Dunántúli Napló, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-28 / 124. szám

Pákolitz István:

PULYKA

Felszökött a pulyka ára a debreceni vásárban;

— meghallotta a pulyka, indult is az útra; kapkodott az istenadta, zsebkendőjét otthon hagyta.

Visszaszaladt, és a zsebkendőt kereste egész este;

miközben az ablak alatt ahány kakas, rikoltotta, ahány csibe, csipogta, ahány vén tyúk, vattyogta, ahány liba, gágogta, ahány kácsa, hápogta:

„Szebb a páva, mint a pulyka, mert a pulyka taknyosorrú, rud-rud-rud!”

Elfutotta a méreg, a vörös pulykaméreg; és mire a zsebkendőjét megtalálta,

akkor már nem indulhatott a vásárba.

Eközben az ablak alatt ahány kakas, rikoltotta, ahány csibe, csipogta, ahány vén tyúk, vattyogta, ahány liba, gágogta, ahány kácsa, hápogta:

„Szebb a páva, mint a pulyka, mert a pulyka taknyosorrú, rud-rud-rud!”

PAVA

A páva a páva

pipes-kényes dáma, szivárványból szőtték színes legyezőjét.

Napról-napra kényesebben

járkál az udvar-szegletben,

büszke a járása,

hát büszke is rá a

papája,

mamája!

Holnap, vagy holnapután, ha akkor se, azután elengedik tán a Holdkirálynő udvarába, eslllagfényes bálba.

Frank töprengve ült a tűz mellett, melynek fénye mind jobban bágyadt, majd kezdett kihunyni. Végignézett sötét, mellényes ruháján, és arra gondolt, hogy milyen nevetséges lehet; a víz, a tűz és a fák között ezzel a diplomata külsővel. Mostanában, ha magára maradt, legtöbbször az életére gondolt, mint a fiatalságukon túljutott férfiak rendszerint, állandó lelki feszültségekben és érzelmi rövidzárlatokban vergődve; hogy mi akart lenni, mi lehetett volna és mi lett? Azt gondolta: mindig attól féltem, hogy egyszer elfelejtem: milyenek voltak a régi örömök, amikor még a külvárosban éltem. Most ez a csavargó formájú ember felébresztette bennem mindazt, ami volt, és egy percre fellobbantotta bennem a régi fényeket. Azt az időt, amikor azt hittem, hogy mindenek fölött áll a hősiesség, és mindenhez lesz elég erőm. és lendület bennem. Sokat mondhattam volna ennek a fickónak, mielőtt bebújt a sátrába. Megmondhattam volna, hogy boxoló akartam lenni, húsz serdülő mérkőzésem volt a leventeversenyeken, tizenegyet megnyertem s csak hatszor kaptam ki, de akkor az edzőm elvitt egy cukrászdába, fagylaltot fizetett, és azt mondta; Fiam, te is hallod, hogy milyen otromba módon csúfolnak, ha ringben vagy. Van érzéked a boxhoz, tudsz fegyelmet tartani magadban, elég gyors vagy, és nem félsz az ellenfél öklétől. De ezzel az ostoba hosz- szúságoddal lelkileg csak szenvedni fogsz a szoritóban. Frank a sátorra pillantott, melyben mélyen aludt már a feketenadrágos férfi, és lebegő, égszínkék Skoda-óriásokról álmodott. Frank így tűnődött tovább: el se hitte volna, hogy ez történt velem. A lány, akivel találkoznom kellett volna délután kettőkor, nem tudja, hogy tíz éve sincs, amikor harminc kilométert gyalogoltam a hóban, végig a vasút mellett Ajkáig, egy ápolónő egyetlen éjszakája kadvéért, mert Pétfürdőnél elakadt a vonat.

TPeltápászkodott. A lány, akivel tal&l- koznia kellett volna, tanítónői diplomájával a zsebében vonatcsatlakozásra várt bent a hegyek mélyén, egy lapos kis állomás peronján. Frank még egy pillantást vetett a vörösfenyők sötétjében álló sátorra; csak hajtogatjuk, hogy van egy hely a számunkra valahol a nagy távolságok derengésében, mert kell, hogy legyen egy fix pont, ahova el akarunk jutni, morogta, majd elindult a fák között, a hűvös, kék víz mellett a szálloda felé, ahol éjszakára szobát foglalt magának.

— Ezek a groggosok nem esznek ennyi

minden földi jót vacsorára — mondta, és vigyorgott hozzá, majd ügyesen elrendezett mindent, szépfényű tüzet csinált, időnként a jóismerősök cinkosságával pillantott Frank ra, látszott, hogy komolyan veszi a vendéglátást, majd amikor bicskája hegyére tűzve a falatokat, jóízű csámcsogással, de nem gusztustalanul enni kezdett, azt mondta: — Hazudtam magának. Nem vagyok sofőr, és semmiféle vállalatot nem várok ide.

Frank nem lepődött meg. Az első perctől kezdve érezte, hogy a héttonnás, kék Skoda, amiről a férfi a háláknál beszélt, a képzelet szüleménye, a tizenháromemeletes hotel is, aminek az építése a part szenzációja lesz, s az is, hogy a vállalat hétfőn vonul le ide gépeivel, s ő a fekete vászonnadrágjában csupán kedvtelésből jött le néhány nappal korábban egy kicsit szétnézni, hisz agglegény.

— Most azt akarja kérdezni, hogy miért hazudtam — mondta a férfi, és töltött a sűrű soproni borból. Lassú kortyokkal ivott, s míg Frank kemény arcát tanulmányozta, biztos volt. hogy van bennük valami megmagyarázhatatlan azonosság. Azután egy állomás sárga kis épülete villant fel előtte, mintha a tűz fényéből villant volna elő: az asszonyok egytől egyig falusiak voltak, kis kerek csoportba bújtak össze a poggyászraktárnál, 6 megrángatta a felügyelőnő kezét, és azt kérdezte: melyik az enyém?

— Gyerekkoromban kilenc állami otthonban fordultam meg — mondta. — Több mint tízszer megszöktem, de ne higgye, hogy csavargó vagyok. Csak csökönyösen hiszek abban, hogy van egy hely a számomra, valahol a nagy távolságban, ahova nekem el kell jutnom. Tudja, ha egy kocsin ülhetnék. Mondjuk, egy kék Skodában. Akkor mindent meg tudnék csinálni, és elérném a célomat. Van olyan perc, amikor még azt is képes vagyok elhinni, hogy ha akarnám, egy ilyen Skodával repülni is tudnék.

— Miért nem próbál egy autót szerezni magának?

— Megpróbáltam. Évekig a vágóhídon dolgoztam, jó helyem volt. Kétszer is javították a fizetésemet, de én egész idő alatt arra készültem, hogy otthagyom őket. Beiratkoztam az MHS-hez, elvégeztem a tanfolyamot, szereztem jogosítványt. Be is ajánlottak egy garázshoz. Hat hónapig dolgoztam ott, de egyszercsak felmondtak. Azt mondták: rájöttek, hogy kétszer is kezeltek az ideggyógyintézetben. Ilyen múlttal nem kaphatok kocsit.

Tj'lhallgatott. Biztos vidámsága eltűnt aí arcáról.

— Most Keszthelyre készülök — mondta csöndesen, és megpiszkálta a tüzet. — A barátom írt, hogy felvétel van az ottani garázsban. Talán kaphatok egy kocsit. Legfeljebb nem lesz héttonnás. Itt csak megpihentem egy napra, a sekrestyés régi ismerősöm. Szobatársak voltunk a gyermekotthonban.

A bor elfogyott, s meg sem érezték, hogy ittak.

— Eszik még valamit? — kérdezte a férfi.

— Nem.

— Ittmarad éjszakára?

Frank nem válaszolt. Akkor a férfi, anélkül, hogy elköszönt volna, bemászott a sátorba, és magára húzta a takaróját. Sokáig nem aludt el, azt várta, hogy Frank szól valamit kintről, s akkor folytatni lehet a beszélgetést, és akkor elmondja, hogy egyszer gyerekkorában megkergették a vasutasok, és Frank félelmetesen hasonlít az egyikre. Az ötödik szökése volt, egy időre sikerült eltűnnie a szemük elől, kifulladva roskadt le a tehervagonok meleg árnyékába. A vasutasok mégis elfogták. Az intézeti nevelő megcsavarta a mellén a kabátot, és azt mondta: a Szózat utolsó szakaszát!

THIERY ÁRPÁD:

Egy hűvös, kék víz mellett

A férfi gyűrött cigarettákat szedett elő a nadrágja zsebéből. Intett Franknak, hogy dob egyet neki is, de Frank évek óta nem dohányzott már, és így csak a fejét rázta egy kis zavarral.

— Maga nem tartozik közéjük? — kérdezte a férfi.

— Én? — lepődött meg Frank, és a víz homályosáig tükre fölött ismét a lány alakja tűnt fel a szürke csöndben, súlyosodó érzésekkel az arcán; így várhatott rám a megbeszélt helyen délután kettőig, gondolta, majd azt mondta a férfinak: — Nem tartozom én senkihez.

— De azt csak tudja, hogy milyenek belül ezek a szállodák?

Amikor az első távoli lámpák fénye hullócsillagként csapódott a víz tükrére, tüzet gyújtottak a víz mellett. Bogarak zúgása kezdte megtölteni az estét, a motel felől visszhangzott a békák száraz brekegése. Frank a tűz nyugtalan, különös fényét figyelte.

— Nem érezte még, amikor valamitől el kellett szakadnia, ami kedves volt magának, olyan az egész, mintha becsapták volna az embert?

— Nem szoktam ezen gondolkodni.

— Magát még nem hagyta el senki?

A férfi felnézett, nehéz keze az ölében lógott. Frank csak érezte furcsa, slampos mosolyát.

— Egyszer lett volna, aki elhagyjon — mondta a férfi, és egy görbelábú, vastaghangú lányra gondolt, egy mogyoróbokor alá húzódtak, amikor a mentőautó elszirénázott mellettük, majd megdördült az ég, mintha fel akart volna robbanni, a torkát ideges, rángatózó vonal kötötte össze a gyomrával, azután a leikéből furcsa melegség tört fel, s a mozdulatok fölöslegessé váltak. Az eső eleredt, de szerencsére túl voltak mindenen. Hazakísérte a lányt az otthonba, azután visz- szament a mogyoróbokorhoz, elégedetten he- verészett alatta, később az eső egészen elállt, s ő csak reggel ébredt fel a teherautók zúgására.

felhúzta a pulóvert, azután eltaposta a tüzet.

— Meghívhatom vacsorára? — kérdezte.

— Vacsorára? — pillantott fel Frank meglepetten.

— Itt szálltam meg a közelben — mondta a férfi rejtélyes mosollyal. — A tüzet ne sajnálja, csinálok magának helyette másikat. Annak is épp ilyen fura színe lesz, csak egy kevés fenyőgallyat kell rátenni.

A férfi a szabadtéri kápolna mögött' lakott egy terepszínű sátorban. A parton két fehér vaságy váza hevert ledőlve. Frank a vörösfenyők között gyakori táborozás nyomait fedezte föl. A part egyszerű volt itt, vacsoraillatú és egy kissé áhitatos. A kétszemélyes sátor nyílása a kápolna gótikus ívelésű ablakára nézett. A vaskapu, mely a vasúti töltéssel párhuzamos utcára nyílt, és éjjel-nappal nyitva volt, most megcsikordult, de Frank, a kápolna oltárát és a sekrestyéjét magába foglaló épülettől nem látott oda. A férfi a zajra kidugta a fejét a sátorból.

— A kapu nyikorgóit? — kérdezte.

— Azt hiszem.

— Ne zavartassa magát. Csak a sekrestyés jött meg. Sakkozni szoktam vele. Abban a zöld faházban lakik — mondta vidáman, és egy olcsó tákolmányra mutatott a telek végében, mely nem ért meg háromezer forintot, s a kápolnánál is szánalmasabban húzódott meg a villák és jóképű kis nyaralók szomszédságában.

A férfi néhány húskonzervet tett ki a sátorból, egy tálban sózott halat, demizson- ban vörös bort, teafőzőt, egy bögrében érett juhtúr ót.

frank megállt a part töredezett, öreg x betonszegélyén, és a vizet nézte, mely sohase volt hozzá ennyire nyilvánvalóan idegen, mint most. Az üzenet így szól: „Délután kettőig várlak a megbeszélt helyen, ha nem jössz, azt jelenti hogy vége az egésznek, és én elutazom”. A vonat késett, a Diesel órákig vesztegelt a nyílt pályán motorhiba miatt. Frank a legközelebbi hajóval is legfeljebb estére ért volna át a túlsó partra. Azt gondolta: tizenhétéves voltam, amikor életemben először láttam ezt a vizet, és azt mondtam magamban, ó. bár csak tenger volna, hogy sose juthassak a végére, és amikor a vonatról megpillantottam a túlsó part homokfoltjait, mély szomorúság fogott el, s csalódottságomban csak az vigasztalt, hogy engem csupán a folyók mozgása tud igazán lekötni, idegenkedve néztem a vizet, de akkor, ha egy kicsit is akartam, messziről úgy látszott, mintha a homokfoltok elérhetetlen magasságban lebegő hósipkák lettek volna. Frank máskor végigrohant a parton, a strandot sem kímélve, s mikor már fájni kezdtek a lábai, beült egy presszóba, kért valami komolyabb italt és a nőket nézegette. Időnként megismerkedett velük néhány órára, és hálás volt nekik, ha egyszerűek voltak és kerülték a feltűnést, de igazán csak akkor tudott örülni, ha régi ismerősökkel találkozott össze, és beszélhetett velük, vagy hallgatta őket csöndes figyelemmel, türelmesen.

A szél egész nap összevissza rendetlenkedett. mintha a helyét kereste volna, alkonyaira azonban váratlanul megállt, és a parton sorakozó betonszállodákon túl kis szalonnasütögető tüzek lobbantak fel. A víz tükrét a fehér füst és az esti pára lassú, áttetsző felhője kezdte belepni. Előszezon volt. A szállodákat már elfoglalták a meleggel betelni sohasem képes németek, svédek és angolok, autóik és társasgépkocsijaik ékalakban fogták körül a szállodákat, de hiányoztak még a gyerekek, a parkok szélén konzervet bontogató alkalmi turisták, a motorok izgatott hullámzása, és hiányoztak mohó pillantásukkal a pecsenye színű nyaralók, akik évente csupán két hétig szoktak élni, legfeljebb háromio, mindent legázoló, fáradhatatlan tempóval.

Napközben a víz áramlása tavaszi galy- lyakat. vágott nádat és apró fatörmeléket sodort át a túlpart felől, melyek a vörös kőből rakott keskeny gát és a partbeton szögletében összekuszálódtak. Nem több, mint ötven méterre a szállodák sorától: a kifeszített hálók, a homokon elterülő hosz- szúkás ladikok, a fűzfák magasságáig felcsapódó kátrányszag. s a kis tüzek életlen, még nappali fényei együtt, egy áradás után szárítkozó halászfalura emlékeztettek. A szállók felől frissen nyírt fű nyers, zöld szaga nyomult elő. A hálóknál egy férfi ült a parton, mintha bevetett horog úszókáját figyelte volna, közelebbről nézve azonban az arcán az érdeklődésnek a nyomát sem lehetett fölfedezni. Külseje érdekes átmenet volt egy váratlanul tél nélkül maradt vadász és egy országúti csavargó között, aki ideült a partra, megpihenni egy órát. Durva szövésű fekete vászonnadrágot és vékonytalpú bakancsot viselt, északias mintázatú pulóverjét a hátára terítette, két hosszú ujját csomóra kötve elöl. Széles, kemény arca, meleghez-hideghez szokott száraz bőre Frankot a pásztorfaragásokra emlékeztette. Nem volt több harmincötévesnél, legfeljebb negyven.

tavalyi partvédelmi munka után ittmaradt terméskövekből választott maA

gának egy kevésbé súlyosat, a part széléig görgette és rátelepedett. Magabiztos, hangoskodó kis csoport haladt el mögöttük a füvön, az ilyen kis csoportok mindenütt váratlanul és ellenszenvesen szoktak felbukkanni, és ragadozók, mint a cápák, de hiányzik belőlük a cápák ravasz bátorsága. Mindent körülvesznek, ami számításba jöhet; i az úszómedencéket, a hírlapárusokat, a lányokat, ha fürdőruhára vetkőztek, a szállodákat. a pénzváltó helyeket s a part mentén gubbasztó horgászokat. Frank hátra se nézett: ismerem ezt a fajtát, gondolta,

eszükbe se jut, hogy ha üres volna a zsebük, meg se tudnának mukkanni; majd a lány üvegtisztaságú szeme villant fel előtte a távolból, szomorúan s elgondolkozva, ahogy e percben egy vonat ablakában állva valóban nézegethette az egymásután elmozduló tájat. Ezek hátul italokról vitatkoztak, majd egy férfihang sárgán fölnyerített: annyi fo- j galmatok sincs hozzá, hogy a grogg, az egy i téli ital! Ahogy távolodtak, foszlányokra sza- \ kadozott a hangjuk.

— Ezeknek jó dolguk lehet — mondta vA- j ratlanul a férfi, és a szeme sarkából Frank- • ra nézett.

— Irigyli őket?

A férfi elmosolyodott.

— Miért irigyeljem őket?

— Tele vannak pénzzel. Mindenhova autóval száguldoznak. A legfinomabb italokat isszák, és a tengerről úgy beszélnek, mintha egy mosdótál volna. "

L

i

Ék

I

KAMI’IS MARGIT: PIHENŐ