Dunántúli Napló, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-28 / 124. szám

Riport a XX. század legrejtélyesebb írójáról és a fényképeket az asszony elé. — Igen — felelte Rosa Elena. Egy nap sor került a talál­kozásra. Délután öt óra volt, amikor a riporter ismét el­ment az író lakására. Traven szürke öltönyben volt. Haja teljesen fehér, feje és keze reszket. Rövid, óvatos lép­tekkel közeledett a riporter­hez és barátságosan rámo- solygott. Megkísérelte látoga­tójának arcáról leolvasni a szavakat. Csak az angol szavakat, mert, mint felesé­ge mondja, németül nem hajlandó beszélni. Amikor Heidemann meg­mutatta a Chiapas-ban ké­szült fényképeket, Traven lassan, németes kiejtéssel mesélni kezdett. Szinte cso­dálatos, milyen jó emlékező­tehetsége van. A beszélge­tés két óráig tartott. Traven végül ezt mondja: — Értse meg, az életem az enyém, magamnak tar­tom meg. Csak a könyveimet adtam át a nyilvánosságnak. A Stern riportere Mexikó­ba repült, felkereste Chia- past, Mexikó legdélibb álla­mát, néhány Traven-regény színhelyét. Megtudta, hogy 1926 és 1931 között élt ezen a vidéken egy Traven Tors­van nevű ember. Heidemann felkutatta adatait is: neve Traven Torsvan, született: 1890. március 5-én, állam- polgársága: amerikai. A ri­porternek sikerült néhány fényképet szereznie, amelyen az emberek fölismerték Tra- vent. Heidemann ezen a nyo­mon haladt tovább. Mexicó Cityben találkozott egy ele­gáns, fekete hajú nővel, Rosa Elena Lujan de Torsvannal. 1957-ben, San Antonióban lett Traven felesége. A ri­porter felkereste lakásán. A fogadószoba telistele volt Traven-regé'nyekkel. — Rét Maruth, Richard Mauerhut, Torsvan és Hal Crores, mind-mind egy sze­mély, azaz B. Traven — tet­te Heidemann az iratokat A honoráriumot egy mexi­kói kikötővárosba, Tampicó- ba küldette. Egy nap levél érkezett a Stern szerkesztőségébe. Hed- wig Meier hamburgi asszony küldte. „Traven csak az én első, eltűnt férjem, August Bibéi jé lehet. Regényeiben sok olyan részletet találtam, amely egyezik életünkkel, kalandjaikkal,” — írta. Heidemann először is August Bibeljé személyi ada­tait kereste ki. Megállapítot­ta, hogy 1885. szeptember 7-én született Mecklenburg- ban. Először vámtisztviselő volt, később fűtő lett egy gőzhajón. Brazíliába utazott. 1912-ben tért vissza és Ham­burgban feleségül vette Hed- wig Meier asszonyt. Hedwig 1923-ban megtudta, hogy férje mint tengerész, okmányok és pénz nélkül Antwerpenbe érkezett. Az öreg Bibeljé pénzt küldött fiának Hollandiába. Bibéijé- ről azonban többé senki nem hallott. hogy amerikai. Még ma sem világos, hogyan történhetett meg, hogy egy tisztviselő egyetlen tollvonással meg­változtathatta egy ember állampolgárságát. Münchenbe költözött, és saját költségén Richard Mauerhut néven, Dér Ziegel- brenner címmel pacifista szocialista folyóiratot adott ki, amelyben a császárt, Hin- denburgot és a pápát tá­madta. Később Bécsbe me­nekült, majd néhány év után ismét visszatért Berlinbe barátnőjével, egy szőke kölni lánnyal, Iréné Mermuttal. 1923-ban eltűnt. Három év­vel később megjelent B. Tra­ven könyve, A halálhajó. Hétmillió példányban kelt el. A könyvkiadó szeretett volna többet megtudni az íróról, de Traven levélben azt vála­szolta, hogy nem a személyi­sége, hanem a műve fontos. re felkutatta és riportot írt a találkozásról. B. Traven német szárma­zású. Ma Mexikó fővárosá­ban él egy egyemeletes csu­pa ablak, csupa kert házban. Május 3-án ünnepelte 85. születésnapját. Élete kalan­dosabb a legizgalmasabb re­génynél. 1912-ben Düsseldorfban Rét Maruth néven bukkant fel. Okmányában a következő adatok álltak: született 1882- ben San Franciscóban. Ál­lampolgársága: angol. Foglal­kozása: színész. A düssel­dorfi színházban évi 1440 márkáért szolgák, rendőrök szerepét alakította. Ebből az időből csak egy-két csoport­fénykép maradt róla, jelmez­ben, bajuszosan. Az első világháború ki­törésekor személyazonossági igazolványába angol állam- polgárság helyett azt íratta, Kicsoda Traven? Világsikert aratott műveit németül irta. Tizenhét köny­ve 25 millió példányban kel el. Nevét mindenki ismerte, és senki nem tudott róla semmit. Fényképe soha nem jelent meg. B. Traven a XX. század legrejtélyesebb íróegyénisége. Első világ­sikert aratott könyve, A ha­lálhajó, 1926-ban jelent meg, Németországban. Mégsem tudta senki, hogy kicsoda, hol él — máig. Negyven év után Gerd Heidemann, a Stern című nyugatnémet hetilap riporte­dást, bár a nagyszerű alap­ötlet kiaknázását, a hatá­sok — ellenhatások mérnö­kien precíz kiszámítottságát helyenként túlzottnak érez­zük. Nicholson angol alezre­des, mint hadifogoly csodá­latos hidat épít a dzsungel­ben a japánoknak csupa jó­szándékból és kötelességtu­datból. A híd megsemmisíté­sére kiküldött angol „rom­bolók” ugyancsak a köteles­ségüket teljesítik emberfe­letti erővel. A tragédia a le­vegőben lóg és különössé varázsolja a regény hangula­tát, hogy Boulle mindvégig karikírozza hőseit. Az APÁK LÁNYA. FÖLDEÁK János kisregénye, két évtizeden át elfektetett erkölcsi problé­mák oknyomozó történetét kínálja. Kár, hogy szinte miniszteriális szinten. Ojtó Péter trösztigazgató és a csupán nevében Ojtó — két apja ellenére is árva — Nóra rokonszenvesen csap­nak ősze a regény lapjain. Céljuk: lélekben is befejez­ni a második világháborút. VASS István mondja- ;ßss a könyv (A FÉLBESZA­KADT NYOMOZÁS) a má­sodik része, közvetlen foly­tatása a Nehéz szerelemnek, a líra regényének, amelyben megkíséreltem az életet, a magamét s azokét, akiket szerettem, a világot, ame­lyet megismertem, a költé­szet általánosabb és átlé- nyegítőbb témakörén, kö­zegén keresztül — ábrázol­ni? — inkább megközelíteni, elmondani.” A mű ott sza­kadt félbe, ahol a költő ügye és vele „az egész ma­gyar költészet ügye egy ki- terjedtebb ügynek, a törté­nelem országos, sőt világ­ügyének sodrásába, szorítá­sába torkollik.” (Szépirodal­mi Kiadó) A „szószerinti” vers Arany János, Csokonai Vitéz Mi­hály, József Attila, Benjá­min László, Zelk Zoltán, Áprily Lajos, Lorca és Eluard, Vajda János és Vörösmarty Mihály művei­ben ölt testet a könyvhéten. Érdemes volt várni az ün­nepre. Boda Mikié« tó a könyvhéthez. Nem kell azonban túlságosan mélyre ereszkednünk, hogy felfe­dezzük a hiányt: a magyar kispróza néhány markáns egyéniségének hiányával (Sánta, Gerelyes, Bertha Bulcsu) szegényebb lett az idei összkép. (Magvető) Rendkívül rokonszenves, az ember belső világa iránt fo­gékony írói szemlélet su­gallta a szovjet írók elbe­széléskötetének címét: KET- TEN A LÁMPA ALATT. Tizenöt nevet (Szolzsenyicin és Pausztovszkij a legismer­tebbek) és tizenöt írást so­rakoztat fel az Európa Ki­adó ebben az „éves folyó­iratban”. Régi adósságot törleszt — ugyancsak az Európa — a MAI OSZTRÁK ELBESZÉ­LŐK közreadásával. A szá­zadfordulóig tekint vissza a kötet, de nagyobb gondot okoz a szerkesztőknek az új tehetségek és stílusirányza­tok bemutatása. Egyszemélyi válogatás a irOTKwTETTEL A HALHA­TATLANSÁGBA (Szépiro­dalmi Kiadó), melynek lap­jain HÁMOS GYÖRGY módszeresen igyekszik elhi­tetni velünk, hogy immáron megszabadult a humorától. Csupán helyenként sikerült. Egészében aláírjuk azt, amit maga is hangoztat könyve elején: „ ... a dolgokkal semmit nem kell csinálni, csak nézni kell őket sokáig, kíváncsian, kicsit gyanakod­va, s ha lehet szeretettel. S akkor a dolgok, mint a vallatott a rásugárzott szün­telen lámpafényben,' önma- guktól elmondják mulatsá­gos titkaikat.” (Kossuth K.) Négy kisregényt vallatok magam is. JELIZAVETA DRABKINA az 1921-es kronstadti ellenforradalmi felkelés leverésének emlé­két eleveníti fel drámai erő­vel, részben személyes em­lékek alapján. Könyvének címe a Magvetőnél: A JÉG­MEZŐ HŐSEI. SZABÓ MAGDA hőse nem hajlandó azonosulni szigorú, avult kispolgári nézeteket valló környezetével, hanem a ma­ga otthonát akarja építeni távol „az öregektől és a vénektől”. Igen eleven prob­lémát boncolgat a MÓZES EGY, HUSZONKETTŐ — kár, hogy eszközeiben kere­sett kissé. (Magvető) Bizo­nyos várakozással tekintet­tünk Pl ERRE BOULLE francia író főművének meg­jelenése elé. A HÍD A KWAI FOLYÓN annyi le­genda után sem okos esaló­Amit sikerült előzetesen betakarítanom a könyv ün­nepi hetére időzített termés­ből, rendkívül sokszínű és gazdag. Megéri, hogy azon­nal birtokba vegyük, avagy feljegyezzük naplónk mar­gójára. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, miért ér­zem a legünnepibb ünnepi kiadványnak azt a nagyon szép és nagyon szolid, csupán százoldalas, de kilencven- háromezer négyzetkilométert átfogó képeskönyvet, mely a MAGYARORSZÁG MA­DÁRTÁVLATBÓL címet viseli. JÁRAI RUDOLF fényképezőgépét gépmadár emelte a magasba. Lencse­végre kapta elsőként a Du- na-kamyart, végül az Ország­ház kupoláját; közöttük él és hullámzik a magyar táj, vénáit mutatja város és falu. Húzzuk össze kicsit a szemünket: látni fogjuk az embert is, akit egy másik ember rögzített fényérzé­keny anyagra a magasból. Másfajta körképet nyújt— harmincegy mai magyar el­beszélés foglalata a KÖR­KÉP 67. A vállalkozás mél­Képzőművészeti szakkörök bemutatkozása M' a legkülönbözőbb korú, elő­képzettségű és foglalkozású emberek szerepelnek alkotá­saikkal. Szándékuk, céljuk sem azonos irányú. Legtöbb­jük azzal a meggondolással látogatja szakkörét, hogy is­mereteit tágítsa, szabad ide­jét nemes szórakozással tegye tartalmassá. Közös kirándu­lások baráti légkörében ke­resik fel a természet szépsé­geit, az élményeket feldol­gozzák, megvitatják a mű­vészet számukra oly izgal­mas problémáit. Tárlatokat látogatnak és képzőművé­szeti előadásokat hallgatnak meg együtt A szakköri tagok másik csoportját azok alkotják, akik az alkotás alfájának elsajátítása után magasabb művészi célok felé is törek­szenek. Ezek egy része a Ta­nárképző Főiskola hallgatója vagy pedig a Művészeti Gim­náziumba jár és önképzés­sel is fejlesztik tudásukat. Mások, a legtehetségesebbek, vagy a legtöbb ambícióval rendelkezők a Képzőművé­szeti Főiskola felé orientá­lódnak és előzetes stúdium­nak tekintik a szakköröket. Elmélyült munkát végeznek, ugyanis rengeteg ujjgyakor­lat, vázlat, tanulmány fej­leszti a művészi látást és a kifejező-készséget egyaránt R endhagyó tárlatis­mertetésünkből hi­ányzik az alkotók név szerinti bemu­tatása, mivel igazságtalan dolog volna egyesek kieme­lése a nem azonos feltételek mellett. A szándék a fontos és ez egyértelműen csak dicsérhető. A szakkörvezetők jó munkát végeztek, ezt a kiállítás összképe is igazolja. Az ő bemutatásukkal azon­ban már nem maradhatunk adósak: Haraszti Pál, Hor­váth Olivér, Lantos Ferenc és Remecz Béla. Komvary Perem A delkezésére, valamint a ce­ruza és a papír. Vonalak, foltok segítségével kell ki­fejezni gondolatait, műalko­tást létrehozni, valami újat teremteni. A jelenséget, a tárgyat, az eseményt, a kü­lönböző dolgok viszonylatát kell meghatározott szempont­ból feldolgozni. A mit és a hogyan ábrázolni kérdéseire keresik a megoldás módoza­tait a képzőművészeti szak­körök tagjai is. kettő, ha úgy tet­szik nevezhetjük tartalomnak és for­mának is, szorosan összefügg egymással. Az áb- rázolhatóság köre pedig rendkívül tág. Tulajdon­képpen nézőpont kérdése az, hogy például természeti táj, különböző kellékekből tuda­tosan megrendezett csend­élet, vízben megcsillanó ka­vics, három beszélgető szom- szédaszony, épületek geo­metriája, vagy csak egysze­rűen egy közönséges kis bogáncs a kép témája — ha mondanivalójának célja és rendeltetése van. Az egyik feldolgozás általánosabb, a másik inkább konkrét, a valóság kifejeződésének más­más léptékű szemléletéből eredően.- A reneszánsz óta a valóság egyfajta látvány­szerűségét szokta meg a né­ző és az izmusoktól meg­riadt széplelkek döbbenten álltak szembe a művészek­nek az útkeresésével. Min­den kor törekedett arra, hogy művészetében is kife­jezze önmagát A változások­nak megfelelően a kifejezési eszközök is állandóan módo­sultak. Ma a művészetekben nincs egyértelmű, egyedül üdvözítő korstílus, mint volt például az ideológiai téren is kevéssé differenciált szá­zadokban. Egymással párhu­zamosan sokféle szemlélet- mód él együtt a képzőművé­szetben. A sokféleséget tükrözi ez a szakköri kiállítás is, ahol ájus 21-én nyitotta meg Soltra Elemér festőművész a kép­zőművészeti szak­körök kiállítását a Technika Háza nagytermében. A Vá­rosi Tanács Művelődésügyi Osztályának kezdeményezése nyomán kerülhetett sor a képzőművészetek „esti isko­lájában” tevékenykedők munkáságának bemutatására. Pécsett négy, kultúrházak keretein belül működő szak­kör gyűjti egybe azokat a felnőtí érdeklődőket, akik a munka utáni szabad idejüket rajzolással, festéssel kíván­ják kitölteni. Itt módjuk nyílik arra, hogy megfelelő szakmai irányítás mellett, manuális tevékenységgel is növeljék látás-kultúrájukat és ezzel a szép befogadásá­nak a képességét, az eszté­tikum fokozott érzékelését sajátíthassák el. Az esztéti­kum sok oldalról is meg­közelíthető. Van olyan, akit az érzelmi momentum ragad meg elsősorban, van, akit racionális érvek győznek csak meg. És vannak olya­nok — mint az itt kiállítók példája is mutatja —, akik aktív tevékenység révén, a mesterségbeli ismeretek, a mívesség felől kerülnek a művészet közelébe. Olyanok ők, mint az önfeledten, kedv­telésből zenélő, vagy éneklő emberek, akik a zeneművek interpretálásának folyamatá­ban szinte azonosulnak a zené­vel. A kép befejezett egész, végleges, tovább nem foly­tatható. A néző készen kap mindent s csupán a reagá­lás, a kontaktus megterem­tése marad meg a számára. Az alkotás folyamatából, vagy annak reprodukálásá­ból tehát kívülreked. Ezzel szemben viszont a műalko­tás észlelése, értékelése, bel­ső feldolgozása, vagyis az aktív reagálás, a nem ismét­lő, hanem rezonáló tovább­fejlesztés lehetősége kárpó­tolja a nézőt. Absztrakt esz­közök, mint például a vonal állnak csupán a rajzoló ren­ugtt&nyéval kezdtük, majd liszt: A-dnr zongoraversenye következett. Ennek szólistája Bodnár László fiatal zongoraművész volt, aki nagy átélés­sel, biztos interpretálással és drámai erővel tolmácsolta Liszt müvét. Szünet után Beethoven: C-dúr szimfóniá­jával folytattuk, majd két rövid ma­gyar számmal: Kodály: Háry-inter- mezzójával és Erkel: Hunyadi-palotá­sával zárultak a koncertek, de ráadá­sul mindenütt el kellett játszanunk Berlioz: Rákóczi indulóját. A négy nagysikerű koncert mellett, melyeket Horváth Gyula karmester a tőle megszokott biztos kézzel, me­móriabiztonsággal, a művek helyes értelmezésével és fáradhatatlan aka­raterővel vezényelt, sok élményben volt része a zenekar tagjainak. A jugo­szláv vendéglátók barátsága és szere- tete, mellyel már a határon fogadták a pécsi zenekart, kirándulás a Zrínyi­ek és Frangepánok várába, hajózás Krk szigetére, ahol 12 bárányt sütöt­tek meg a zenekar tiszteletére nyár­son, autóbuszút az istriai félszigeten, séta Pulában az ókori Amfiteátrum­ban és a búcsúebéd Dubrában, — mind-mind felejthetetlen emlék marad a KISZÖV zenekar tagjai számára. K. V. Sikeres turné zenekar, zsúfolt nézőtér előtt Pihen­ten, frissen és igen jól játszották mű­sorukat — Természetesen a színház művé­szei, szólistái, zenészei és balett-tán­cosai is jelen voltak, így még értéke­sebbnek mondható a nagy elismerés. Itt még a Rákóczi indulót is meg kel­lett ismételni. A koncert végén hatal­mas virágkosarat nyújtott át Dragutin Haramija, a megyei tanács elnöke, valamint egy babérkoszorút a rijekai színház nevében Iván Zajc. Kedden este a pulai színház volt a pécsiek hangversenyének színhelye, ahol a zenekar ismét nagyon maga­biztosan és jól játszott. A koncert részleteit a zágrábi televízió filmre rögzítette. — Utolsó jugoszláviai koncertünkre Varasdinban került sor, a színházzal egybeépített 460 személyes hangver­senyteremben, ahol a tájékaihoz ha­sonló forró sikert arattunk. — Milyen műveket szólaltatott meg a zenekar hangversenyein? — Elutazásunk előtt itthon is be­mutattuk műsorunkat, melyre hosszú, aprólékos gonddal lefolytatott próbá­kon készültünk fel. Erkel: Hunyadi Sikeres jugoszlávtafi hangverseny­kőrúton vett részt a közelmúltban a pécsi KISZÖV szimfonikus zenekar, hogy a tavaly szeptemberben nálunk vendégszerepeit Rijekai Operaház szimfonikus zenekarának koncertjeit viszonozza. — Merre jártak, hol koncerteztek? — tettük fel az első kérdést a zenekar karmesterének, Horváth Gyulának. — Négy alkalommal adtunk hang­versenyt jugoszláviai turnénk során. Először Opatijában, a Kvamer szálló nagytermében. Ezerszemélyes, gyö­nyörű terem ez, melynek egyik fala tükör, a másik tengerre néző ablak­sor, földigérő fehér tüli függönyökkel. A fényt muranoi üvegből készült csil­lárok ontották. Ebben az impozáns, csillogó teremben kezdtük el az első hangversenyt, s mivel Opatija üdülő­hely, a közönség nagyrésze olasz, oszt­rák, nyugatnémet és holland üdülők­ből tevődött össze. A terem szokatlan akusztikája, a nagy csillogás, a kül­földi vendégek jelenléte némileg meg­ijesztette a zenekart. A kissé elfogó- dott indítás után azonban csakhamar belelendült az együttes, úgyhogy a koncert végén, a nagy bravózás és tap­solás után ráadásnak Berlioz: Rákóczi indulóját is el kellett játszanunk. A kővetkező koncertet vasárnap este k rijekai színházban adta a KISZÖV i k i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom