Dunántúli Napló, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-14 / 269. szám
lakács 1st cán: Fuldoklók Torkos Ildikó rajza dúltam a képzőművészetekért. Beiratkoztam a pesti bölcsészkaron magyar— művészettörténet szakra, levelezőre Két hónapja végeztem. Hát ez van. Igen, hát éz van. És van ez a pompás ízléssel berendezett lakás, vannak a könyvek ezrei, a kitűnő képek, a legjobb iparművészek tárgyai a polcokon, az asztalon, van egy ide nem illő asszony, és van egy mindebből jóformán semmit nem érzékelő, kitűnő műszaki értelmiségi férj, aki szemmellát- hatólag csodálja ezt az asszonyt, de érteni nem érti, s nem is valószínű, hogy akarja érteni. — Mondja, miért csinálta mindezt7 És mire használja? — Nem akartam itt megfulladni. Megteremtettem valamit, ami több, mint amennyire az én foglalkozásomban általában eljutnak az emberek. Elégedetlen voltam, elégedetlen a környezetemmel. magammal, és akartam valamit. Elértem. Az ember addig ember, amíg tud akarni valamit, amíg hajtja valami. Nem adom meg magamat a vidéknek, a körülményeimnek. Ide zárok egy darab Európát. (Kinyit egy hosszú, alacsony szekrényt. Több száz hanglemez. Scarlattitól Schönberg ig. Vajon ezt szánja válasznak a „mire használja”-re?) Ez nem az elposványosodás elleni szép és tiszteletre méltó küzdelem már, ez több és szomorúbb: ez tüntetés, ez mánia enyhén rögeszmés tulkom pen- zálás. Azzá vált, mert öncélú Mert mái nincsen célja és nincsen közege. Elérte önmagát, de mit tud vele kezdeni? * kollégá’ becsülik mert ió tanár. De c nem tud senki* igazán becsülni mer' a megszerzett 'udása. inteilisenciája jómódja egy kicsit feledteti vele hogy az is értékes ember lehet, akinek mncr meg mindez. A Húsz óra kis doktorár;.' gondolok akj bárt rendez be a pincében, Edith Piaf-képpel és lemezekkel hogy így kárpótolja magát a nyomasztó, falusi rutinmunka- felőrlő fáradságáért. — Nem magáról mintázta Sánta Fe renc azt a kis doktort? Rámnéz, aztán a férjére. Nem vála szol. Besüt az ablakon a nap, egy fénynyaláb a Sfcira-sorozat gerincén simít végig. Kiragyog egy aranybetűs név: Giotto. A férj megszólal, kissé rekedten a hosszú hallgatástól: — Milyen kocsival jöttetek? Volga, aha, aha. Hát kérlek, az a kocsi... — és mint az oxigént lélegző fuldokló, felélénkül, beszél. Ez végre az ő témája. Megsajnálom. Az embernek társ kell, akivel beszélhet arról, ami őt érdekli. Társ? Legalább hallgatóság. S neki van-e akár egyik, akár másik? Az asszony belelapoz a Chagall-al- bumba. Most ö került kívül a mágneses téren. „— Süketek párbeszéde, amit mi folytatunk" — ezt mondja egy helyen Becket Tamás Henrik királynak Anouilh darabjában. Süketek párbeszéde... Beleszólhat ebbe egy idegen7 „— Nem akarok megfulladni” *— mondta a barna, Jeanne d’Arc-frizurás. áttetszőén kék szemű asszony. • Két órával ezelőtt még arra gondoltam, a falu, a környezete, a körülményei, az egyhangúság fojtogatja Most, ha behunyom a szememet, a saját ápolt, szépkörmű, finom kezét látom a saját karcsú nyaka körül. Manuel Vidal: ('paraszti ballada. Két melled fényében kitűnő a kiszolgálás: egy pohár tiszta víz és a mélytányérban bab közt hús rotyog. Odakint esik, idebent pedig az eső hangja szól szobánkban 'élhomá'y és jó d~! ány füstje leng. 8 a györvrídséz Híd napunk gyöngédsége. Kisüí a nap, puhán ragyogja be a sarun römkct. a "átmák húsos ágát a malac kiszökött, rn-'zyek és befogom, és felszedem a *njést is a fűből. így finom élni. Viogy enyém n föld, a tartozást is kifizettem a boltban, az asszony kávét szűr most. utána meg fürdik, s jó tisztán befekszik az ágyba. András László fordítása Manuel Vida! liatal kubai költő. Havannában született i929-bc Festészettel Is foglalkozik, verset 18 éves kora óta ír. A kubai Ku turális Igazgatóság bsztöndfjával hosszabb időt töltött külföldé, különböző országokban. Ténagy Sándor cSzíore tett tenyér Az Ember végül szívre tett tenyér, ha görcsös átka egyszer fellazul. Hibátlanul ha élni megtanul: az Ember végül önmagáig ér. Qléqij sor. Milyen kevés idő is adatott, dolgomat sorra rendbe rakni; a lehetőség napról-napra fogy s egyre többről kell számot adni. Szepesi Attila: &slk Esik, esik. Az ablakon túl veri az ágakat bolondul. Zubog a pikkelyes tetőre, az elkékülő utcakőre, kerítésekre, cégtáblákra, cserépben fonnyadó virágra. Fák gömbjét szinte emeli, viharos-zöldre keveri. Esik, zuhogt Csak ülsz, magadban, töprengve, szobor-mozdulatlan, akárha más dimenzió ölelne. Most künn volna jó: arcunk az eső összemosná, kedvünk változna viharossá, s fütyülnék, míg mások lesik, ablakok mélyén: esik, esik. *— Igen, én vagyok az úttörő csapat vezetője — mondta a barna, Jeanne d’Arc-frizurás, áttetszőén kék szemű fiatal nő és beinvitált. A szobában földbe gyökerezett a lábam. Egy hatalmas fal a mennyezetig tele könyvvel — a zömök, méregdrága művészettörténeti kiadvány, Skira- és Harrap-sorozatok, albumok —, a másik falon Barcsay-kép, Borsos-rajzok és három Kondor Béla-monotípia. — Üljön le, mielőtt hanyattesik a meglepetéstől — mondta kedves-gúnyo- san a háziasszony'. — Ugye nem várta ezt? — kérdezte, és otthagyott, hogy gyümölcsöt hozzon. Nem vártam ezt, és nem is értettem, hová csöppentem. Egy eldugott fészek jelentéktelen iskolájában tanító pedagógus-nő otthona ez, vagy illusztráció a l.akásművészet egyik oldaláról'• Megérkezett a tanárnő férje. Tagbaszakadt. darabos mozgású férfi. Olajos volt a keze; le kellett szednie a kocsiján a karburátort, valami dugulás keletkezett. Visszajött az asszonyka, s egy Gorka Géza-tálon elénk tette a körtét... * A könyvespolcon vissza-visszatért a szemem egy vastag, nagyméretű albumra Az asszonyka észrevette. — Óh, Chagall! — mondta és felnyúlt a polc- rara a Chagall-képek színes albumáért. — Párizsból hoztuk tavaly. Meg még vagy húsz kötetet. Én azért mentem turista-útra Párizsba, hogy mindent megnézzek, amit itt nem láthatok, és hogy megvehessem azt. amihez itt nem tudok hozzájutni. — Minek ezek magának itt? — Kelj a szakmámhoz. Művészettörténész vagyok. ! Élvezte a hatást, s nyomban keresztkérdésekkel kezdett faggatni az avant- garde-ból. S míg válaszolgattam, egyre azon törtem a fejemet, minek e z ennek az asszonynak itt, és hogyan került ide, ha művészettörténész. A férje csak hallgatott, ült, fáradt lehetet*, egész nap az olajkutak körül autózott. — Ne fúrja tovább az oldalát, meg- ' mondom, amit kérdezni akar. Földrajztörténelmet végeztem a tanárképzőn, idejöttem, két év múlva férjhez mentem, aztán nem tudtam mit kezdeni az időmmel és magammal, meg azzal, hogy szépen kerestünk. Mindig bolonGeorgi Krumov: lág, és... most is szerelmes, lám, ugyanaz a csend veszi körül, ugyanaz a kékség, az egymásba fonódó ágak, egymásba szövődő színek, összefonódó... Nem, most csak a karjuk nem fonódik össze... Akkor, először, összefonódtak, de most már nem. Aligha ő a hibás ebben. Hacsak nem mind a ketten hibásak, akik most itt, egymás mellett hevernek, a lány is, meg a fiú is. Hibásak, mert nagyon szerették egymást, most pedig úgy érzik, hogy a szerelem olyasvalami, ami véget i ért. S ha véget ért, az ember, vagy hazudik, vagy valami mással helyettesíti. A lány úgy érzi, hogy a fiú ha- zudja a szerelmet, ő pedig valami mással helyettesíti. A lány úgy érzi, hogy a fiú ha- zudja a szerelmet, ő pedig valami mással helyettesíti. De hogy mivel — nem tudja. És senki sem tudja, s nem is fogja megtudni soha. De — az égbolt. A másik, a hajdani égbolt után a fiú katonának ment, a lány pedig nem tudta megvárni, hogy visszatérjen, mert mással ment el az eget nézni. S mint-x ha ez az égbolt a végzete lett volna. Mialatt a másikkal nézte, az is valamit kívánt s a lány megadta, valószínűleg mert hozzászokott az elsővel, s most hiányzott neki. Az ember hamar megszokja, hogy a dolgokat helyettesítse. De vajon sikerül-e? Érdekes, vajon sikerül-e? Miért ne? Talán sikerült is volna, ha a dolgok titokban maradnak. De vajon van-e titok ezen a széles nagyvilágon? — Mi van veled? — kérdezi megint a fiú. aki most mellette ült, s nézte, amint az égre függesztett szemmel, hanyatt fekszik, s amint sápadt és furcsán beesett arcát hirtelen, egy pillanatra, pír önti el. — Miért? — Egyszerre elpirultál. *— Gondoltam valamire. — Mire keli most* gondolnod? Ostobaság, ha gondolkodunk. — Hát akkor mi az okosság? — Okos dolog, ha gondolkodás nélkül élünk. — Gondolkodás nélkül? — Igen. — Mint a barom — mondta a lány. — Pontosan úgy, mint az állat! A fiatalember nem válaszolt, a lány pedig arcára tapasztotta a tenyerét és szemét behunyta. Arca úgy lángolt, mint akkor, amikor az a másik, a katona, megütötte. Amikor megértette, hogy ezek a kezek többé nem fogják cirógatni ... De igaz, egyébként — mért is gondolkodjak ezen? Ez a buta hangulat egy pillanat alatt rontott rá. amikor .eszébe jutott, hogy valamikor az égboltot okolta a gyengeségéért. Helyesebben a következő pillanatban, amikor belátta, hogy aztán évekkel később, az égbolt helyett egy szoba mennyezetét nézte, amikor odaadta magát. De most — mennyezet helyett az égboltot nézi. Pokolba azzal az égbolttal! — Mért gondolod, hogy valami baj van7 — kelt fel a lány s habár egészen eler- nyedtnek érezte magát, elmosolyodott. — Egész egyszerűen szép ez a világ — veled. Kinyújtotta karját és megsimogatta a fiú haját. Úgy rémlett ‘neki, ugyanezzel a mozdulattal el is lökhetné magától. Úgy, ahogy a fiú később őt ellökte magától. A lány még nem taszította el magától a fiút. Pedig szerette volna. S ettől az akarástól és nem akarástól a fáradtság egy kellemetlen keveréke támadt, unalom s kis híján gyötrelem. A fiatalember megfogta a kezét. Lehanyatlott a takaróra s a lányt magához vonta. Nem szándékosan vonta magához, hanem csak azért, hogy el ne engedje, amikor ledől. S a lány is mellé feküdt, mintha azt kérdezte volna,* vajon nem magyarázta-e félre a fiú mozdulatát. Aztán körülnéztek — az erdő néma volt és elhagyatott. Az égbolt bekukucskált az ágak komit, de csak ég volt. A lány maga kapcsolta ki a szoknyáját, mert a fiú már nem kívánta ezt megtenni. Amikor elfáradtak, a lány így szólt: — Éhes vagy? A fiú azt felelte: — Éhes vagyok. A lány felült, kirázta a szandálját, amely • tele lett kaviccsal és apró fűszálakkal, rend behozta magát s a fiúra pillantott: — Nem akarsz megmosakodni? — Nem — felelte a fiú és hasra fordult — Menjek az ennivalóért? — Menj. — Miért nem mégy te? — Moccanni sincs kedvem. — Nekem sincs. A fiú nem válaszolt A lány elfordította' tekintetét izmos, ernyedten pihenő testéről, gesztenyeszín hajáról, melyben itt-ott egy-egy ősz hajszál csillogott, arcáról, amely kissé fintorba torzult, mivel képét az öklére támasztotta és szürkés, száraz ajkai kinyíltak. — Úgy látszik, nyolc leváva] emelik a fizetésem — mondta a fiú. A lány megfordult, s úgy ahogy volt, alul szétkapcsolt szoknyával, mezítláb, kócos hajjal, s a kék szövet alól izzadtan kivillanó lábbal elindult a patakhoz, hogy a termoszt és az élelmiszeres dobozt, amelyet ikét szikla közé tettek, elhozza. A pataknál megállt, s lehúzta a szoknyát. A víz fölé hajolt, s eltakarta a visszatükröződő égboltot. Megnézte m^gát. A kerek, rozsdazöld kövek közül előbukkant az arca. Az ezüstös, szinte fagyos vízfelületről kirajzolódott halvány arca, két nagy, sötét szarkalábba] körülvett szeme. Még lejjebb hajolt. Haja a vizet érintette, s erre felocsúdott. Arcvonásai megrándultak, szinte csúfondárosan széttárulkoztak, aztán megint elnyugodtak, kisimultak. Csak arca apró, piciny ráncai nem simultak el. „Férjhez kell mennem már valakihez” — mondotta és kiegyenesedett. „Ideje”. Csuka Zoltán fordítása Georgi Krumov a legifjabb bolgár Irónemzedék egyik legtehetségesebb tagja. A ma harmincegy éves lró-költö első verseskötete 1957-ben jelent meg Vércseppek címmel. Prózai munkásságát egy esztendővel később Az erdész című regénye vezette be, amelyet azóta négy újabb regény követett. Krumov tökéletesen beszél magyarul, Így 6 a magyar irodalom egyik leglelkesebb pártfogója és fordítója hazájába». KÉK ÉG Az alacsony faágak közül átsejlik az ég. Tiszta, kék égbolt, amilyennek a költők leírják s ahogyan a festőművészek festik. Az ég. Köröskörül hallgat az erdő. Hallgat és figy.il. — Mi van veled? — kérdi a fiú a lányt. — Miért? — Miért hallgattál el? — Semmiért. Nézem az eget. A fiú felkel és leül. — Hát nézd — mondja. — Ha örömet szerez, nézd. S a lány nézi. Úgy érzi, mintha rég nem látta volna. Hogy ez nem ez a másik égholt, amely nem vonzotta a tekintetét. S nem ébreszt benne érzelmeket. Semmiféle érzést. Nem az az égbolt, amelyet csak akkor látott, ha felnézett a negyedik emeletre, ahol a fiú lakott. Vagy ha felzörög azoknak az unalmas, vászontragacsoknak egyike, amelyek filmreklámokat cipelnek. Nem, ez az égbolt szenvedésre készteti. Az a másik közömbös volt számára, sőt nem is hívta égnek, de másként sem hívta, egyszerűen észre sem vette. De ez az égbolt. .. Egyébként nem ez az ok. Az ok ő maga, mint mindenki, akinek nem teszünk szemrehánysát. Hét évvel ezelőtt, a gimnázium utolsó osztályában felpillantott az égre s belátta; szerelmes abba a fiúba aki először elvitte, hogy az eget K’=sa Aki elvitte őt sétálni, a városon kívül, fe: p hegyekbe. S ő hagyta, hogy azt te- p* sí ve^e a fiú. amit akar. mint ahogy a kislányok átengedik magukat, amikor szépnek látják a világot, s ez megzavarja őket. S ugyanakkor megzavarja őket a félelem hogy ha nem engednek, elveszíthetik a fiút Vr’*- egyszerűen — mert szerelmesek. A’-kor az égbolt ugyanilyen volt, mint 189’*. De most m>snsk látja az eget. mert az érzései mások — most szenved. S ma-' pában azt kérdezi: vaion mért nem olyan varázslatos az égbolt immár, mint akkor, először volt? Hiszen most is oly szép a vi
