Dunántúli Napló, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-09 / 239. szám

Film Film Film Film Hideg napok A Hideg napoknak, amint megjelent, szinte napok alatt irodalma lett. A kri­tikák mentegetőznek: nem lehet a szokványos, sem annál tágabb keretek között megfogni és elemezni a film valamennyi erényét, művészi értékét. Mindenki mást tart lényegnek, mást vél a műalkotás „titkaként” felfedezni, csak abban egyeznek meg, hogy a Hideg napok nagy film, mind a ma­gyar, mind pedig a világ filmtörténe­tébe egyszersmindenkorra beírta ne­vét. Igen, a Hideg napok nagy film, je­lentős film. Ügy jelentős és úgy mű­vészi, hogy hatása egyetemes, műértők és egyszerű nézők egyaránt a bűvöle­tébe kerülnek, nagy érzelmi és gon­dolati hatása alól senki sem tudja ki­vonni magát. S a nagy művek rendszerint roppant nehezen' megközelíthetőek a kritika rendelkezésre álló eszközeivel: hogy néhány mondatba sűrítve a mű lénye­gét, hatásának okát, művészi fegyver­tárának legfontosábbjait összefoglaljuk. Mivel a nagy művek mindig bonyolul­tak. össze tételesek és a valóságnak több rétegét mutatják be. Ezért aztán ezúttal is csak néhány, legfontosabbnak hitt gondolatot mond­hatunk el a film kapcsán. A film szerkesztési elvéből, a kettős vonalvezetésből kell kiindulni. Kovács András százszázalékig tudatos művész, és ezzel a szerkezeti megoldással több legyet ütött egy csapásra. Egyrészt ezzel az egy dologgal rögtön elérte, legalábbis megalapozta, a mű filmszerűségét, az irodalmi anyag tökéletes feloldódását és átlényegülését. A jelen és a múlt idősisakjainak művészi egymásbakap- csolódása, sőt, együttélése ilyen módon csak a filmművészet eszközeivel old­ható meg, s számtalan kisebb, jelleg­zetesen „fiimi” eszközt vonz maga után. Másrészt ez a szerkesztési élv tökéle­tesen, majdnem azt mondhatnám: köz­érthetően fejezi ki a mondanivaló mély kettősségét, kétfajta érvényét, a törté­nelmi-nemzeti önvizsgálat szigorú és kegyetlen igazságkeresését és mindazo­kat az általános társadalmi és emberi vonatkozásokat, amelyek a jelenre is vonatkoznak. Harmadrészt ez a szer­kesztési elv a kontraszt-hatás révén olyan hallatlan feszültséget, drámaisá- got, sőt, izgalmat eredményez, amely meghatározza a film hatósugarának maximális kiszélesedését. Nagy nemzeti film a Hideg napok, az igazság és egy nemzet önmagával való szembenézésének igényét és egy­ben megvalósulását jelenti. Történelmi film, dokumentatív erejű film, szigorú és kegyetlen film, fasizmus-ellenes film — de ezek mind csak egy-egy oldalát mutatják. Az igényesség és igazság je­gyében fogant, és amikor egy nemzet elé tárja a nemzet múltjának egy söté- tebb foltját, annak egy sor eszmei kér­désében akar tiszta vizet önteni a po­hárba, és ezt becsületesen és kegyet­lenül meg is valósítja — ugyanakkor vakító fénnyel világít be a jelen em­berének rejtett lelki zugaiba is. S ez az, azt hiszem, amitől a Hideg napok olyan egyetemes, olyan nagyerejű és olyan döbbenetes film. Kovács András korábban a Nehéz emberekkel kavarta fel a vihart. A Hi­deg napok után sokakban felmerült a kérdés: hogyan is kapcsolódik egymás­hoz a két film, hol van közöttük az a gondolati kapcsolat, amely megmagya­rázza, hogy egy jelentős rendező miért épp e két problémát tudta kitűnő filmmé feldolgozni": A Nehéz emberek és ez a film egyaránt arról szól, hogy mit tehet a társadalomban élő ember a társadalomért, azaz a felelősségről szól. Persze, más-más megjelenésben. A Nehéz emberek a legpozitívabb em­berek, akiket egy társadalom fel tud mutatni. A Hideg napok vádlottjai a legnegatívabbak. Mert vannak vadálla­tok is, dehát amikor emberekről be­szélünk, nem érdekelhetnek a vadálla­tok. A Hideg napok hősei — bűnös és szenvedő hősei — emberek, akik nem tudtak eljutni az embertől elvárható felelősségérzet, tudatosság, cselekvő­készség és bátorság magaslataira. Sod­ródtak és hibáztak, becsukták a szemü­ket — és a végén öltek. Bűnösök, akik — mivel emberekről és nem vadálla­tokról van szó — bűnhődnek is, össze­omlanak bűneik súlya alatt, vagy pedig továbbsüllyednek. A négy főfigura tör­ténelmileg éppen olyan tiszta, hiteles, lényeges és tipikus alak, mint általános lélektani szempontból. Történelmileg az úri, vagy mondjuk középosztály — és nem akármilyen: a magyar középosz­tály — két jellegzetes típusa van jelen Büky százados és Tarpataky főhajónagy alakjában. Büky csak önző, csak osztá­lyának jellemző korlátáival rendelke­zik, csak rátarti, csak gőgös, csak kissé karrierista és kicsit gyáva — mégis ott van a gyilkosok között. Tarpataky puhább, dekadens figura, akiben nosz­talgiák és kulturált vonások élnek, de cselekvésre képtelen. Egy osztály törté­nelmi csődje is átütő erővel világoso­dik meg ezeknek az embereknek a sor­sában. A parvenü butaság, hiszékeny­ség, „viaszlelkűség” megtestesítője Poz- dor zászlós, aki — lehet, hogy ez tel­jesen szubjektív érzés — talán a leg­döbbenetesebb figura valamennyiük kö­zött. Olyan dolgokra világít rá az ő szerepe, szinte elviselhetetlen élesség­gel, hogy az egyen-ember, a program­nevelés gépezetében kialakított közép­szerű ember a legelképesztőbb hazug­ságokat képes elhinni, a legborzasztóbb ripacskodáson képes meghatódni és — ami a legfontosabb — sem önvizsgá­latra, sem gondolkodásra, sem bűn­tudatra nem képes. A negyedik figura, a szolgalelkű, tompa és ostoba kisem­ber, aki a „piszkos munkát” is elvégzi az uraknak, az urak helyett, hasonló­képpen pokoli tükre a fasizmus „tömeg­bázisát” adó, egyik fontos rétegnek. És ugyanakkor ezek a figurák olyan hibának vagy jellemgyengeségeknek a hordozói, amelyek — valljuk meg — nem haltak ki a fasizmus vereségével. Gyávaság, cselekvőképtelenség, közöm­bösség, önzés — létező dolgok. Vala­mennyi olyan vonás, amellyel a társa­dalomban élő emberek megnehezíthetik egymás dolgát, s végső soron halálos veszélyt jelenthet magára a társada­lomra. A társadalom ügyét nem misz­tikus hatalmak és nem is teljesen vad­állatok döntik el a nehéz történelmi időkben is. Az embernek vannak lehe­tőségei, hogy felelősségteljesen, emberi mivoltának megfelelően, cselekvőén szóljon bele a történelem alakulásába. S talán ez a film mély humanizmusá­nak, általános érvényének oka, a film legfőbb tanulsága. S mindaz, ami még elmondható vol­na — hogy milyen pontos és fegyelme­zett a film minden kockája, mit tanult a rendező a dokumentumfilmekből, mit a cinema verité módszereiből, hogy ho­gyan tudja a teljes realizmust meg­valósítani a modern filmművészet vív­mányainak felhasználásával, hogy mi­lyen tudatos és kifejező az operatőri munka, milyen átélt és igaz a színé­szek alakítása stb. — mindez csak erő­síti és kiegészíti a legfőbb tanulságot, az alapvető mondanivalót. Hallatna Erzsébet Színészek — szerepek Angelo — Bánffy György peare máris egyetlen húzás­sal elindítja az események sorozatát, amely minden más, játékosabb jellegű, érzelme­sebb hangulatú jelenetek mel­lett (és ellenére) elsősorban Angelo egyéni drámáját so­dorja a katarzis felé. A her­ceg, távollétére ezekkel a sza- szavakkal nevezi ki Angelót helytartójának: „Angelo! Sze­münk előtt az életed: nyi­tott könyv. Ki csak belete­kint, láthatja nyilván: ki és mi vagy te? Jómagad és eré­nyed nem csak a tiéd! Hogy jómagád csupán talentumod­ra és talentumod csupán ma­gadra áldozd...” A látszat szerint senki nem alkalma­sabb a herceg helyettesítésé­re, mint Angelo. S három színpadi órával később An­gelo így várja a büntetését: „A nyomozást pótolja vallo­másom: ítélj Hamar! Nem kérek más kegyelmet, csak gyors halált... Nekem fáj, hogy fájdalmat okozok, s oly mélyen markol bűnbánó szí­vembe: inkább halált kívá­nok, mint kegyelmet, reá­szolgáltam, kérem is magam­nak.” Ami a két dialógus kö­zött Angelo életében és lel­kében lejátszódik: ezt ábrá­zolni kitűnő színészi próba, Bánffy György ábrázolásában pedig kitűnő próbatétel. Aránylag kevés az olyan színész, akivel szemben a né­ző csaknem minden alkalom­mal a felfedezés izgalmával ülhet be a színházba. Bánffy György négy egymást követő évadban volt Cyrano, Othel­lo, III. Richard, Lear, játszott Brecht és Sartre drámájában. A felsorolt szerepek több más ok mellett nem utolsó sor­ban abban is különböznek Angelo alakjától, hogy míg azok többé-kevésbé a dráma elejétől a végéig egységes ívet képeznek, és a színésznek val lezárt kaput egy ember szinte állandóan a rendelkező- lelkében, de hogy ennek a sere áll a legfontosabb „se- robbanásnak milyen követ- gédeszköz”, az írói szöveg, kezményei lesznek, milyen addig ez (Angelo) a darab fokon ég el, s tisztul meg első felében elmondja sze- Angelo, ezt Shakespeare mint- repének túlnyomó részét, a ha játékosan a színészre bíz- végkifejletet leszámítva lé- ta volna. Ezekkel a gondola- nyegóben drámája is leját- tokkal küzdve építgettem a szódik, és a második rész- szerepet, és így jutottam el ben (az eredeti tagozódás sze- a megdöbbentő felfedezésig: rint a negyedik és az ötödik Angelo én vagyok, te vagy, felvonásban) a színésznek a mi vagyunk. Mindenki éle- passzív hős hálátlanul nehéz tében elérkezik, gyakran több­szerepét kell eljátszania. A szőr is az a bizonyos „szik- Pécsi Nemzeti Színház elő- larobbantási” pillanat, legyen adása két részből állt. Bánffy az hatalmi, közéleti, vagy a Szeget szeggel első részé- egyszerűen csak családi jel­ben is produkált néhány fi- legű morális próbatétel. Nem gyelemre méltó percet (mint kellett irodalmi hősök pél- például találkozásai Izabellá- dáihoz fordulni, hogy Ange- val) de ha van ennek a sze- lo katarzisát, belső összeüt- repnek attrakciója, akkor a közősét ábrázoljam, nem volt darab második része az, ami- nehéz belső vívódását mai kor a színésznek jóformán élményanyagra fordítani. An- szöveg nélkül kell megtarta- gelo példája kitünően bizo- nia drámai helyzetét, súlyát, nyit egy emberi alapigazsá­gai több tanulságát: tartás- got: erőnkön felül nem vál- sal csupán, tekintettel, gesz- laihatunk feladatot. Angelo tusokkal. A Szeget szeggel a darab végén felismeri, hogy rendezői szempontból nem addigi élete hazug volt, és könnyű darab, hisz az előa- nem felelt meg hatalmának, dás könnyen kettőbe törhet, és színpadi „életiének” lég­áramára és vígjátékra. Hogy megrázóbb percei, amikor a ez nem következett be, hogy lelkileg összeomlott pillanat- a második rész (melyet in- bál megpróbál emberül ki- kább valami érzelmes, vígjá- lépni. Mert könnyebb volna téki oldottság jellemez, sem- vértanúnak lenni, mint így. mint a drámai súlyosság) Talán ezt volt a legnehezebb drámai ívelése nem törik eljátszani. A szerep valóban meg, legfeljebb percekre kis- két részből áll, egy aktív el­se a háttérbe szorul, hogy a ső részből, és egy passzív jel­darab mély emberi tanulsá- legű második részből. Amikor ga mindvégig kristályosán a színész hang nélkül áll, és csillog, az a rendezés, és más csak arcán, szemén, tartásán főbb szereplő játéka mellett tükröződik a dráma, minden, nem kevésbé Bánffy mélyen ami a színpadon mások szá- átgondolt, gondolati eszkö- jából elhangzik, és ezzel a zökre felépített ábrázolása- passzhntással megteremti a nak tudható be. hős belső feszültségét, amit Hogyan épült fel Angelo a néző nem csak megérez, Bánffy György ábrázolása- de át is tud érezni, ez na- ban? A művész azt mondja: gyón nagy dolog. A színész, — Ez volt az első Shakes- miután legördül a függöny, peare-szerep, amikor a pró- sohase lehet biztos egészen, bák során eszembe jutott, hogy e z úgy sikerült, ahogy milyen felelősség Shakes- a tehetségével a legteljeseb­peare-színésznek lenni. Shakes- ben szerette volna, peare Angélában mesteri Sikerült. kézzel felrobbant egy szikid- Thiery Árpád Az eszéki képzőművészek kiállításának anyagából Vladimír Dzanko: Kompozíció (olaj) Petar Smajie: Fonó asszony (fa) Petar Sroa jlc: Gondolkozó Öreg (fa) Maria Varga: Csendélet (olaj) Mladen Macolic: Hajók (vegyes technika) „A színészt egyedül játéka alapján fogahatják el és ítél­hetik meg. Ha az előadás vé­gén lehull a függöny, nem szólhat és nem tehet többé semmit, játékához nem adhat hozzá és nem vehet el belőle. Munkáját befejezte, üzenetét átadta.” (Eleonora Duse) Angelo felbukkan a szín­padon, a nézőnek jóformán még lelki „elhelyezkedésre” sincs nagyon ideje: Shakes­t *

Next

/
Oldalképek
Tartalom