Dunántúli Napló, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-24 / 174. szám

Bertalan Lajos: szerelem TORKOS ILDIKÓ rajza Jó, cseveghetünk, de jobb szeretnék ko­molyan és őszintén beszélgetni. Most itt vagy, érzem a tenyered a karomon, egy ki­csit rá is hajthatom a fejem a válladra, csak ne olvadozz és ne erőszakoskodj. Azt nem szeretem. Látod, már fölfedeztem egy tulajdonságodat, amit nem szeretek. A feleséged leszek, megígértem, bár nem tudom, szerelmes vagyok-e. Ne csodálkozz, most őszintén kell beszélnünk. Én már mindent kiszámítottam előre. Leszerelsz, ha­zajössz, kéWiárom hónap múlva megkéred a kezem, apám és anyám úgyis beleegye­zik, aztán ha semmi nem jön közbe, egy év múlva, éppen a huszadik születésnapo­mon megtarthatnánk az esküvőt. Addigra együtt lesz a bútor. Tudod, milyet gondol­tam? Nem? Hát amit délelőtt láttam a ki­rakatban. Cseh garnitúra, isteni! Tizenhét darabból áll, van hozzá két szekrény, én már megnéztem, mindkettő akasztós, de alul olyan kis rakodó rekeszek vannak benne, aztán két másik üvegajtós kétrészes, alul műanyagtáblás tálaló és iratszekrény féle, olyan ötletes, hogy nem győztem csodálni... jó, nem sorolom végig, de a kis műanyag­fedelű dohányasztalt és a két modem he- verőt még hadd mondjam meg... Részletre vesszük, mert nagyon drága, majdnem tizen­hatezer, én már gyűjtöm a pénzt, ötezret előre be kell fizetni... Vedd föl a zubbonyodat, lehűlt a leve­gő, azt hiszem meg is ered az eső. Hát nem furcsa ez a nyár? Két nap tikkasztó hőség, majd a guta üt meg a tűzőgép mellett a gyárban, aztán megint esik, vagy a szél fúj. Még az a jó, hogy mögöttünk sűrű bokrok vannak, nem ér bennünket ez a szél. Tudod, hogy ez az Alpokból jön. Azt mondta a gráci tévé, hogy kétezer méter körül havazott:.. Ostoba vagyok Toncsi, nem erről akarok beszélni. Azt mond meg, miért ragaszkodsz hozzám? Én még soha­sem mondtam neked, hogy imádlak, meg hogy homlok utánad, meg azt se, hogy be­léd vagyok esve. Látod ott kerekezik az a nyurga srác, fekete pulóverben, texasi nadrágban. Kétszer akart öngyilkos lenni egy lány miatt, pedig azelőtt mindig csak vagánykodott és ha lá­nyokról volt szó, azt mondta, le vannak saj­nálva. Aztán beleesett a Stur Alizba, tu­dod, aki a kesztyűgyári irodán dolgozik, de fütyül a gyerekre, idősebb palija van, egy mérnök... Az is hülyeség. Egy lány ne harapjon az idős palikra... No jó. nem be­szélek így. Tudom, te nem szereted, ha én palit mondok, meg olyasmit, hogy haláli... Alighanem te lenézel engem. Egy kicsit pro­li vagyok neked. Nem baj. Azt akartam mondani, hogy tegnapelőtt beállított megint a Kránics gyerek az udvarba. Azt hittem Katihoz jön a húgomhoz, tudod együtt érettségiztek és feltűnően sokat csámborgott a ház körül, mindig mondott nekem is va­lamit, olyan közömbös dumát... hogy már régen látott, pedig mindig itt csetlik- botlik, meg hogy milyen jól áll nekem ez a hosszú haj, nem is hiszem el, aztán a végén kinyögte, hogy beszélni szeretne velem. Biztattam, beszéljen csak, de nem akart a Kati előtt. Mondom, majd megyek délután a varrónőhöz útközben elmondhatja. Most azt hiszed, dicsekszem, mert a múltkor is említettem a Tompos-gyereket, aki tíz ol­dalas szerelmes levelet írt és megfenyegetett, ha nem leszek a felesége, nem is tudom mit csinál. Ez meg majdnem elsírta magát. Csak hallgatom, hogy négy éve egyfolytában én járok az eszében, pedig fiatalabb is ná­lam, azt hiszem másfél évvel, miattam nem tudott figyelni az érettségi vizsgán. Én is majdnem elbőgtem magam, mert szegény srác csudára el volt kenődve, hogy én már le vagyok foglalva és nem akarok vele jár­ni. így mondta, vele járni. Szorongatta a kezemet, egészen le van fogyva, széllel- bélelt ingkabát lengett rajta, olyan zebra- színű, s mielőtt bementem a varrónőhöz, rá­gyújtott, így remegett a keze. Ha ilyen a szerelem, akkor inkább lemondok róla. Ne­kem egy férfi ne remegjen és ne csukla- dozzon, mert akkor odavagyok, meg vissza; A varrónőtől visszajövet láttam, hogy még mindig ott botorkált a túlsó oldalon a fák között, úgy tettem, mint aki nem veszi ész­re, jól ki is léptem, akkor nem ebben a szűk szoknyámban voltam, hanem a világos nyá­ri ruhámban, közben azért megfigyeltem, hogy utánam lopózik; Ezt azért mondom el, mert levélben nem lehet megírni. Meg a Sótonyi gyereket se. Azzal az öreghegyi kiránduláson keveredtem össze;. i Ne dohányozz annyit, most is ép- pencsak eldobtad. Inkább vedd föl a zubbo­nyodat, mondtam már. Szóval jön ez a Sóto­nyi, nem mondom jóképű srác, de azt hiszi, minden lány bomlik utána, belémkarol, hogy kimehetnénk egy kicsit szellőzködni, fülledt a levegő. Jó, mondom, mehetünk. Akkor ott az ajtónál rögtön keresztbe állt előttem, nagyban átmarkol, de én kicsúsztam a kezé­ből. Ha csak ezért akarsz velem jönni, me­hetsz vissza, én megvagyok idekinn magam is. Veszteg is maradt, de nem ment be, azt beszélte, én már régen tetszem neki, de még nem volt alkalom, hogy meg is súgja. Szóval fűzött a gyerek, de aztán leléptet­tem. Ez mind nem komoly dolog, Toncsi, de el kellett mondanom, mert ha őszinte akarok lenni, semmi sem maradhat titokban, igaz? A Sótonyi persze nem akart lelépni, el is jött utánam néha a moziba, klsérgetett. — Anyu mondta is, te Klári, ne szélhámoskodj ezzel a Sótonyival, ott van neked a ko­moly udvarlód a Toncsi, majd mit szól, ha megtudja, hogy ezzel jársz. Mondom, anyu maga csak ne boronáljon össze a Sótonyi­val, mert ha egyszer-kétszer elkísér a mo­ziba, attól még én nem vagyok a nője, nem igaz? Meg aztán nem csinálhatok zűrt az utcán, hogy tűnjön el. No jó, csak még a kutatót mondom el. Most, látod elfogadok egy cigarettát, pedig tudod, hogy nem do­hányzóm. A kutató tulajdonképpen más mint a töb­bi. A statisztikától jött és mindenkit külön gyóntatott, hogy mi a véleményünk a köz­ellátásról, meg a tévé műsorról, mennyit költünk bútorra, szórakozásra, ki hány gye­reket akar ha férjhez megy, no erre volt is nagy röhej, mert az ilyesmihez mi köze más­nak, meg hülyeség az egész. Én azt mond­tam neki, hogy legalább négy-öt gyerek kell, de majd meg kell beszélnem az udvar­lómmal, aki katona és csak három gyere­ket akar. Persze falból mondtam az egészet, meg a házikönyvtárat is. Igazis, nekem csak húsz könyvem van, az nem házikönyv­tár. Rá is tukmálják az emberre a könyvet de ha már megvettem, el is olvasom, nem igaz? A Négylábú kutya például egészen jó volt, meg az Orvos halála, csak azt nem tu­dom, miért van olyan buta címe egy könyv­nek, hogy négylábú kutya Mintha másféle kutya is lenne. ■.; Találkozom másnap az utcán a kutatóval, szimpatikus férfi, jó du­mája van, behív egy feketére a Mosolyba Délutános voltam, ez meg délelőtt történt. Másfél óráig beszélt, de mást nem ittunk közben, csak egy duplát. Én is kifirtattam, miféle, mert kíváncsi voltam, hát elvált em bér, van egy tízéves kisfia, azt ő neveli, illetve az édesanyja A kislánya pedig tizen­két éves, azt a felesége megtartotta. Fáj a kutatónak a dolog, mert az a nő félreneveli a gyereket, nyim-nyám úrihölgy lesz belőle. Különben csinos a nő, mutatta a fényképét is. Azt mondja, már nem haragszik rá, csak nem egymásnak valók, s hogy nemcsak a nő volt a hibás, hanem ő is. Látod, ezt szere­tem, ha egy férfi meg meri mondani, hogy 5 is hibázhat. Észre se vettem, hogy szalad az idő, rohannom kellett a gyárba, de az eset nem ment ki a fejemből. Másnap délelőtt megjntcsak véletlenül összefutottunk, azt mondja összesíti azokat a számokat és valami vitához előadja, mi a helyzet a mun­kások között és azt is mondta, hogy a fiá­val előbb megvitatja a dolgot; Persze ezt csak viccből mondta, de én megértettem; Volt nálam húsz forint, vettem a fiának 1 doboz macskanyelvet, nem akarta elfogadni, csak úgy, ha ismét megiszom vele egy feke­tét. Akkor mondta először, hogy tetszem ne­ki; De csak így: „Tetszik maga nekem, Klári, kár, hogy nem találkoztunk tíz évvel ezelőtt” Mondom neki, akkor éppen kilenc éves voltam, mit kezdett volna velem. Ne­vetett, de láttam, hogy komolyan gondolja. Ilyesmit megérez az ember. Nem akar ő kezdeni velem, hiszen van komoly udvarlóm, tudja, csak kitartsak mellette, mert az úgy széft Különben Gábornak hívják, de én nem szólítom a nevén, valahogy mindig kikerü­löm a megszólítást. Nem tudom mire jó ez, mert mondhatnám neki, hogy nézze Gá­bor, így Gábor, úgy Gábor, nekem ez és ez a véleményem az ügyről, mert irtó komoly dolgokról szokott beszélni, arányszámok, szü­letés, árak, bérek, házasságkötések száma, meg efféle, ö Klárinak szólít erre válaszol­hatnék azzal, hogy Gabi, de az gyermek­név, nem illik a komolyságához; A nyelvem se jár rá. Inkább hallgatok, jó hallgatni, kellemes hangja van, sötétbarna haja, zöl­desszürke szeme, azzal negyedóra hosszat ia el tud nézni úgy, hogy nem pislog, olyan­kor úgy érzem, nagyon szomorú és boldog is egyszerre. Különben egy fél fejjel lehet magasabb nálam és amikor sétálunk, hátra teszi a kezét. Anyu megint nekem támadt, hogy kitépi a hajamat, ha most meg azzal az elvált pa­sassal szélhámoskodom. Erre nagyon mérges lettem, nekem ne nevezze őt pasasnak, ott is hagytam, pedig ha délutános vagyok min­dig én főzök. Borsóleves lett volna, meg tú­rós rétes, megvettem hozzá mindent a pia­con, oda is én járok, poharas tejfölt vettem a tejboltban, a falusi kofák drágán mérik. Szóval otthagytam a félig nyújtott rétes­tésztát anyura, velem ne csináljon cirkuszt, süsse meg a rétestésztáját. Gábor aznap telefonált a gyárba hogy tíz­kor megvár a József Attila szobornál, a ki­járattal szemben. Szép árnyékos az a rész, tudod, körben vadgesztenyefák vannak, meg hársfák, szívdöglesztő hársfaillat volt, éppen virágzás. Már a kapuból megláttam, ott állt a sarkon. Kezet fogtunk, elindul­tunk hazafelé. Egyszer a vállamat megcsó­kolta. Nem erősen, csak úgy, majdnem vé­letlenül, ahogy lehajolt. Ránéztem, erre ab­bahagyta. Engem ez a jelenet nagyon kibo­rított, mert tulajdonképpen semmi más nem történt, mégis bőgni szerettem volna. Aznap kaptam meg a leveledet, bevallom éppen csak átfutottam, írod, hogy jó legyek, meny­nyit gondolsz rám. amikor egyedül hány­kolódsz a tábori ágyon éjjelenként és a szél hársfailaltot hord be a sátornyíláson. Ha­záig kísért, nem kérdezett, nem beszéit. olyan béna voltam én is, azt hiszem bármit megtehetett volna velem, pedig az nálam nagy szó tudod, ki nem állom, ha le akar­nak venni a lábamról, de Gábor nem akart. A ház előtt leszakított egy hársfavirágot, azt hittem ideadja, de csak forgatta a kezében, egyszercsak elköszönt. Pokoli volt, nem aludtam egy hunyást aznap éjszaika. Hát csak ez volt. Elmondtam mindent. verj agyon ha úgy tetszik, bivalyerős vagy. No, mért nem mozdulsz? Pofozz meg, vagy csi­nálj velem akármit, nem törődöm vele, de nem bírtam volna elhallgatni, mert szét kel­lene robbannom, ha magamban tartom. Kü­lönben is megfogadtam, hogy hozzád mindig őszinte leszek. Ha beledöglöm, akkor is. Miért nem szólsz? Nem tudsz, vagy nem akarsz? Persze hogy nem. Hogyan is tud­nál, mikor te valahol a sátorban heverészel, ahol hársfaillat és csajkacsörgés van, én meg itt ezen az ócska pádon és hülyemód képzelődöm, mintha nem volnék tökéletes, beszélgetek veled, bebeszélem magamnak, hogy itt ülsz, válladra hajtom a fejem és szívod a cigarettát egymásután. Ülök és né­zem a bokrokat, meg a többi lányokat, akik a srácokkal erre sétálnak. Itt van a leveled, azt gondoltam elolvasom még egyszer, de nincs erőm, hogy kivegyem a borítókból. Ha most idejönne Gábor, megmondanám néki, hogy a szeretője leszek, és 6 lenne az első férfi az életemben; De nem jön, eluta­zott Valami vitája lesz az arányszámókróL Most már úgyis mindegy, megfogadtam, hogy senki máshoz nem megyék feleségül, csak hozzád. Lesz összkomfortot lakásunk és két-három gyerekünk; Nem ám öt-hat, ahogy néki mondtam; Ezt különben ő is tudja, Meg is jegyezte, hogy kicsit önfejű vagyok, de nem baj, csak meglegyen a la­káshoz az összkomfortos szerelem is. Ez volt az utolsó szava, mielőtt elutazott. Szakad­jon le az ég. Hazamegyek, mert anyu me­gint kitér a hitéből, hogy merre császkál- tam egész nap, pedig csak egy órája ülök itt, ebben az elátkozott parkban. i Igaz történet [ egy könyvről ® Az író anyja urasági cseléd volt. Csak annyit sem ■ járt iskolába, hogy írni és olvasni megtanult volna. Aztán I meg, amikor mások mégis ceruzát fogtak repedezett, öreg ■ kezükkel, az író anyja nem mehetett velük a villanyfé­■ nyes esti iskolába. Megromlott a látása is. A betűk egyet- I len szürkés tengerré futottak össze a szeme előtt. így ■ máig bevehetetlen erőd maradt számára a betű, s már ■ csak akkor tud meg valamit újságokból vagy könyvekből ■ ha elcsíp egy iskolás gyereket, amint táskáját lógatva ■ ballag hazafelé és becsalja egy almával vagy két szem ■ cukorral, hogy: | — No, Fecó, olvasd el ezt az írást! Es a gyerek iskolásán elhadarja a szöveget. A minap egy könyvet kézbesített a postás. A fia | küldte el az első novelláskötetét. Az írástudó gyerek az írástudatlan anyának; a kisbéresből lett tollforgató az egykori urasági cselédnek. — Könyv... a fia könyve;.. — mondta a postás. — Ugyan! Miket beszél! — Itt van ni, a címe: Egyenes dűlők.;. Es itt a belső lapon a Péter fényképe. Hogy megembesresedett! — Ne bolondozzon! Mindig majmot akarnak csinálni belőlem, mióta megromlott a szemem! — Föl is olvasnék belőle, de sok a levél. í 1 I Az anya fogta a könyvet és bement vele a tiszta szo­bába. Fényes nappal volt, de meggyújtotta a lámpát és annak a fényénél nézegette a kötetet. Folt... folt... folt... A fénykép is csak olyan volt, mint egy bazaltból fi nyesett kis négyzet. * — Ez lenne a Péter? Hogy a Péter könyvet írt volna? Már délelőtt kiállt a kapuba, hogy megvárja az is­kolásokat A szomszédék Mancikáját édesgette be a háziba. — Tudsz te már olvasni, ugye, ancika? — Hogyne tudnék. — Nézzed csak, mi van erre a könyvre írva! — E-gy-e-nes dű-lők... De ez itt kézzel van, olyan kanyargós... •— Hát azt hagyd ki! — Fél pár csiz-ma... Egy-szer a-nyám-mal el-men­tünk a vá-sár-ra.... Csiz-mát a-kart ven-ni ... — Tudom már, tudom! A kisteleki vásárra! — De nem fu-tot-ta a pén-ze ... — ügy van. Hitelbe kértem, hogy majd megadom a többit. De a mester csak a fele párat adta ide... — Hi-bád-zott egy pen-gő... — Mire meglett a másik fele, Péter kinőtte a csiz­mát. Ügy volt. No nesze, itt van egy forint, vegyél rajta cukrot. Kikísérte a kislányt a kapuig, s aztán várt. Egy má­sik gyereket várt. Hátha ez a kis lány csak úgy mondott valamit, mert igazában nem is tud még olvasni. Dobák Misát hívta be másodjára. — Az el-ső bér... So-kat kel-lett ak-kor szol-gál-ni egy má-zsa bú-zá-ért... En pél-dául puly-ka-haj-csár vol-tam ér-te egy nyá-ron Pap-ló-gó Já-no-sék-nál... — Miket olvasol te! Hiszen a csizma van benne, a fél pár csizma! Szemtelen kölykei, hogy becsapják a világ­talant! Elmenj mindjárt, mert megseprüzlek! — Itt nincs semmiféle csizma, Julis néném! — Sicc innen! Erre tanít apád? A harmadik gyerek nagyobbacska volt. Az már a hurkás betűket is kisilabizálta. ) — Édesanyámnak a legnagyobb szeretettel, aki e könyvecske minden lapján hozzám beszélget ma is, aki­nek mindenen felül ezeket a felejthetetlen történeteket is köszönhetem. Péter... Ez van ide írva tintával... meg az. hogy ezerki lene százhatvanhat... — De a kis csizmát, azt mondjad! — Majd megnézem a tartalmat... — Olvassad csak! — Olyan nincsen benne, hogy kis csizma..; — Szóval mind hazudoztok! — Fél pár csizma, az van itten. *— Hát azt mondjad, az lesz az! — Egyszer anyámmal elmentünk a vásárra. Csizmát akart venni. De nem futotta a pénze. Három pengő lett volna az ára, de nekünk csak kettőt adtak a malacért. S hiába alkudozott anyám déli tizenkettőig, nem adta ol­csóbban a mester. Hibádzott egy pengő. Adja legalább hitelbe, majd meghozom! — kérlelte anyám a mestert, de az csak úgy tett: hibádzik a pénz, hibádzik a csizma. Vi­heti a felit, marad a párja, míg a pengő meg nem lesz... — így volt, pontosan így. Meg se cifrázta. De tény­leg onnan olvasod, vagy csak mesélgetsz itt össze-vissza? — Ötösöm van nékem olvasásból! — No, mi van utána? — Utána? Az első bér. — Akkor nem hazudsz! Akkor ezt a hosszú levelet tényleg a Péter írta. A végit nézd meg! Azt is! — És akkor köd ereszkedett a hosszú dűlőútra. Anyám vitte a zsákot, amiben a mag volt. Tapogatta a ködöt, araszolva lépett, s mindig azt kérdezte: megvagy még Péter? Most én araszolom a betű országútját és szó- logatok messziről, a betűn inneni világból: megvagy-e még ott túl, anyám? — Aztán? ■— Más már nincsen. — Az se, hogy tisztel, vagy hogy soraim jó egészség­ben találják? — Nincs. Csak az van még itt, hogy: megjelent hat­ezerötszáz példányban, 14,2 A/5 ív terjedelemben... Más nincsen... — De holnap is bejössz, gyerek? — Minek? — Olvasni... Elolvasni ezt a hosszú levelet.:. — Könyv ez, Julis néni! — Könyv hát. Csak nekem olyan, mintha levelet írt volna a Péter... SZ. SIMON ISTVÁN I I 1 I 1 j 1 1 j 1 1 I I I

Next

/
Oldalképek
Tartalom