Dunántúli Napló, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-09 / 7. szám
Albérlő Morn rőt: Megfoghatatlan Agnes tulajdonkeppen .közölhette volna a dolgot ahelyett, hogy szó nélkül faképnél hagyott. Még azt is mondhatta volna: pukkadj meg! Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, s ha meg mondta volna, mi hibát talál bennem, megbeszéljük szépen e dolgot. De szó 6incs róla: kétéves házasságunk alatt még a száját sem nyitotta ki. Ehelyett egy szép napon, felhasználva távollétemet, egyszerűen meglépett. Ennek körülbelül hat hónapja, s még ma sem tudom felfogni, miért tette. Azon a napon először a piacra mentem bevásárolni. Szívesen vásárolok magam, mert ismerem az árakat, tudom, hogy mit akarok, és szórakoztat a nézelődés és adkudozás. Előszeretettel érdeklődöm az iránt, hogy puha-e a hátszín, amiből venni akarok, s hogy melyik vidékről való az alma. Később megint elmentem hazuké.. mert az ebédlőfüggönyhöz másfél méter rojtra volt szükségem, mikor újra hazajöttem, tizenegy óra húsz perc volt. Beléptem az ebédlőbe, hogy a rojt színét összehasonlítsam a függöny színével. Azonnal észrevettem az asztalon a tintatartót, tollat és egy levelet, ösz'n- tén megvallom, először az asztalterítőn lévő tintafolt tűnt fel. Ez a rendetlen teremtes bepackázta a térítőt — gondoltam, elraktam a tintatartót, tollat és levelet, levettem a térítőt, kivittem a konyhába és citrommal nagy nehezen kivettem belőle a foltot. Visszamentem az ebédlőbe, vissza- tettem a térítőt, s csak akkor jutott eszembe a levél. Nekem volt címezve. Kinyitottam és elolvastam. „Kitakarítottam. Az ebédet megfőzheted egyedül is, hiszen ezt* már megszoktad. Isten veled. Visszamegyek az anyámhoz. Agnes.” Először egy szót sem értettem az egész levélből. Amikot másodszor is elolvastam, világossá vált előttem, hogy Ágnes kétévi házasság után megszökött! Nem tudtam a dolgot mire vélni, ilyesmire nem voltam elkészülve. Fogtam a kalapomat és útnak indultam. Mialatt az utcán megebédeltem, azon gondolkoztam, mivel bántottam meg Ágnest’ hogy ilyen barátságtalanul, hogy ne mondjam, sértő módon otthagyott. Először feltettem a kérdést: vizsgáljuk meg, nem vethet-e Ágnes hűtlenséget szememre? Szó sincs róla! Nem volt nekem sok nővel dolgom, nem értem őket, ők sem értenek engem... De házasságom óta nyugodtan állíthatom, hogy számomra egyáltalán nem léteznek idegen nők. Ágnes maga is felhúzott ezzel egyszer, amikor azt kérdezte: ..Mi lenne, ha hirtelen egv más nőbe szeretnél?” Erre azt feleltein, • Ilyesmi nem történik meg. Szeretlek, és ez az érzés életem végéig fog tartani. Most, hogy erre visszagondolok, felötlik bennem, szavaim: „életem végéig”, — nem okoztak neki különösebb örömet, ellenkezőleg: elkomorodott és elhallgatott. Azt is igyekeztem megállapítani, hogy Agnes talán a pénz miatt hagyott el? De ebben a kérdésben is tökélete- . fen nyugodt volt a lelkiismeretem. Igaz, pénzt csak nagyon ritka kivételként adtam a kezébe. De miért kellett volna neki pénz? Mindig kéznél voltam, ha fizetni kellett. Ami pedig a szórakozást illeti... Bárki ítélkezhet: kétszer egy héten "moziba jártunk, kétszer ■ egy’ héten kávéházba. És mindegy volt nekem, akár fagylaltot rendelt, akár egy sz'mplát. Havonta néhány képeslapot vettem és naponta járt az újság. Télen még néhányszor operában is voltunk. Nyáron Marínéba utaztunk, ahol apámnak háza van. Nem, ebben a vonatkozásban igazán nem bántam vele rosszul. Még kevésbé panaszkodhatott, hogy semmit -sem vettem neki. Akármire szüksége volt: egy pár harisnyára, egy zsebkendőre. vagy egy melltartóra, eleg volt,, ha szólt.nekem. Vele mentem, együtt kerestük ki a kívánt cikket s szömrebbenés nélkül fizettem. í J-i - Így hát sem szerelmi k'sláfidbk. sem pénzdolgok miatt nem hagyott el. Hátra van meg az. amit az ügyvédek a jellemek különbözőségében rejlő egyenetlenségnek neveznek. De miféle egyenetlenségről beszélhetünk nálunk, amikor az elmúlt két esztendőben egyetlen nézeteltérés sem volt közöttünk. Ágnes —*!ia.sem mondott nékem ellent, azt mondhatom, hogy egyáltalán nem beszélt. Esténként, akár otthon, akár kávéháziban volt.unk, szinte ki sem nyitotta a száját. Mindig én beszéltem. Nem tagadom: szívesen beszélek és szívesen hallgatom magam. A legtöbb férj inodábp vagy üzletbe jár, s ha ott végez, barátaival tölü az időt De számomra csak egy iroda, egy üzlet, egy baráti kör létezett: Ágnesé. Egy pillanatra sem hagytam megára és-— bármilyen csodálatosnak tűnik ez — r*:t v is melleire álltam, ha főzött. A konyha úgy: a,.; s'en- \ euelyem. Ezer l nap .nap után kötény i kötöttem magom azt ts segítettem Ágnesnek a főzésnél. Krumplit hámoztam, babot fejtettem, habot vertem és ügyeltem a fazekakra. Néha a szakácskönyv segítségével új ételeket is kipróbáltam. Mint ahogy már említettem, sohasem hagytam Ágnest egyedül, akkor sem, ha anyja, vagy egy barátnője látogatta meg. Még angol óráin is részt vettem, s igyekeztem ezt a nehéz nyelvet megtanulni, csakhogy a közelében lehessek. Annyira ragaszkodtam a feleségemhez, hogy néha magam vak is nevetségesnek tűntem. Ezekre a dolgokra gondoltam amíg az utcái róttam, és mindig csak visszatértem a kérdésre: miért hagyott el Ágnes? Először apámat kerestem fel. Maid Ágnes anyjának lakása felé indultam. Arra gondoltam: Ágnes az egyetlen, aki a kérdésemre választ tud adni Ágneseknél a szalonba vezettek. De feleségem helyett anyja jelent meg. Amikor megpillantott,- tettetett szívélyességgel kérdezte: — Ah. Alfredo, mi szél hozott ide? — Ezt tudhatja, mama. Ágnes otthagyott . .. — Igen, itt van .. Mit akarsz fiam? Ilyesmi előfordul. Egy darabig vizsgálódva nézett, aztán megkérdezte: — Családod tudja már? — Igen, apámnak megmondtam És ő azt mondta, ne firtassam, hogy Ágnes miért... — Bölcs szavak ezek, gyermekem! — De végül is — keltem ki izgatottan —, miért hagyott ott? Mit csináltam? Miért nem mondják meg nekem? Közben az asztalra p’llantottam. Az asztalon horgolt terítő állott, rajta egy szegfűkkel teli váza De a terítő nem volt középen, gépiesen, anélkül, hogy tudnám mit teszek, felemeltem a vázát, és megigazítottam a térítőt. Anyósom mosolyogva nézte, azután megjegyezte: „Bravó, most valóban középen van a terítő! Ügyes és szorgos vagy édes fiam. De most már jobb lesz. hogyha elmégy .. Felállt. Én is felálltam. Szerettem volna megkérdezni, beszélhetek-e Ágnessel, de éreztem, céltalan lenne a kérdés, tgy hát elmentem. Ettől a naptól kezdve nem láttam viszont a feleségemet. Leltet, hogy egy nap visszajön, mert Ilyen férjet, mint én vagyok, nem egykönnyen lehet találni. De a lakás küszöbét sem lépheti át addig, amíg meg nem mondja. — miért is hagyott el engem? Fordította: Kertész Erzsébet. TÖLG-MOLNÄR ZOLTÁN GABI Vttu/lvn í ő,>UJ Szutjeszka szemei 1. Kimondhatatlan roppant fenevad. Egyik állkapcsoddal a felhőkben Másikkal a porban, Befaltál mindenünket. Mindenünket, mit szájpadlásod alatt Állkapcsod hámorában kovácsoltunk Csontjaink tüzében * Hamvainkban. Befall téged is az éhed. I Azoknak, akik túléltek a puszta szív szirtiéin Elárultan és nincstelenül Újra kell teremtenünk mindent Újra az országot, Üjra az eget. Hogy essen szét a pofád, roppant fenevad' í. Szutjeszka ágaskodva dagad az égre Bírókra kel a fényfaló szörnyeteggel. Szutjeszka világtalanul forog maga körű' Nem leli elöntött partjait. 3. Kihunynak mind a fények Itt Elnémul minden értelem, elakad minden út E végzetes kelepcében. Nagy tüzeket raktunk Ereink lüktető hágóin. Nincs talaj a talp alatt Nincs égbolt itt fejünk fölött Elrugaszkodunk innen mégis Eldobbantunk rendületlenül Egyetlen szökkenéssel Zúdulunk álmunk örvénylő szakadékán. 4. Forrása felé viszi görgő habjait Szutjeszka A Nap felé az ország szíve felé És útjában nem lel semmit Világts'-’-- ’ -mnnkbl. Nem tudja, merre görgesse habjait. 5. Eleven húsunkból sarjad a* ország Rögönként, kövenként Rendíthetetlenül Forró leheletünkből támad as égbolt Derülő derűvel csillagzó csillagosán Táguló távlatokkal Erőnk a begyekben csillagképbe forr Gyümölcsbe éhség, virágba gyöngédség Végtelenbe szabadság. S leszünk hovatovább a diadalmas minden Kifoszthatatlanul. «. A csontjaink közt enhog át Szutjeszka Piros virágot ringat morajló árja, Torkolata egy a szívünkkel. Forrása egyként szívünkből fakad. Szutjeszka Immár tündöklő tűzmadár Csőrében a fekete fenevaddaL Dudás Kálmán fordttái Végh Antal: DCetten a nyeregben Ülünk a csárdában; csikósokkal. Meg I kel! őket nézni jól, hiszen egy „kivesző nemzedék” utolsó hajtásai Garai István és János, meg az öccsük, Sándor. Nem is olyan igazi, pégj csikósok már. De még itt-ott nyomof hagyott bennük a pusztai élet, a -kék. magas ég a széles füves határ, és a nyikorgó gémeskút. ök mái nem vágják a fokost a mennyezetbe Itt a csárdában a pult előtt hiába van a rácsos kármentő, nem dobják a legények az üvegflaskát a csapiáros fejéhez. Megszelídült a puszta, megszelídültek a legényéi is. Csak itt, a ménes mellett, lovuk hálán csodálatosak az idegen szemének. Jön is ide naponta annyi busz megrakva néppel, hogy utat verte'.- már a fiivön egész a kűtig. ahol megáll a méri ?s délén te. István meg János ostort fonnak szíjból. Nem győznek annyit fonni, amennyit meg no vennének a vendégek. Bort kérünk, iszunk. Ahogy kiürülnek az. üvegek, kérünk mákat. A fiúk nem engedik Most majd ők cndelnek. Folyik a beszélgetés. Mezőgazdasági kitiltásról. ahol voltak mind a ketten, részt «fittek a bemutatón. Sőt, külföldön is jár- - k már. . , arra öltöztették fel őket igazán' 'a láttuk volna!... Hát aztán semmi csikóstörténet? — Mi volna? Megy az ember egész nap : jószág után. .. kéthetenként felveszi a Vetését. Időnként meg bejövünk ide a •irriábe Eszünk halászlét. :szunk rá bort Ennyi . _ Idegeneknek, azoknak van mit mon ás ni •• • fordítja nekik a tolmács. ’ Fogj’ a bor. — Régebben meg inkább megesett ez az... Volt nyaranként pásztortalálkozó p| Oda elmentünk .. Sándor, a kicsi lesi a szót. ő még ott se járt. Mostanában már nincs ilyen. — Ott történt mindig valami. Ahogy fogy a bor. úgy élénkül a beszéd — Emlékszel rá. — mondja János Istvánnak — egyszer Kisújszálláson voltunk. Pásztortalálkozón. Az csakugyan jó volt. — Hát olyan nagyon ezen sincs mit el mondani, mert különös dolog ott se történt. Elmentünk, beszállásoltak bennünket, aztán éjszakára bezárták az ajtót. Lefeküdtünk. János meg én, nem tudtunk aludni. Az ablak nyitva volt. Hallottuk hogy valahol zene szól. Gondoltuk, megnézzük. Csak úgy... éppen hogy a csizmát rán tottuík fel. A portánál nem akartaik kiereszteni 1 bennünket. Mi meg összehúztuk a szemöl dökünket. Ajaj! Azt látták volna, hogv megijedt az ember. Kinyitotta az ajtót, csak azt kérte, ne mondjuk meg senkinek, hogy ő engedett ki bennünket. Nem gondoltuk, hogv bemegyünk a bálba. Vagy hogy táncolunk is. Szétnézünk. aztán lefekszünk. Nézegettük csak úgy szélről a táncot Egyszer aztán csárdást húztak. Mi mee beugrottunk középre. Jártuk reggelig, mini a motolla. Azt látták volna! Sorba szedtü' a lányokat. Az csakugyan jó volt... Iszunk a borból. — Csak hát így elhallgatni, ahogy rrvoi dóm, ez már nem érdekes — teszi le ; poharat István. — Azt látni kellett volna Telik az este a csárda szobájában Kint egymás után állnak meg a kocsik. Jönnek « vendégek. Megnézik a három le gényt. Az arcuk piros-barna, szemöldökük fekete, fejükön a kalap árvalányhajjal. Ahogy bejönnek a vendégek, súgva szólnak egymáshoz. — Itt vannak! Aztán körüljárják az asztalunkat. Ahogy fogy a bor és ők kerülnek sorra a rendelésben, nem engedik, hogy kimaradjanak. Hiába a tiltakozás, még Sándor, a kicsi is hozat egy üveggel. — Ne szégyenítsenek már meg bennünket. Van nekünk rendes keresetünk. Sajnálkoznak, hogy semmi, de semmi igazi csikóstörténet. — Nem is azért jöttünk mi — nyugtatjuk meg őket. Aztán a kiürült poharak után mégis. — Arról a kisasszonyról beszélj — bíztatja a bátyját Sándor — aki tavaly nyáron volt itt. — Csakugyan! Járt majd minden nap hozzánk az IBUSZ. Azt se tudtuk, hová tegyük a sok ajándékot, amit.hoztak. Megmutattam nekik a lóállást. Lefektettem a lovat, ráálltam a lapockájára, csördítettem egyet-kettőt. Én a hátán maradtam. Persze. látták délelőtt, mutattam maguknak is, igaz? Jött a busszal egy fiatal lány. 'ehetett vagy tizennyolc-húsz éves. Szép ingói nő volt. Odajött a tolmáccsal, azt ■'■'ondta. szeretne felülni a lóra, megfizeti _ üljön — mondtam — itt a 16, felelhet erre. kezes, mint a bárány. De arí nondta a lány, hogy nem így, hanem velem együtt, elibém a nyeregbe. Azt Is lehet! Ketten egy nyeregben! Kicsi az a 0 nyereg, de hát, ha annyira akarja. J<í hátrahúzódtam/ aztán magam elé vetteti Nem mondom ... Elindultunk. Na, gondoltam, ezt az utí megemlegeti a kisasszony. Eleinte csak sz^ pen lépésben kocogtunk, aztán megerest tettem. Utána meg minden lépésnél visl szafogtam a ló száját. Olyanokat rán tot hogy majdnem elharaptam a nvelvem. kisasszony meg ott előttem. Félkézzel kantárt, félkézzel a kisasszonyt fogtan A derekát. Mire leszálltunk, még én is kifőttem. Meg akart fizetni. Kellett a fenének. Vissza is mentek a busszal. Csak n< vettük, hogy no, vajon hány hólyagí tört a nyereg... még a scaéken se ft tudni ülni a kisasszony. Reggel csak látom,, jön a ménes irt nyába egy autó. A kisasszony ült benn Kihozatta magát, hogy megint lovagolt akar velem, úgy mint tegnap, ketten eP nyeregben. Gondoltam, lesz, ami lesz akarta. Már messze jártunk, amikor 1* tóm, hogy indul a ménes. Egyedül vo tam aznap a jószággal. Feltörték már a pusztát sok helyei Amerre a ménes ment. arra mindenü lucemavetés húzódott. Egyéb se hi én! zott nékem a kisasszony mellé, csak 1 hogy a ménes végiggázolja a magit rematáblát. Vissza kellett fordulnom. Elment a td asszony az autójával... Emeli mindenki a poharát. János md nyalja a szája szélét a bor után. Most aztán csakugyan nincs több cí kóshistória. — Látják. így van ez. Csak ne indu volna el akkor a ménes, vagy ne 1« volna ott az a lucernatábla. Akkor töt bet tudnék maguknak mondani. Dehát Így? ' x
