Dunántúli Napló, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-12 / 293. szám

I ELUARD Hetven évvel ezelőtt, 1895. december 14-én Saint—Derűs­ben, Párizs egyik külvárosá­ban született egyszerű köny- \ -( elő és szabó-varrónő gyerme­keként Eugéne Grindel, aki pár évtizeddel később Paul Eluard néven lett ismert­té a világirodalom nagyjai kö­pött. ,,A szürrealizmus legfőbb ér telme az, hogy megszülte Elu- ard-t” — szokták mondani. Egyszerűsége, tisztasága ve­zette eleinte az avant-gardista mozgalmakba. A kor költői­vel együtt hirdette: „A költé­szet abszolút ereje meg fogja tisztítani az embereket.” De ha Léon-Paul Fargue szerint: v.A költészetnek egy ellensége van: az irodalom”, akkor az irodalmat kell feldúlni, a ko­rabeli irodalmat kell megvál­toztatni és megváltani. Ami­kor Eluard indul, háború dúl­ta az emberiséget. Aggódva méri az eget, boldogság he­lvett pusztító katonákat, lő­szerkocsikat, ládákat, lövege- ket lát mindenfelé. Ezért vil­lan elő első verseiben a béke fin ve. Az 1918 júliusában írt . Versek a békéért” a világon élő minden baitársához, ba- rá< iához szólnak. Szanatóriumi éveiben Whit- mann költészetének hatására mindenben: fűben, fában és az emberi arcokban a harmó­niát kutatja. Ez inspirálja sze­relmi líráját is. A tökéletes tisztaság és teljesség iránti tö­rekvése a szürrealista forma picassói értelemben vett fes- tőiségében oldódik fel. Nála a költői kép — Yves Sanders megállapítása szerint — nem hasonlat, hanem látomás. A verset egyetlen sorral záró be­fejezés a vers eszmeiségére utaló tömör csattanó. Szem­befordul a verlaine-i értelem­ben vett „irodalom”-mal és rímmel: „Á rím veszélyes, mert elandalít” — írja. Ér­zi, hogy fél kell rázni az em­bereket, s ezért támad a rím ellen. Kialakul verseinek for­mai sajátossága is: a minden sor élén nagy kezdőbetű, a2 egész versben semmiféle köz­pontozás az utolsó szó után álló egyetlen pontig. Eluard versei sokszor bo­nyolultak, néha homályosak. Verseinek megértéséhez gyak­ran szükséges a történeti hát­tér ismerete. Tudni kell róla, hogy a szovjet írók első kon­gresszusa után Eluard erősen balra tolódott. Védekezés volt ez számára az emberiséget fe­nyegető fasizmus és új világ­háború ellen. 1936-ban ezt ír­ja: „Eljött az idő, amikor a költőnek joga és kötelessége hangoztatni, hogy mélyen a mások életében, a közösség életében gyökeredzik”. Ennek a nagy életfordulatnak a jel­zései a spanyol szabadsághar- ccdokról irt versei is. A guer­Picasso rajza Fluard-röl nicai győzelem című, mágikus hatású versében (1938) magá­nyos lázadása kollektívvá for­málódik: Valódi férfiak kikben remény­telenség Táplálja a remény pusztító Véld tüzét Bontsuk ki a jövőn az utolsó rügyet A megalázott és gyalázott Párizs láttára kitör leikéből a sohsem kitörölhető fájdalom ás felháborodás, és Aragorma] együtt ő is részt vesz az el­lenállás illegális sajtójának küzdelmében. Röpiratokat szer készt és közvetít, majd a Ge­stapo üldözése elől a lozére-i hegyekbe menekül. Költészet és valóság című, a megszállt Párizsban kiadott (1942) vers­kötetének eruptív hatása volt Ez az — saját szavait idézve — emberben szikla, sziklában ember-költő e kötetében mar­káns erővel érezteti népének elfojthatatlan szabadságvá­gyát. Szabadság című versé­ben így ír erről: A boldog gyógyulásra A szétfoszló veszélyre S emléktelen reményre Felírlak én S ez egy szó erejével Kezdek újra élni Hogy rádismerjek s neveden Szólítsalak Szabadság. (Somlyó György fordítása) Csak bátorság kell, s Párizs az igazságtalanság kibírhatat­lan zűrzavarából felszabadul, a legjobbak már meghaltak a többiekért, s visszatér a régi fény, ragyog már a szabadu­lás hajnala — hirdeti Bátor­ság (1942) című versében. 1942-ben tagja lesz a francia kommunista pártnak, 1943-ban pedig a francia szellemi el­lenállás apoteózisa jelenik meg A költők tisztelete cím­mel. Aragon szerint ez a könyv „afféle az emberi vagy hősi magasságra emelt költé­szet felé mutat, amelyben fel­ismerhetjük a Goethe-értel- mezte alkalmi költészetet.” Eluard mintegy ötven olyan könyvet írt, amelyek harcos költészetéről tanúskodnak. Ez időtől kezdve egyre inkább eltávolodott a formalizmustól, lírájában a valóságnak és a világ átalakításáért, folytatott küzdelemnek nemes pátosza bontakozott ki, s ez költésze­tét is közérthetővé tette. A felszabadulás után beutaz za Görög- és Olaszországot, Jugoszláviát, Csehszlovákiát. 1949 júliusában részt vesz a budapesti Petőfi-centennárium ünnepségein, és felolvassa erre az alkalomra írt költeményét. Petőfinkben nemcsak a forra­dalmárt ünnepli, hanem az „örök' férfit” is: Petőfi tudja mily erő a haj­nalé Sugarai dolgos kezekben gyö­kereznek Élet s öröklét közt hidat 5 emeltet Szívébresztő csókok őtőle fé­nyesednek Forrásvíz őt viszi új s új me­zők felé (Illyés Gyula fordítása) Hazánkban járva ismerke­dik meg József Attila költé­szetével is. Vállalja verseinek tolmácsolását, munkáját azon­ban alighogy elkezdte, 1952 november 18-án váratlan szív­roham vetett véget változatos életének. Mintha csak a maga számára írta volna utolsó ver­sét, amely a Lettres Francai - ses-ban közvetlenül a halála után jelent meg: Itt nyugszik az, ki nem szűnt hinni hogy Ifjúnak aggnak jó a hajnal S születésnek vélte halálát Mert épp kelőben volt a nap. 1953-ban posztumusz Nem­zetközi Lenin-Békedíjat ka­pott Költészetének lényegét egy mondatba lehetne sűríteni: sze rette az embert, a szépet a szabadságot. A költő és az emberiség mély összhangjának örök szép vallomását utolsó verseinek egyikében ekként üzeni számunkra: Mindnyájunké a világ ha Nagy közös játékba állnánk Határtalan föld-játékba Felhőtlen ég-játékba Célját forrását égalját Meglelné magát az ember. BR. TÓTH ISTVÁN Művészet és nagyközönség A z írók és művészek körében, sok szó .esik arról a tanulmányról, amelyet az MSZMP kulturális elméleti munka­közössége a Társadalmi Szemlében adott ki, hogy méginkább elősegítse a szocia­lista realizmus egyes vitatott kérdéseinek tisz tázását. A különböző nézeteket szembesítő új gondolatokat üdvözlő, és ellentmondások­ra, fogyatékosságokra is érvelő elemzéssel mutató dokumentum a problémák sorát érin- ti. Gondolatébresztő hatása, állásfoglalásai­nak érvénye igen széleskörű. Fejezetei közü néhány inkább csak a szakemberek köré bér támaszthat visszhangot, más részei azonban az olvasók szélesebb körét foglalkoztatják, mindazok számára érdekesek, akik új irodal­munk. színház- és filmművészetünk, képző- és zeneművészetünk eredményeit, gondjait figyelemmel kísérik. A közérdeklődésre leginkább számot tartó fejezet az, amely művészet és namiközönség kapcsolatával foglalkozik, igen konkréfan és sok tekintetben új módon. Köztudott, hogy ekörül olykor a legszélsőségesebb nézetek üt­köznek. Egyesek idillikusán zavartalannak vé­lik, mások eleve eredménytelennek, íétrehoz- • hatatlannak tartják ezt a kapcsolatot. As előbbi vélemény hirdetői azt gondolják, hogy a kapitalizmus megdöntésével automatikusan elhárulnak az akadályok, amelyek a modern polgári társadalomban annyira megnehezítik, ha ki nem zárják a tömegek és az igazi mű­vészet találkozását, kölcsönhatását. Ellenfe­leik viszont nem veszik figyelembe, hogy ez a folyamat — ha nem Is egycsapásrg. nerc is buktatók és vargabetűk nélkül — kibon takozik az épülő szocializmus társadalmában. Az elméleti munkaközösség — vitázva a lé­nyeket egyaránt figyelmen kívül hagyó véle­ményekkel —, hangoztatja: a munkásosztály céljait az össznépi törekvéseket vállaló és ki­fejezésre juttató művészet megnyeri a töme­gek nokonszenvét, a kulturális forradalom pedig a szocializmus viszonyai között Aiegte- remti a művészetek kibontakozásának és ha­tásának kedvező feltételeit. Ez azonban csak lehetőség, aminek érvényesítése körül sok még a tennivaló. Emberek százezreire, sőt millióira hatni, csak közérthető művészet képes. Ez olyan vonás, mely megkülönbözteti, sőt szembe­állítja. a szocialista-realista igényű alkotót a polgári inűvészet egyes irányzatainak műve­lőivel. A fejlett kapitalista országokban mind élesebb ellentmondás figyelhető meg a ke­veseknek (igen gyakran meggyőződés nélkül lelkendező sznoboknak) szóló arisztokratikus különcködés, és a tömegeknek szánt kulturá­lis termelés alantas ízlésű, kétes hatású döm­pingtermékei között. Nálunk ez a konfliktus nem bontakozhat ki. A társadalmi feltétele* kizárják mindkét szélsőség érvényesülését Ez persze, nem azt jelenti, hogy hasonló ten­denciák nyomaival sem találkozhatunk a ma­gyar kulturális életben. Csaknem valamennyi művészet] területről idézhető példák figyel­meztetnek: egyrészt a vájtfülű kevesekre számító arisztokratiz­mus, a közönség kevésbé igényes Túszét le­néző fölényeskedés, másrészt az igények mai színvonalát egyszer s mindenkorra adottnak te- kintő, a giccs vonalára üzleti politikát építő cinizmus tüneteinek leküzdése ma is feladat. A pártdokumentum állásfoglalása jelentős és félreértéseket oszlató a közérthetőség ér­telemezésében. Itt is kétfrontos küzdelem var a szocialista realizmus híveire, a művészek­re és a kritikára, a teoretikusokra és a nép­művelő szakemberekre. Kétféle értetlenség változataival kell szembesíteni a közönség es a művészet igényeit. Aligha van igazuk azok­nak a művészeknek, akik az érthetetlenséget, a megfejthetetlen bonyolultságot önmagában és kizárólagosan a jövőt ostromló igazi mű­vészet zálogának tekintik. Sok példa van ar­ra, hogy a művészetben jelentkező forradalmi új érthetőségét semmi nem nehezíti. S amit nem értünk, gyakran nem újszerű, hanem egyszerűen zavaros. Kétségtelen viszont, hogy a művészetek fejlődése a mj komink bonyo­lult viszonyai között, a megértésre és kifeje­zésre váró jelenségek tükrözésére, a súlyos, olykor pedig fájdalmas konfliktusok ábrázo­lására és feloldására törekedve, tehát az új tartalomhoz illő formákat, eszközöket, meg­jelenítési módokat keresve, távol is kerülhet attól, aminek megértése akadálytalanul köny- nyű. Ezért a dokumentum leszögezi- „A köz- érthetőség nem azonos a köznapi, vagy a tu­dományos. általában a logikai-intellektuális érthetőséggel. A művészi közérthetőség elvá­laszthatatlan az adott művészeti ág forma­nyelvének ismeretétől, ezért szorosan össze­függ a közönség általános művészi kulturált­ságával.” (Érvelésének ezen a pontján is meg­figyelhető a tanulmány jellegzetessége, íeg- rokonszenvesebb vonása. Az ugyanis, hogy nemcsak vitát indít, hanem, a gyakorlat szá­mára is kiindulópontot jelent, feladatokat je- löL Ha vannak jelentős életművek, amelyek újszerűségük miatt egy ideig a meg nem értés falába ütköznek, az idő segít az áttö­résben, közmegbecsülésük kivívásában, hatá­suk utat tört magának, és a tömegek ízlés­nevelésének eszközeivé váltak. A munkakö­zösség tanulmánya ezt üdvözli, s figyelmeztet arra is, hogy a művészi termés differenciált, széles skálán mozog. „Általában tehetség nyílik tehát arra, hogy a kiadási, publikációs, műsor- és főleg terjesztési politika nevelő, fejlesztő, magasabb fokra átvezető, módon al­kalmazkodjék az egyes rétegek ízlésszintié- hez”. Ez a körültekintő, érvek és ellenérvek logikáját számba vevő, a művészet belső tör­vényszerűségeit és igényeit messzemenően hsa telő elemzés ad súlyt az állásfoglalásnak, amikor a művészet és a tömegek kapcsolatát tárgyaló rész végén kimondja: az érthetetlen­nek tartott alkotások igen gyakran valóban azok is. Áttekinthetetlenségük, formátlan- ságuk nem az új érzések és gondolatok, még kevésbé az új felismerésekkel karöltve járó pártos állásfoglalás igényéből ered. hanem magamutogatásból, mindenáron való eredeti- eskedésből, nagyon is „hagyományos”, sőt már avult ízlés- és magatartásformák ismétlésé­ből. DERSI TAMÁS 7prsátiszky ./. Jenő: Cézár és a szerelem Ha naplót írnék róla. kö­rülbelül így festene. A: első nap. Be kínos volt, be kínos! Hivatalból jövök haza az­nap. mikor áthelyeztek. Még r*m ismerem a kisvárosi ut­ca 4 Hát egy rácskapunál, egy borjúnyi szentbernáthegyi rohan o kapunak. És ordít, vonít kínjában és dühében, hogy nem marhat le. Ezer szerencse, hogy a kapu zár- ve, fon is. úgy ugrok félre, i iv* a lövésre a nyúl. amely rek szülei nem voltak párdu­cok Núbiában. Ez semmi volna. De az ab­lakban, ahol el kell halad­nom egy bájos leányfej s egy idősebb hölgyé, nyilván az anvjáé. A rémülettől a lépteim el­vesztik a ritmusukat s úgy megyek, mint mikor járni ta­nultam. Pont az ablak alatt pedig megbotlom. Be kínos! Ilyen gyáva frá­ter! De mit tegyek? Ez az idegek gyávasága, nem a lel­kületű. Azazhogy hagyjuk ezt. Másnap. Amikor jövök, a kutyát — ezúttal messziről — kinn lá­tom feküdni a járda szélén. De már nem vonulhatok visz- sza, mert az ablakban ott van a bájos ismeretlen, any­jával, s restellném. Kacagtatóan undorító, ami bennem végbemegy, amikor közvetlen közelből, a kutya, ahogy meglát, főikéi és jön elém,. Nem ellenséges ezúttal. Úgy látszik, csak a nadrágo­mat akarja megszagolni. De a nadrágomban a lá­baim már reszketnek és sze­meim előtt dűlnek össze az utca házai, mint egy berú­gott, bál és az ég rogy alá és a föld hullámzik talpam alatt, mint a tenger. A kutya orra három ujj­nyira a lábikrámtól. Így ha­ladnánk el édes-kettesben az ablak alatt. Rohanj neki! Iramodj! Míg beléd nem mar ez a fenevad! sistergi minden idegem. Ki­vált, amikor a kutya, pont az ablak alatt, egyszerre elém kerül. Csak pacsit akar adni? De­kát nem fogadom el. Hallat­lan büszke vagyok. A leve­gőbe tartom az orromat. De a kutya nem enged. Szökdösni kezd előttem. Két ízben a kabátomat végig­simítja mancsával, s lába bele is akad a kabátzsebem­be. Az ablakból hallom a má­mét: — Cézár! Nem jössz vissza mindjárt! — majd nekem cí­mezve a szavakat: — Ne fél­jen, kérem, nem bánt, csak játszik. Cézár! Te engedet­len! Erre illenék, hogy vissza­nézzek: De ezt sem teszem. Nem mosolyogtak ugyan raj­tam. De annál rosszabb. Mert sajnáltak. A veszélyen túl düh csap fel bennem. Na, ilyesmi nincs többé! Szerzek valahol egy fegyvert. És ha megint hoz­zám közeledik az a dög, egy­szerűen lelövöm. .Nonono! Néhány perc múlva már inkább azon töp­renkedem, hogy kellene a másik utcán kerülni ezpntúl, feltűnés nélkül, mivel ne­gyedórányi út. Néhány nap múlva. Estefelé tartok haza. Mesz- szebbről láttam már, hogy egy vézna fiú, egy csomaggal a hóna alatt, benyitott a ház kapuján. Nyilván nem tudott a ku­tyáról. Mikor odaérek a ház elé, nagy jelenet.’ A kutya rá­ugrott a fiúra, úgy hogy az szegény hanyatt, esett az ijedt ségtől, sőt el is ájult. A háziak éppen mosf ro­hannak ki a fiú ordítására. Az idősebb hölgy kétségbe van esve. Elriogatja a ku­tyát és feltápásztaná a fiút. Erre én segítek. Úgy vi­szem. be a tornácra — ka­romban. Persze semmi baja. Egy pohár víz és már csak reszket éppen, egy kissé. Én a háziakkal ismerke­dem és csillapítom zavaru­kat. Fejtegetem felváltva a mamának és lányának a féle­lem természetrajzát. De na­gyobb előszeretettel a lány­nak. I Valóságos hősnek érzem magam, annyi bizonyos. Már alig rezzenek össze, amint az eb ott ólálkodik körülöttünk és szagolgat. Tizednapra. Ahogy jövök és látom a kutyát az utcán, dehogy át­kozom már! „Drága, jó kis kutyuskám!” — így becézem magamban. Neki köszönhe­tem, hogy mindennapos va­gyok a háznál s az ifjabbik, bájos gazdája egy hét múlva hivatalosan a menyasz- szonyom. Ez lenne ennek a ’ristó- ■ámnak rövid naplója. Ha másutt olvasnám, ke­vesebb hitelt adnék neki, (

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom