Dunántúli Napló, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-27 / 49. szám

Ének Charlie úréri;

A Pécsi Nemzeti Színház bemutatója

Egy pisztolydörrenés a sötét színpadon, a füst eloszlik, egy holttestet elcipelnek, négerek jajgatnak és máris benne vagyunk egy sűrű, sötét, nyomasztó atmoszférában, amelytől ebben a háromórás előadásban egy pillanatra sem szabadulunk.

Az első szín már megadja a hangulatot és amikor felvilágosodik a színpad, ott állunk egy déli, amerikai kisváros fehér és néger negyedének választóvonalán és ezen az egyetlen színtéren kavarognak azok a sűrű és feloldhatatlannak látszó ellentétek és indulatok, amelyeknek előzménye a ködbe vész és ami nekünk, európaiaknak sokszor érthetetlen és egészen soha sem érthető, ősi és jóvá nem tett bűnöknek az utódokban kavargó indulata, anyagi elnyomás, sérült, beteg, be- tokosodott lelkek kavargása. Előttünk felidézhetetlen vagy csak részben ismert indulatok tartják ezután mindvégig ezt a légkört, amelyet Baldwin néger író drámája, azt mondhatnám, majdnem kitörölhetetlenül belénk vésett. Ha egyebet nem tett volna az író, mint hogy azt a kérdést, amelyik naponta feltűnik az újságok lapjain, de amelyikhez érzelmi kötöttségével csak alig kapcsolódnak, bemutatja egy teljesen másik, ismeretlen oldalról, akkor is hálásak lehetünk neki.

A darab azonban nemcsak ennyi. Ragyogó, minden ízében sűrített dráma, ahol bonyolult és mindig hiteles jellemek ütköznek össze és amelyeken túl, az amerikai problémáknak is van számunkra is soha el nem felejthető tanulsága és ez ennyi: az elnyomás éppúgy megnyomorítja az elnyomó lelkét, mint az elnyomottét.

Baldwin szfwel-télekkel néger. Utálja a négereket elnyomó amerikai társadalmat és majdnem annyira elfogult az amerikaiakkal, mint az amerikai fehérek a négerekkel szemben. Viszont rendkívül jó író. Annyim jó, hogy a gyűlölet ellenére egyetlen figurája sem séma, hanem valódi, élő embec, plasztikus jellem.

A darab főhőse Richard

Henry, a lelkész fia. öt ölik meg ás 6 az, aki retrospektív jelenetek során mozgatja a darabot, jóllehet az eszmei mondanivalót nem ő adja meg. De körülötte kavarog az indulat, 6 a választóvíz. Kissé démonikus szerepe van. Négerek és fehérek rajta és az ő halálán keresztül állnak szemben egymással. Milyen ez a fiatal ember? Az út, amelyiken menne, a gyűlölet, nem neki való. Úgy érzem, hogy magának az írónak alkatát leginkább ebben az alakban találjuk. Jóllehet legyőzi a verekedésben Lylet, igazából sohasem válik veszélyessé. Hamleti lélek, a maga kételyeivel, kínlódásával és alapvetően szeretette ter- xnettségcvel. Lylének, gyilkosának alig vannak gesztusai. A veszélyes embernek nincsenek gesztusai. Richard látszatra veszélyes, de ahogy a pisztolyt a kezébe fogja, ahogy nagyobb jelentőséget tulajdonít a fegyvernek, mint amekkorát az ér, ebből az érzelmes lélek védtelensége szól. Amikor Lyle elviszi agyonlőni, védekezhetne, hisz erősebb. De nem képes védekezni, mert belső töprengése, saját vívódása erre alkalmatlanná teszi.

Ellenlábasa, Lyle, soha nem mutogat revolvert, nem tekinti misztikus eszköznek. Neki ölésre jó lenne a kalapács ta. Richard tafirvaczal

sem veszélyes, Lyle fegyver nélkül is az. Ez bebizonyosodik, hogy amikor Richard védekezhetne, akkor már nem védekezik és Lyle, jóllehet egyszer leütötték már, ezzel nem vált legyőzötté, hanem sérelme csak dühét növelte.

Richardot H o 11 István alakítja. Talán ő az est legnagyobb meglepetése. Érett, kiforrott, hibátlan. Gyakran éreztetni tudja azt a szituációból nem mindig érthető varázst, amivel mozgatja körülötte a világot.

Jó ez a Richard? Már nem. Megmártózott mindenféle szennyben, kábítószer áldozata. Sötét indulatok lobognak benne, de ezektől függetlenül van benne valami alapvetően tiszta, beszennyezhetetten. Ennek napvilágra kerüléséhez azonban Juanitára van szüksége, illetve pontosabban egy Pécsi Ildikó által alakított Juanitára. Ez a darab, gondolom, mindenkit meg kell hogy győzzön arról: Pécsi Ildikó nemcsak jó, hanem minden lehetősége megvan arra, hogy nagy színésznő legyen. Úgy tudja láttatni Richardot, amilyen az lehetett volna. Ezt neki, itt, most, el keli hinnünk.

Bánffy György eddig

egyetlen szerepében sem keltett csalódást, ebben sem. Itt is sok színnel, emberséggel, árnyaltan hozza pontosan azt az alakot, amelyet az író megírt. Apró gesztusai, tétovázásai, egy-egy félbenmaradt mozdulata ezt a szerepét, Par- nellt is emlékezetessé teszik.

Nagyon tetszik Koppány Miklós alakítása is. Szörnyeteget formált, de formálhatott volna egysíkú szörnyeteget is. Lyle alakja gonosz, de nem egyértelműen az. Más körülmények között ez az ember lehetne egy erőszakos, némileg buta, de nem elvetemült ember. Ebben az esetben azonban mindannak a megtestesítője, amit a Dél jelent. A megcsontosodott előítélet, szinte elmebajig menő gőg, a tökéletes elnyomás, a másszínű és számára belsőleg is érthetetlen ember nem emberszámba vevése, akit kevesebbnek tart a kutyájánál. Pedig lehetne jó barát, szereti a feleségét és gyerekét, még jószándék is fel-felcsillan benne és nem véletlen, hogy az író egy más világot soha nem járt, az elődeire büszke, nem gazdag, kisvárosi sovinisztát tesz meg ennek a figurának. Ez más világot nem is ismert, mint azt, amelyben él. Az Európát járt gazdag, többet látott, liberális Parnell nem lehetne ez az alak. Ezt a látszólag egyoldalú, de valójában mégis bonyolult, embertelen, de mégsem egysíkú szerepet Koppány Miklós úgy alakítja, hogy még az is érthetővé válik, hogy a felesége is Pamellt szereti.

Farkas Gabi igazolta tehetségét és azt, hogy ebben a nem könnyű feladatban ráesett a választás. Aki egy előző darabban csak vergődni látta, aligha képzelheti él, hogy ebben a szerepben mennyire felnőtt a színház vezető garnitúrájához. Pedig itt egyszerre kellett lennie az előítéletektől tele megrögzött délinek, a férjét szerető embernek, az asszonysorsot mélyen átérző nőnek és barátnak, érzelmesnek és merevnek és meleg emberséggel telítettnek.

Iványi Józsefről is csak jót lehet mondani. Az elején talán kissé lelkészibb, mint kellene, de a nagy drámai pillanatokban már minden mozdulata a helyén van és teljesen hiteles alakítást nyújt.

A kisebb szerepek közül tetszett B á z s a Éva, P a p p István, Győr Emil, Bálint András, Galambos György, aki jó, de gyenge, elnyomoro- dott, de bensejében mégis valami emberséget megőrzött embert alakított kifogástalanul.

Eötvös Péter zenéje teljesen hozzásimult a mű alaphangulatához. Jó a díszlet, Vata Emil tehetséges munkája. Amit úgy érzem, még ezen felül meg kell külön említenem, az a jelmez. Gombár Juditnak is köszönhető, hogy a környezet szerves részévé vált a darabnak és mégis oly mértéktartó volt, hogy megmentett mindenféle zavaró egzotikumtól.

Mi maradhat meg az író mondanivalójából a közönségben? Ami számunkra gyorsan megközelíthető, az a kétféle indulat, az elnyomottaké és az elnyomóké. Az író pontosan ismerteti ezt a sérült lelkű, allergiás állapotot, melyben él az elnyomott és amely ugyanilyen erővel visszahat az elnyomóra is. Politikai megoldást azonban nem ad. Amiket kimond, inkább negatívumok, amik csak annyiban válnak pozitívvá, hogy melyik úton nem lehet ezt a kérdést megoldani. Nem lehet a Lyle Britten oldaláról, de nem lehet a Richard oldaláról sem. Nem mondja ki egészen, de nem lehet a liberális Pamell oldaláról sem. Akkor melyikről lehet? Mégiscsak az utóbbiakéról, a lelkész és Parnell oldaláról. Egyikőjük sem tudja átugrani a saját kerítését, de mindkettő megkísérli. A végén ez derül ki és úgy érzem, hogy ez a darab mondanivalója.

Mert Richard és a többiek

oldaláról a fehérek tengerbe- szorítása, bár érzelmileg indokolt, gyakorlatilag csak annyit jelentene, hogy az elnyomó nyugtalan lelkiismeretére megkapná az erkölcsi igazolást, hogy őt akarják tengerbe szorítani. És " ha erről meggyőzik, akkor már úgy érzi, hogy neki is joga van ugyanazt tenni, és akkor nem a 22 millió néger fogja-tengerbe szorítani a 160 millió amerikait, hanem minden történelmi igazságtalanság ellenére a 160 millió amerikai szorítja a tengerbe a 22 millió négert. Tehát, fegyverrel harcolhat, ölésre öléssel válaszolhat, de mihelyt a fajgyűlölet és bosszú eszközeihez fordul, akkor kiadja kezéből az egyik, ha nem is legfontosabb fegyvert, hogy igaza van. És ezt az elnyomók még a legvadabb pillanataikban is érzik. Ezt egyébként érzi, tudja az író is.

Hogy marxista-e az író? Nem! Művelt, érzékeny, sérült lelkű ember, aki utal ugyan a drámában többször is az anyagi kizsákmányolásra, de legalább ennyire a szexuálisra és még ennél is nagyobb súllyal a faji ellentétre. Az ő esetében érthető. Minden általam olvasott írásában ez a kérdés kínozza. Fekete lány, fehér fiú, fekete fiú, fehér lány és ezekből az írásokból egy olyan ember arcképe bontakozik ki, aki tökéletesen átérzi saját testvérei fájdalmát, de le is győzi azt. ö nem törekszik egyébre, mint a négernek emberi teremtményként való elismerésére. Ezért tartja kevésnek a Parnell útját egész a darab végéig és ezért mutatja be ennek az útnak a csődjét is.

Nem, nem mondja ki az író világosan, hogy melyik utat tartja helyesnek, mert mindegyikre van célzás bőven a. darabban. A kritikus azonban jobban szerette volna, ha‘a rendezés mégis valamivel nagyobb hangsúlyt ad azoknak a mondatoknak, amelyek a társadalmi igazságtalanság oldaláról közelítették meg a dolgot és kevésbé a szexualitás problémájáról. Mert az író számára ez a probléma lehet, hogy fontosabb, talán hitelesebb is, de a mi közönségünk számára az előbbi érthetőbb. És nemcsak

Sík Mihály:

IDaacuzi &zimfó iiia

A hosszú tél dermedt viaskodása elcsitult: egyszer minden véget ér.

_ \ Nap arcomra paskol fénykezével.

és csókolgatja kék szemem a szél.

Májusi vigasz! FÖlzúdnl a földek szimfóniája; nyitó tételén öröm villan, mig a tavasz vezényel, s szólót játszik a virtuóz remény.

A búzaföldek smaragd hárfahangja borzong a fürge szellőkéz alatt.

Fölötte ferde fények fuvoláznak hangtalanul, mint néma madarak.

Közben a föld-üt-menti gesztenyéknek sárgás-zöld lombján szól a hegedű, mellette, hosszan, szabályos közönként ismétlődik a zordtekintetű

jegenyesorok melyzöld gongütése, (köztük az út épp hazáig vezet), az ismerős virágok rámnevetnek, felémnyúlnak ismeretlen kezek.

részenként old föl ez a tá.i magába, a látóhatár épp szívembe fér, a Nap melegen néz sárga szemével, s borzas hajamban rak fészket a szel

Bárdos! Németh János:

@sjökúnai

Feüeghajtóján az est bársonya,

a bánata meg felhők felett száll, pipája volt-e, mit tudom,, bora minden örömök üdve: a pohár vele volt, mikor Lilla, az irigy meleg combjait' nem bontotta rá, így maradt álmok vőlegénye, míg tüzet rakott a nyoszolyák alá.

Arató Károly:

^öiindökLik

mozdulatlan

Tiszta az ég, szellő se járja: tündöklik mozdulatlan kék kockáiba zárva s a meleg, mint a repkény, kúszik e sima, szőke,

< júniusvégi délelőttre.

t Az évszak sárga búzatáblák s barna

hegyek közül nyelvét lógatva jön. a várost véglgnyalja és farkcsóválva elköszön.

Nyomában döbbent némaság marad, óriás tejüveg búra alatt

búgócsigaként forgó szédület

Az utcán senki sincs, elült a zaj, a lárma.

Csak Szindbád lófrál egyedül hümmögve, viharvert pipáját rágva.

S mert új kalandra itt sehol se lel, beszélgetve füvekkel, fákkal, lassan továbbvándorol, elcsoszog lobogó tengerész-szakáHaL

érthetőbb, hanem végül is az egyetlen járható út. Nem az író, hanem a probléma számára. Mindössze ennyi vitatható kifogása lenne a kritikusnak Dobai Vilmos esvéb- ként kiváló rendezésével kapcsolatban. Mert azután már, ami a rendezés gyakorlati, művészi részét Illeti, azt hibátlannak érzem.

Szinte / még nem láttam drámát, amelyben ennyire szerves résszé vált volna a zene, ének és tánc, az utóbbi Tóth Sándor munkája. Modem ez a rendezés, ahol épp annyi a modernség, mint amennyire szükség van. Tehát nem a nézők kápráztatá- sa, hanem a mondanivaló belső szükségszerűsége kényszerítette ki a modern formát. Az, högy másképp nem volt kifejezhető. A jelenetek zökkenőmentesen peregtek, ami ennél a darabnál egyáltalában nem kis teljesítmény.

Végül mit is kapott a néző? Egy vérbeli, konfliktusokkal teli drámát, a Pécsi Nemzeti Szjnház idei, talán legjobb előadását, ragyogó rendezést és színészi összteljesítményt. A Pécsi Nemzeti Színház ezzel az előadásával felnőtt a legjobb fővárosi színházakhoz is: jó író, izgalmas, kiforrott drámáját nagy átéléssel, úgy tolmácsolta, hogy ez előadásnak nincsenek gyenge pontját. És végül is ez az igazi színház.

SZÖLLÖSY KÁLMÁN

A „Háború és béke’* negyedik részének felvételei

Szergej Bondarcsuk és forgatócsoportja most a „Háború és béke” című film negyedik részén dolgozik. A Moszkva melletti Mitiscá faluban Natasa és a sebesült Andrej herceg találkozójának felvételeit készítik. A francia had. sereg Moszkvából való visszavonulásának februári felvételein hatezer statisztát mozgatnak. A tavasz beálltával Szergej Bondarcsuk folvtaria a moszkvai tűzvész felvételeit. A film negyedik részének a fele már elkészült.

Ady Endre válogatott novelláit szerb és horváth nyel* ven kiadta a belgrád—sza badkai Minerva Könyvkiadd