egy mézcsepp.

— Bizatyaúristen nem is tudtam, hogy van mézünk!

Valóban csodálkozom és megdöbbenek, mert igazán nem hallottam arról, hogy méz van a házban. Tudnivaló, hogy a méz — „orvosság”, ha pedig valaki arra vetemedik, hogy akár nyilvánosan is mézet egyen, nagy bűnt követ el. Eddig ugyan semmiféle ilyenirányú tapasztalatom nem volt, de most, úgy látszik, hamarosan a hátamon érzem az efféle becstelenség súlyát.

— No nézd csak, nem is tudtál a mézről? Még hazudsz is! Beja!

TJeja, a rokonom, kárörvendő, ferde szájú -*■' kislány, nálam egy évvel idősebb, szolgálatkészen sürög-forog az „ítélőszék” körül, és élvezettel mászik fel a görbe fűzfára, hogy alkalmas vesszőt keressen.

— Esküszöm anyám, isten engem úgy se- géljen, nem én voltam!

Hiába minden! Suhog a vessző, és én fülsiketítő ordítás mellett járom a csürdöngölőt, majd amikor ennek is vége, átvetem magam a kerítésen, a mellette húzódó sűrű bokrokMiklósvári Zoltán: Portré