Dunántúli Napló, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
Jean-Paul Sartre drámájának pécsi bemutatója Ismerjük el, „bűvös- egy szó ez: egzisztencializmus. A második világháború után egész rövid idő alatt a franciák szellemi eoc portcikke lett. Filozófiájának lényege szubjektív idealista (a világ abszurd, értelmet csak az emberi tudat adhat neki, antimaterialista; nem hajlan- fogadni, hogy az anyag szüli a gondolatot, megfogalmazásai eléggé bonyolultak, önlét, magánlét, ellentmondásai nehezen követhetők, irodalmi változataiban legtöbbször a szorongás és a szenny színei dominálnak), de az igazsághoz tartozik az is. hogy az elmúlt két évtized nagy ideológiai csatározásaiban rá is rakódott néhány olyan vonás, amelyek- hez a Sartre által képviselt francia egzisztencializmusnak kevés köze van. Megtagadták progresszív vonásait, ahelyett, hogy veszélyes bonyolultságait magyarázták volna meg. így történhetett, hogy nálunk az emberek többsége, ha meghallotta ezt a szót: egzisztencializmus, nagyhajó szakállas, céltalan fickók és borszoknyás pálinkaszagú lá- jelentek meg előtte. Pedig a francia egzisztencializmusban található néhány progresszív vonás; például heves ateizmusa, tagadja a valamilyen isten által eleve elrendelt sorsot, tagadja a merev, úgynevezett örök erkölcsi normákat, hangsúlyozza az ember szabadságát és tetteinek felelősségét: a tettek döntenek az ember életéről, hirdeti Sartre, és az egzisztencializmus szorongásos világképe, az ember rendeltetéserői vallott pesszimizmusa ellenére sem zárja ki a világ megváltoztatásáért folytatható harcot, mint példa volt erre a francia ellenállási mozgalom harca a megszálló fasiszták ellen. Sartre tevékeny részese volt a francia ellenállási mozgalomnak. A legyeket 1943-ban mutatták be Párizsban, a németek orra előtt. Az Elektra-monda jelképei koré épített dráma — sajátságosán egzisztencialista szabadságeszméjével, a szimbólumok közé elrejtett anarchizmusokkal, Orestes tettre- keszségével - korábban antifasiszta tett volt, csakhogy ma elég nehéz’ ezeket az utalásokat, jelrendszereket pontosan követni, mert ami 1943 Párizsában minden francia hazafi számára egyetlen intésből érthető volt, annak felfogásához ma a nézőnek bonyolult és megerőltető áttételekre van szüksége. Gondolatilag rendkívül nehéz, meditativ- és bonyolult darab. Sartre A legyekben (a mű születésének történelmi körülményeit tekintve érthető módon) szabadságeszményeit hirdeti; a szabadságot, mint az emberi lét alapvető vonását fogja fel magyarázata azonban az idealista vonalon helyezkedik el. Sartre szabadságelmélete a fasiszta megszállás évei alatt átlépte a lelkiismeret, a gondolat, a lélek szabadságának zárt bölcseleti kereteit. Gondoljunk csak A legyekben az Argosba tizenöt év után visszatérő Orestes aktivitására, aki fizikailag is szembeszáll a bűnnel, megöli apja gyilkosát Aigistost, és megöli annak cinkosát, saját anyját: Klytaimnestrát. Csakhogy ez az aktivitás filozófiai síkon már nem olyan egyszerű. Orestes megöli a bűnt, és megszabadítja az argosiakat a halottak nyomasztó emlékétől, a tétlenség és a bűntudat tizenöt éven át gyötrő súlya alól, és magával viszi az erinniszeket is, a lelkiis- meretfurdal ást jelképező legyeket. Orestes magabiztosan mondja Elektrának a gyilkosság elkövetése után: az a szorongás, amely téged halálra gyötör, engem is örökig fog emészteni, de mit számít ez, szabad vagyok, a szorongáson és az emlékeken túl is szabad és egyetértésre jutottam önmagámmal; majd a világistent jelképező Jupiternek a végső szellemi összecsapásban így felel: Én a magam szabadsága vagyok. Orestes egyetlen mozzanattal szabadítja fel magát, de a néző egyszer csak észreveszi, hogy ez a szabadság elkezd bizonytalanul lebegni az ar- gosiak feje fölött, a tett mögött ott van az egzisztencialista hősöket kisérő jellegzetesen metafizikus elszigeteltség „ A legyek szép dráma, cselekménye a görög Elektra- monda körül alakul, bár csak az első felvonás igazán színház, s igazán szép, a darab dramaturgiáját hosszabb- rövidebb filozófiai meditációk nehezítik. A gondolatilag bonyolult, az egzisztencialista bölcseletet töményen hirdető és helyenként az önmagával is az ellentmondás zavarába sodródó Sartre-drá- mát azonban a néző leginkább születésének történelmi körülményei között tudná igazán megérteni. Annál is inkább, mivel a Sartre-eszmé- nyeknek és gondolatoknak sajátságos filozófiai és dramaturgiai elrendeződésük van, és elég egy kis gyen- gekezüség vagy lendületvesztés, ezek az eszmények és gondolatok könnyen elkezdenek a színpad légterében ingatagul lebegni. Elképzelhető, hogy a néző elégedetlen? Elképzelhető bizony. Beült a színházba, összedörzsölte a tenyerét és azt mondta magában, ez igen, végre egy előadás, amely tele lesz izgalmakkal: mert a drámát az egzisztencializmus fővarázslója írta, Franciaországnak De Gaulle után talán a legnépszerűbb embere: mert Sartre kitűnő drámaíró: mert a művét a németek által megszállt Párizsban mutatták be először: és mert Magyar- országon még nem mutatták be. Három és fél órával később Orestes az argosiaknak elmondja a scyrosi patkányinvázió történetét, majd az erinniszektől kísérve kiballag a templomból, a függöny legördül és úgy tűnik: a néző bizonyos dolgokkal nem tud mit kezdeni, a lelke mélyén egy autóverseny nézője lehet ilyen csalódott, aki egész idő alatt egyetlen karambolt se látott. Párizsban annak idején szatírának játszották, a pécsi bemutatón egy tragikus színezetű meditációnak voltunk tanúi. Hubay Miklós egyébként nagyon szép fordításában. Az előadásnak inkább csak jelenetei vannak (Orestes és Elektra első találkozása, majd Orestes fölfedi nővére előtt igazi nevét, Aigostosnak és Jupiternek kitűnő percei és más jelenetrészek), ez a körülmény. azonban bizonyos mértékben a komponáltság alanyára is következtetni en- ged, mintha Nógrádi Róbert rendezése szándékosan a háttérbe húzódott volna, s onnan figyelné, hogy színészei különösebb hibát ne kövessenek el. A saínészvezetésnek ez a nagyvonalúsága viszont kissé v|ssza is fogja az előadás lendületét, ami leginkább — az egyébként kitűnő — első felvonás után szembetűnő. Ettől kezdve az előadás fokozatosan a. ^áradás látszatát kelti: a filozófiai megfogalmazások katedraszerű ék, a játék ritmusa egyenetlenül váltakozik, a belső meditációkból a görög tragédiák feszességébe, a finom irónia hangulatából a helyenként előforduló naturalizmusba. A színpadon mindenki igyekszik tehetségéhez és egyéniségéhez mérten tiszteletre méltó ambícióval a maximumot nyújtani. Az előadás vezető színészei egy magyarországi ősbemutató igé- nyével lépnek a színpadra. Időnként úgy tűnik azonban hogy mindenki egy. kicsit a saját felfogása szerint játszik: Bálint András (Orestes), meditálva egy mai intellektuális ifjú hős felfogásában, de nem eléggé változatos eszközeivel, az érkezéskor még szorongó, bizonytalan Orestestől az önmaga lelkén és létén úrrá lett Orestes távozásáig szfnészileg is rendkívül nagy út ez, Bálint a vége felé kissé elhalványul a nagy szerepben. Bánffy György (Jupiter) egy hatalmával és korlátáival egyformán tisztában lévő, ravasz és kedélyes Jupiter, az ő játékában fedezhetők fal leginkább a szatíra elemei, a fanyar intellektuális humor. Pécsi Ildikó, Babancz Borbála és Iványi József (Elektra, Klytaimnestra és Aigistos) görög tragikus hősöket játszanak, érzik a bűn és a sziklák szárazságát lelkűkben, elmélyültek, és játékuk nagy belső indulatoktól feszes. Paál IAszló (Pedagógus) szolgálatkész. mindent a realitások oldaláról megközelítő pedagógusa, a szerep értelmezésében Bánffy bölcs derűjével rokon. Játéka, de főleg bravúrja miatt Földessy Margitot keü megemlíteni (Első Erin- nisz), aki egy közbejött betegség miatt csak egy nappal a bemutató előtt vette át s játszotta el a nem könnyű szerepet. Martyn Ferenc díszletterve komor szépségével, száraz színeivel a görög táj napégett, antik hangulatát idézi. Thiery Árpád TÖLG—MOLNÁR ZOLTÁN Közgyűlés után Beszélgetés Soltra Elemérrel Bálint András, Bánffy György és Paál László — A szervezeti kérdéseken, a vizuális kultúra helyzetének elemzése mellett foglalkozott a közgyűlés a modernség problémájával, egységesen jónak. sokrétűnek, bátornak tartotta a X. kiállítás anyagát, leszögezte, hogy akik a korszerű, európai rangú művészet útjait keresik, bátran vállalják a kísérletezést, amelynek természetesen sohasem szabad öncélúvá válnia. Kifejeződött a közgyűlésen az az óhaj is, hogy stílusvitákkal ne bontsák meg az egységet. — A vidéki képzőművészeti élet milyen kérdéseit vetette fel felszólalásában? — Elsősorban azt tartottam szükségesnek hangsúlyozni, hogy a magyar képzőművészeti élet képe csak úgy lehet teljes, ha nem feledkezünk meg arról, hogy szerte az országban egyre több eredményt felmutató, pezsgő képzőművészeti élet alakult ki a területi szervezetek megalakulása óta. Ennek az új szervezeti formának néhány eredményét említettem, amelyre aztán mások is kitértek. A párt- és állami szervekkel való szoros és tevékeny kapcsolat fontossága és szükségessége nem lehet vitás. Ezzel a segítséggel, továbbá a területi szervezeteknek azzal a sajátosságával, hogy ti. a szövetség teljes munkaterületét el kell látnia az illető területen, valamennyi funkciót, az alkotói feltételek megteremtésétől a népművelési tevékenységig, egyszóval ezekből az összetevőkből adódott a területi szervezetek számos eredménye. A közös kiállítások és azoknak vándoroltatása igen nagy perspektívákat mutatott meg. Egy adott terület, pontosabban megye lakossága korábban többnyire csak annyit kapott a közvetlen képzőművészeti élményekből, amennyit a helyi munkacsoport tagjai nyújtani tudtak. A területi szervezet, mint a mi esetünkben is, négy megye jóval gazdagabb anyagát tudta már egy-egy kiállításon bemutatni. Azok a kiállítás-cserék, amelyek közül például a Dőlés Észak-dunántúli Képzőművészek kiállítás-cseréjét említhetem, tovább szélesítették a kört. Ugyanakkor a szervezetek létrehoztak bizonyos gyobb munkalendületet s a közönség kulturálódási lehetőségeinek már említett szélesedésén túl. én ebben látom a területi szervezetek erejét és perspektíváját. — Említette, hogy a vizuális kultúra problémája hangsúlyozottan felvetődött a közgyűlésen. Születtek-e javaslatok, előbbre ment-e a kérdés? — Sok részletkérdés merült fel e tekintetben. Például az, hogy a szövetség eddigi, ideiglenes jellegű bizottságra hagyatkozva nem oldhatja meg a problémát. Állandó szervezeti formát kellene találni, amely sokoldalúbban, alaposabban foglalkozhatna a kérdéssel, illetve a kérdés számtalan vonatkozásával. Például megvizsgálhatná az általánosan képző iskolákban szükséges rajzoktatás mennyiségét és szintjét, foglalkozhatna a TIT. a televízió és más szervek képzőművészeti ismeret- terjesztésének lehetőségeivel. A képzőművészek nagyobb mértékű részvétele a népművelési munkában, a tömegekkel való sokoldalúbb kapcsolat, a képzőművészetnek a társadalmi élet egészébe történő nagyobb fokú beépülése, mind közelebb vihetne a megoldáshoz. — Végül hallhatnánk valamit a szervezeti kérdésekről? — A területi szervezetek megerősödése a szervezeti szabályzatban módosításokat eredményezett: a szervezetek önállóbbak lesznek a jövőben, s a területi titkárok hivatalból a választmány tagjai lesznek, annak a testületnek a tagjai, amely teljes joggal intézi a szövetség ügyeit a közgyűlések közötti időszakban. Végül még egy dolog: a területi szervezetek erősítésének érdekében felvetődött olyan gondolat, hogy több figyelmet kell szentelni a jövőben a tehetséges fiataloknak, és minden vonatkozásban jobban kell segíteni őket művészi kibon takozásukban. A Magyar Képzőművészek Szövetségének közgyűlésén Pécsről is résztvettek a szövetségi tagok: Martyn Ferenc, Soltra Elemér, Bizse János, Kelle Sándor, Simon Béla, és Sarkadiné Hars Éva. Soltra Elemér, a területi szervezet titkára felszólalt a közgyűlésen, és felszólalásában a vidéki képzőművészeti élet és az ízlésnevelés néhány fontos problémájával foglalkozott. Arra kértük, tájékoztasson a közgyűlés tapasztalatairól és a felmerült vagy tisztázott problémákról, a magyar képzőművészeti élet e jelentős eseményérőL * — Melyek voltak a közgyűlésen szerzett, legszembetűnőbb benyomásai? — Tartalmas és szép beszámolót tartott Somogyi József szobrászművész, a szövetség alelnöke. Központi gondolata a következő volt: egyfelől maguk a képzőművészek, másfelől a művészeti élet vezetői, irányítói, szervezői külön-kü- lön és együttesen is, roppant felelősséget kell hogy érezze- nek az ügyért, amit szolgálnak, és minden, amit tesznek, a népért kell hogy történjék. Ez adta meg az alaphangot, s a közgyűlésen végig a felelősség átérzése, az igényesség és meggondoltság. s bizonyos fokú ünnepélyesség uralkodott. A hozzászólások szinte kivétel nélkül más-más komoly problémát vetettek fel, és nagy felkészültségről tanúskodtak. — Melyek voltak a közgyűlésen felvetett legfontosabb problémák? CSENDÉLET A. A LEGYEK
