Dunántúli Napló, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-10 / 85. szám
A KÖLTÉSZET NAPJA 1966. ÁPRILIS 11. REICH KÁROLY PLAKÁTJA Federico Garcia Lorca: JCiibai néger szén Majd ha a hold kitelik az égen megyek Santiago de Cubába, Santiagoba megyek, fekete tíz kocsija fát oda vélem. Santiagoba megyek. Ha a pálma, mint a gólya szállna szépen, Santiagoba megyek. Fonseca szőke feje kísérjen, Santiagoba megyek. Rómeó s Júlia rózsája a vértem. Santiagoba megyek. Ezttstpénzek s papír tengerében Santiagoba megyek. Ö, Kuba! Ó csörgő magvak, tánc hevében! Santiagoba megyek. Faragott fa-cseppek, csípők, — szenvedélyem: Santiagoba megyek. Kajmán, élő-fa-Iant, dohány-virág fehérben. Santiagoba megyek. Mindig mondtam, vár rám Santiago, fekete víz kocsija fut oda vélem. Santiagoba megyek. Szellő és szesz lobban a keréken. Santiagoba megyek. Ö, égő korállom a sötétben. Santiagoba megyek. Holt gyümölcs a hő fehér füzében Santiagoba megyek. Cukornádak jószág-hűvösében Santiagoba megyek. Garai Gábor fordítása Bárdosi Németh János: Széfi hálámat Szép hálámat, mint halat a tálra kirakom eléd nem cseléd — örömmel, egész sziweL Tudom, te tudtad ezt, egész szíveddel tudtad, utat így mutatott galamszárny-suhogásod. Azért tetted egyetlen lapra életed, mert tenni kellett, magadat elfogyasztva virágtalan tavaszba. Nyárba, őszbe, egemet betetőzve, hálámat érte így adom cserébe. csillagokkal, a csillagtalan télbe. Költészet napja 1966. Irta: Simon István Kossuth-díjas költő H armadízben rendezzük meg az idén a költészet napját, melynek időpontja — április U-e — József Attila születésnapja is egyben. Az egyezés nem véletlen; fölfoghatjuk jelképes értelemben is, hiszen hatvanegy esztendővel ezelőtt nemcsak a világirodalom majdani kimagasló lírikusa látta meg a napvilágot, hanem nagyszerű életműve a magyar szoci- lista költészet első s mindmáig legnagyobb teljesítménye is. A halála óta eltelt több mint negyed század alatt nemzedékek nevelkedtek versein s költészete lenyűgöző hatásának igen nagy része volt abban, hogy széles olvasórétegek fordultak az elmúlt években az élő magyar líra felé. Hogy országos figyelem és érdeklődés kíséri költőink munkásságát s eljutottunk a hajdan nem is álmodott lehetőséghez: országos ünneplést szentelhetünk a költészetnek. Alig van az élő világirodalomban példa, mely hasonló lehetne a miénkhez. Nagy nemzeti irodalmakon belül a líra — a kiadások példányszámait tekintve — messze mögötte marad a regénynek, például s élő lírikusok művei hazánkénál többszörös lélekszámú országokban alig fogynak ezer-ezerötszáz példányban. Igaz, hét évszázados nagy költészetünk történelmi és társadalmi funkciót töltött be, s nemcsak kísérője, hanem jelentős tényezője volt a nemzeti haladásnak. Balassi, Zrínyi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila (s mily bőséges listát sorolhatnánk még nagy nevekből) a politikai történelemnek is kimagasló alakja. Hatásuk a nemzeti tudat formálásában, a mindenkori leghaladóbb világnézet népbeplántálásá- ban szinte fölmérhetetlen. Ezzel is magyarázhatjuk a költészet megkülönböztetett helyzetét hazánkban, mégha az iskolán kívüli, tehát az általános olvasói népszerűségének ideje lassan is jött el; De eljött! Épp az utóbbi néhány évben lehettünk tanúi az örvendetes fejlődésnek, a hirtelen népszerűségnek, mely elsősorban is a verseskötetek példányszámának megtízszereződésében mutatkozott meg. Külön öröm, hogy az érdeklődés, a megkülönböztetett figyelem épp a most alakuló, vajúdó, új szocialista lírát, s vele élő költőinket tisztelte meg Talán ez se véletlen, hiszen a legintimebb irodalmi műfajt, mint amilyen a vers, általában az értők, az érdeklődők szőkébb rétegén kívül nagyobb olvasótömegek csak a legjobb értelemben közérdekű, társadalmi indíttatású és problematikájú tartalmáért keresik és olvassák. Az élet, a társadalom, a mindennapok kérdéseire várnak választ, küzdelmeikhez keresnek társat. Líránkban — úgy érzik — ezt találják meg egyre jobban, és a mai magyar verset ez az olvasói bizalom már önmagában is szépen rangsorolja, vagyis ez már magában is valami szépnek, igaznak az elismerése és pártfogolása egyben. A múltban — a két háború között például — jelentős, sőt nagy költői életművek maradtak épp azért hatástalanok, mert nem juthattak el az olvasókhoz. Hogy mennyire nem a közönségben, hanem az ország akkori társadalmi helyzetében volt a hiba, mutatja az is, hogy napjainkban ezek az életművek ugyancsak a széles olvasói érdeklődés középpontjába kerültek. Mondhatnánk, velük indult el a fölvirágzás. Tóth Árpád, Juhász Gyula összegyűjtött költeményeit négy-öt évvel ezelőtt egyszerre harminc-negyvenezer példányban kapkodták el. Aztán Szabó Lőrinc két kiadása fogyott el nagy példányszámban hetek alatt. Nem is szólva József Attila úgyszólván csak csillagászati számokkal kifejezhető egyre újabb kiadásairól. Napjainkban eljutottunk odáig, hogy viszonylag még fiatal alkotók kötetei is tíz-tizenkétezer példányban elfogynak és újabb kiadásukat sürgeti az érdeklődés. Ezért öröm a költészet napja mindazoknak, akik hazánk szellemi életének emelkedését figyelhetik közelebbről is, elsősorban új, szocialista irodalmunk fejlődését. Nagy irodalom csak nagy olvasóközönséggel nevelkedhet. örök igazság ez, s bízvást mondhatjuk, ami a magyar líra jövőjét illeti, nem kell félnünk — értő, szerető, széles olvasótábor bábáskodik máris mellette. Az a sok tíz- és tízezer versolvasó, aki nemcsak azzal fejezi ki szimpátiáját a líra iránt, hogy asztalára teszi a verseskönyveket, hanem azzal is, hogy országos ünnepséggel hívja föl rá azok figyelmét is, akik még elkerülték eddig a magyar líra kincsesházát. Bihari Sándor: Jleoél Szavaimnak, amíg itt vagyok, adjatok helyet, érzékeny talajon napfényt, mozgást, — ha szótanom alkalom és kedv támadhatott. Az idő koordinátái még megjelölnek — jobb s rosszabb én sem vagyok: derülök, szenvedek ahogy kiszabadítok egy-egy igét, ahogy kflélegzek egy-egy fohászt a várható halálból; — jőlhangző eget hiszek nekik s értő unokát. Míg mondhatom, mondom, hogy legyetek szótarlók énekeimhez, legalább ezredrészt mint velük én leszek. Váci Mihály: 7őená Lesznek ? Mikor a pázsit, mint a gyermek, kócos. — nyár elején villognak a kaszák, a hold fenődik szikrás csillagokhoz, s meg-megsuhognak már az éjszakák Ö. kaszálás ünnepe! — Távol járatlan ártereken, nyírfák térdinéi, a rétek zöld-ezüst haja ha lángol, beletemeti arcát felzokogva a szőke szél és szerelmet remél. Mit tudtok ti, kis elplántált füvecskék a sztyeppék szelekbe bontott hajáról, a legelőről, mely könnyű eget lehel, az árvalányhajas hegy homlokáról, ahol a fények gulyája legel. Hová lesznek a rendek, szénabogi jászlakba vetett ágyak illata, részegítő sarjúval telt saroglyák álmai, míg a szekér visz haza. s az ájulások, mik szemünk lefogja A szerelem hová hajtja fejét, hol zokogja ki az ember magát, ha szerelmes és semmi nem elég? Hová lesznek a szénarendek, rétek. — learatott énekű citerák, amelyeken dalokat vert a lábunk, ha láboltuk a holdfények tavát. Ö, hova száll a tájakról az illat!? A völgyekből eltűnik keserű tömjénje legédesebb álmainknak, mint húr nélkül kopog á hegedű, s nem lehelheti ki lelkét a fű! O, hová lesz a sok lehervadt emlék, — a Múlt! — keserű szénaillat! Erzik-e majd, kik géppel kaszálják a rétet, — éneklő illatát sok elvirágzott, és szárbaszökkent álmainknak? Csorba Győző: Jßeiihi ág Zengő, muzsikás sátor itt fölötte:- a virágbaborult nagy kajszifa. Ezernyi méh az ágbogak között. A világ: zsongás, a világ: virág. S a törzs mellett egy bimbóban letöri ag. Kinyílni próbál s gyéren nyílik is. Nem bírja, hogy a felhőkig csapó, határanincs életben ő ne éljen. Somlyó György; (Házia Az izzó magma és a hideg űr sugárzása között szökken viráglj; bújik a porzó és borul a párta, aztán lehull s az időbe kövül. Ártatlan igy él puszta gyönyörül. Méh, légy porozza, csimasz, tetü rát de őrzi fátyolka s katibogárka, öntudatlan és rendületlenül. A lét törvénye és szeszélye szülte. De mégis, ő is nem emberi mű-e? Hány gyöngéd-késü kertész-nemzedék szemzette és ojtotta, óvta, nyeste, hogy belé is, mint a szoborba, versbe, belémentse menthetetlen szivét! Bella Ahmadulina: Öröklét, aagg pillanat? Öröklet vagy csak pillanat, mi rám vár a világot járva? Mindkettőért egyaránt hála, mivel tartozom a sorsnak. Hogy mi lesz majd. még nem tudom, de áldom most a könnyűséget, hisz eltűnt sok nehéz év véled — és távozom a esönd-iíton ... Ferencz Győző tardítasa
