Dunántúli Napló, 1965. július (22. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-04 / 156. szám
Ihiery Árpád: eg y KÖZÖMBÖS ESTE (Részlet) A felesége az ajtónál támaszkodott, csontos, madárszerű asszony, olcsó, fekete ruhában, összekulcsolta a kezét, robot- , szerű volt, jellegtelen külsejű, mintha egesz életében ugyanazokat a mozdulatokat ismételte volna, A Sziklafejű egy öreg, háromlábú széken ült, a lába átfázott az autóházban, odanyomta a. langyos sparheldhez, legalább rá lehetne gyújtani egy cigarettára, gondolta tehetetlenül, egy cigarettától egész könnyen megnyugszik az ember, de már nem emlékezett pontosan, hogy mikor cigarettázott utoljára. Hallgattak, magukba mélyedve, mintha megbántották volna egymást, a Sziklafejű behúzódott egy sarokba a nagy barna árnyékok közé, benyúlt a zsebébe, mintha ki akarta volna venni az újságot, de csak megtapogatta, azután a könnyed, fémszámyú madarakra gondolt, amik merev, kiterjesztett szárnyakkal szoktak a hegyek között repülni. — Meggyújtánád a lámpát? — kérdezte az asszony. A Sziklafejű nem mozdult, mintha meghalt volna, minden örvényszerűen egymásra zuhant benne, szinte kibírhatatlan volt. az orvos azt mondta: legyen óvatos, minden operáció veszélyes. Valami biztos pontra szeretett volna gondolni, de elmozdultak helyükről a sziklás, vörös hegyek, a levegőbe emelkedtek a száraz bokrok, az országutak nehéz kőkeresztjed, a vályogistállók, meg minden, bizonytalanul. Az asszony hozzáférhetetlennek látszott, alázatában tulajdonképpen egy különös, belső tisztaság fölénye jutott kifejezésre, mintha nem sokkal előbb gyónta volna meg a bűneit. Váratlanul érkezett meg a Sziklafejű. fi ez teljesen megzavarta, mert szeretett volna érte menni a kórházba, hálából, mert egyedül úgy érezte magát, mintha meghalt volna, s ez elviselhetetlenül bizonytalan állapot volt, napok óta készült, várta az értesítés, kért egy szekeret kölcsön, lovakat is, kimosta a takarót, azután a Sziklafejű váratlanul bedugta a fejét a konyhaajtón, köszönt és leült a háromlábú székre. — Mi lesz velünk? — kérdezte az asszony később. — Mi lenne? — Mit mondott az orvos? — Mit mondott volna? — Papírt se adtak? — Adtak. — Megnézhetem? — Minek? Az asszony törékeny vonalú arca kissé megrándult, de alig lehetett észrevenni. Nem válaszolt. Az utóbbi időben, amióta egyedül volt, megszokta, hogy az emlékei között kutasson, egyre több és újabb mozzanat bukkant föl az életéből, szerette volna látni a Sziklafejű arcát, de teljesen sötét volt, mintha egyedül lettek volna az egész világon, legalább valami eszébe jutna, gondolta fáradtan, azután eszébe jutott a háború utolsó napja, a Sziklafejű azon a napon éppen ötven éves volt, a fehér üvegből kiitta a bort, felállt, magas volt, mint egy szálfa, vastag tenyere közé fogta az asszony fejét és megcsókolta, az asszony szomorú volt, életében elő:zör nem csókolta vissza a Sziklafejűt, megborzongtak, és azt hitték: a másik nem borzongott meg. A Sziklafejű gyanakodva a levegőbe szimatolt, de nyoma se volt az éterszagnak, felállt, kinyújtózott, az ujja hegyével megérintette a mennyezetet, ez a mozdulat megnyugtatta, az autóbuszban az ablaknál ült, egész úton arra gondolt, hogy tulajdonképpen egy olyan autóbuszra kellett volna neki felülni, amelyik túlmegy a vörösszínű hegyvonulaton, át a kékszínű meg a szürke hegyvonulatoko(n, az ország határán is átmegy, esetleg egyenesen Amerikába, milyen lehet egy országhatár, tűnődött útközben, mögötte van a világ, még sohase látott országhatárt, elképzelni se tudta, biztos ott is vannak kövek, gondolta, esetleg egy átlátszó, ezüstöt folyó, vagy a sziklák, a sziklák életében ezer év semmit sem jelent, a sziklákat nem szokták megoperálni, esetleg csak szétrobbantani, és ez egészen más. A németekké: elmehetett volna, egy őrmester óceánjárókról. klasszikus vonalú épületekről, meg sok pénzről beszélt, azt mondta: a háborút nem lehet elveszíteni, a németek szeretnek éní'kezni, de a Sziklafejű félt a háborútól t- otthon maradt, azután az autóbusz felkapaszkodott egy szerpentinen, s a völgyben felbukkant a Sziklafejű faluja. Megállt a falinaptár előtt, sokáig nézte a hétköznapokat, meg a piros ünnepeket, mint ha egy jelentősebb dátumot keresett volna, amikor el lehetne valamit kezdeni, azután az ujjával a levegőbe nyúlit, mint egy gyerek. — Egy hónap múlva tavasz lesz — mondta. Az asszony a tűzhelynél áesorgott, szórakozottan bámulta a fazékban karikázó vízgyűrűket. — Még szereted a tavaszt? — Te nem? Az asszony megrántotta a vállát, sokáig nem válaszolt. — Mindegy nekem — mondta kérőbb. A Sziklafejű leült az asztalhoz, a korsóból vizet töltött, ivott, pedig nem volt szomjas, állandóan az apróhirdetésre gondolt: lehetséges, hogy azért nem halt meg a műtét alatt, mert ezt az emeletes házat még fel kell neki építeni. Fellobbanásszerűen kerítették hatalmukba az érzések, mint az alattomos kis tüzek egy nagy, kiszáradt erdőt, az addig ismeretlen mozzanatok egymásután bukkantak föl az életéből, amik azelőtt sohase jutottak az eszébe, amiket átélt, s utána teljesen elmerültek, most jelentőséget kaptak, s az egész olyan volt, mintha az életében mindenre jutott volna ideje, csak éppen egy emeletes ház építésére nem. Tulajdonképpen mindig emeletes házat akart építeni, gondolta és türelmetlenül, az is lehetséges, hogy már így született, csak sokáig nem tudta, hogy mit kezdjen a benne lévő nehéz és különös erőkkel. Egy kövér vízc'eppel játszadozott, azután rányomta az ujját, s elma- szatolta a térítőn. H ol vannak a szerszámaim? — kérdezte. Az asszony megfordult, hosszú ideig maga elé bámult, azután a Sziklafejűre. nem szólt, később a rostélyról lekotorta a hamut, gallyat tört, begyújtáshoz készült, gyámoltalannak érezte magát, de az életében ezek a gyámoltalanságok voltak a legszebb pillanatok, s biztosan tudta, hogy minden ott fog majd folytatódni, ahol a mentőautó megérkezése félbeszakította. — Itt volt egy ember — mondta. — Milyen ember? — Egy sovány. Kerékpáron jött, azt mondta, ismer téged. Istállót akar építtetni. Majd HAZAK KAMPIS MARGIT eljön megint A Sziklafejű hallgatott. Az asszony meggyújtott egy szál gyufát, a vékony sárga lángot a rőzse alá tartotta. — Mondtam neki, nem biztos, hogy elvállalod. mert lehet, hogy elmész a magasépítőkhöz. Mindenki odamegy — mondta, és a kis könnyű lángokat nézte. A Sziklafejű közömbösen az asszonyra nézett, mintha egy egészen távoli rokona lett volna, könyörtelennek látszott, az arcára faragták a vonalakat, azután eszébe jutott az egyik legnehezebb perc az életéből: egy öreg, tapasztalt orvos széttárta a kezét és azt mondta: bizonyos sejtek hiányoznak, a Sziklafejű nem értette, hogy milyen sejtekről van szó, csak azt, hogy nem lehet gyerekük. — Nagy munkát vállalok — mondta később. Az asszony nem fogta fel a szavak jelentőségét, nem vette komolyan, amit a Sziklafejű mondott, az első házra gondolt, amit együtt építettek, egy szádás háza volt, a szó- dás minden délelőtt kiment a házhoz, körüljárta a falakat, mindent megtapogatott, mintha az egészet nem akarta volna elhinni, az asszony az állvány alatt állt, a téglát adogatta, egyszer a malter az arcára fröccsent, ott volt a szódás is, a Sziklafejű ekkor lehajolt, és egy ügyetlen mozdulattal letörölte az asszony arcát. A Sziklafejű öt héttel ezelőtt élet és halál között volt, a mentőautó vitte el- A két mozzanat között valami történhetett, amire elfelejtett felfigyelni, gondolta nyugtalanul az asszony, valami elszürkült, vagy lehet, hogy teljesen el is veszett. Meg kellene mutatni neki az újságot, gondolta a Sziklafejű. de ez a -gyengeség csak egyetlen pillanatig tartott. Az asszony lenyomta a szóbaajtó kilincsét. — Megcsinálom az ágyat. Amíg nem voltál itthon, megszoktam a korai lefekvést. A Sziklafejű mozdulatlanul feküdt az ágyban, mint egy ledöntött fa. Az asszony a miatyánk után megszólalt.. — Tényleg nagy munka? — Tényleg. Azután nagy sötétség ereszkedett a szobára, a Sziklafejű teljesen magára maradt, türelmesen várta a reggelt. Az asszony egyenletesen szuszogott, legalább egy óra eltelj a kis szu"zogásókkal, a Sziklafejű egyelőre nem tudott mire gondolni, azután feltámadt a szél, és a hideg, nyirkos szobában megmozdult a birsalmaszag. üreg ház, könnyen bejön a szél, gondolta a Sziklafejű csüggedten, kimerült volt, de nem tudott elaludni, időnként felbukkant előtte egy nevetségesen vastag vonal, ami az eget elválasztotta a földtől, azután egy másik Vonal, talán ezernél is több vonal, a betonépületek nyílegyenes homlokvonalai, azután egy név a bérjegyzéken. nem is volt a barátja, csak szerettek együtt inni, azután egy arc. az arcból egy vonal, azután egy jellegtelen mozdulat; az egész olyan volt, mintha félt volna az életére gondolni. Egy részegség, legalább négy litert megittak fejenként, egv salakos udvar végében áesorgott, a salak fölött erős klozetszag terjengett, a tanvari lány sokáig vinnyogott a keze alatt, a fehér blúz átizzadt a mellén, azután valaki a háta mögé lépett lezuhantak, amikor eszméletéhez tért, a válla véres volt, s egy darab hiányzott a kabátjából. Azután egész nap esett az eső, egész nap egv golyószórót cinéit a vállán, egy ember bizonytalanul állt az agyagpart szélén, az agyag szürekségében megrázkódtak és ellustultak a fények, a vérnek is szürke színe volt, csak nem akarták elhinni, s összevissza hazuöoztak, az a bizonyos ember időnként megfordult a tengelye körül, lehet, hogv nem is ember, gondolta megnyugodva, azután valaki megszólalt mögötte: nem látod, hogy felakasztották? ■ Az asszony egyenletesen szuszogott. Az elégedett emberek tudnak ilyen nyugodtan aludni. Tényleg nagy munka? A világ legnagyobb munkája. A Sziklafejű az apróhirdetést a párnája alatt őrizte, a párna nyirkos volt a test melegétől. Azután megjelent egy malteros kéz, mintha fenyegetőzött volna, egy csontos, kötekedő kéz volt, de az is lehet. hogy integetett valahonnan, mintha a barátja lett volna. Feltűnően kevés barátja volt, mintha személy szerint haragudott volna az emberekre, eddig ez nem Is tűnt fel neki, most kissé különösnek látszott. Azután megjelentek a kőművesek, gyanakvók voltak s durvák, lenézték a művezetőket és az autókat, gorombán leordítoztak az állványokról, mintha egy idegesítő érzéstől akartak volna megszabadulni, és fehér por lebegett körülöttük. A Sziklafejű szerette volna tudni, hogy közülük ki építette fel az emeletes házat, léhet, hogy senki, de lehetséges, hogy titokban mégis felépítették, gondolta idegesen. A tenyerével megtörölte az arcát, az arca izzadt volt. Az ablak alatt egy szekér nyi- korgott. Legalább tíz mázca van rajta, gondolta. Legalább ezer szekér van a világon, gondolta. Lehet, hogy ennél sokkal több. Volt egyszer egy szekér, lassú, óvatos ívben kanyarodott ki egy klinika udvaráról, az udvar Talpra szökkenni virradatra és elfáradni alkonyaira Dolgozni, égni, mindig adni, a végső percig nem lohadni. Építeni, szép, tiszta hittel, együtt nőni az épülettel. Megcélozni a legszebb álmot, komolyan venni a világot. Teljes erőből, mindkét vállal birkózni minden akadállyal. Mindig szeretni és remélni így érdemes a földön élni. elhanyagolt volt és hideg. Eshetne az eső, nyögött a fuvaros, s mintha egy elégedetlen moraj futott volna végig a házak között A Sziklafejű dermedten állt az anyja mellett, a boncház mögött, az éjjeliőr később leoltotta az udvari villanyokat, gyakorlot'-nak látszott, mintha nem az első eset lett vote a, más ezt nem csinálná meg két liter pálinkáért, mondta, azután a fuvaros kiment a kapuhoz, körülnézett, éjszaka volt. azu*án Intett, hogy minden rendben van. Jöiiön valaki velem, aki felismeri, mondta az éjjeliőr, a Sziklafejű anyja megborzongott, és a kendőjével eltakarta az arcát. Majd én. mondta a fuvaros, és feltartotta a kezét, azután kinyílt a fekete vasajtó, s kicsapott a forma- linszag. A Sziklafejű apját egy furcsa, idegen betegség ölte meg. a faluban mindenfélét összesuttogtak az apjáról meg a betegségéről, valaki azt mondta: hazugság az egész, mert vérbajos volt. A halált megte’e- fonálták a plébániára, másnap a Sziklafeifl anyja megjelent a klinikán, hogy hazavttzá a halottat, s otthon tisztesség szerint eltemette ti, de a klinikán azt mondták: ez nem olyan egyszerű, szigorúan be kell tartani pz egészségügyi előírásokat: a bádogkoporsó ennyi, a hullaszállító kocsi ennyi, a személyzet ennyi, ez meg ez meg ez: összesen ennvú A Sziklafejű anyjának nem volt pénze egy egész délelőtt a templomban ült, mert tudta, hogy a halottat el kell majd lopni, nem tehet mást. Megfogadta a fuvarost, a fuvarost nem érdekelték a részletek, jól ismerte az éjjeliőrt, s tudta, hogy pálinkával ki lehet fizetni. Az ügyész azt kérdezte a tárgyaláson: miért tették? A Sziklafeiű anyja azt mondta: fel akarták boncolni. Az ügyész meghökkent, és azt kérdezte: nem gorvtol- tak arra, hogy egy halottat csak úgy. de erre a kérdésre senki se válaszolt. L egalább negyven év telt el azóta azután megjelent előtte az apja. a ete fehér volt és ráncos, mintha eg' kemencében kiszárították volna: így látta utoljára. Az apja barátai azt rn^rd- ták a konyhában, hogy százhúsz kilót a f? je fölé tudott emelni, ebben a helyzetben ez kínosan nevetségesnek hangzott, az apja közben a szobában feküdt egy deszkaágyon, hosszasan, áthatóan figyelte maga körül az embereket és a tárgyakat, végül a tanító döntötte el az apja sorsát, kórházba kell vinni, mondta. A Sziklafejű nem szeretett az apjára gondolni, mert először mindig ez a különös, viaszszerű helyzet jutott az eszébe, s ilyenkor az apjával szemben érzett tiszta és szemérmes érzések hanyagul szétzilálódtak, megzavarták ezek az érzések, s tudta, hogy egészen más ember lett belőle, mint amilyent az apja szeretett volna. A Sziklafejű egy ideig forgolódott, szeretett volna megszabadulni az apja emlékétől, úgy érezte, mintha behozhatatlanul elmulasztott volna valamit, s így kínosan rövidnek látszott az az idő, ami még előtte volt, azután elaludt, de az álma nyugtalan volt, mint a nagy események előtt álló embereké, és egész átezaka semmi sem tudott pontosan kirajzolni előtte amire reggel esetleg visszaem« éhezhetett volna. Papp László: c7#y/ kellene.
