Dunántúli Napló, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
H atalmú robbanás rázta meg a házat- Az asszonyok felsíkol- tottak és magukhoz rántották a gyermeküket. Karjuk közé Slelték eszelősen. Vakolat hullott a tejükre, egy percre csend lett, vagy talán csak szívdobbanásnyi ideig tartott, aztán tompa, nagy dörrenés rázta meg őket, sötét lett és mintha a föld a lábuk alól felugrott volna. Megtelt a pince jajgatással. Neveket kiáltottak, aztán a házparancsnok rekedtes hangja hallatszott — Nem kell megijedni, nincs semmi baj. Mindenki maradjon a helyén! Gyufa sercent egy kis zseblámpa fénye kutatta végig az embereket. Ha- lottsápadtan álldogáltak, a padok feldőlve hevertek, volt, aki a földön ült csodálkozó, tágult szemmel bámult a fényre, mintha maga sem hinné el, hogy él. Bartyánné elájult az ijedtségtől, kislányát alig tudták görcsösen szorító karjai közül kiemelni. Az óvóhely vasajtaja nem. nyílott Hiába emelgették, nem mozdult. A parancsnok félrehívta Novákot és suttogott'vele. Aztán hátramentek a vészkijárathoz és bontani kezdték a falat. A pincében csend támadt. A téglák egvenkint mozdultak ki a falból és nemsokára hallották, hogy odakintről is dolgoznak. A falon egyenletes kopogtatás kereste őket. Visszakopogtattak. aztán hallgatták, ahogy lassú zör- rcnéssel hullanak a téglák a két férfi munkája nyomán. A vészátiárót vastag törmelék temette be. Már többen adogatták egymásnak hátra a kiemelt omladékot. A levegő lassan megsűrűsödött. Homlokukat kiverte a veríték. A gyerekek vizet kértek, . de a tartály, amely másik óvó- Voiíypl közös kis előtérben volt. kintszorult. Nem lehetett megközelíteni. Ilus rémületéből alig tudott magához térni. És ez a tűrhetetlen meleg, talán lángban áll felettük a világ... Nehezen telt az idő. Végre kiszabadult a vészátjáró nyílása. Egy ember arca jelent meg benne. Poros bőrére éles csíkokat szántott az izzadtság. — Élnek? Először a gyermekek és az asszonyok jöjjenek. Ilus is felállt. Elengedte kishuga, Eta kezét. Most érezte meg, hogy szinte fájdalmas-görcsösen szorították egymást egész idő alatt. Másik kezével ájult félelemmel ölelte át lüktető hasát. Amikor talpon volt, egészen köny- nyünek érezte magát. A bőre felszínét kellemes, tüzelő meleg öntötte el. Felnyögött. Megfogták. Elsőnek vitték át a nyíláson. Miután a -föld alatt három-négy házát is megkerültek, óvatosan lefektették egy tömött óvóhely idegen ágyára, ahol idegen, ijedt arcok bámultak rá. Forrónak érezte a fejét és szemgolyói mintha megmereBALÁZS ANNA: Gyermek sz&letík védték volna. Belülről kegyetlen erős görcs rángott át rajta és alig néhány perc múlva szétpattanó teste megfeszült, mintha ketté akarna válni. Asz- szonyok állták körül a heverőt, hogy a gyermekek és a sópadozó férfiak ne lássanak oda. Elviselhetetlen volt a pillanat. Mintha nem is az ő hangja jajgatva fojtottan és színtelenül. Egy idegen asszonynak az orra mellett nagy szemölcs ült, azt látta csak, míg valami síkos, meleg kis testet nem érzett és utána egy vékony hangocskát nem hallott felsírni. ’•— Kislány, — mondta egy hang és mintha mennyel zene hallatszana, a vékonyka sírás körülmuzsikálta a fülét, egyszerre már nem hallott mást. Le- hunyódtak szempillái, végtelen fáradtság borította el. M ikor magához tért, anyja ült mellette és apja borotválat- lan arcára tévedt a pillantása. Anyja kis bugyrot tartott a karján. Onnan világított felé egy lángvörös arcocska összeszorított apró öklök közül. Aztán megint apjára né" zett és látta, hogy sötét szomorúságba van burkolva az arca. Üjra lehunyta a szemét. Sóhajtott. Élnek, mind itt vannak, de tovább nem tudott gondolkozni, csak aludt, aludt. Mikor reggel felébredt erős volt és vidám. Mellére tették a kislányt és ő örömmel nézte, hogy megtejesedik a szája széle, nagyokat nyel. — Te legalább jóllakhatsz, — mondta egy pirosképű, idegen asszony és rámosolygott Ilusra. A ház majdnem egészen összedőlt, minden holmijuk benne veszett. Nincs egyebük, mint a rajtuklevő, a pincében elviselődött egyszál ruha. Az óvóhely idegen lakói adtak egy-egy falat ennivalót, nekik sem sok volt mór. És kint még egyre lőttek, robbantak a bombák súlyosan. Apja egyik reggel kimerészkedett. Este lett mire visszajött. A város szélén, rokonoknál akad számukra hely, Tíz napja éltek idegen óvóhelyen. Késő éjjel indultak, amikor a támadások véget értek. A hajnal rendszerint csendes. Még sötét volt, amikor begöngyölték a kicsit a kapott rongyokba. Etára, húgára is ráadott valaki egy nagykendőt. Így indultak az éjszakába. Ilus vitte a kicsit. Tíz napos szegényke és máris ilyen nagy útra kell indulnia, süppedős. havas úton. Egyszerre éles, erős durranással láng csapott fel a kerítés mögött, valami robbant. Ilus rémülten szaladt, mellén kicsínyjével. Most érezte csak teljes védtelenségüket Apja alig tudta megfogni, hogy riadt futásában megállítsa. Már szürkült a hajnal, amikor bebotorkáltak a kis ház pincéjébe, ahol rokonaik laktak, öten szorongtak a kis pincében, most arrább húzódtak az ágyakban, hogy helyet szorítsanak n :kik. Fehéren világított a frissen esett hó mikorra felnyitották a szemüket. A tűzhelyben pattogó fa meleg fényt vetett a falra, félhomály volt. Karcr" a kisfiú, kiosont, amikor anyja nem látta. Egy perc múlva visz- sza szaladt: — Anyu, itt vannak! — kiáltotta és már rohant is fel, nagyokat ugorva a lépcsőn, kamaszlábaival. Mind felmentek. Ilus lépett ki elsőnek. A kislány arcát le kellett takarnia, mert sírva fakadt az éles fényre, amely fogadta őketÁllást mélyítettek az ágyúknak. Dongott a fagyott föld a csapások alatt. Zömök testű orosz katonák dolgoztak ott és ránevettek a gyerekekre. Ilus zavartan állt egy percig. Vége? Aztán vad öröm csapott rá: Úristen, hát igazán vége van? Valaki azt mondta mellette: Szeretik a gyerekeket. Menjen oda, adnak ... De Ilus nem mozdult. Csúszós volt a hó, a megereszkedett felső réteg alatt még síkos jég tapadt a földhöz. Aztán apját látta meg, amint ma- gyarázgat egy katonának. Az ide-ide nézegetett, aztán intett. Ilus ment. Ott állt meg a ház előtt, ahová a katona befordult és várt. Egy öregember megállt mellette. A napfény lágyan simogatta őket. Az ereszről cse- peregni kezdett az olvadó hó. És a lábuk alatt is cuppogott néhány perc alatt. A katona visszajött és egy kenyeret nyújtott át. Aztán megemelte a kislány arcán a kendőt és figyelmesen megnézte- Elmosolyodott, Ilus vállára veregetett és máris ellépett mellőlük. S zegletes, orosz kenyér volt, kissé savanykás szagú. Alig tudta a hóna alá erőltetni, de aztán visszasietett apjához. És maga sem tudta, miért, de mikor az öreg átvette tőle a kenyeret, arra gongolt: Csak most született a kisleány, nem igaz semmi, ami mögöttük van, más élet volt az előbbi vérben, fájdalomban, — most nap süti kis testét, életre kelti... és egy egész kenyerük is van, ez az öröm nem fogható semmi máshoz.. j Pécsi festők galériája KELLE SÄNDOR ÉS BIZSE JÁNOS KÉT-KÉT MÜVÉT MUTATJUK BE OLVASÓINKNAK Kelle Sándor: Parasztíiatalok URAIM, EZ A HELYZET! (Kossuth Könyvkiadó, 1985.) „Kuba ízeit, színeit, mítoszait, társadalmi szerkezetét, történelmét, politikai életét akartam kifejezni a forradalom előtti időszakban” — nyilatkozott Lisandro Otero, amikor a latin-amerikad regénypályázat első díját elnyerte. Túlzás nélkül mondhatjuk: az elmúlt évek egyik jelentős irodalmi alkotásában mindezt sikerrel oldotta meg a szerző. 1894-ben véget ér a spanyol korona uralma. Caye- tano Sarria, a bevándorló fogához vert garasaiból és a véren szerzett dús örökégból cukornád-mezőket, később feldolgozó üzemeket vásárol, s a ..fehér arany’’ révén az ország egyik leggazdagabb emberévé válik. 1902-ben kikiáltják a köztársaságot, s az amerikai zászló helyébe felkúszik a magányos csilLagú, sávos lobogó, s ezzei megindul a harc a politikai hatalomért: felvirrad a Cedrónok napja. Gabriel, a „haza atyja” a fővárosban tanul, élénk érdeklődést tanúsít a vidám szórakozás, a társadalmi élet és a politika iránt, részt vesz az 1933-as felkelésben is, de csakhamar rájön, hogy céllal eléréséhez más út vezet. Betársul egy ügyvédi irodába, s ily méc n elindul politikai karrierjén. Ez hát az a két jellegzetes család, mély Kuba uralkodó osztályát képviseli a század eleien. Az évek azonban múlnak, Gabriel Cedrón 1951-ben már szenátor, Alejandro Sarria pedig a gazdasági élet jelentős tényezője. Varade- rőban nyaralnak, Havannában üzleteket kötnek — Sarria ■ kubai Wall Streeten, Cedrón pedig a szenátusban. A Vedado villáiban az „édes élet” hangoskodik, a szenátusban az amerikai nagykövet megbuktatja az önálló keresl-e-'Mmi flotta tervét, „a közkedvelt” Cedrón szenátor ti en fegyveres merényletet követnek el, az egyetemi ifjúság gyűléseken ’ követeli jogait — s eközben Batista nyugodtan készül a hatalomátvételre. 1952. március 10-én a Cedrónok és Sarriák. a „fehér ara-v” urai és a „haza atyjai” megdöbbenéssel ébrednek az új he1yz»!ré. Tanácstalanságuk azonban nem tart sokáig hamar rájönnek, hogy végeredményben „nem történt semmi”. Más szereplők is színre lépnek. Luis Dascal, a kispolgár értelmiségi, a reménytelen jövőjű egyetemi hallgató fellázad — egyelőre csak — a környezete ellen. A jebb és gondtalanabb élet reményében csatlakozni akar a felsőbb körökhöz.”. Utálja ugyan ezt azt előkelő, idegen-ma imoló, amerikanizált világot, de ábrándjai nem engedik. hogy a tennivágyó, a maga igazát kereső, küzdeni kénes ifjúsághoz csatlakozzék. Dascal sokfelé keresi a megoldást: az egyetemi diákszövetségben, a „modern” f ata- lok között, a varadéról „aranypart” világában, s mert nem talál a szája ízének megfelelő — fáradozás nélküli — kiépítő megoldást, a legkényelmesebb utat, a megalku- vást választja. Szeretője, a csinos Cristina Sarria Santos nySMq meg előtte a gondtalanok világába vezető kaput: trnú’3 lehet a vezető réteg üzleti és politikai mesterkedéseinek. szereplője és résztvevője a vedadói garden par- tyk. a bárok, a szórakozóhelyek ..édes életének”- Dascalt azonban a márciusi államcsíny rádöbbenti a maga reménytelenül sivár jelentéktelenségére, a maga öncsalásának meddőségére, s kiábrándul mindabból, amit ez a ha- *ug életforma jelent számára H Minden jó, ha a vége jó Él egy szigeten boldog közösségben egy nép. Jön a háború és eléri ezt a paradicsomot is. Lépésről lépésre pusztul el mindenki, míg végül senki sem marad életben. A nők bemennek a vízbe és utolsó szálig belevesznek. A férfiak már azelőtt elpusztultak. Egy házaspár hordja a vizet. Viszi a sziklán épült parányi kertbe és élete végéig semmi más nem történik velük, mint hordják a vizet. Két fiatal szereti egymást, de nem lesz belőlük semmi. Az egyik elpusztul és a másik egy életre boldogtalan lesz. Milyen művészi — mondják és mondom én is. Milyen felemelő! Egy életre megmarad bennem — mondják, és mondom én is. De lassan mindinkább terjed bennem egy kevéssé művészi vágy: maradjatok életben! Felebarátaim — mondom most már egyedül — ne történjék Veletek semmi ilyesmi. Inkább engedek valamit a tanulságból. Érje utol, ha már mindenhogyan utol kell érnie a szigetet a háború. Pusztuljatok is el, de ne mind. Legyen közietek olyan, aki ezer veszélyen keresztül hazajön, aki disznó volt, azt fejbecsapja és végül fogja azt a lányt, akit már régen kinézett magának és ásó, kapa, nagyharang. Csapjanak olyan lagzit, hogy még a sánta koldus is — ha egyáltalában még van ilyen — táncraper- düljön örömében. Akik a vizet hordják, azok ne hordják egy életen át. Inkább csapják oda a vödröt és nem bánom történjen velük valami: növesszenek háromszor akkora kukoricát, mint mások, vagy csináljanak olyan kis kerekeket, amik felviszik a vizet a hegyre, vagy mint Nasszredin hodzsa, tegyék bele egy zsákba az ellenségüket, kössenek rá egy követ és dobják bele oda, ahol legmélyebb a vz. Essen nekik a hétfejű sárkány, váljanak el egymástól úgy, hogy azt higy- gyék, hogy sohasem találkoznak az életben. Sírjanak egy dézsára valót, de a végén találkozzanak össze, verjék szét a berendezést és megint csak penderüljön táncra mindenki, akiket illek Mert megvallom, nagyon szeretnék már örülni. Jó, jó, tudom, nem valami művészi, de egye fene! Adjuk meg nekik ezt a kis haladékot. Amikor összekerülnek, akkor még úgy sincs mindennek vége. Még jöhet a szomorú házasélet, húsz év múlva a feleség meghalhat autóbalesetben, nyomorék gyerekük születhet, hisz annyi minden normális baj érheti őket. Aztán meg ne kerteljünk. Úgyis mindössze néhány évtized haladékot adtunk nekik. Legfeljebb negyven-öt- ven évet. Akkor utoléri őket a világ egyik legnagyobb tragédiája: ágyoan, párnák közt fognak meghalni és aki megmarad, úgyis sírni fog és úgysem lehet megvigasztalni, mert még az a vigasztalásuk sem lehet, hogy valami óriási dolgot cselekedtek és úgy haltak meg. Ha csak nem az a legóriásibb dolog, amit elkövethettek, hogy életben maradtak, és olyasmit cselekedtek, amiért érdemes volt életben maradniok. Szőllősy Kálmán Kell ''á^dor: Nyári táborban »ános: ^Terplís Bizse János: Pécs (mozaik) Szokolal felvételei
