Dunántúli Napló, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-11 / 215. szám
vára nyerjen csatát, az óriás, mezót-borító gombát, a török tábort verje le. Fáklyát tartson az ország fej-hullató fája fölé, gyógyítsa, megkövesse, ha Sziget tűzhálóba hull, nyitva az acél-mezsgye, Nyugat tornyán is rozsda nő, keresztjét félhold nyomja, aranyfóliával rajta ül, galambon vadász sólyma. Siess hatalmas Űr, Zrínyi bársonyba vonja várad, kongasd meg gyémánt pajzsodat, rózsázd föl koronádat. Harkányhoz ér bölcs Szulimán, virágzik táborával, a katlanok földfészkei megtelnek karmos lánggal, teknőc-órjás, mellvért ragyog, a prémmel törölt kardok csillogva ágon függenek, olajosak a pajzsok. Halul bég, beszédben művelt s Demirhám száll követnek, kiket vigyázok, kürtösök ötven lovon követnek. Az oroszlános kapukon kopognak lobogóval s megállnak Zrínyi bán előtt hétszer-meggondolt szóval. Gyűlnek a fürge harcosok ruhájuk igazítva, szemükben fény-eres tükör, fülük a hírnek hídja, öklük a kard markolatán nirosra pettyesedve, haragjuk lánghurkaiban ágaskodik a medve. • Utókor jöjj! — az árnyakat megfojtották a lángok, az egymás szirmát csókoló füstszárű tulipánok, mint fölvirágzott nász előtt, Zrínyi nagy lakodalmán daloltak boldog igricek — dalolj, aranyborostyánágat lengetve súlyosan suhogjanak a szárnyak, az ünnep-szárnyak. Sátorok, a bársonypántlikákat feszítse szél csákótokon, sörény, fodrokba tűzve a mén nyakán, hol gyöngysorok futnak csillaggá fűzve, csillogj, rézplkkelyes farok, varkocs-kötegbe fonva csapkodj, várormot nem riaszt Szulimán csorba Holdja. Unnep-kiáltó kakasok szánjatok föl a Napra, világhatalmú szárnyakon lobogjon Zrínyi kardja, Eljött a nép, friss tábort üt, a falak visszhangozzák, nem veszhetsz, Nap-gyémánttorony vigyáz rád Magyarország, arcod erdő-mező-vlrág, sorsod az erő fája, a tékozló, ha visszajön, pihenni tér alája, Lobogjatok tfizpántlikák, nyerítsetek vad mének, tobzódjatok nagy rézdobok, gyökerezz örök ének. Lányok, kemény lovászfiúk, Almás jegenyés partján, táncoljatok, mérkőzzetek, Vnnep-Óriás talpán füstöl a por, a gyöp szakad, dong Zrínyi lakodalma, Nap s Hold kék tálcán gyönyört ad, mátkapárnak két alma. A testvérnépek asztalát muzsika koszorúzza, mint selymes-szirmú pipacsot a hozzáhajló búza. Vén ágyúk feldörögjetek, sokasodj boldog zászló, magasodj bátor bástyafok, máglya-rózsát virágzó, Oroszlán-pajzsos tornyokon konduljatok harangok, menyasszonykendők lengjetek, suhogjatok galambok. Snhogjatok hű madarak. Földre boruló fűzfák Zöldelljen roppant szárnyatok. Napot-hevítő Ország, Mindenség-szirtet őriző, vigyázd az örök Lángot, köréje ülni öltöznek aranykardú királyok. Szivárványt nézni eljöttünk, Zrínyi jobbágy-hadával köztünk mulat, a tamburák hujjogó furulyákkal ujjongnak, kétszáz lantos jön, hullámzó hófehérbe nagy Kőliliomkoszorú emelkedik az égre. Megtörtént-e Zrínyi kirohanása ? A szigeti várküzdelem az egykorú források tükrében TALÁN még füstölögtek Sziget várának szögletes bástyái, amikor szerte az országban és külföldön megkezdődött a szigeti hősök apoteózisa. Történeti és szépirodalmi alkotások születtek a hősök hívséges hazaszeretetének hirdetésére. Egy 1566-ban Bécs- ben megjelent francia nyelvű történeti munkában már helyet kapott Sziget ostromának leírása is. Inkább irodalmi, mint történeti jelentőségű az a kevésbé ismert históriás ének, amely a vár eleste után alig pár hét teltével tudósít bennüket Sziget pusztulásáról. A minden bizonnyal deákköltő Sziget vészeséről való História címmel „az ű szivének köserű voltában" szerzetté panaszos énekét. Ez az ismeretlen deákköltő azonban csak hallója és nem szemtanúja lehetett a szigeti várostrom eseményeinek, mert alig egy-két vitézt említ, a harcok lefolyásáról is alig ad pontos képet. Kareno- vicsnak az a véleménye, hogy a művet Tinódi Irta volna, kizárt. Tinódi ugyanis éppen tíz évvel előbb már meghalt. A deákköltő históriás éneke egyrészt azért jelentős, mert már a várostrom évében emléket állít a hősöknek, másrészt azért, mert némelyik része a korabeli és a későbbi műveiknek forrásául szolgált. A szigeti várról című (O Sigetskom zámku) 1566- ban keletkezett szlovák históriás ének például nemcsak verselésével, hanem tartalmi egyezéseivel is a magyar forrásra mutat. Az 1587-ben kiadott Zrínyi album szerzőire, de még a költő Zrínyi nagy eposzának cselekményére is jelentős hatással volt az egykorú magyar ének, amelyet az „Árpádnak való fő az kapitányságban” dallamára lehetett énékelni. A HISTÓRIA egykorú két levélnyi töredékét az Akadémia Könyvtára őrzi, az OSZK-ban levő másolati művet 1679. december 20-án Mihály deák fejezte be. (Ennek kézirata a Lugossy-kó- dexben található.) Mihály deák ugyan egy-egy versszakot prózai formában, folytatólagosan másolt le, nem nehéz azonban a sorokat versszakokra bontani: rendszerint négy 11 szó tagból álló, ritmus nélküli verssor alkot egy versszakot. A gyakran monoton rímeket ritkán szakít- A bevezető sorok a kor his- ja meg egy-egy jól csengő tóriás énekeinek hangját ütik páros rím. meg: Emlékezzünk mi nagy veszödelmünkről, Országunkban nem régön lőtt dologrul, Sziget romlásárul és veszésérül, Szultán Szulimán császár halálárul. Meglepő, hogy a deákköltő már szerszámaikat és egyéb tud Szolimán eltitkolt halála- „marhájokat” felégették. Az ról. A História első része az eg; dk vitéz szablyájával ostromokkal foglalkozik — megölte házastársát, mert erősen felnagyítva a támadó „pogány kézre asszonyt még törökök számát. A negyedik som ereszté”. A legérdeke- „ustromon” még másfélszáz- sebb a negyedik „röttenetös” ezeren, a hetediken pedig doing: az egyik vitéz meg- már „kétszázhúszezören” tör- kérte barátját, hogy ő ölje tek a magyarokra. Az ének meg feleségét. A jöbarát ezután négy „röttenetös’’' dől- azonban az asszony rimánko- got sorol fel. A vég közeled- dására nem ölte meg, mire tével a várbéliek ruhájukat, a férje: egyik lovát az asszonynak megnyergelé, vitéz módon feleségét fölnyiré, mindön szerszámával fölöltözteté. ÍGY HALT HŐSI HALÁLT ismeretlen szerző 1833-ban az utolsó küzdelemben urával Szigetvári hős asszony cím- együtt a bátor szigetvári mel novellisztikusan is felasszony! Ez az epizód beke- dolgozta a Regélőben, rült később Schesaeus, majd Érdekes a Históriának Zrí- Zrinyi eposzába is, mint Deli nyi halálára vonatkozó meg- Vid és felesége hőstette. Egy állapítása: Vég ustromon Zrény Miklós nem vala, Mert halálos ágyában fekszik vala. E két egykorú forrás sze- várvédő fia váltott ki később rint tehát Zrínyi nem rohant a Í°rök fogságból. . ' .. Cserénké nemcsak Zrmyiki seregevei, hanem a tö- hez való közeli kapcsolata rökök hatoltak be a várba, miatt a leghitelesebb tanú, Azt már tisztázta a történe- hanem azért is, mert az lem, hogy Szolimán szultán OSZK-nak Apponyi-gyűjte- halálát — a költő Zrínyi epo- menyében őrzött 1816. számú, szától eltérően — nem Zrínyi, 1566. szeptember 29-én kelt hanem a hadsereget is tize- jelentés pontosan úgy számol delő vérhas okozta, de azt, be az ostrom eseményeiről, hogy a kirohanás nem tör- ahogy Cserenkó. tént meg, vagy azt nem EZÉRT VÁLHATOTT Zrínyi Zrínyi vezette, — a két azo- alakja már a kortársak előtt nos forrású históriás éneiken Is ,,nagybátorságú oroszlán- kívül másutt nem olvashat- ná”, akinek érdeme, állhata- juk. A deákköltő — mint tossága és vitézsége örökké már indokoltuk — nem lehe- él (Nivemontius költő), ezért tett az események szemtanúja. írhatta már 1571-ben Sche- A szigeti küzdelem hiteles saeus erdélyi szász költő: emlékiratát Zrínyi kamarása, Nagy híre megmarad ám Crnko (Cserenkó) Ferenc írta mindig a föld kerekén! meg horvát nyelven, akit á Dr. Tóth István Ordas Iván s Az utolsó nap (Részlet az elbeszélésből) Az öregember nehézkesen húzta a lábát és lassú léptekkel, szuszogva ment felfelé a lépcsőn. A foga között olykor halkan nyögött is, a lépcsőket irgalmatlan magasra faragták a valamikori építők. A torony oldalába lőtt egyik résnél megállt, kezefejével végigtörölt verejtékes homlokán és káromkodott. — Igazság szerint föl se kellene mennünk, — szólt vissza a válla fölött a mögötte haladóknak. — Az émbergyereke úgy kilát itt mindenhonnan, akár a féreg a sajtból. Nagy darab, öles termetű, holdvilág képű ember lépett melléje Irtóztatóan kövér volt, tokája három függönybe ráncolódva takarta a nyakát. Arcának zsírpárnái közül piciny, de nagyon vidám diszn őszeinek csillogtak elő. Nevetett. Kecskés György hadnagy híres volt arról, hogy a nap minden órájában, télen. nyáron, ba sütött, ha fútt, szüntelenül harsogva nevetett. Bikamélységű hangja borivások nótázása- in, harcizajon, ágyúdörgésen, mindenen túlhallatszott és ha csak nem aludt, betöltötte az egész várat. — Aligha úgy nem járunk mi is, miként a féreg! Odakocogtat bennünket a szultán az asztal lapjához, aztán kihullunk ebből a sajttá lyuggatott várból és lesöpör bennünket a földre, hogy a papucsa sarkával eltaposson. Az öregember bosszúsan nézett fel a másik toronnyi magasságába. Szerette Sziget várát és úgy vélekedett, hogy ha ő megteheti is, mástól nem illő ilyen vidáman és könnyedén sajthoz hasonlítani a rongált falakat. — Velünk, többi féreggel hullik akkor kegyelmed is, hadnagy uram! — mondta és az ágyúgolyó szakította rést elhagyva megindult, hogy tovább huzigálja felfelé rossz lábát a lépcsőfokokon. A másik olyan fergeteges nevetésbe kezdett erre, mint akinek jobb tréfát mondani se lehetett volna: — De hullok ám! Képzelje kigyelmed, Novák uram, amikor ezzel a nagy marha testemmel lehullok a felséges padisah elé, aztán odakiáltom neki: — Itt vagyok, öreg Szulimán! Gyorsan vétesd a fejemet, hiszen azért kerülgetjük egymást Nádorfehérvár óta. Nekem nem sikerült, téged most megsegített a próféta, hát nosza, gyürkőz- zél neki! De széles bárd legyen ám, mert nekem a nyakam is két olyan vastag, mint bárki másnak ... * Felértek az alaposan ösz- szelövöldözött torony tetejére. Odafönn féltucat vitéz állt az oromzatok védelmében és szemlélgette mindazt, ami a városból, várból megmaradt. — Na, Ormán di fiam, mozognak? — kérdezte a lovastiszt. Egy zöldsüveges, felkötött karú Zrínyi-hajdú körülmutatott a várfalak tövén: — A halottaikat hordják, kapitány uram! A Nádasdy-bástya körül két tucat topcsi sürgölődött egy ormótlan nehézágyút igyekezve állásba hozni. A romok között mindenhol a jamcsárság süvege látszott, a hosszú, tornyos, fehér fejfedők erdeje. A kövekre fektetett puskákkal, muskétákkal fedezték a halotthordókat. Felesleges munka volt, mert a belső várból alig-alig esett lövés. A török környékbeli parasztokat hajtott össze töltésépítésre, hullaszállításra és ha a mocsarat átszelő tötések hordásakor Zrínyi irgalmatlanul ágyúztatta is őket, most nem lövetett közéjük. Rengeteg volt a halott. Százával mozogtak a párok, akik felmarkolt ru- dakon, kópjanyélen az elesett törököket szállították a falak mellől. Ez a látvány Kecskést ismét csak féktelen jókedvvel töltötte el. — Annyian vannak, hogy Allahnak elég dolga lesz, lesz, amíg mindnyáját a keblére öleli, — vigyorgott. A felkötött karú vitéz figyelmeztetően rászólt: — Jó lesz ám ügyelni, hadnagy uram, mert hébe- hóba felpuskáznak ide. A hadnagy vállat vont: — Gondolod, hogy ekkora céltáblába, mint én vagyok, még a vak török is beletalál? Nem félek én attól! Hatvanhárom év alatt nem sebződtem én csak háromszor, abból is egy a magam pisztolyából történt. A többiek mosolyogtak, még a komor Nováknak is valami farkasmosoly félére rándult a lecsüngő bajusza. Derűt fakasztó volt élgondolni, hogy egy ekkora bivalyembert olyan irgalmatlanul hosszú Idő alatt mindig elkerüljön a nyíl, a golyó és a fegyver éle. A törökök azonban felfigyeltek a tornyon felbukkanó tiszti süvegekre és ebben a pillanatban, mintha csak a szavára akart volna válaszolni, füstfelhő emelkedett odalenn és egy muskétagolyó csattant Kecskés mellett a falon. A hadnagy kövér arcát vörösre színezte a harag. — Odanézz csak! Hát nem tudják ezek a kontyosok, hogy mi az illendőség? Add ide! — rivalt az egyik legényre, aki állványra fektetett csatakígyó mellett kuporgott. Amannak szeme se rebbent. — Mi az, tán siket vagy? — Nem ért ez magyarul, horvát az istenadta, — mondta Onmándi. Kecskés megismételte horvátul. — Megtöltöttetek? —kérdezte, majd amikor ráhagyták, sokáig igazgatta a nehézkes fegyvert. — Talált, hadnagy uram! Talált! A vasgolyóbis a topcsik között csapott le és ketten vérükben fetrengve rogytak a sánckosarak közé Bármilyen lelkes volt is a kiáltozás, lefelé menet az öreg Novák a fejét csóválta: — Nem örülnek igazán! Félnek! » Kecskés ránézett: — Miért? Kigyelmed talán nem fél? A másik hallgatott egy sort, aztán bólintott: — Tudom, hogy meg kell lennie, de bevallom kigyel- mednek, igen, én is félek. A magyar tiszt ismét nevetett: — Akkor jól van, akkor nincsen hiba, kapitány uram! Mert idáig azt hittem, hogy csak én, a magyar félek az úristen ítélőszéke elé állni. De ha most már mind a ketten félünk, magyar is, meg horvát is, akkor majd csak a prófétájához küldünk még egynéhány törököt, mielőtt magunk is a másvilágra térünk! Érezhetően nagy kő esett le a szívéről és megköny- nyebbült attól, hogy végre ki merték mondani, ami valamennyiükben benne lappangott: a halálfélelmet. Mert remény mostanára csakugyan nem maradt egy szikrányi sem. 1
