Dunántúli Napló, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-27 / 150. szám
SZILVASl L4IOS: A FELA RCU EMBER A férfi, aki szemben ült velem a vasúti #\ kucsi fülkéjében, kellemetlen volt. * » Bőrét arcának jobb felén, homloka tetejéiől a nyakáig, s gondolom, azon (úi is, ahol már az ing takarta — forradások torzították el. Mintha leforrázták volna, s a forrázás okozta sebeken a többszöri plasztikai mű ét se volt képes segíteni. Nem akartam megismerkedni vele. s annak is örültem, hogy csak a legritkábban pillant rám, és eltorzult jobb arcát nem mutatja. Hogy mégis megismerkedtünk, annak a kalauz volt az oka. Kérte a jegyeket, s megkérdez'e, hová utazom. Megmondtam a talu nevét, ahová tartottam — a község bányászairól akartam riportot írni — s ekkor észrevettem, hogy a falunév hallatára útitársam is felfigyel. — Jobban tette volna — szólalt meg rekedtes hangon — ha a gyorssal utazik ... Valahogy így elegyedtünk beszédbe. Megtudtam tőle,, hogy ugyanabba a faluba tart, ahová én megyek. Ott is lakik, ö az igazgató az általános iskolában ... * A faluban — amikor az emberekkel beszélget em — egyszer önkéntelenül szóvá tettem. hogy együtt utaztam a vonaton az iskolájuk igazgatójával. S akkor hallottam a történetet. . . A dolog úgy kezdődött, hogy a falu öreg iskolája 1941-ben ríiár nagyon rozoga állapotban volt. Űj iskola kellett volna, de nem volt rá pénz. A falu emberei akarták az új iskolát, s amikor látták, hogy senki más nem segíthet szükségükön, csak ők maguk, az elöljáróság úgy cselekedett, ahogy cse- lekedbe ett. Ami kevés pénzt az adóból félre tudtak rakni az iskolaépítésre, „forgatni” kezdték. A bíró értett az üzleteléshez s ha már — tőke híján — a maga javára nem űzhette, az elöljárók jóváhagyásával tette a falu javára. Aztán fát vásároltak az erdőn, felvágták, beszállították a városba. Amit nyertek rajta, kölcsönadták a kocsm árosnak, aki új vendéglőt akart építeni, s mi tagadás — jó kamatot kértek, fgy gyarapodott lassacskán az összeg. Idővel összejött az épületfa, az alapozáshoz a kő, a malterhoz a homok... De teltek az évek, s 1943-ra még mindig csak az alapozási munkálatokkal készültek el. Pedig a tanító maga is együtt dolgozott —• cipekedett, kubikolt, döngölt — a többi önkéntessel. Akarták az iskolát, s legerősebben maga a tanító akarta: nem_ saját magának — a gyerekeknek, akik egymás he- gyán-hátán szorongtak a nyirkos, vén iskola két szűk helyiségében. Az öreg iskolaházban lakott a feleségével, s az új iskola az öreg ház mellett épült. És egyre keservesebben épült, mert a faluban hónapról hónapra fogyott a férfiember. Vitték őket a frontra, katonának, s odahaza jobbára csak az öregek maradtak. 1943-ait írtak akkor. Sokan elvesztették már a türelmüket, de a tanító nem. Azt mondogatta az embereknek: húsz éve düledezik már az öreg iskola, hát ennyi idő után már igazán nem számit, hogy egy évvel korábban, vagy későbben épülnek fel a falak, s kerül tető a házra. És bár csiga- lassúsággal, mégis felnőttek a kőből, téglából rakott falak. Ekkor vitték el a frontra a falu ácsát. Ács nélkül pedig;.. Hiszen, ha pénzük lett volna! De nem volt már egy pengőjük se arra, hogy ácsot fogadjanak a városból, vagy máshonnan a környékről. Ettől fogva az emberek nem törődtek a felhúzott falakkal, amelyekben vakon ásítoz- tak az ablakok és az ajtók nyílásai. Ott járt el a falu naponta — a mezőre menet, meg a munkából jövet — a leendő iskola előtt, de mindenki csak bosszúsággal tudott ránézni a félbemaradt alkotmányra. Jött a tél és a tanító ócska deszkákkal fedte be a falak tetejét, nehogy kárt tegyen bennünk a téli fagy, az eső, a hó. S valaki ekkortájt azt mondta róla a kocsmában, hogy kezd megbolondulni. Az iskola miatt... « 1944-ben, a nyár elején elkezdődtek a bombázások és a járási főszolgabíró elrendelte, minden ház udvarán légoltalmi bunkert kell ásni, ennyi és ennyi centi mélyre es ilyen meg ilyen vastag földréteggel a tetején. Az emberek megásták a bunkerokat, de továbbra is az udvaron állva bámulták, hogy szállnak nagy kötelékekben észak felé az eziistfehér repülőgépek százai, kondenz- csíkot húzva maguk után. Később — ekkor már a Kárpátokban folytak a harcok — katonaság is került a faluba, messziről való katonák, s köztük egy, akinek civilben ács volt a mestersége. A tanító kapva-kapott ezen az alkalmon. Ma már senki se emlékszik rá, hogyan ütötték nyélbe az üzletet, annyi mindenesetre tény, hogy egyik nap az ács féltucat másik katonával nekiesett a kopasz falak mentén felhalmozott épületfának. A szekercék gerendákat faragtak a fatörzsekből, a gerendákat erős kezek emelték a magasba, s alig másfél hónap múltán kész volt a tetőszerkezet. Már hozzáfogtak ahhoz is. hogy felszereljék a léceket, amelyre majd a cserepeket rakják, de ekkor egyik napról a másikra elvezényelték a faluból a katonákat... Télre a tanító összekunyerált tucatnyi ponyvát a gazdáktól, s ezekkel takarta be a tető- szerkezetet, nehogy megrongálja a gerendákat, léceket a téli csapadék. Elkeseredett, hogy most már talán sohase készül el az épület. De aztán tovább reménykedett. Hiszen csak mihamarabb lenne vége a háborúnak! Hazajönnének a legények, a falubeli férfiak . . . Egyszerre meglódult a front s nem telt el több idő két hétnél, már a szomszéd falut verette a tüzérség. A visszavonuló fasiszták a tanító falujában akarták megvetni a lábukat. De ehhez már nem volt erejük. Három maradék páncéltörő ágyújukat egy vörös csillagos repülőgép lőtte ki, még a határbán, s ők kézi fegyverekkel szorultak be a falu házai közé. A tanító prepa kora óta nem beszélt németül, s ekkor is csak annyit értett meg a vezénylő fasiszta hadnagy ordításából. hogy valamit fel kell gyújtani. Utána látta, hogy a szürkészöld egyenruhás katonák ágakra csavart kóccsutakokat mártanak meg egy hordóban, megayújtiák a csóvát és odatartják a legközelebbi ház eresze alá. Az egyik fasiszta az. iskola felé futott, s kezében füstölve lángolt a gyújtó csóva ... , A tanító eddig a feleségével együtt, a bunkerban volt. De most... A felesége sikított, ő azonban nem törődött vele. És nem törődött ázzál sem, hogy néhány száz méterrel odébb már közelharc folyik a fasiszták és az előrenyomuló szovjet zászlóalj között, s a falu házai előtt puskagolyók és géppisztolylövedékek röpködnek ijesztő si vitással. ő csak annyit látott, hogy a fasiszta a fel sem épült iskola felé fut, odaér, s a csontvázként sárgálló tetőszerkezet sarkához tartja a csóvát. A gerenda száraz maradt a télen, s amikor elérte a láng, egyszerre végigfutott rajta a tűz, s belekapott a cserepező lécekbe is. A fasiszta már tovább rohant. Valahol az utca közepén érte egy golyó. Elejtette a csóvát és maga is rábukott. De ezt csak mások látták, a tanító nem. ö ekkor nem gondolkozott, csak az izmai dolgoztak. Felemelte a létrát, amely az öreg iskolaház padlására vezetett, és odacipelte az új épülethez. Felikapaszkodott a létra fokain s más eszköz híján, a puszta kézzel pofozta, verte a lángokat. Még feljebb lépett. S mintha a kétségbeesés megsokszorozta volna erejét, egyetlen rántással tépett három égő lécet a gerendáról, lehajitotta a földre s még magasabbra kapaszkodott. A gerenda! Ha a gerendán nem bírja eloltani a tüzet, pár perc múlva már fecskendővel is hiába ostromolják a lángokat... De mivel, mivel oltsa?! Se egy fejsze, se egy lapát idei önt! A falu utcáján már tankok robogtak, távolabb gépfegyverek kelepeitek, s néhány verejtékes szovjet katona pillanatnyi csodálkozással nézett fel az emberre, aki a magasban az égő gerendával győzködött. Aztán tovább futottak a katonák, mert nekik roha- mozrúok kellett, így szólt a parancsuk... Neki a tüzet kellett lebímia, bármi áron. Mert ha nem ... esztendőket öltek bele ebbe a fel se cserepezett iskolába! Borospohár reám villan, azt mondja sunyin, hogy: — holott nem szólt, halott-csönd van — „Igyál, míg el nem fogy! Ür-rakétánál gyorsabban száguldott el as élet.” S ekkor, egy kétségbeesett lendülettel, ráborult az égő gerendára. Átölelte, rászorította magát... Érezte, hogy a lángok belekapnak ruhájába s iszonyatos fájdalom perzselte arcát, nyakát, karját, beborította a füst, de a láng elfulladt a teste alatt Másfél óra múlva szabad volt a falu, s még aznap délután, egy viharvert teherautó robogott az eszméletlen tanítóval a legközelebbi szovjet hadikórház felé... * „Na és?!” — kiáltok rá vadul, hogy kiloccsan a bor. „Fénysebesen, s mindenen túl, hozzád, kitűzött kor, nyugvón vagy még nyugtalanul, de mindenképp elérek!” Az iskola áll. Tetején már megsötétedett az egykor piros cserép, amit a gerendákon húzódó lécekre raktak tizenöt esztendővel ezelőtt. Délben indult vissza a vonatom. Tizenegy óra után pár perccel értem az iskola elő. A tavaszi levegő utat kért magának: nyitva volt az iskola minden ablaka, s az egyik tanteremből vékony gyerekhangok énekeltek ki. L opva benéztem az ablakon. Az igazgató ott állt a katedrán és éppen feleltetett. Csali félszemével figyelte a gyerekeket, mert arcának jobb felét az ablak felé fordította, azzal a megszokott tartással, amit már a vonaton felfedeztem nála. Pedig —- ezt a falu embereitől tudom, — sem ők, sem a gyerekek, nem látják, hogy forradások torzítják el az igazgató fél arcát. Július 30—31 és augusztus 1. Pécsi Felszabadulási Táncfesztivál Július 30—31-én és augusztus 1-én Pécsett, Komlón és Mohácson, valamint Baranya nagyobb községeiben rendezik meg a Pécsi Fel- szabadulási Táncfesztivált A fesztivál ünnepélyes megnyitója július 30-án este nyolc órakor lesz a szabadtéri színpadon. Ekkor kerül műsorra a „Húsz év legszebb táncai” című előadás, amelyben 3 Mecsek Táncegyüttes, a Szatmárököritói FM- SZ táncegyüttes, a Vegyipari Szakszerveret Bartók Táncegyüttese, a Bihari Táncegyüttes, a Vasas Központi Művészegyüttes, a Debreceni Népi Együttes és a fesztiválra meghívott szovjet vendégegyüttes lép a közönség elé. Július 31-én a Pécsi Nemzeti Színházban Űj utakon címmel a Bartók, a Bihari, az Építők, a Mecsek, a Nemzetiségi, a Vasas, a Vas megyei és a zalai együttesek közreműködésével rendeznek előadást. Este 20 órakor a Szabadtéri Színpadon kerül sor a kisipari szövetkezetek tánccsoportiainak hagyományos találkozójára. Pécsváradon július 31-én esite nyolc órai kezdettel Tarka szőttes címmel adnak műsort a fesztivál résztvevői. Komlón is a szabadtéri színpadot veszik ez estére birtokukba a táncegyüttesek. Mágocson Fergeteges címmel rendeznek műsort a szabadtéri színpadon 31-én este. Mohácson is ünnepi műsort adnak a meghívott együttesek. A siklósi várban július 31én délután öt órakor a Körtánc című műsort adják elő. A fesztivál-záró díszműsort a pécsi szabadtéri színpadon rendezik meg augusztus 1-én este nyolc órakor. Az est egyik fénypontja a Franciaországból meghívott díjon-i együttes Francia táncok című műsora lesz. HUNYADI ISTVÁN: I ''VaLLf a ailág^ól Ne a szlrtfokokat zúgd amiért fogaikkal felhasítottak, Ne a szennycsatomákat, melyek bűzös üledéke fölbomlott cseppjeidben Se ne a hordalékot, mit játékos düheid lesodortak, A jajokat, »íratásokat, — bár mélyeid fölverték, sokszorozták — az elragadott fiúkért, kiket visszakértek apadt-mellű anyák, Vagy csapzott-fürtű, özvegy menyasszonyok vijjogó sírásait, árral kivetett, csonkított vőlegényekért, s ne a számonkért, csupasz tűzfalakat, vágyakat, melyek iszapba merültek, ne a halált, mely ikerpárja a létnek, törvény, de sohase’ befejezés! A változatlanból mutass valamit, az ég tükreiből, az élők mozgásaiból, feszüléseiből, ahogyan megidézik a hajnalt, a mindenkire egyformán kifényesedőt! A part fövenyén ölelkezőket tükrözd, a holdnak kitakart, villogó testű asszonyokat, kik a holnap kisdedeit kínlódva, mégis újongva szülik meg! Míg mérhetetlen vizek feloldanának, vallj a világról! HIDAS ANTAL: Stérem! * 4
