Dunántúli Napló, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-17 / 90. szám

Ml A STRESS!

Beszélgetés dr. Lissák Kálmán akadémikussal

A lig három éve jelent meg Selye János, az isimért Kanadában élő magyar származású kutató É létünk és a stress című köny ve. Ma már a negyedik kiadáson is túl vagyunk, s azt is egészen rövid idő alatt elkapkodták. Öriási a? érdeklődés, a stress mari évek óta állandó beszédtéma

Bár Selye részletesen kifejtette elméletét, mégis sok a félreértés és bizonytalankodás a stress értelmezése körül. Ez indított bennünket arra hogy felkeressük dr. Lissák Kálmán Kossuih-dí- tas akadémikust, a Pécsi Élettani Intézet igazgatóját. Ebben az intézetben már húsz év óta foglalkoznak hasonló. illetve rokontémájú kutatásokkal.

Dr. Lissák akadémikus még 1937-ben ismerkedett meg a magyar származású kutatóval.

Dr. lássák Kálmán lektorálta Selye könyvének magyarországi kiadását és írt hozzá előszót

* Ml a stress? Milyen éle*JelenI ségek sorolhatók elsősorban a stress fogalomkörébe?

Selye János a sttess fogalomkörébe sorolta mindazokat az életjelenségeket, amelyek a szervezetet érő különböző nem-fajlagos terhelő ingerek (a fájdalom, fertőzés, mérgezés, sugárhatás, sérülés, alacsony és magas hőmérsék let. erőltetett izommunka, ijedtség, szorongás, félelem slb.) mint stressonok az élő rendszerek hormonális szabályozási mechanizmusát, így elsősorban az agyalapi mírigy- mellékvese-kéreg működését fokozzák, és ezzel a szervezet belső környezetének állandóságát, vagyis védekezését biztosítják. Selye elmélete két alapvető megállapításra épül. Az egyik abban foglalható össze, hogy a szervezetet érő leekülőnbözőbb terhelő hatások az agyalapi mirigy-mellék- vese-kéreg működésén keresztül nem-fa ilagosan fokozzák a szervezet alkalmazkodási képességét, a másik pedig abban. hogv a különböző stres- sorok hatására hasonló biokémiai és szervi károsodások f; gyeibe tők meg amennyiben a terhelés nagyobb, mint amire a szervezet aktuálisan alkalmazkodni képes. Nyilvánvaló. hogy az előbbi megállapítás megteremtette a stress-elmélet hormonális hátterét, míg az utóbbi lehetővé tette az élő rendszerek megbetegedéseinek ée a stress- e'mélet közötti kapcsolatok kísérletes vizsgálatát.

I

A Pécsi Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetében folyó kutatások, kísérleti tapasztalataik mennyiben cáfolták, illetve Igazolták a Selye stress- elméletetét? Miért jelentős az elmélet megalkotása az orvos- tudomány, s általában a biológiai tudományok számára?

A stress-elmélet már születése idején több olyan hiányossággal küszködött, amit a későbbi idők rohamos tudományos fejlődése mindinkább nyilvánvalóvá tett. Egyik alap vető hiányossága, hogy a szervezet alkalmazkodási folyamataiban vezető szerepet játszó agyi működéseket és azokat a bonyolult feltételes reflexes folyamatokat, amelyek a magasabbrendű élőlények hormonális rendszerét vezérlik, figyelmen kívül hagyta. Márpedig a stress-elmélet. amely lényegében a szervezet általános alkalmazkodásának tana, csak akkor válhat teljessé, ha a szervezet külső és belső környezetének egységében a legfontosabb összekötő és egyúttal szabályozó rendszert, az idegrendszeri történéseket előtérbe helyezzük.

Intézetünk elmúlt évtizedek ben végzett vizsgálataiból nyilvánvaló, hogy a mellékvese-kéreg hormonok és az ACTH nevű hormontermelés bonyolult központi ideg- rendszeri szabályozás alatt áll, mely fokozni ég gátolni képes ezen hormonok termelését A környezeti ingereknek, mint stress-soroknak Selve által feltételezett hormonális rendszerre gyakorolt hatása az idegrendszer szintjén feles* * 1- leges jellegűvé válhat. A Pavlov által felismert feltételes reflex lényegében a szervezet és a különböző „stress- sorok” közötti időleges kapcsolatok bonyolult egymásutániságában realizálódik a mindennapi életben, s ezen hatásoknak csak egy, az idegrendszer által meghatározott része érvényesül a hormonális rendszerben.

Az alkalmazkodásban szerepet játszó komplex magatartási reakciók központi ideg- rendszerei és hormonális szerveződésével kapcsolatban végzett évtizedes intézeti kutatásaink egyik alapvető törekvése az volt. hogy az alkalmazkodás biológiai alapegységét és az időleges kapcsolatok kialakulását az idegrendszeri síkon felbontsuk és ösz- szefüggésbe hozzuk a hormonális rendszer szabályozásával.

Selye János stress-elmélete az egyetemes orvostudomány megtermékenyítő és értékes színfoltja. Az általános adaptációs syndroma magja, vagy részletei ma már az egyre rohamosan fejlődő élettani és ÁÓrtani kutatások egyik kiindulópontja lettek, de az igazsághoz tartozik, hogy — mint sok más elméletnél megtörténik — a stress-elméletet a modem élettan; kutatások és az újabb elméletek számos vonatkozásában túlhaladottá tették.

Széles körben Ismeretes, hogy az álmatlanság az évszázad betegsége. Selye azt állítja, hogy az álmatlanság oka: a stress. Azt ajánlja, hogy este, a lefekvés időszakában óvakodjunk az erősebb stress- hatásoktöl. Valamennyien tudjuk viszont, hogy ez — Igen gyakran — akaratunk el enére sem sikerül. Milyen rerep e* lehet tehát ajánlani az álmatlanság ellen?

Selye könyve nemcsak azért érdekes olvasmány a laikus ember számára, mert közérthető nyelven tárgyalja a bonyolult témáikat, hanem azért is mert olyan biológiai kérdéseket is fejteget, amelyek a nem szakembert is foglalkoztatják. Ilyen az álmatlanság is.

Selye tanácsa jó recept volna, ám sajnos éppen a modem életforma nem tesz; lehetővé. hogv rendszeresen betartsák. Egyébként Selye stress-elmélete általános meghatározás. é sközel sem érthetünk egyet azzal, hogy az álmatlanságot, ezt a sokszor igen komplex folyamatok eredőjét a stress-elmélet ilyen megközelítésével értelmezzük.

Hogy miképp lehet küzdeni az álmatlanság ellen? Én arra törekszem, hogy minden nap azonos időben feküdjek le. Elalvás előtt fél—egy órát töltök szépirodalom olvasással. Ez a módszer nálam jól bevált.

A köznapi'életben gyakran teszünk különbséget energikus és kevésbé energikus ember között. Selye is utal erre, s azt állítja, hogy az egyén energiakészlete születése pi'la- natában adott és mcgha'áro- zott. Valóban így van ez?

Selye valóban sokat foglalkozik a szervezet „energia- szintjével.” Ebben az energikus ember, más szóval az egyed mindennapi tevékenysége és alkalmazkodási képessége közötti összefüggéseket érinti. Véleményem szerint a kettő között korántsem olyan egyértelmű az összefüggés, mint azt Selye a stress-elmélet alapján tárgyalja. Az élő rendszerek „adaptációs energiája” mennyiségileg nem meghatározható forgalom: egy meghatározott adaptáció készséget jelent valamely stress- sorhatás alatt, ami állatfajonként, egyedenként és számos más körülményektől Ifüggő.

Az egyéni tevékenység és a szervezet adaptációs készsége különböző feltételek között kö zel sem tekinthető párhuzamos funkciónak. Az egyén mindennapi alkotó tevékenységét döntően meghatározhatja a környezet, nem szük-ég- szeirú azonban, hogv ez — a stress-elmélet írtelmében, a nem-fajlagos ingerekké ~i- ben — a szervezet adaptációs készsége akár a kor előrehaladásával, akár alkati sajátosságoknál fogva beszűkülhet, de ennek ellenére, az egyed alkotó tevékenysége messze az átlag fölé emelkedhet.

Selye felfedezéseiből, megállapításaiból kiindulva terjedelmes filozófiai-etikai fejíege- ésekbe bocsátkozik a könyv végén. Mint kommunista professzornak ml a véleménye: egyetérthetünk-e Selye filozófiai-etikai következtetéseivel?

Selye művében, különösen annak befejező fejezeteiben az élő rendszerek, illetve életjelenségek mibenlétével foglalkozóik. s a stress-elmclet egységes filozófiai szemléletté kívánja kiépíteni. Nem kétséges, hogy a szerző fejtegetésed távol állnak egy egységes és tudományos alapossággal kidolgozott filozófiai rendszertől, s inkább dilettáns bölcselkedésnek tekinthetők. Selye nem a természettudományos, még kevésbé a dialektikus-materialista filozófiai alapon álló olvasó igényeit nem elégítheti ki, és ilyen irányú ismereteit sem bővíti. Talán éppen az idegélettani és pa- thológiai érdeklődés nagyfokú hiánya az, amely meghatározza a szerző „filozófiai-etikai” fejtegetéseinek világnézeti gyö kereit

I Összefoglalóban ml a véleménye Selye stress-elméletéről?

összefoglalva az mondhatjuk. hogy Selye nagy érdeme, hogy felismert több olyan hor monálig és szervi elváltozás közötti összefüggést, amelyek a szervezetet érő különböző terhelő hatások alatt jönnék létre. Ezeket összefüggéseiben és perspektívájában a modem orvostudomány felhasználta és korábbi, illetve újabb ismerettárába beépítette. Maga az elmélet túl általánosító jellegű ahhoz, hogy irányiadé lehessen az alap-biológiai kutatásokban, viszont éppen az idegrendszeri tényezők elha- nyatlása miatt szűk ahhoz, hogy az élő rendszerek alkalmazkodási folyamataiban átfogó biológiai szemléletet képviselhessen. M. L.

DÖMÖLKI LAJOS KISVÁROSI HÁZAK

Galambosi László:

^őo zzá mii a //ó

Mennyei rózsák közi álom-lélek a hajnal lépcsőin utolérlek

Táncolj égig lebbenő perdülj gyorsan hajolj hozzám varázs-sugár ég a csókban

Hajad röpte rőzseláng köröttem lobog az ég földig csillagos hol táncod forog

Táncolj égig lebbenő perdülj gyorsan hajolj hozzám varázs-sugár ég a csókban •

Fehértollú hűség csillagereszen csőrödből nem hullhat ki a szerelem

III

I

mi

F. Rctcz Kálmán:

Családi bánat

Eltemettük szegény Oszkárt. Gyerekkorától kenyeres né Húsom volt, s cverek- korától betegeskedett a veséjével. Családja úgy vigyázott reá, olyan melegiházi életet biztosított neki, hogy Anna nővére férjhez sem ment: aggszűz maradt, Oszkár elsőszámú istápolója, betegségének rabja. Oszkár házassága sem változtatott a család ragaszkodásán. anya és nővér kitartott mellette, annál is inkább, hiszen Boriskának meg kellett osztania magát férje és hivatása között. Boriskát, a tanítónőt nem kevésbé becsülték a városban, mint Oszkárt a helyi gimnázium magyar nyelv- és irodalomszakos tanárát.

Oszkár megérdemelte övéinek bálványozását: finom lelkületű és nagvtudású ember volt. A végtisztességén részt vett a fél város, és több búcsúbeszéd hangzott el a ravatalánál. Elsősorban mint nagyszerű pedagógust méltatták, de voltak, akik irodalomtörténeti munkásságát is kiemelték, különös tekintettel a magyar világi líra kialakulásáról szóló dolgozataira. S mindenki, aki közelebbről ismerte, őszintén meggyászolta. Én is megsirattam a régi barátot és diákéveim egyik tanúját, a . hajdani vézna legénykét.

Mennyi, mennyi délutánt ütöttünk el kettesben a városka erdejében vackor- és galagonyaszedéssel vagy bigejátékkal! Mert Oszkárnak csak ezt az ártatlan játékot volt szabad gyakorolnia, tilos volt neki a futball vagy a füleslabda, ezekkel való győz- ködés ártalmára lett volna. Bár nekem

mindig az volt a véleményem: túlságosan is ügyelnék az egészségére, túlságosan is ápolják benne a beteg pszichózisát.

Oszkár halálának első évfordulóján ismét felkerekedtem, hogy meglátogassam a hozzátartozókat. Valószínűtlenül napsugaras, szép nyári délelőtt volt. Amikor benyitottam az évtizedek óta szívemhez nőtt kis családi ház árvácskával, kardvirággal és százszorszéppel beültetett udvarába, megpillantottam Annát, a nővért; a nyitott verandán ruhákat kefélt. Szívélyesen fogadott, de volt valami kelletlenség az arckifejezésében, mintha azt gondolta volna: éppen rosszkor jöttél, halaszthatatlanul fontos dologban zavartál meg. Oszkár öltönyeivel foglalatoskodott, megismertem az ő szolid szabású, két gombsoros zakóit. Annán nyomot hagyott az elmúlt esztendő, szeme körül élesebben kirajzolódott a szarkalábak pókhálója, nyaka már olyan ráncos volt, mint a tyúk bőre. A temetésen viselt fekete ruhájában volt, úgy tűnt fel, mintha azóta le sem vettette volna.

— Kedves magától, hogy eljött az évfordulóra — mondta, egy nagy, nyeles kefét szorongatva. — Hiszen maguk gyerekkori barátok voltak. Szegény Oszkár, még ő is élhetett volna, de hát nem mindenki egyformán szerencsés.

Az utóbbi félmondat, valahogy úgy éreztem, félreérthetetlenül nekem szól. amiért egyelőre még életben vagyok. Bementünk a lakásba. A félig elsötétített ebédlőben ült a matróna korú anya és Boriska, az özvegy. Ültek és hallgattak. Mihelyt megláttak, az anya szeme elé tartotta vakítóan fehér zsebkendőjét, Boriska pedig sírva fakadt. Zavartan hümmögtem vigasztaló szavakat, és éreztem, hogy ezek a szavak viaszból vannak, nincs bennük különösebb élet, különösebb meggyőződés. Istenem, egy esztendő alatt bele lehet törődni a legjobb barát elvesztésébe Is. Anna átölelte

sógornőjét.

— Ne emészd magad, Boriskám, ne emészd magad... — lehelte most már ő is a könnyei között. — Ö, szegény Oszkár, hát el kellett menned ...

— Az isten rosszul válogat — szólalt meg a matróna sírástól elvastagodott hangon. — Mennyi hitvány ember marad életben, de mennyi.

Boriskának egy könnycsepp gurult az orrára, észre sem vette, Anna morzsolta el a

zsebkendőjével.

— Nyugodjon meg, drága mama — intette Anna a matrónát. — A mi Oszkárunk nem halt meg, itt van, közöttünk, és itt is marad mindörökre... Jaj, egész el is feledkeztünk magáról a nagy bánatunkban

— fordult felém Anna, s a kezét tördelte.

— Ugye, velünk ebédel? De nem számítottunk magára, azt eszi majd, ami éppen készül.

— Köszönöm — feleltem. — Nem akarok

alkalmatlankodni. A déli autóbusziárnttal visszautazom Pestre, még vannak kötelességek.

— Ahogy gondolja — mondta Anna láthatóan meckönnvebbülve. — Persze, a hajsza. a lótás-futás. Mindenki töri magát valami után. mindenki akar valamit, az élettől, csak a mi szegény Oszkárunk .:.

Nem fejezte be, erőt vett magán, aztán kisietett a szobából. A másik kettő felszárította könnyeit, de egyre hallgattak. Nem volt lelkierőm, hogy megtörjem ezt a kenetteljes csendet. Boriskát nézegettem. Milyen életerős, csinos asszony, lehet vagy negyvenkét-negyvenhárom esztendős, még férjhez mehetne, ez volna az élet természetes rendje. De úgy látszik nehezen ví- easriaiódik, egv év után már nem volna szabad, hogy ennyire átadja magát a gyásznak. Oszkár sem kívánná, amilyen emberséges ember volt. Már-már nekibátorodtam, hogy tapintatosan szót emeljék a reménytelenségbe vesző halottsiratás ellen, amikor az előszobában férfi hangokra lettem figyelmes.

Anna nyomában egy deresedé hajú. tagbaszakadt férfi lépett a szobába. Tarkakockás sportinge a köovökénél felovűrve. kék sortja a kelleténél kissé rövidebb volt, vastag combja és lábizmai csak úgy dagadoztak. A nyakán bőrtokos fényképezőgép, a vállán degeszre tömött strandtáska csüngött. Már puszta megjelenése Is hadat üzent a penészillatú, szomorú környezetnek.

— Miért ez a félhomály? — kiáltott fel rosszallóan.

— Jaj ne! Hagyja a zsalugátereket, Bal- lagi — kérlelte Boriska, és kezébe temette arcát.

— Dehogyis hagyom! — mondta Ballag!, és egyenesen az ablakhoz ment; kitárta a zsalugátereket. — Nem is értem, miért nem ülnek ebben a gyönyörű időben a verandán vagy az udvaron. Vétek ilyenkor behúzódni, hallottak ilyet!

Ballagi végre észrevett, és bemutatkozott. A világosságban már rémlett, hogy láttam ezt az embert Oszkár temetésén. Egyike volt, aki a tantestület koszorúját elhelyezte a ravatal lábánál. Akkor kevésbé, de most úgy ahogy volt, szellősen, nyá- riasan öltözve és sürögve-forogva, hamisítatlanul utalt a hivatására. Csak a pedagógusok tudnak ilyen elfogulatlanul, ilyen lelkesen kamaszosak lenni, talán a diákjaikkal való szüntelen érintkezés folytán. Még Oszkár is valahogy, minden törékenysége és koravénsége ellenére, egy eminens nagydiák maradt, teljes lelki és testi habitusában.

— Egész éjszaka le sem hunytuk a szemünket — jegyezte meg a matróna. —

i ■:: i

■