Dunántúli Napló, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-11 / 215. szám
éjaJa/nbósi JLáirJó: A Kőliliom- Részletek — Konstantinápoly tornyain aranykakas rikoltoz. a dervisek a bonesokot lángért tartják a Naphoz. A szultán rubintcsatjait kétélű kard vakítja, turbánja selymes fészkéről messzire száll a szikra. Kantárokba kapaszkodók üvegmellű csapatja lábat feszít, zászló röpül kibontott szpábi-nyakra. Ingnak tigriscmberfejek, zöld pasacsizma gázol, törlik tűzbojtú csillagok csordák fölvert porától. Szép pallos, rózsahüvelyű, erős-sugarú császár, üdvözöl gyémánt kopjahegy, bársonysörényű vásár Bocskorig csüngő lófejek, hű bárdok feketéinek, siklópályák a hús-lékből mennybe suhanó vérnek. Tevebendőnagy üstdobok, sasláb-vékony vad sípok fölött a vezérhang-madár lángért jajongva vijjog Talizmánok mellszőrzeten, az éjből kiragyognak, halált varázsló pillangók a vasfogú gyaurnak. Babérkoszorús cet-torok, ágyú, füsthabot ringat, fűvel mosott vastökökből szakállas ökrök Isznak Bivalycombokhoz szerecsen vágódik kőkeményen, bogár napoz sörény-gyepen, lesikló drótkeféken. Tüskés vasmacska, ácsszerszám meghízott kötelekkel, szekér-szárnyról himbálóznak, mind végvár-vívó fegyver Ali Portu korbácsa sújt, a deszkán ülő ácsok vérző retekké satnyulnak, vagy nőnek harc-palánkok. Tevék púpján új fáraók, a gazdagölű bégek, cigányfej-sötét buzogányt verettek, szattyán-fények tükrözik lábuk ujjait, palástjuk fél a sártól, sárkány lökte ki anyjukat az orkán barlangjából. Kis táltosok hernyóvastag kengyelvasában állva napraforgóként fordulnak a basák, Szulimánra repül a fény, sok ősz szakáll gyöngyöt nyit simogatva, nehéz a had, Nyugat övét markolja sárga mancsa. Plpacsvörös sátorszőnyeg. Mehmet basa és Szkender Siklós alatt mulatnak bő, kupát-csenditő kedvvel, hallgatják a Vándor Gyermek jajongó-húrú kobzát, zubog a dal, a tar fejek fakóra hervadt rózsák. All a nép, a kőpiacon friss máglyák gyulladoznak, fölszáll a Nap kék gombjára a hegyes főtoronynak, aranytolla alatt zörög a fölesketett fegyver, vérfátyolban tág szemgolyók forognak gyűlölettel. Erős parancs suhog, ki törökkel szóba állna, huroktól, pallostól halált idéz, szennyes nyakára lapos a hóhér s kiveti a hangos várpiacra, köpés-mocsoktól feketül fölhasogatott arca. A bán járja a falakat, száz őrtűz kivirágzik, árnyékuk kastélyától lebeg a legszélső palánkig. Salétromot, sok kénkövet, lyukat tömö gerendát, taligát, vasat, vizesen gyalult fenyődeszkát hordanak. Vigyáznak emberül, a bástyák messze látnak jelzik, füstöt fakaszt hada halálcsont Szulimánnak. Miklós pecsétes levelet vitet király kezébe, kiáltsa lóra seregét. Lobogjon nehéz vére, — Részlet N ikola eddig az év jórészét Bécsben töltötte: Ferdinánd nem titkolta, szüksége volt Zrínyi katonai tapasztalataira, tudására, ösztönére, rendkívüli tekintélyére, ha működésbe kellett hozni a szavazógépet a különféle tanácsüléseken. Udvari pályafutása kezdetén Ferdinánd soha el nem mulasztotta volna Nikolát meghívni, sokszor külön futárral küldte el neki a királyi pecsétes levelet és segített legkedveltebb magyar híve baján, amikor az ostoba bécsi háziurak nem akarták eladni Zrínyinek a megvételre kiszemelt szép palotácskát. Az országgyűlés szent dolog, azon az Édes Kis Haza ügyei intéződnek. Arról el nem maradna Nikola a világ minden kincséért sem. Mostanában nyitva kell tartaniok a szemüket, akik a Haza üdvén őrködnek, mert érzik: Bécs felől újabb hűvös szelek fújdogálnak, könnyen elfagyhat a magyar nemzet amúgy is nagyon keservesen mozduló vetése. Nicola csak néz, amikor a Burgba lép és a megszokott kicsiny tanácskozó szoba helyett — amelynek már valamennyi kárpitját annyira ismerte, hogy álmából fölriasztva is le tudta volna rajzolni bármelyiket — egy óriási hodályba terelték a jégcsappofájú, istentelenül kányalt-kifent királyi cselédek. És csak hüledezett, hányszor kanyarodott velük a folyosó, hány nagyterem tátotta rájuk a száját, amíg odaértek! És az udvar majd leszakadt, annyi kő, tégla, homok, mész volt oda összehordva és a térség másik oldalán is állványok ölébe zárva fütyörésző kőműveslégió már újabb szárnyépületet emelt. — Az isten! >— hőkölt meg Nikola, hogy a szintén kifelé nézdegélő nádor a sarkára lépett, s majdnem mindketten elorroltak a süppeteg, puha szőnyegen. — Ez kerülhet még csak töméntelen pénzbe! — dörmögte Zrínyi dühös elfodódottsággal, mert jól emlékezett, milyen istentelen sok pénzt kellett kifizetnie, amikor Csáktornyán Katájánál a Palotát építette. — Miből telik erre őfelségének? — nézett elborult arccal Nádasdyra. Tamás kényszeredett vidámsággal nevetett. — Ó, te selyma! Ezt neked kell tudnod, hiszen te vagy a király kincstartója! És Nikola megdöbbent. Soha. tízszeres túlerővel támadó török haddal szemben nem érzett efféle jeges elborzadást. Rettentő igazságot vágott a barátja a fejéhez, ö az ország tárnokmestere, néki kell a közpénzek dolgával törődnie és.:-, fogalma sincsen; mi is lesz az ország pénzeivel! Bent folytatódnak a meglepetések. Csodálatos faragott bútorok fogadják a belépőket. Hosszú-hosszú asztal terpeszkedik középütt, akkora, hogy akár elférne mellette egy hódoltsági megye egész megmaradt lakossága. Az asztaltól a falig köröskörül, de katonás, feszes hadrendben, tölgyfaszékek sorakoznak. Az asztalszömy végénél akkora trónus meredez, hogy művészet lehetett becipelni ide, ha sarkig ki is tárták a hatalmas, rézveretes, rozettás ajtószárnyakat. Aztán abba a trónusba nem Ferdinánd telepedett, hanem az Idősebb fia, Maximilián. — Micsoda tenyérbeszaladó, pimasz képe van ennek a..; — dünnyögte szakállába Nikola. — Az embernek kedve támad, hogy odarohanjon és beletapossa a padlóba! A nnyi körülötte a libériás alak, s más udvari léhűtő, hogy eltűnik közöttük i toj ásdad képe. akár a hold bujkál a fellegek között. Nagy himpókos-tövű orra előremered, mint bajvívó lovag kopjája s vastag porcogós cimpája úgy jár állandóan, mint a lélegző harcsa kopoltyúja. A feje a legnagyobb rajta s orcája simára borotválva ragyog, akár egy fényesre sikált réztál, amely fölött fáklya lobog. A szeme külön él. Hideg a fénye, mintha befagyott tengerszem tükrözne rá. Elég vékonydongájú, ujjai hosz- szúak, befelé görbülő, nagy körmeinek tövében komoly kék-fehér hold ül: a kicsinyes, fukar fráterek jelvénye. — Hol van őfelsége? — . kérdi Nikola, s maga sem tudja, miért: indulatosan, mintha valaki észrevétlen kiemelte volna a Burg kanyargós folyosóin az erszényét Kényelmetlenül érezte magát, mintha kezében egy szál furkósbottal kellene szembeszáll nía egy éhes farkascsordával. — Ferdinánd király atyánk őfelsége gyengélkedik, s ezért a mostani tanácskozásokat Maximilián királyi főherceg fogja vezetni. Miksa furcsa feje megjelent az udvarmester könyöke mellett, az orcáján mosoly fősz- fores zkált, de a szeme hidegen csillogott mint a fegyverterem sakrában álló üres lo vagi páncél. A megpirult, pékcipó módján pirospozsgás hollandus király állandó konstantinápolyi követe kezdte a sort: — A szultán elébb a Jedikulába csukatott bennünket Verán esics Antal pécsi püspök urammal és Zay Ferenc urammal! — Miért engedte a király úr ezt a szégyent? — bődült el Zrínyi haragosan csapva az asztalra. A hideg szem odavillant, mint megsuhintott penge. Zrínyi nem kap feleletet, csak a hollandus tekintete simogatja meg hálásan, mert a Jedikula puszta nevére jeges lehelet borzongatta meg a gerincét. — A szultán őfelsége tántoríthatatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy védence, János Zsig- mond őfelsége ne zaklattassék Erdély és a Tiszán túleső megyék birtoklásában. Kitört a vihar a teremben, gyalázkodó szavakat kiáltoztak a császár körül ülő osztrák urak és katonatisztek. Ám az erélyes udvarmester ezt még lecsitította valahogyan, vészes kopogtatással: — Mindjárt befejezem fenséges uram. s igen tisztelt uraim! — emelte föl vaskos tömpeujjú kezét a követ: — Ezenkívül a szultán őfelsége ragaszkodik hozzá, hogy s váradi békében kikötött évi 30 000 arany adóját rendszeresen megkapja, különben nem áll jót a békéért! — Nem adót mondunk, követ úr — mondta élesen Miksa. — A békeszerződésben területi váltságdíj amaz összeg elnevezése. D e most már semmilyen földi hatalom sem teremthetett volna csöndet. Miksa hűvös, egykedvű mosollyal figyelte a hőzöngő magyar urakat Be kellene kiáltani a testőröket, hogy alabárdjaikkal ebrudalják ki innen ezt az ordítozó, dobogó, asztalt zu- bogtató csürhét. De nem lehet, be kell tartani bizonyos formákat összemosódott a bosszantó lárma, csak Zrínyi oroszlánbömbö- lése verte át a káoszt, aki 30 000 csődör szerszámát kínálta a szultánnak 30 000 arany helyett! Várj csak, figyelte a főherceg, mekkorát fogsz ugrani, ha mynheér Busbeque legeslegutolsó szavát meghallod! — És végül;:. legeslegutolsó szavam. A fényesarcú Padisah követeli: haladéktalanul szolgáltassuk ki neki Sziget várát •— Soha! — ordítja Nikola, céklaveresre gyűlő arccal: — Amíg én élek a szultán Szigetvárát nem kapja meg! — tomboló helyesléssel szállnak síkra mellette a magyar urak egytől egyig. — És hol van itt a béke, aminek a felrúgásáról káricál a konstantinápolyi jan- csibohóc!? Vegyük már végre tudomásul, urak, ha a szultán serege nem is ostromolja Bécs városát, azért itt még nincsen béke! Ezer apró sebből vérzik szegény kis Magyar- ország. Tízezerszám hajtják el a jobbágyain, kát, barmainkat, gyújtják fel falvainkat, kastélyainkat, foglalják el kétségbeejtően magukra hagyott végvárainkat? — De, effektiv háború még sem folyik az országban, tárnokmester uram! __ csattan a f aragott trónus irányából: — Magyarország felesküdött, hites nádorától szerzett értesülésem szerint 1556 óta összefüggő, nagy török had nem dúlta Magyarországot. És szíveskedjék elfogadni: ez szívós és eredményes béketárgyalásaink gyümölcse! A szultán látja, hogy mi őszintén békét akarunk és mi is látjuk, hogy ő is azt akar! — Ez a baj! — süvölti Zrínyi felugorva. — A szultán azért akar békét és tárgyalgaí velünk, mint egy ravasz disznókupec, mert Ázsiában hadakozik s ott — jól tudjuk: keményen az orrára koppintottak jónéhány szór! Most kellene hadat indítani ellene! Egyetlen rohammal ki tudnánk seperni az országból, fenséges uram! — Hadat indítani? Szó sem lehet róla! Először nincsen pénzünk arra, másodszor: mi nem adunk olyan előnyt a szultánnak, hogy ujjal mutogathasson ránk egész Európa előtt: hitszegő, békebontó a császár és király! — Hát az esküjét megszegni csak a szultánnak szabad? Ki foglalta el két hete hitszegő módon Tata várát. A szultán!..; — Csillapodjék, tárnokmester úr, nem vagyunk süketek! Hangoskodással nem jutunk előbbre! — Nem hát! Inkább csak üljünk itt. ölhetett kézzel és nézzük hogyan foglalja el a török ma Tatát, holnap az egész kis országot, s holnapután Viennát, Európát! — Nem hatnak meg bennünket az efféle tendenciózus megjegyzések! Gondoljon tárnokmester úr 1529. október 14-ére! Belebukott a szultán Vienna ostromába! — és arra gondol, ki kellene miskároltatni ezt a vadkant, — igen, az az! Vadkan! Ahogy horkan, ahogy gonoszul, villámgyorsan támad, ahogy tombol, ha sebet kap! Vadkan! Vadkan! Vadkan! Eresszük még mélyebbre belé a kést. Ha a feje tetejére is áll Szolimán, Bécsnél akkor sem juthat tovább. Ismétlem. Gondoljon még egyszer 1529 októberére! — Ott voltam magam is. fenséges uram! — szisszen a válasz és a teremben felcsattan a taps. Senki sem tudja pontosan, ml- nek-kinek szól? Hogy Bécsnél nem jutott Szolimán tovább, vagy Nikolának, aki ott lépett legelőször a történelem színpadára? De Miksa gondolatban ismét odahúz egy strigulát Zrínyi neve mellé a tartozás-rovatba: Ügy. Tehát ilyen ócska rétori fogásokkal hajkurásszuk a népszerűséget? Azért is megroppantom a gerincedet, kutya! — A szultán őfelsége azzal a kérelemmel fordult hozzánk, kössünk vele újabb két hónapra fegyverszünetet! — S mielőtt Zrínyi a száját kinyithatta volna, kivágta: — A Titkos Tanács örömmel járult hozzá, a javaslatot elfogadta! Z rínyi száján olyan förtelmes káromkodás csúszott ki a fogai között, hogy még az igencsak edzett fülű szomszédja, Zay Ferenc uram, a jeles huszárkapitány is elpirult belé. Szerencsére a tolmács nem értette, így nem lett botrány az esetből. Csak Nádasdy Tamás mosolygott egész nap attól a perctől kezdve, mintha csiklandozták volna. „Bántott téged Miksa szegény megboldogult édesanyja, Mária királynő?” — súgta oda vihogással birkózva. A teremben egyedül a főherceg csodálkozott rajta, hogy Zrínyi nem felelt. Nikola részint kiadta a mérgét, részint torkára forrt a szó. Hát csak ennyi vagyunk magyar főurak?! Meg sem kérdeznek bennünket mielőtt ilyen főbenjáró dolgokban döntenek? Hát a törökügyeket úgy kisajátítja magának őfelsége, mint a körmöcziek a pénzverést? Hosszú időbe telik, amíg kóválygó gondolatainak karma közül újra visszaérkezik a Burg nagytermébe. Magán érzi a főherceg két nagy hideg-kék szemének pillantását. Megborzong, mintha jégcsapot szorítottak volna váratlanul a meztelen bőréhez. — önnek, tárnokmester uram, mi a véleménye a béke kérdésében? — Én csak egyet mondhatok, fenséges uram! — buggyan ki a száján. — A háborút minden eszközzel folytatnunk kell! Miksa azt hiszi, a tolmács rosszul fordította Zrínyi szavait, hát megkérdi mégegy- szer: — A Herr Landgraf, a béke fenntartására gondolt, ugye?! — Téved fenséged! Én a háború mellett döntöttem. Folytatnunk kell minden lehetséges eszközzel! Miksa őszintén megdöbben. Atyja mindig kardoskodott Zrínyi mellett. Hogy ilyen meg olyan megbízható, feltétlenül és megingathatatlanul hűséges híve, hogy tűzbe merre tenni érte a kezét. Hogy még soha életében nem szavazott a király akarata ellen. történt vele? Megőrült? Azt a Huszt-dolg ■' ennyire a szívére vette. Ejnye, ejnye Hen Vadkan, ön nem gondol a jövőre? Szegénv atyám igen sokat betegeskedik. Mi lesz őrnél az esetben, ha..; ha én leszek majd P2 ön királya? Figyelmesen, hűlő indulattal nézegeti Zrínyit. Hát ilyen ostoba lenbe hogy ennyire kimutatja a foga fehérét? 0. persze, hiszen ezt is említette az atyja, ez a fickó képtelen színlelni, amit gondolt, azonnal kivágja, mint ostoba éretlen kisgyerek. Miksának őszinte sajnálkozással biggyed le a szája. Szegény kisöreg. Igazán nem érzed, hogy ezután másfajta világ következik Hogy neked most már.:, befellegzett?! M ajd félresöpörlek, ha eljő az ideje, fél kézzel, mint amikor régi könyvet lapozgatva, bocsánat, de megszáradt egérpiszokba botlik az ember keze. De legyünk őszinték, Maximilián, micsoda veszedelmes tűz lobog ebben a penészesedő halántékú kisöregben? Szinte már imponáló, ugye?! Nádasdy hazafele menet a hintóbán csöndesen azt mondta elkedvetlenedett barátjának: _— Ez az ember átmenet a hattyú és a görény között. Ügy utálom az ilyeneket, mint a megbuggyant bort! i 1 é i i
