Dunántúli Napló, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-12 / 293. szám
Kátay Auiai: Jllemtél-e még...? (A kényelem már nem csupán tipeg, lábunkra lép, s mi fel sem szisszenünk. Zsebre vágjuk csak ezreseinket, sovány múltúnkra így iszunk, eszünk.) Mondd, elvtárs! — komolyan kérdem tőled, kivel egykor ott meneteltem átkán jóllakott falujárók soraiban, tőled, kinek érdemei, úgylehet súlyosabbak is az enyémnél: mennél-e nség, dögnehéz acélgeíendát cipelni váflsebeid sajgását is feledőn? Asnál-e még hajnaltól éjszakáig Tödröt a fáknak, s a múltnak? Volt falainkból égetnél-e megint ' elkesedés-parazsán betonúid,lkat? Mennél-e még, zsákokkal vállaidon, hogy a bérért hetekig sem • ’.klatnád elv- és sorstársaidat? Haboz gyufának tudnál-e örülni még? S kiáltanál-e újra a tízdeka zsírnál: le többet, elvtárs! Mára elég! Iönnek a többiek is még, <ok részre kell a kevés .., Mennél-e még, vak múltból gyalogolva, hittel a fényre, mit nem tapogathatsz, de hiszed, hogy holnapután a tiéd? Hinnél-e újra félmeztelenül is a szépben, S Bajától Pestig, tehervonat tetején utazva vinnél-e lisztet a gyárnak, nem kettőzve a markot, ha annyi jutott? A földeken újra novemberi szél szánt, otthonainkban meleg duruzsol, s fényképekről idézzük fel a harcot — kényelmesebb ez a forradalom, s nehezebb, ha akarjuk, hogy legyen az — d'e indokolatlanul több a panasz, hisz volt sebeink sajgása se fáj, nyújtózkodni is van már időnk munka előtt és munka után — olykor közben is, valid be, velem! — s ritkábban kiáltasz közügyért: nem elég! mondd! Ha hívnának, tenni a lehetetlent lehetővé, elvtárs: mennél-e még? A fényhidakat ném fedheti árnyék, éhség farkasa sem marja csontjaidat, kormos gerenda se vág a karunkba... De minden fordulatára a földnek egy hajnal esik, s vele ébred a munka: gonttok, örömök madárrajai kelnek — feladat-oszlopok menetelnek emlékeztetve s hirdetve: meg'kell váltani, újra meg újra perceink láncán a holnapokat! Hát érted is, lázad bennem a kérdés, s ágaskodik újra a „még nem elég” Elvtárs! Csontjaidat vallatom újra, értelmed faggatom: mennél-e még...? A Nobel-díj alapítvány fogadást adott az 1965. év Nobel-díjasai tiszteletére. Képünkön: álló sor balról jobbra: Richard Feynman, Robert Burns Woodward, Jacques Monod, Andre Lwoff és Francois Jacob. Ülő sor: Julian Schwinger, Mihail Solohov és Sir Lawrence Bragg, aki ötven évvel ezelőtt kapott Nobel-díjat. Pá! Ottó: wtaárt világ Egy esztendeig csak kényszerből nézett a férfiakra. Nem tudott másképpen cselekedni. A jegyeket és a visszajáró pénzt is úgy vetette nekik, mint odahaza disznó elé az árpát ... Alig melegedett meg a munkahelyén, amikor a vállalati bálon megismerkedett Elekkel. Kitűnően táncolt, Elek is jól járta. Hajnalig egypárban maradtak. Fülében csengett a sóikat játszott sláger: „Szeretni kell, ennyi az egész »..” Elek jó társalkodónak bizonyult, mégis csupán annyit tudott meg róla, hogy a vállalat egyik irodájában dolgozik. Másnap a végállomásnál találkoztak. A presszóban Elek röviditalt rendelt, majd"íeketét. Jólesett: az előző napi szokatlan ébrenlét okozta kábulat helyébe kellemesebb érzés tolakodott. Elek forintost kotort elő, s a zenegépbe dobta. Ismét szólt a sláger: „Szeretni kell.” Elek dúdolta a dalt. Furcsa tűzben égő ■■sad«! zöldszínű szeme nagyon emlékeztette ót a gyereklánykorában elfogott riadt nyúléra. Nem is tudja, miként kerültek ki az utcára. Sötét volt már. Meg-megálltak egy-egy lámpánál, és nézték a neon körül kóválygó szúnyoghadat. Aztán felértek a dombra. Elmaradt a város, a neonok csak vibráló mécsesnek látszottak. A fiatalember nem fogyott ki a szóbóL Hallgatta-hallgatta, de értelmükre nem gondolt. Csak akkor figyelt fel, amikor házasságot ajánlhatott;;, Az ajánlatból azonban nem lett semmi. Hetekkel később Elek pénzt nyomott a markába: \ — Ezért bármelyik kórházban elveszik tóled a gyereket — mondta. Magára hagyta, és nem mutatkozott többé. Talán a halálba menekül, ha nincs mellette kosztadója, a nagynénje. Ez a textilgyári munkásnő nyugtatta. És mikor ez sem használt, előrukkolt a legerősebb érvvel: „Hát én meny nyiszer csalódtam, mégis élek”. Kerülte az embereket, s főként a férfiakat.^ Mindegyiket Elek jellemével ruházta fel. Nem tudott sza. badulni ettől a gondolattól. Csupán nagynénje közelében érezte magát nyugodtnak. ö, amikor már túl volt mindenen, ezt mondta: „Iánk alak. Legközelebb nézd meg, kivel állsz szóba. Tudod, a boldogságot nem adják ingyen. Boldogtalanság az ára ...” „Még három forduló és mehetek...” — Mindössze néhány hónapja ismerik egymást, de azóta minden napja a várakozás izgalmában telik. Ilyenkor, a szolgálat vége felé döcög az idő. A közeli találkozás gondolata hatalmába keríti, s tükrében megszépül ez a kocsibazárt világ. És mintha az utasok is az ö örömében osztoznának. A forduló végén csak néhány percre száll le, s mire visszatér, tömve- a kocsi. Kinyittatja az első ajtót, s ott száll fel. A buszt megtölti az új utasok zsibongása, amely lassan a megszokott zsongássá alakul. Milyen sokszor figyelte ezt az elmúlt két esztendő alatt, azóta, hogy tizenhét évesen ide került. Első szolgálatai közben be kellett hunynia a szemét. Hallgatta ugyanezt a hangot, s zúgott tőle a feje. Még álmában is kísértette, úgy érezte, belepusztul. Aztán rájött: ennék a monoton hangnak ő a „dirigense”, és ha akarja, megtörheti egy-két „jegyet kérem”-mel. Most meg. ki tudja, háni adik forduló után, a zsongásban dallamot érez. Az emberek összepréselődnek, tenyérnyi he’vet sem hagyva maguk között. — Megtelt! Indulás! — kiált, és lábujjhegyre ágaskodik, hogy megnyomja a csengőt. Ki kell nyújtóznia, valahányszor ily módon csengetni akar. Kicsinek, és 45 kilójával pará rr inak érzi mag t az emberek között. Elindul az ülő -’ve. a kocsi vége felé. ahonnan táskarádió : a song -s a taincdalt hallva fvr-s't j- i^'cha . kezd, rmko ken észrevétlen 1 siklik az utasok között; —„Ezt küldöd nekem, Sanyiként?” „Tetszik, köszönöm! A következőt majd én neked.” Gondolatban itt van mellette, vele társalog. Nem tudja elvonni figyelmét sem a pénzkezelés, az új megálló, sem a fel- és leszállók tömege. Ügy érzi, az ő választottja nyit neki utat az embergyűrűben. Hátra-hátra pil- lantgatva mosolyog. Az arca kissé durva, mozgása a medve cammogására emlékezteti. Mind ez nem fontos, sokkal többet ér számára a géplakatos érző szíve és őszintesége. Gyorsítja a jegykezelést, és hogy ne kelljen nyújtóznia, indításikor kéri, nyomják meg a csengőt. A kocsi közepéhez ér, mire felhangzik a következő, az ígért dal: „Szeretni kell...” Megrohanják az emlékek. „Nem, nem ezt küldöm, bocsáss meg — hadarja magában —, a következőt!” Tovább lépne, de valaki megállítja: — Ide elfelejtett jegyet adni, kisasszony! — A hang ismerős. Feltekint, és a kezét nyújtó Eleket pillantja meg. — Ugye szép dal, emlékszik még!? „Nem emlékszem, nem is akarok rá gondolni!” — tiltakozni szeretne, de inkább magába fojtja a szavakat. Zavarában vonal helyett átszállót ad, s a visszajáró ötven fillért, és menedéket keresve belefúrja magát 3 tömegbe. Elek azonban utánakiált: — Halló, kisasszony, forint jár vissza! Megremeg. „Mit gondolsz te... keli nekem a te vacak pénzed?!” összeszorítja a fogát, hogy beJecsiikondul. de kibuggyant könnyét már nem tudja megállítani. Kéri a mellette állót, adja át a forintost, az átszállót meg sem említi. Reszket a keze, kapkod. Az egyik utasnak két jegyet ad egy helyett. Nem mer az emberek szemébe nézni. Amint felpillant, mintha gyanakvást látna az arcokon. A táskarádió még mindig szól a kocsi farában. Odaripakodik: „Zárják el! A kocsin nem szabad rádiózni!” Az ülőhelyére húzódik. Az emberek most valahogy mások, mint voltak, összezördülnek a felszálláskor, valakinek a lábára taposnak. B|ehunyja a szemét. A megszokott zsongás hatalmas malom zúgásévá torzul. Nagyon gyengének érzi magát. Szédülés környékezi. Megmarkolja a korlátot. Ketten tusakodnak lelki szemei előtt. Homályba vesző vonalaival Elek és közelségében Sándor. Az egyik rövid ismeretség után házasságot ígér, a másik, noha már két hónapja ismerik egymást, meg se csókolja. Elek, mikor megtudja, hogy hét általánost végzett, csillapítja: „Sose bánd, nekem így vagy jó, így kellesz.” Sándor pedig: „Nagy hiba, de segítlek, és együtt tanulunk.” Az egyik cserbenhagyja, a másik védelmébe veszi, pedig csupán aznap találkoztak. Indulást csenget. A lépcsőn álló középkorú férfi kiabál: „Miért indít addig, míg fel nem szállnak?” Nem válaszol. A férfi beljebb tolakszik, tovább méltatlankodik: — Ugye, süketnek tetteti magát! — Hagyja már abba! — szól rá egy basszus, és szembefordul vele. — Könnyű itt a középen litándázni. — Előttem lehetne, ha nem dohányzik olyan kényelmesen. Melyik volt a hatásosabb, az érvelés, vagy a vésztjósló tekintet, az alaptalanul méltatlankodó elhallgat.;. Az utasok zöme leszállásihoz készülődik. Elek is velük tart. Melléje furakodik, oly közel, hogy érzi a leheletét: — Ne haragudj. Mindent megmagyarázok. Találkozzunk a presszóban. Tudod, a vonalad mellett. Megvárlak. Arcát elönti a vér, mégis alig hallhatóan mondja: „nem!” — Értsd meg, mindent megmagyarázok. — Nem kell. — Tudom, hogy szívesen jönnél. — Semmi közöm magához, menjen a dolgára! — Ezt már olyan hangon tagolja, hogy mindenki megértheti. Elek egészen a füléhez hajol: „Elég hatalmam van a vállalatnál, rábírhatlak, hogy másképpen beszélj — a lépcsőről szól vissza: — No, viszontlátásra!” Annyira meglepődik, hogy elfelejti lecsön- getni a kocsit. A torkát sírás szorongatja, csak az utasok jelenléte nem engedi, hogy a felszínre törjön. A végállomáson szó nélkül elhagyja a buszt, és rohan a forgalmi irodába. A rendezőn kívül egy teremtett lélek sincs ott. Az asztalra borulva sír. — Laci bácsi! Egy lépést sem megyek tovább. Rúgjanak ki, vagy csukjanak be, de én ezt nem teszem. A szigorú rendező, aki azt sem tűrte, ha valaki halaszthatatlan ügyét a szolgálati idő alatt akarta elintézni, kimeredt szemmel nézi. Még nem találkozott ilyesmivel. És mikor felocsúdik, félszemét az érkező kocsikon tartva, ordít: Régészeink újabb sikere Honfoglalás előtti te epeket tártak fe Kelet-Magyarországon Hosszú évek óta folyik már Kelet-Mag'yarországon a VIII—IX. századi települések felkutatása. A cél: a .hbnfog- laláskori településtörténet előkészítése. Eredményt azonban csak az idén sikerült elérniük régészeinknek. Szabolcs-Szat- már megyében. . Gergelyiugor- nyán, a Beregi Múzeumban lévő leletek alapján indult meg a munka dr. Erdélyi István, az MTA Régészeti Kutató csoportja munkatársának vezetésével. Sokat segített neki dr. Szimonova Eugénia tudományos kutató is.-r- Sportnyelven szólva kitűnően sikerült a rajt — mondta dr. Erdélyi István. — A község határában, a Ma- kócsa patak partján, már az első hetekben, közel egy méterrel a föld alatt* négy kora- özépkori lakás maradványait irtuk fel. A nyomok szerint itt lakótelep volt, s 50—60 házból állhatott. A nyeregtetővel fedett épületek igen sűrűn követték egymást. Szinte valamennyi ház sarkában kövekkel körülrakott tűzhelyekre bukkantak a régészek. A mellettük levő gödrök nem okoztak gondot: köztudomású, hogy a gödrök szélét ülőhelynek használták a kora-középkonban. A régészek úgy vannak a szerencsével, hogy ha az kezdetben hozzájuk szegődik, a későbbiek folyamiéin is mellettük marad. így történt ezúttal is. A tűzhelyek körül agyagból készült edények voltak, felületüket, több soros, fésűvöl készített hullámdísz ékesítette. Kitudódott az is, hogy az egykori itteni lakosok leginkább a sertéshúst kedvelték, de a szárnyas állatok húsát sem vetették meg. A fazekak, tálak közelében talált sok ál- álalcsontböl ugyanis követkéz letol lehetett az edények „tartalmára”. — A lakosok mindennapi munkájára vetettek fényt a házakban talált szerszámok — folytatta dr. Erdélyi István. — Érdekességként megjegyzem, hogy előkerült egy csikó lábszárcsontból készült gyermek- korcsolya is. Nagyon sokat használhatták, mert a talpa egyenletesen laposra és fényesre kopott. A telep kora az előkerüli leletek bizonysága szerint a IX. század második fele és a X. század. A magyar honfoglalás után is folytatódott itt az élet. Idén a telepnek csupán egy részét sikerült feltárni. 1966- ban természetesen folytatják az ásatosokat. De a további eredményektől függetlenül, a gergelyiugornyai ásatás máris felbecsülhetetlen értékű történeti adatokkal szolgált. Hazánk területének történetében újabb ismeretekkel lettünk gazdagabbak... K*val lv*a — Mit mondasz?! Nem?! Ott a kocsid, telve az utasokkal, eredj! Még jobbam zokog: — Nem, nem megyek, Laci bácsi! — összevesztél tán a vezetővel? — Nem! — Mindenre nem! Hát mit gondolsz, leánynevelőintézet a vállalatunk? — Laci bácsi bár három gyereke van, de egy sem leány, nem tudja, hogy kell velük bánni. A szüntelen zokogás azonban az ő edzett szívét is megrezeg- teti. — Kit küldjék helyetted, hisz látod, csúcs- forgalom idején senki sincs itt! Kalauz nélkül pedig nem mehet! A kocsik összetorlódnak. Laci bácsi kilép a fülkéből, a vezetőhöz siet, néhány szót vált vele, aztán bekiált a zsúfolt buszba: „A kocsi nem indul, félreáll. Elnézést kérünk. Tessék átszállít! a következőre”; öt még mindig zokogva találja, — Ne bőgj, mert meghallja az anyád. És még azt találja mondani, hogy Itt kínozzák a lányát. No, gyere ide mellém, kis kartársam, és beszélj értelmesen!... Hamarosan folytatódik a buszok normális körforgása. Belép a félreállt kocsi vezetője, — Mi az, fájront? — Szó sincs róla! — nyomja meg a szavakat Laci bácsi. — Felteezitek a 2-est. Azon a távoli vonalon nagyobb szükség van rátok ...! Tudósítás az irodalmi Nobel-díj átadásáról Solohov beszéde Stockhol m: A svéd fővárosban évről- évre a társadalmi élet legnagyobb eseményének számít a Nobel-díjak átnyújtásakor rendezendő ünnepség. Fénye és pompája csak az angol koronázási ceremóniához hasonlítható. Mintegy hétezer frakkba és estélyi ruhába öltözött magasrangú vendég volt jelen Stockholm legnagyobb hangversenytermében Gusztáv Adolf svéd király estjén, amelyet a Szovjetunió és tizenegy más ország televíziója is közvetített. Az illusztris vendégek ékszereinek és drága prémbundáinak értékét a svéd biztosító társaságok többmillió dollárra becsülték. Az est fénypontjában azonban nem a főrendek álltak, hanem Mihail Solohov, az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, az első szocialista realista író, aki valaha is átvette ezt a díjat a svéd uralkodó kezéből. A több mint 50 éves, deres hajú kozák, aki — mint az AP megjegyzi — meggyőződését kommunista és a Szovjetunió Legfelső Tanácsának is tagja, a díj átvételekor nem hajolt meg a király előtt, hanem egyenesen az uralkodó szemébe nézett. A Csendes Don írója feltette vékonykeretes szemüvegét és mintegy nyolcperces beszédben ismertette irodalmi hitvallását Kimondotta, hogy napjainkban sok szó esil íz úgynevezett irodalmi avang^,rdizmusról. és ezen rendszerint a legfrissebb formai próbálgatásokat értik. Véleményem SZ€TÍVt igazi avangard, — igazi élcsapat — -sok azokból az írókból válik, akik műveikben új tartalmat fejeznek ki. azt a tartalmat, amely századunk életének fő vonásai; határozza meg. A realizmus a maga egészé ben és ezen belül a realista regény a múlt nony íróinak alkotói tapasztalataira támaszkodik A kiváló író ezután hangoztatta, hon a neki odaítélt díj közvetett formában a regénynek, mint műfajnak a megbecsülését jelenti. Hozzáfűzte, azok közé az írók közé tartozik, akik a. legnagyobb tisztességnek; tartják, hogy tollúkkal a dolgozó népet szolr ffálják. \ t \ 1
