Dunántúli Napló, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-11 / 215. szám

éjaJa/nbósi JLáirJó: A Kőliliom- Részletek — Konstantinápoly tornyain aranykakas rikoltoz. a dervisek a bonesokot lángért tartják a Naphoz. A szultán rubintcsatjait kétélű kard vakítja, turbánja selymes fészkéről messzire száll a szikra. Kantárokba kapaszkodók üvegmellű csapatja lábat feszít, zászló röpül kibontott szpábi-nyakra. Ingnak tigriscmberfejek, zöld pasacsizma gázol, törlik tűzbojtú csillagok csordák fölvert porától. Szép pallos, rózsahüvelyű, erős-sugarú császár, üdvözöl gyémánt kopjahegy, bársonysörényű vásár Bocskorig csüngő lófejek, hű bárdok feketéinek, siklópályák a hús-lékből mennybe suhanó vérnek. Tevebendőnagy üstdobok, sasláb-vékony vad sípok fölött a vezérhang-madár lángért jajongva vijjog Talizmánok mellszőrzeten, az éjből kiragyognak, halált varázsló pillangók a vasfogú gyaurnak. Babérkoszorús cet-torok, ágyú, füsthabot ringat, fűvel mosott vastökökből szakállas ökrök Isznak Bivalycombokhoz szerecsen vágódik kőkeményen, bogár napoz sörény-gyepen, lesikló drótkeféken. Tüskés vasmacska, ácsszerszám meghízott kötelekkel, szekér-szárnyról himbálóznak, mind végvár-vívó fegyver Ali Portu korbácsa sújt, a deszkán ülő ácsok vérző retekké satnyulnak, vagy nőnek harc-palánkok. Tevék púpján új fáraók, a gazdagölű bégek, cigányfej-sötét buzogányt verettek, szattyán-fények tükrözik lábuk ujjait, palástjuk fél a sártól, sárkány lökte ki anyjukat az orkán barlangjából. Kis táltosok hernyóvastag kengyelvasában állva napraforgóként fordulnak a basák, Szulimánra repül a fény, sok ősz szakáll gyöngyöt nyit simogatva, nehéz a had, Nyugat övét markolja sárga mancsa. Plpacsvörös sátorszőnyeg. Mehmet basa és Szkender Siklós alatt mulatnak bő, kupát-csenditő kedvvel, hallgatják a Vándor Gyermek jajongó-húrú kobzát, zubog a dal, a tar fejek fakóra hervadt rózsák. All a nép, a kőpiacon friss máglyák gyulladoznak, fölszáll a Nap kék gombjára a hegyes főtoronynak, aranytolla alatt zörög a fölesketett fegyver, vérfátyolban tág szemgolyók forognak gyűlölettel. Erős parancs suhog, ki törökkel szóba állna, huroktól, pallostól halált idéz, szennyes nyakára lapos a hóhér s kiveti a hangos várpiacra, köpés-mocsoktól feketül fölhasogatott arca. A bán járja a falakat, száz őrtűz kivirágzik, árnyékuk kastélyától lebeg a legszélső palánkig. Salétromot, sok kénkövet, lyukat tömö gerendát, taligát, vasat, vizesen gyalult fenyődeszkát hordanak. Vigyáznak emberül, a bástyák messze látnak jelzik, füstöt fakaszt hada halálcsont Szulimánnak. Miklós pecsétes levelet vitet király kezébe, kiáltsa lóra seregét. Lobogjon nehéz vére, — Részlet N ikola eddig az év jórészét Bécsben töl­tötte: Ferdinánd nem titkolta, szük­sége volt Zrínyi katonai tapasztala­taira, tudására, ösztönére, rendkívüli tekinté­lyére, ha működésbe kellett hozni a szava­zógépet a különféle tanácsüléseken. Udvari pályafutása kezdetén Ferdinánd soha el nem mulasztotta volna Nikolát meghívni, sokszor külön futárral küldte el neki a királyi pe­csétes levelet és segített legkedveltebb ma­gyar híve baján, amikor az ostoba bécsi há­ziurak nem akarták eladni Zrínyinek a meg­vételre kiszemelt szép palotácskát. Az országgyűlés szent dolog, azon az Édes Kis Haza ügyei intéződnek. Arról el nem maradna Nikola a világ minden kincséért sem. Mostanában nyitva kell tartaniok a szemüket, akik a Haza üdvén őrködnek, mert érzik: Bécs felől újabb hűvös szelek fújdo­gálnak, könnyen elfagyhat a magyar nem­zet amúgy is nagyon keservesen mozduló vetése. Nicola csak néz, amikor a Burgba lép és a megszokott kicsiny tanácskozó szoba he­lyett — amelynek már valamennyi kárpitját annyira ismerte, hogy álmából fölriasztva is le tudta volna rajzolni bármelyiket — egy óriási hodályba terelték a jégcsappofájú, is­tentelenül kányalt-kifent királyi cselédek. És csak hüledezett, hányszor kanyarodott velük a folyosó, hány nagyterem tátotta rájuk a száját, amíg odaértek! És az udvar majd le­szakadt, annyi kő, tégla, homok, mész volt oda összehordva és a térség másik oldalán is állványok ölébe zárva fütyörésző kőmű­veslégió már újabb szárnyépületet emelt. — Az isten! >— hőkölt meg Nikola, hogy a szintén kifelé nézdegélő nádor a sarkára lépett, s majdnem mindketten elorroltak a süppeteg, puha szőnyegen. — Ez kerülhet még csak töméntelen pénzbe! — dörmögte Zrínyi dühös elfodódottsággal, mert jól emlé­kezett, milyen istentelen sok pénzt kellett kifizetnie, amikor Csáktornyán Katájánál a Palotát építette. — Miből telik erre őfelségének? — nézett el­borult arccal Nádasdyra. Tamás kényszere­dett vidámsággal nevetett. — Ó, te selyma! Ezt neked kell tudnod, hiszen te vagy a király kincstartója! És Nikola megdöbbent. Soha. tízszeres túl­erővel támadó török haddal szemben nem érzett efféle jeges elborzadást. Rettentő igaz­ságot vágott a barátja a fejéhez, ö az or­szág tárnokmestere, néki kell a közpénzek dolgával törődnie és.:-, fogalma sincsen; mi is lesz az ország pénzeivel! Bent folytatódnak a meglepetések. Csodá­latos faragott bútorok fogadják a belépőket. Hosszú-hosszú asztal terpeszkedik középütt, akkora, hogy akár elférne mellette egy hó­doltsági megye egész megmaradt lakossága. Az asztaltól a falig köröskörül, de katonás, feszes hadrendben, tölgyfaszékek sorakoz­nak. Az asztalszömy végénél akkora trónus meredez, hogy művészet lehetett becipelni ide, ha sarkig ki is tárták a hatalmas, réz­veretes, rozettás ajtószárnyakat. Aztán abba a trónusba nem Ferdinánd te­lepedett, hanem az Idősebb fia, Maximilián. — Micsoda tenyérbeszaladó, pimasz képe van ennek a..; — dünnyögte szakállába Ni­kola. — Az embernek kedve támad, hogy odarohanjon és beletapossa a padlóba! A nnyi körülötte a libériás alak, s más udvari léhűtő, hogy eltűnik közöttük i toj ásdad képe. akár a hold bujkál a fellegek között. Nagy himpókos-tövű orra előremered, mint bajvívó lovag kopjája s vastag porcogós cimpája úgy jár állandóan, mint a lélegző harcsa kopoltyúja. A feje a legnagyobb rajta s orcája simára borotválva ragyog, akár egy fényesre sikált réztál, amely fölött fáklya lobog. A szeme külön él. Hideg a fénye, mintha befagyott tengerszem tük­rözne rá. Elég vékonydongájú, ujjai hosz- szúak, befelé görbülő, nagy körmeinek tö­vében komoly kék-fehér hold ül: a kicsinyes, fukar fráterek jelvénye. — Hol van őfelsége? — . kérdi Nikola, s maga sem tudja, miért: indulatosan, mintha valaki észrevétlen kiemelte volna a Burg ka­nyargós folyosóin az erszényét Kényelmetle­nül érezte magát, mintha kezében egy szál furkósbottal kellene szembeszáll nía egy éhes farkascsordával. — Ferdinánd király atyánk őfelsége gyen­gélkedik, s ezért a mostani tanácskozásokat Maximilián királyi főherceg fogja vezetni. Miksa furcsa feje megjelent az udvarmes­ter könyöke mellett, az orcáján mosoly fősz- fores zkált, de a szeme hidegen csillogott mint a fegyverterem sakrában álló üres lo vagi páncél. A megpirult, pékcipó módján pirospozsgás hollandus király állandó konstantinápolyi követe kezdte a sort: — A szultán elébb a Jedikulába csukatott bennünket Verán esics Antal pécsi püspök urammal és Zay Ferenc urammal! — Miért engedte a király úr ezt a szé­gyent? — bődült el Zrínyi haragosan csapva az asztalra. A hideg szem odavillant, mint megsuhin­tott penge. Zrínyi nem kap feleletet, csak a hollandus tekintete simogatja meg hálá­san, mert a Jedikula puszta nevére jeges lehelet borzongatta meg a gerincét. — A szultán őfelsége tántoríthatatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy védence, János Zsig- mond őfelsége ne zaklattassék Erdély és a Tiszán túleső megyék birtoklásában. Kitört a vihar a teremben, gyalázkodó sza­vakat kiáltoztak a császár körül ülő osztrák urak és katonatisztek. Ám az erélyes udvar­mester ezt még lecsitította valahogyan, vé­szes kopogtatással: — Mindjárt befejezem fenséges uram. s igen tisztelt uraim! — emelte föl vaskos tömpeujjú kezét a követ: — Ezenkívül a szultán őfelsége ragaszkodik hozzá, hogy s váradi békében kikötött évi 30 000 arany adóját rendszeresen megkapja, különben nem áll jót a békéért! — Nem adót mondunk, követ úr — mondta élesen Miksa. — A békeszerződésben terü­leti váltságdíj amaz összeg elnevezése. D e most már semmilyen földi hatalom sem teremthetett volna csöndet. Miksa hűvös, egykedvű mosollyal figyelte a hőzöngő magyar urakat Be kellene kiáltani a testőröket, hogy alabárdjaikkal ebrudalják ki innen ezt az ordítozó, dobogó, asztalt zu- bogtató csürhét. De nem lehet, be kell tar­tani bizonyos formákat összemosódott a bosszantó lárma, csak Zrínyi oroszlánbömbö- lése verte át a káoszt, aki 30 000 csődör szer­számát kínálta a szultánnak 30 000 arany he­lyett! Várj csak, figyelte a főherceg, mekko­rát fogsz ugrani, ha mynheér Busbeque le­geslegutolsó szavát meghallod! — És végül;:. legeslegutolsó szavam. A fényesarcú Padisah követeli: haladéktalanul szolgáltassuk ki neki Sziget várát •— Soha! — ordítja Nikola, céklaveresre gyűlő arccal: — Amíg én élek a szultán Szigetvárát nem kapja meg! — tomboló helyesléssel szállnak síkra mellette a magyar urak egy­től egyig. — És hol van itt a béke, aminek a felrúgásáról káricál a konstantinápolyi jan- csibohóc!? Vegyük már végre tudomásul, urak, ha a szultán serege nem is ostromolja Bécs városát, azért itt még nincsen béke! Ezer apró sebből vérzik szegény kis Magyar- ország. Tízezerszám hajtják el a jobbágyain, kát, barmainkat, gyújtják fel falvainkat, kastélyainkat, foglalják el kétségbeejtően magukra hagyott végvárainkat? — De, effektiv háború még sem folyik az országban, tárnokmester uram! __ csattan a f aragott trónus irányából: — Magyarország felesküdött, hites nádorától szerzett értesü­lésem szerint 1556 óta összefüggő, nagy tö­rök had nem dúlta Magyarországot. És szí­veskedjék elfogadni: ez szívós és eredmé­nyes béketárgyalásaink gyümölcse! A szul­tán látja, hogy mi őszintén békét akarunk és mi is látjuk, hogy ő is azt akar! — Ez a baj! — süvölti Zrínyi felugorva. — A szultán azért akar békét és tárgyalgaí velünk, mint egy ravasz disznókupec, mert Ázsiában hadakozik s ott — jól tudjuk: ke­ményen az orrára koppintottak jónéhány szór! Most kellene hadat indítani ellene! Egyetlen rohammal ki tudnánk seperni az országból, fenséges uram! — Hadat indítani? Szó sem lehet róla! Először nincsen pénzünk arra, másodszor: mi nem adunk olyan előnyt a szultánnak, hogy ujjal mutogathasson ránk egész Európa előtt: hitszegő, békebontó a császár és király! — Hát az esküjét megszegni csak a szul­tánnak szabad? Ki foglalta el két hete hit­szegő módon Tata várát. A szultán!..; — Csillapodjék, tárnokmester úr, nem va­gyunk süketek! Hangoskodással nem jutunk előbbre! — Nem hát! Inkább csak üljünk itt. ölhe­tett kézzel és nézzük hogyan foglalja el a török ma Tatát, holnap az egész kis or­szágot, s holnapután Viennát, Európát! — Nem hatnak meg bennünket az efféle tendenciózus megjegyzések! Gondoljon tár­nokmester úr 1529. október 14-ére! Belebu­kott a szultán Vienna ostromába! — és arra gondol, ki kellene miskároltatni ezt a vad­kant, — igen, az az! Vadkan! Ahogy horkan, ahogy gonoszul, villámgyorsan támad, ahogy tombol, ha sebet kap! Vadkan! Vadkan! Vad­kan! Eresszük még mélyebbre belé a kést. Ha a feje tetejére is áll Szolimán, Bécsnél akkor sem juthat tovább. Ismétlem. Gondol­jon még egyszer 1529 októberére! — Ott voltam magam is. fenséges uram! — szisszen a válasz és a teremben felcsat­tan a taps. Senki sem tudja pontosan, ml- nek-kinek szól? Hogy Bécsnél nem jutott Szolimán tovább, vagy Nikolának, aki ott lépett legelőször a történelem színpadára? De Miksa gondolatban ismét odahúz egy strigulát Zrínyi neve mellé a tartozás-ro­vatba: Ügy. Tehát ilyen ócska rétori fogá­sokkal hajkurásszuk a népszerűséget? Azért is megroppantom a gerincedet, kutya! — A szultán őfelsége azzal a kérelemmel fordult hozzánk, kössünk vele újabb két hó­napra fegyverszünetet! — S mielőtt Zrínyi a száját kinyithatta volna, kivágta: — A Titkos Tanács örömmel járult hozzá, a javas­latot elfogadta! Z rínyi száján olyan förtelmes káromko­dás csúszott ki a fogai között, hogy még az igencsak edzett fülű szom­szédja, Zay Ferenc uram, a jeles huszárkapi­tány is elpirult belé. Szerencsére a tolmács nem értette, így nem lett botrány az eset­ből. Csak Nádasdy Tamás mosolygott egész nap attól a perctől kezdve, mintha csiklan­dozták volna. „Bántott téged Miksa szegény megboldogult édesanyja, Mária királynő?” — súgta oda vihogással birkózva. A terem­ben egyedül a főherceg csodálkozott rajta, hogy Zrínyi nem felelt. Nikola részint ki­adta a mérgét, részint torkára forrt a szó. Hát csak ennyi vagyunk magyar főurak?! Meg sem kérdeznek bennünket mielőtt ilyen főbenjáró dolgokban döntenek? Hát a török­ügyeket úgy kisajátítja magának őfelsége, mint a körmöcziek a pénzverést? Hosszú időbe telik, amíg kóválygó gondolatainak karma közül újra visszaérkezik a Burg nagytermébe. Magán érzi a főherceg két nagy hideg-kék szemének pillantását. Megborzong, mintha jégcsapot szorítottak volna váratlanul a meztelen bőréhez. — önnek, tárnokmester uram, mi a véle­ménye a béke kérdésében? — Én csak egyet mondhatok, fenséges uram! — buggyan ki a száján. — A háborút minden eszközzel folytatnunk kell! Miksa azt hiszi, a tolmács rosszul fordí­totta Zrínyi szavait, hát megkérdi mégegy- szer: — A Herr Landgraf, a béke fenntartására gondolt, ugye?! — Téved fenséged! Én a háború mellett döntöttem. Folytatnunk kell minden lehetsé­ges eszközzel! Miksa őszintén megdöbben. Atyja mindig kardoskodott Zrínyi mellett. Hogy ilyen meg olyan megbízható, feltétlenül és megingat­hatatlanul hűséges híve, hogy tűzbe merre tenni érte a kezét. Hogy még soha életében nem szavazott a király akarata ellen. történt vele? Megőrült? Azt a Huszt-dolg ■' ennyire a szívére vette. Ejnye, ejnye Hen Vadkan, ön nem gondol a jövőre? Szegénv atyám igen sokat betegeskedik. Mi lesz őr­nél az esetben, ha..; ha én leszek majd P2 ön királya? Figyelmesen, hűlő indulattal nézegeti Zrínyit. Hát ilyen ostoba lenbe hogy ennyire kimutatja a foga fehérét? 0. persze, hiszen ezt is említette az atyja, ez a fickó képtelen színlelni, amit gondolt, azon­nal kivágja, mint ostoba éretlen kisgyerek. Miksának őszinte sajnálkozással biggyed le a szája. Szegény kisöreg. Igazán nem érzed, hogy ezután másfajta világ következik Hogy neked most már.:, befellegzett?! M ajd félresöpörlek, ha eljő az ideje, fél kézzel, mint amikor régi köny­vet lapozgatva, bocsánat, de meg­száradt egérpiszokba botlik az ember keze. De legyünk őszinték, Maximilián, micsoda veszedelmes tűz lobog ebben a penészesedő halántékú kisöregben? Szinte már imponáló, ugye?! Nádasdy hazafele menet a hintóbán csön­desen azt mondta elkedvetlenedett barátjá­nak: _— Ez az ember átmenet a hattyú és a gö­rény között. Ügy utálom az ilyeneket, mint a megbuggyant bort! i 1 é i i

Next

/
Oldalképek
Tartalom