Dunántúli Napló, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-08 / 108. szám

I FÖLDES GYÖRGY: \Szenvedélymentes I férj l i I I I I I I l Teljes részletességgel Ismerem egy kedves, harminc éves, mosoíygós arcú, szőke fiatalasszony és egy morgás­ra mindig kész, kedvesnek nem mondható harmincnyolc éves busahajú férj legbelsőbb problémáit. Ismereteimet közvetlenül az említett fiatalasszonytól, Körmöcziné, Farkas Zsókától szereztem, éppen ezért hitelesnek nyil­váníthatom. Ha még elmondom, hogy a derék Körmöczi házaspár egy négyéves kislányt és egy másfél eszten­dős kisfiút vallhat magáénak, a kis család lényegesebb ismérveit máris az olvasó tudtára adtam. — Az én férjem mentes minden szenvedélytől — magyarázta élénk taglejtéssel Körmöcziné. — Nem iszik, mert sokba kerül; nem kártyázik, mert a kártyán lehet veszíteni; nem kuglizik, mert ha kevés fát talál, a part­nereknek fizetendő sörmennyiség alaposan igénybe veszi a pénztárcáját. Annyit már tehát tudtam az eddigiekből is, hogy Körmöczi olyan takarékos és szenvedélymentes férj, amilyenről egy jóravaló feleség legfeljebb csak álmodhat. — És nőkre sem költ — informált büszke dicsek­véssel az asszony, amikor férjének kiváló tulajdonságait ecsetelte. Mi a csudát panaszkodik ez a Körmöcziné? — el­mélkedtem, amikor ilyen tökéletes férjjel áldotta meg az ég — E kiváló férji tulajdonságok arra engednek követ- keztetni — jegyeztem meg — hogy Körmöczi rendkívül derék ember, amit éppen a feleségének kell a legjobban megbecsülnie. Körmöcziné, Farkas Zsóka közbevágott: ne legyek türelmetlen, eddig csupán férje pozitív vonásait sorolta fel, mert szeretné elkerülni, hogy elfogultnak lássam fér­jével szemben. Egyébként: a fiatalasszony előadó egy kereskedelmi vállalatnál, tehát dolgozó nő, a férje pedig főosztályvezető egy másik nagyvállalatnál, tehát dolgozó férfi. — A férjem időnkint kijelenti — informált a továb­biakban Körmöcziné —, hogy ő komoly agymunkát végez és szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Ennélfogva a két gyerek ellátása, a napközibe, illetve a bölcsődébe való elvitele és hazahozatala kizárólag az én hatásköröm­be tartozik. A férjem a tökéletes kikapcsolódás érdekében a nyári víkendjeit, szombat déltől vasárnap estig a Bala­tonon tölti, ősszel pedig, — igaz, csak minden második héten, — felrándul a Mátrába, hogy hétfőn reggel fris­sen és pihenten kezdje meg hivatali munkáját. — Illenék pedig megosztani a gyermeknevelés és háztartás gondj süt — szóltam közbe. — Még csak a hét végéről beszéltem eddig — foly­tatta a fiatalasszony. — A férjem a hét többi napján is főosztályvezetői pozíciójához méltatlannak tartja, hogy a család bármiféle gondjával törődjék, és esténként is gyakran élvezi a kikapcsolódás örömeit: későn jár haza s nem törődik azzal, hogy friss vacsorával várom és azt vele együtt szeretné a család elfogyasztahi. Miután minderről értesültem. Körmöcziné az asszo­nyok előttem mindmáig érthetetlen belenyugvásával kö­zölte, hogy életének a férje által diktált rendjén már nem tudja magát izgatni, viszont anyagi körülményei kibírhatatlanok. A férje ugyanis megköveteli, hogy minden fillérről, amit elkölt, szabályos könyvelést vezes­sen, a saját előadói fizetésével és a nagyón szűkre sza­bott háztartási pénzzel, amit a férjétől kap, az utolsó fil­lérig számoljon el és ha netán megmarad néhány forint, a következő hónapban annyival keve'sebbet ad haza a férje. Körmöczi minden tételt ellenőriz és rendszerint ki­fogásokkal él. Megszabja, hány forintot költhet a gyere­kek csokoládéjára, sőt még felesége Bambi-fogyasztását is korlátozza. .,Minek kell neked két hetenként fodrászhoz járni” — kérdezte a legutóbbi kontrolinál, amitől Kör­möcziné, mint már annyiszor, jnost is dührohamot kapott. A férj persze nem köteles anyagi ügyeiről számot adni és így helyreáll az egyensúly a férj-feleség elszámolás viszonyában. Az ember azt hinné, hogy ilyen puritán gazdálkodás eredményeként Körmöczi nagyösszegű takarékbetéttel rendelkezik. Erről azonban szó sincs! Amit megtakarít a családon, azt az utolsó fillérig magára költi. — Hétszáz forintos import-szövetből szabat magának ruhát, drága cigarettákat szív, a feketét, napjában több­ször is, csak konyakkal issza, de meg kell hagyni, nem mulat, nem kártyázik, nem kuglizik és semmiféle szen­vedélye nincs — ismételte a fiatalasszony egy kicsit elítélően, de egy kicsit dicsekedve is. Amikor Körmöcziné megint hozzákezdett férje po­zitív vonásainak felsorolásához, ismét közbeszóltam: — Csak éppen förtelmesen smucig a családjához, de túlságosan gavallér önmagához — mondtam a fiatal- asszonynak és megkérdeztem tőle, hogy tulajdokéopen miért keresett fel. A kedves, mosolygós arcú, szőkehajú fiatalasszony így válaszolt: — Tudja, jól esik néha egy asszonynak, ha kiöntheti a szívét. Még akkor is jólesik, hogyha olyan igazán ritka, szenvedélymentes férje van, mint amilyen az enyém, és akiért a barátnőim irigyelnek ... Kedvesen és barátságosan búcsúztam a kedves és barátságos fiatal asszonykától és arra gondoltam, hogy mi lenne vele, ha szeretett férjének még valami szenve­délye is volna. I I I I 1 I I I i 1 I 1 I Pákolitz István: cAtn^ám képéve Gálicos szőlőtőkék közt matatsz s kékfestő kötényed őrök üzenetként libeg mint a béke A szüntelen tevés-vevés ereje-hite rajtad a bélyeg Ügy szolgáltad hogy nem is tudtad: szolgálod az emberiséget A mozdulat a mozdulat őriz: lényed titoktalan titkaiból a lényeg Papp László: cA n agy kúváság kiűzőkéit A gyermekkor repülve tűnt a múltba. Dús fürtök omlanak nagykorú homlokunkra Most kezdjük ízlelni a munkát nem tudjuk mi az, elfáradni, még Friss robaj, szép tenniakarás dobogtatja mindnyájunk szívét. Idegen tőlünk minden ami régi, avultság, értelmetlen álom. Szeretnénk új ütemre lépni, változtatni a vén világon. Jó tudni azt, hogy holnaptól szavunk csengése más, hogy felnőttek leszünk, országos gondok, jogok asztalánál apáinkkal együtt ülhetünk. Még nem csalódtunk. — Csalódni nem szeretnénk — Gazdag mezők, szorgalmas üzemek nevelnek minket; modern szelek, értelmes, tiszta erdők kérges kezű munkásemberek. Jókedvű sapkánk homlokunkba húzzuk. Zsenge vállú, bátor, új csapat, elindulunk, kezünkben kalapáccsal. Bizakodó égboltok alatt. Bárdosi Németh János: (Bizahő- dó Hol van az a zümmögés sárga kalászok közt pléh-Krisztusok szakállábán a nyár, a kölyök-kor indián sátra merre remeg? Elfújta árnyuk a szél, de én megbabonázva hozzá emelem szívemet, mely az elszórt pipacsokat vissza idézi. Búzapirulás 1 ünnepe, te add alám a régi lovat, sárkányok erejét, a vívni-tudás dacát korral és nyavalyákkal az elmúlás rend’e ellen, hogy megint a regi legyek erős és bizakodó, s égbedobáló kalapomban a pacsirták éneke zemgjen. KATKÓ ISTVÁN: Kis bóvli A kőkút mély volt. Víz lehetett benne, mert amikor ledobtak egy kavicsot, csob- banást hallottak. A lentről érkező neszt csak úgy észlelték, ha mind a ketten a nyí­lás fölé hajoltak, miközben arcuk szinte súrolta egymást. — Egy ilyen kútban sok minden van — mondta Járfás és csengett-bongott hangjá­tól a mélység. — Hu-u! — kiáltott az asszony s örült a visszhangnak. A széles káva a kirándulók tenyerének érintésétől sima és zsírosfényű lett. Jártás­nak a szenteltvíztartó jutott eszébe. Azok­nak van ilyen peremük. Egyszerre nyirkos­nak és templominak érezte a követ, már el akarta venni a tenyerét, amikor hozzáért az asszony kezéhez. Érintése végighaladt Járfás testén, mint az áramütés. — Egy ilyen kútban sok minden van — ismételte, — Találtak már cserepeket, ér­meket. Hangja valahogy másképp csengett, mint az előbb, amikor felkapaszkodtak a szer­pentinen. Valamit mondani kellene a vár­ról — gondolta, de reménytelennek tűnt, hogy valami is eszébe jusson. — Hány éves lehet? — tűnődött Járfás és elég közel volt az asszony arcához, hogy lássa a púderréteg alá szorított szarka­lábakat. — Talán csontváz is van benne? — kér­dezte most megborzongva a nő. Járfás sietve válaszolt, elmozdíthatta végre a tenyerét, s mutogathatott lefelé. — Minden bizonnyal került ebbé holt­test is az évszázadok során. Janicsárok, kurucok, vagy ... Az asszony szeme így nagyon közelről a víz kékségével játszott. Kút volt ez is. — Vagy? — kérdezte várakozva. A fiatalember elszánta magát, hogy be­fejezze a mondatot: — Vagy egy szerencsétlen szolgálólány, aki szégyenében vetette alá magát. Szabadulni igyekezett a feszélyezett pil­lanattól, s beszélni kezdett, akár egy ide­genvezető: — A kút egy kicsit szimbólum is. Tessék csak elgondolni, vajon hány korszak ülepe­dett le a kút iszapjában. Egv-egy véletlenül leejtett tárgy üzenetté vált. ötőlük kaptunk üzenetet, akiket nem ismerhettünk. Az asszony most lassan felegyenesedett, a haját igazgatta, majd fürkészte. — Csak véletlenül? Ügy hiszi, hogy ide nem lehet semmit bedobni. Támadó volt a hangja, s ő kellemetlenül kezdte érezni magát. — Lehet szándékosan is. A nő közelebb lépett hozzá, s furcsán mosolygott. — Ha most azt mondanám, hogy gondol­kozás nélkül dobjon be valamit? Járfás ballonkabátjában kotorászott és előhajászott egy forintost. Az alumínium pénz lebegve hullott alá. Az asszony mosolyában volt valami le­kicsinylő. — Csak ennyit hágy az utókorra? Megértette, hogy ez kihívás. Most egy marék pénzt szórt le a kút mélyébe. Indu­lattal dobta le. némelyik érme neklvágódott a kútgyűrűknek, s csilingelt. Az asszony hangja puhán szólt, úgy tett, mintha megelégedett volna ezzel. Szemhéját leeresztette egy pillanatra és Járfás zavar­ba jött. — Öh, bírta dolog volt, hogy ezt kértem magától. Hátrafordult, s pillantása a völgyre té­vedt. Ott lenn az országút szélén állt a kocsi, mely idehozta őket. — Majd szólok Bélának, hogy adja meg magának prémiumban azt, amit most rám­fecsérelt. A fiatalember elsápadt. Voltaképpen nem nem tudta, hogy mit feleljen erre a sér­tésre. Akit az asszony megemlített, az a főnöke volt az áruforgalmi osztályon. Neki főnöke, az asszonynak pedig a férje. Sú­lyostestű, asztmásán lélegző férfi, aki kedé­lyesen szólt rájuk; „Menjetek csak, én már kinőttem abból a korból, hogy várat ostro­moljak.” Megfigyelte, hogy amikor Ebner ezt mondta, a felesége leplezetlen kacérság- gal mérte végig, mintha ennek a biztatás­nak valami rejtett értelme volna. Mind­ketten nevettek, csak ő állt ott sután az iránytjelző tábla mellett, s mielőtt elindul­tak volna, látta, hogyan ül le Ebner a mező szélén. Már a városból idefelé jövet, a kocsiban, hátul hozzáért az asszony lába, de akkor azt hitte, hogy a sok fékezéstől történt így. Egy új raktárépületet kellett megnézniük Gécsényben. A szemlével hamar végeztek, s visszafelé, amikor a várdomb mellett hajtattak, akkor szólt az asszony, hogy áll­janak meg, mert ő kíváncsi a romokra. Ott álltak tehát a várkútnál és Járfás a hosszú csend után így szólt: — Mit kíván, mit dobjak be a kútba? — Semmit A fiatalember azonban makacsko- dott. — Nem. Csak azért is „beimponálok” magának. Az asszony nevetett. Végre felingerelte kísérőjét. — Már nem érvényes. Mondtam, hogy gondolkozás nélkül kérem. Járfás hirtelen megragadta a nő karját, úgy, hogy az felszisszent a fájdalomtól. — Mi tetszett volna? Talán ugrottam volna le?! Ébnerné hűvösen felelte: — Maga őrült. Eressze el a karomat! Újra csak a sima és zsírosfényű kút­kávát fogták át tenyerükkel. Járfás hangja felcsattant: — És maga... maga mit dobna le? Az asszony felemelte a karját és amikor az orkánkabát ujja felcsúszott a csuklóján, látható lett egy sárga, nagy karkötő. Ezt oldotta le az asszony és engedte le a mély­be. Amikor a karkötő csobbant, Jártásnak úgy tetszett, hogy most százszoros erővel áradt felfelé a kútból a visszhang. Némán meredtek egymásra. — Tőle kapta? — Igen. Külföldről hozta tavaly. Járfás úgy simogatta meg a templom­hűvösségű kútkávát, mintha újból az asz- szony keze érintené. — Már az autóban észrevettem. Ugye, két kígyó volt rávésve? — Kettő. A fiatalember gyámoltalanul előbbre lé­pett, de csak egyetlen lépést tett. — Azt is láttam, hogy arany volt. — Maga valóban jó megfigyelő — felelte &z asszony és Jártásnak úgy tetszett, mint­ha gúny bujkálna a hangjában. „Most oda­megyek és megcsókolom” — határozta el. Igen. ezt kell tennie. Csak ez lehet az egyetlen válasz erre a kihívásra. A csók valahogy féLszegre sikerült. Járfás nem tudott attól a gondolattól szabadúni, hogy lentről, az országútról megláthatják őket. Éppen hogy érintette az asszony szá­ját, csak egy pillanatra az orrában érezte a kölni és púderszagot. — Ezt most miért csinálta? — kérdezte flegmán a nő. — Hát... a karkötőért.. Nevetett az asszony. — Maga félreértette a helyzetet. Ez már sok volt. Tekintete elborult és fenyegetően indult a nő felé. De hirteleír komikusnak érezte a helyzetet. Az asszony végül is a főnök felesége. Ebner meg vár rájuk lenn a hegy lábánál. Megállt és teli tüdővel nevetett. Ébnerné meghökkenve bámulta. — Mit nevet? A kérdésre nem válaszolt Jártás, csak nevetett megállíthatatlanul, mintha csak új forrás támadt volna ott lenn a kút mélyén. Az asszony odalépett hozzá és megrázta a vállát. — Inkább dobott volna a mélybe, hallja-e! A fiatalember felvonta a szemöldökét. — Aztán hogyan számoltam volna el ma­gával a férjének? Az asszonyban volt még annyi erő, hogy visszavágjon; — Maguk értenek ahhoz, hogyan kell a leltári hiányt elintézni. Indultak lefelé csendesen az ösvényen. Félúton megszólalt a nő: _— Maga már úgyis mindent tud. Azt hiszi, hogy eldobjuk annak az ajándékát, akit szeretünk? Ha akarja, jelentheti máris a dolgot.. Járfás belerúgott egy kődarabba, mely nagy ívben zuhant le az útmenti sza­kadékba. — Minek gondol engem? Majd azt mondjuk, hogy véletlenül esett bele. — Azt — helyeselt az asszony, s furcsán, félig nevetve tette hozzá: — Azt hiszem, nem lesz meglepve. Az út többi részét némán tették meg. Lenn, az országúton a sofőr a motorházat nézte, Ebner pedig egy faágat suhintgatott a ^ levegőben. Húsos, jóindulatú arca szét­húzódott, amikor megpillantotta őket; — No, megostromoltátok a várat? Miután ők ketten hallgattak. Ebner bele­szimatolt a levegőbe és nyugtalanul meg- remegett vastag orreimpája. — Mi történt? Járfás sietve mondta: — Ott fenn. a várkútnál, véletlenül bele­esett a karkötő. — Nocsak — szólt kurtán az áruforgalmi osztály vezetője és valóban nem látszott meglepettnek. — Hanem indulhatunk, meri kettőre vár minket a tanácstitkár, s addig még meg kell ebédelnünk is. A sofőr rácsapta a motorház fedelét. — És benzint is kell tankolnunk. Elindultak. Az asszony némán ült a hátsó ülésen, most az ablakhoz húzódott és nem ért össze a lábuk. Hamarosan odaértek egv benzinkúthoz, melynek épületében kis presszó volt. A nő kiszállt és bement az ajtón. Az üvegen látta, hogy egy pohár vizet iszik. Járfás ezt a pillanatot használta ki, hogv odaszól jón a főnökéhez: — Két embert talán ki lehetne küldeni ahhoz a kúthoz. Nem lehet mély a vize. Ebner vállat vont. — Minek az? — Gondolom, értékes emlék ... A főnök megfordult az ülésen, s szárai hangon válaszolta; — Ugyan Kis bóvli. Egy utcai árus adta el, amikor hazafelé mentünk a szállodába. Már nem volt mit mondani erre. Járfás kilépett a kocsiból, hogv addig is, amíg az asszony visszatér, szívhassa a kinti tavasziszagú levegőt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom