Dunántúli Napló, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-28 / 124. szám
Iróvendégeink a könyvhéten Devecseri Gábor Bed« Anna Kalász Márton Orsi Ferenc Gergely Márta Kolozsvári Grandpierre Emil Hám ős György: MIKOR TÉVÉZNEK AZ ISZÁKOSOK t AZ IRODALOM NÉPSZERŰSÍTŐI egy regény, egy játékfilm lassan érlelő hatásával. Türelmetlenebb azoknál, gyorsabb eredményekre törekszik; mégsem arra számít elsősorban, hogy hatására a bűnözők abbahagyják a bűnözést, az iszákosok az ivást, a prostituáltak... Inkább azokra gondol, akik még nem bűnözők, nem prostituáltak és nem iszákosak. Tehát több idejük van tv-nézésre, s több szellemi szabadságuk a látottak megfontolására. JUagyon gyenge lenne az a dokumentum1 ’ film, mely egyenesen az érintetteket akarná meggyőzni szenvedélyük utálatosságáról. Csak az elrettentés módszerével kísérletezhetne. De a tv-nézés nem kötelező. Az iszákos tehát bármilyen időpontban mutatják is be, hogy ő milyen utálatos, ha iszik; felkelhet a székről és elmehet a kocsmába. S a kocsmában mit lát? Azt, hogy aki sokat iszik, bamba lesz, ostobán beszél, emberi rangjához méltatlanul viselkedik, elterül a földön. Nap nap után ezt láthatja a kocsmában. Mégsem változik meg. Miért változna hát meg, ha a képernyőn látja ugyanazt? S ha leissza magát a kocsmában, beviszik a kijózanító állomásra. Ott gyomormosást kap, ami roppant kínos procedúra. ezalatt^ otthon a képernyőn ugyancsak'gyomormpsást mutatnak be. De ő bezzeg nem látja. S így nincs módja rá, hogy elborzadjon a dologtól... Tanulság; a tv folytassa tovább ezt az értékes, szenvedélyes művészi munkát az alkoholizmus ellen, de a műsoridőket ne igyekezzék a kocsmákkal egyeztetni. (A szerzőnek „Pótkötettel a halhatatlanságba” c., könyvhétre megjelent kötetéből.) szerencséje. Pedig már a címem is föl irta, miegymás. És itt a gyerek, ami lesz, meg az új ruha, kérlek, amit csináltattam, mert ide új ruha kell... Fényes volt a homloka, a szeme Is gyanúsan fényes. Nagy, sötét, több ezeréves szeme van. — Mert ha megtennél nekem valamit, pajtikám, te is művészember vagy, én is az lennék, egyszer fel, egyszer le, ki tudja kinek, mikor és hogy... és te nagy prímás vagy, a rádióból közismert [V ézett. nézett, immár a leendő újszülött félelmével a tekintetében. Felemeltem a fejem, igazságosan, tisztán viszontoztam a tekintetét. — Hát ne mondd rólam, pajtás, hogy én nem vagyok jó szaktársad — felálltam, nyújtottam a kezem — üzenem az asszonynak, én már máshová szerződtem. A gázsihoz pedig ragaszkodj. Ha gyerek lesz, kell a pénz. Egy' magas útról, ahonnan lelátni a vendéglőkertbe, visz- szanéztem. Az asszony, meg a prímás megint egy asztalnál ült. A prímás az én sörömet itta. Láttam, ahogy kezet fognak. Bizonyára megegyeztek. TJgy érzem, meg kell védenem a tv-t. Méghozzá két legkedvesebb kollegi- námmal szemben. Két nagy lapjukban írtak kritikát az Alkohol című kisfilmröl. Egyikük elemzően, elismeréssel; másikuk lelkesedéssel és meghatóan. Egy dolgot azonban mindketten szemére vetettek a tv-nek (egyikük külön cikket is írt róla), miért mutatták be este tíz óra öt perckor ezt az iszákosság ellen készült kisfilmet. Tehát olyan időben, amikor az iszákosok éppen a kocsmában vannak. Nem tudom, van-e megbízható felmérés arról, mikor isznak az iszákosok. Azt hiszem, nincsen. De nem is ez nyugtalanít engem kritikus társaim szemrehányásában. Félek attól a „haszonszemlélettől”, amely egy műalkotástól (s egy jó dokumentumfilm kétségtelenül az), ilyen direkt hatást remél. Valósággal kárba veszettnek érzi az alkoholizmus ellen küzdő művet, ha azt az alkoholisták nem tekintik meg minél nagyobb számban. Előre is elnézést kérek minden iszákostól a hasonlatért, de készített már a televízió kitűnő dokumentumfilmet a fiatalkorúak bűnözéséről és a titkos prostitúcióról is, Ezeket milyen időpontban kellett volna sugározni? Mikor nézik-a tv-t--a fiatalkorú bűnözők? Hát * még a titkos prostituáltak? Estefelé már nem; ez majdnem biztos. Reggel sem valószínű, hiszen aludni is kell. Mégis fontos feladatot teljesítettek a dokumentumfilmek. Részben azokon az áttételeken keresztül, melyek révén a művészet hat a valóságos életre. Közérzetet, közhangulatot, társadalmi ellenállást vált ki; nyugtalanságot kelt, illetékes szervezeteket és hatóságokat ösztökél fokozottabb tevékenységre stb. A nevelő célú dokumentumfilm, természetesen nem elégedhet meg Vészi Endre: AZ EGYÜTTESEKTŐL színvonalat követelni helyes, túlzott követelményeket támasztani azonban nem hasznos. Az előbbi lendületet ad és bátorít, utóbbi bizonytalanná tesz és letör. Hibátlan szereplést nemcsak a kezdő, hanem a gyakorlott, tapasztalt, öntevékeny előadótól sem várhatunk. Nem is az a mozgalom célja, hogy versenyre keljen a hivatásos szavalókkal. Feladata az ízlésnevelés, az irodalmi és általában művészi élmények iránti érdeklődés és igény ébresztése, közreműködő és hallgatók látókörének szélesítése. Dersi Tamás ŐSZI RUDI nes úrinő már majdnem leszerződtetett a bandával, amikor jöttél te. Nahiszen, ez kellett ennek a maszek nőszemélynek. Ahogy te beteszed ide a lábad, pajtás... már ne haragodj, hogy így beszélek, de te is művészember vagy, én is az vagyok ... szóval ahogy meglát téged, azt mondja: — sok a gázsi, amit követelek, pedig isten engem úgy segéljen, nemreg nősültem, most lesz gyerek ... szóval már ott tartottunk, hogy megnézte az igazolványt, vagyis lekáderezett, aztán elromlott minden. Kidumálta, hogy miről is van szó. Hogy 6 őszi Rudit várja, mert az egy országoshírű prímás, rádióból közismert és igazánból 5 azt szeretné. Ezt pedig azért hozta elő, mert téged, Rudikám éppen most kellett hogy ideszállítson az a ma- gasságos úristen. Most hát pajtás, fuccs az egésznek, pedig anyira számítottam itt maradni. Nem vagyok én rossz prímás, nézd csak a kezemet, és a bandám is elmegy. Deltát, ilyen a szegén yember Derecseri Gábor: ECV PERC Megtréfált a Duna: belőtte tavasziszél-nyíllal tüdőmbe — orromba — illatát? — szagát! immár hány évtized-magát! Ily sűrű volt és így oldott fel engem az elszállt nyarakkal együtt-lebegnem magam fölött. Ó, milyen egyszerű a boldogság! Mint síromon a fű lengtem örök-percben a járdaszélen, mint ki magamat vidáman túléltem. Mondom, csavarogtam és így közben betértem egy hegyi vendéglőbe. A kertben vakítóan fehér, zúzott kavics, az asztalokon illedelmesen tiszta térítők és a virágok körül fiatal darazsak kicsiny motorjainak zúgása. Ünnepi hétköznapok délelőtt. Leültem és várakoztam. A pincér nem jött. Ez amolyan gebines kiskocsma, talán nem is volt itt pincér. Rajtam kívül még egy másik asztalnál ültek. Éreztem, valaki figyel. Retten voltak ott, egy feszülő bőrű, telt asszony, mintha most kelt volna ki valami duzzadt habfürdőből, és igen, egy művész, vagyis egy friss tarkasággal öltözködő muzsikus-szerű fiatalember. Az asszony váratlanul odajött hozzám, kezet nyújtott, kedvesen a szomszéd székre telepedett és megkérdezte: — Jól utazott? — Jól — mondtam. A muzsikus segélytkérően rám pillantott. — Sört? — kérdezte a nő — éppen most csapolunk. Ez egy ilyen üzlet — csattintott a két ujjával és máris elment, csak egy kis szappanillatot hagyott maga után. Tikkor a másik asztalnál fölállt a kolléga. Sután, kissé féloldalas nyakkal, mint akit megkínzott a huzat, közelített hozzám. Hangjában moll-ra fogott panaszossággal megszólalt — Pajtás, drága pajtás, te nem is tudod, mit csináltál nekem... — egészen közel leült hozzám — te is művészember vagy, én is az vagyok, hát megértheted. Ez a gebiA z első ilyen meghökken- ■ tő eset a piacon történt, ahol az azelőtt sosem látott zöldségeskofa így szólított meg: — Kérem, művész úr, a jó húslevesbe ne gyenge karot- tát tessék kérni, hanem öreg sárgarépát, az aztán beleadja az ízét. Körülnéztem, semmi kétség, a címzés nekem szól. Éltem a gyanúval, s a fodrásznál kurtára nyírattam a hajam. De alig telt el néhány hét, az utcán a nyakamba ugrott egy vanilia-illatú nő. — Édes művészkém, hogy j mint! — kiáltott rám vidáman és a rejtély kezdett megvilágosodni, mert így folytatta — még mindig Füreden? Még mindig ott muzsikál? A kérdés kis horgán fennakadt a lényeg. Nyiván valami nagyon szere te tre méltó és nálamnál érdemesebb művésszel, egy muzsikussal, népzenésszel, sőt, ha szabad mondanom, egy cigányprímással tévesztenek össze. De annyi erőm mégsem volt, hogy visszautasítsam a meg nem érdemeit rangot. A hiúság elernyeszti az ember szívósságát. — Még mindig Füreden. — Akkor az Anna-bálosn megint találkoztunk — biztatott az asszony és a kezemen hagyott némi vanília illatot. Mindezt el sem mondanám, ha nem az alábbi kedvéért Mert ezután is találkoztam művész-önmagammal, de most már mint gyakorlott szélhámos, jót is cselekedtem a nevében. A hegyek között csavarogtam, a nyáridény küszöbén, mikor a lombok még zsengén zöldek, a fiatal platánok keményen tartják leveleiket az ég felé, mikor a nyárfák tükrös csillogással rezegnek az üvegnél átlátszóbb, tiszta vihogy a bemutatott írók, költők kötetei gyorsabban fogynak. Az új magyar próza mindinkább megáll a lábán, ám a versnek — különösen a még kevésbé ismert költőknek — szükségük van a színpadok visszhangteremtő közreműködésére. A SZÍNPADOK ennélfogva megsokszorozhatják az élő magyar költészet hatósugarát, újabb tíz- és tízezrek szórakoztató-nevelő élményévé tehetik a legigényesebb lírát. Amit ezért eddig tettek — nem kevés, de nem is elég. A szocialista költészet legjobb, népszerűsítésre legméltóbb darabjai még nem mindig és nem mindenütt szerepelnek megfelelő súllyal a készülő műsorokban. Az Irodalmi Színpad — perspektíváját tekintve — a munkás- és paraszthallgatók iskolán kívüli esztétikai nevelésének hatékony formája, s népművelő feladatát csak a nemzeti irodalom és a-;világ- - irodalom klasszikusaira épít- • ve oldhatja meg. Nem volna azonban helyes, ha szem elöl tévesztenék, hogy a klasszikusok megismerésének is egyik célja éppen a születő új művészet iránti fogékonyság erősítése. Nem teljesíti megfelelően hivatását az az együttes, amely nem juttatja megfelelő arányokban szóhoz ezt az új művészetet. A színpadok népművelő munkája nemcsak a közönségre hat. Minden együttes a kollektív kulturális munka műhelye. A jó közösség szakkör is, amelynek tagjai kutatnak, keresik a készülő műsorokba illő verseket, elbeszéléseket, s a legjobb dramaturgiai megoldásokat. A látókört tágító, ízlésfejlesztő stúdiómunka irodalomértő és szerető közönséget nevel, olyan olvasókat érlel, akik valóban hasznos tanácsokkal, észrevételekkel segíthetik az írói munkát is. NÉHÁNY ÉVVEL ezelőtt országoshírű íróval beszélgettünk a nem hivatásos művészeti mozgalom kérdéseiről. Az volt a véleménye, hogy az öntevékeny művészeti mozgalom fejlődése nem egyenletes, éppen az irodalom, a gondolatok és érzelmek leghatékonyabb művészi formálója szorult háttérbe. A működő csoportok közül csak a színjátszók munkája kerülhetett volna kapcsolatba az irodalommal. A Népművelési Intézet szakmai vezetése, s a KISZ kiadványaiban megjelenő műsoranyag kedvező változást indított el a műsorpolitikában. Ennek ellenére megállapíthatjuk: az öntevékeny művészeti munka jelentősebb, széles körre kiterjeszthető formájának — az irodalmi színpad bizonyult. Az idézett író kérdésére: — „mit lehetne csinálni, hogy a művészeti csoportok is szélesítsék az irodalom publicitását?” — választ adott a fejlődés. Életrehívott és .rövid idő alatt megszilárdított egy mozgalmat, amely a sokat emlegetett, s bizony nehezen alakuló irodalmi közvélemény kisebb-nagyobb központjait teremti meg országszerte. ■ A színpadok a közönség új irányú és megnövekedett igényeinek köszönhetik sikereiket, de maguk is újabb igényeket ébresztenek és segítenek tudatossá válni. Munkájuk az irodalom tömeghatása szempontjából alig túlbecsülhető. Éppen azokat a rétegeket kapcsolják az irodalmi közműveltség áramába, amelyekhez eddig nem, vagy csak alig jutott el a szép vers, a jó próza. Közismert, hogy az új könyvek iránti érdeklődés felkeltésére legalkalmasabbak maguk a művek. Semmiféle propaganda nem kelhet versenyre az irodalmi színpadok élő és közvetlen szövegtolmácsolásával. Sok irodalmi est és matiné eredményessége mérhető már azon is. Iliéi» Béla: ELMENV T/'asárnap délután a Körúton sétáltam. Megtömtem a pi- v párnát, és rá akartam gyújtani, de nem volt nálam gyufa. Elmentem három trafik mellett is — mindhárom zárva. Mivel már nagyon pipázhatnékom volt, megszólítottam egy szembejövőt. — Nem kaphatnék egy szál gyufát? A megszólított rám nézett. Kicsi, keszeg ember volt. Az orrán régimódi evikker, és még régibbmódi volt erősen őszülő, fekete pofaszakálla. — Nem dohányzom, s ezért nem hordok magamnál gyufát! — szólt bocsánatkérően. Biccentett, és bement egy házba, amelynek kapujánál idősebb, kövér asszonyság ücsörgött. Bizonyos voltam abban, hogy a pofaszakállast már láttam valahol. Legalábbis a fényképét. És ha fényképről ismerem, több. mint valószínű, hogy valami nevezetesség. Megszólítottam a kaput őrző asszonyságot. — Ismeri, azt a pofaszakállast, aki most ment be ide a házba? •— Ismerem. — Véletlenül nem Kellér Dezső volt? — Nem. — Akkor talán Fodor József? — Nem. — Akkor bizonyára Honthy Hanna? — Az sem. — Hát ki? — kérdeztem elszomorodva, hogy olyan rossz az arcmemóriám. — Lantos Jenő férfiszabó — világosított fel az asszonyság. — Maszek. Borsos árai vannak, de igazán kitűnően dolgozik. — Köszönöm a felvilágosítást. <\ szerzőnek „Pipafüst mellett” eimd, a könyvhétre megjelent kötetéből.) > l á i
