Dunántúli Napló, 1965. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-21 / 68. szám

B. Barta Lajos HM 1964. augusztus <t. Reggel, amikor a fiókból előszedtem a szerszámokat, úgy terveztem, hogy először Su'.ekról írok: hadd ugráljon egy kicsit a pa­píron is. Aztán minden megváltozott. Külö­nös dolog történt. . . Tíz óra lehetett, odajött hozzám Karcai Pisa, a művezető, és azt mondta: — Na. bikfic. látom leszakad a pejslitek. olyan sok a meló, adok segítséget. — Jól van — mondtam -—, éppen ideje. De ne valami „selejtes” valakit küldjél, mert az nálunk annyi, mint a niksz! Gere mellettünk állt, beleszólt ő is: • — Legyen két méter magas, a muszklija kemény, mint a vidia, és úgy hajlítsa a vasat, mint kiflit a pék. — Kacsintott. — Na lá­tod. milyen kicsi az igény. Nemsokára megjött a pasas Bemutat­kozó! t. Hámos József a ne\-e. Harmincéves­nek gondolom. Hosszúkás az arca és az orra rettenetesen vörös. — No — mondtam neki —, aztán hol dolgozott eddig? A darugyárban — felelte halkan, — Tíz forint volt az órabérem. — Tíz forintért dolgozni is kell ám — mondtam kicsit mérgesen, mert mindjárt a pénzzel hozakodott elő. — Itt nincsen fog­juk meg, aztán más vi zű — Fújta a füstöt, dühös volt. — Azt hiszi, hogy játszani jöttem?! — „De nagyra vagy! — gondoltam — Lássuk, mit tudsz!” A legnehezebb munkát adtam néki: haj­lít ■son vasakat az állványhoz. Izzadt, mint a ió. de a normát százhúsz százalékra telje­síi ette. A nagykalapácsot úgy forgatta a ke­zében. mintha zsonglőr lenne. Amikor hazafelé mentünk, a villamoson azt mondta Gere; — Ügyes ez a fickó, csak kuka. mint a hal. Azt sem mondta egész nap, hogy be­fellegzett. Az. öreg Kovalik vállat vont: — Na és! Nem lehet mindenki olyan dumás, mint te! Nekem a piros orra nem tetszik — mondtam. — Olyan mintha paprika lenne... Azt hiszem, ma cjjel vele fogok ál­modni.. 1964. augusztus 4. Jól kezdődött a nap. Az irtózatos forró- sng után megeredt az eső. Zuhogott, mintha dézsából öntenék. — Hűvös lesz — mondta a pasas. — Dé­lig megcsináljuk a normát A többiek egymásra néztek és kacsin­tottak. Láttam, a szemük azt mondja: „Ez igen!” Amikor kongattak, Sulek odament hozzá. — Ide figyeljen — mondta. — En is tíz éve gyűröm az ipart, fogadjunk, hogy meg­hajlítok annyi vasat, mint maga. — Nem leéli hozón géni, Sulek — léptem közéjük. — Mindenki annyit csinál, ameny- nyit tud. Itt nincsen lógás. Félrebillentette a fejét, végigfutott raj­tunk a tekintetével, aztán belecsapott Sulek tenyerébe. — Rendben van. Egész délelőtt ordítá* töltötte meg a mű­helyt. Hol az egyik, hol a másik kiabált. — Huszadik! — Huszadik! — Huszonegy! — Huszonegy! Dél felé aztán hirtelen Gere kiabált. — Emberek!. .. Emberek, elájult... El­ájult! A satupad előtt feküd!. Mellén a kala­pács Alig vert a szive. Rohantunk az orvosért. Az öreg Kovalik me~!erséges légzést adott. Tehetetlenül álltam Sulek mellett és csak az' hajtogattam: — A fenének kell hőzöngeni ... Mi a f erének... Az orvos. megvizsgálta, injekciót adott, és azt mondta: — Ha magához tér. adjanak neki enni. Lo-nlább ké napja nem evett. Kivittük ” levegőre. \z öreg Kovalik "ele maradt. Hárman folytattuk a munkát. Egy órakor bejött az öreg és azt mondta: — Megesettem Szinte zabáit.. Adtam neki kétszáz Ii.hr • költ üa, vegyen, ami ; ; 11, é« hazain"' ' 'ámnézett, — pi­henő’ — Nézd, ez megkergült a kajádtól! Tele- zabáltattad rántottéval, most nem bír a véré­vel ... Eáküaűm, hogy nem bír! Sulek munka után krétával felírta a vas­ajtóra: „Világrekord! Eredmény: húsz vas­állvány. Győztesek: Vass, Kovalik, Ger.e, Sulek, Hámos.” A pasas sokáig nézte a nevét. Amikor elindul'unk a fürdőbe, még mindig vissza­nézett. 1964. augusztus 13. Ma hazahoztam az ennivaló felét: a Há­mos adagját. Visszautasította. Délben, amikor leül ünk a padra. a tás­kából sonkát, uborkát és kenyeret veti elő. Azt ette. — Hát neked ki csomagolt? — kédette Gero. Kacsintott. Ahogy mi szoktuk. És azt mondta: — ,Az anyám. Este a feleségem “ámítja a paplant az ágyon: rózsaszín és selymes. Rá gondolok. A lópokróc helyett már neki is paplan« van. 1964. augusztus 17. Ma ünnepnap volt: fizetés. Szépen ké­rettünk. Kétezemégyet. Sulek mondta is: — Ha ez így meg}’ tovább, jövőre kocsit veszek ... De az is lehet, hogy várok néhány évet, amíg kijön a modernebb típus. Három órakor, mielőtt felvettük a fize­tést, elküldtem a raktárba. Szerszámért. Az öreg Kovalikot, Gerét és Suleket meg ma­gamhoz hívtam. Tanácskoztunk és határo­zatot hoztunk. Amikor viasza jött, Gere eléje tett egy cédulát. — írd alá a nevedet! — mondta. — No. rajta komám! A papíron ez állt: „Meghatalmazás Alul­írott Hámos József beleegyezésemet adom, hogy munkabéremet mindenkor a brigádve- veiő, Vass Imre vegye kézhez.” Ellenkezett, idegesen kiabált. Gere kiköpte szájából a cigarettát, eléje lépett és megmarkolta a kabátját. — Ide figyelj, te... — mondta. — Ami­kor enni adtunk, akkor nem hőzöngtél!... Akkor nem hőzöngtél, mi? Munka után együtt mentünk a közeli postahivatalba. Az előlegből, amit kapott, az öreg Kovaliknak megadta a kétszáz forintot, A többit, ötszázat feladtuk az anyja címére. Fáj, amit tettünk. Talán kegyetlenség volt. De meg kellett tennünk! Arató Károly DCáioíházi estik Mindig ugyanazok. Itt ülnek déltől estig. Sokasodnak a pléhpofák: zemiike' rádmeresztik. öröskörül örökké ugyanaz a hülye-rózsaszín, tufák"!’ fal. Nem történi' -mmi. ' éúa bejön egy kntvafejv hölgy egy rókaképfl úrral.­Mint szomorú veréb, gubbasztasz asztalodnál, nőkre bámulsz, Iszol egy feketét. pedig szived szerint Inkább víz mellett, tóparton csavarogná1 l>c zúgó Jegenyék helyett 'áthatod Itt a sarkok, vitrinek mélyein áttűnő álmot, összekaszabolt arcot. 1964. október 16. Már több mint két hónapja együtt dol­gozunk. Rendes. Nem hiányzik. Egyszer éreztem rajta, hogy piált. Mér­ges voltam. Azóta minden reggel valami gu­miba kell fújnia az orvosnál. Délelőtt odajött hozzánk és azt mondta: — Engedjétek, hogy én iágyem haza a pénzt... Hadd lássák, hogy más lettem. Mind a négyen bólintottunk. Maga vette fel a fizetését, és örömmel indult haza. De nem egyedül! Titkon mind a négyen követtük. Lestük: állja-e a szavát? És állta. 1964. október 17. Ma panaszt hallottam Sulekra. Azt me­gélik a szomszéd műhelyben, hogy kikezdett valamiféle asszonnyal. Nem fér a bőrébe! Ügy tervezem, hogy holnap Suleltról írok,.. Mind a hárman bólintottunk. Sehogy sem megy a fejembe, hogy miért ■en evett két népig! 1964. augusztus 5. Reggel nem jött be a pasas. Nehezen ment a munka. Hiányzott: 1964. augusztus 6. Még mindig semmi hír róla. 1964. augusztus 7. Ma váratlan dolog tör ént. Ültünk a pá­don. Még nem volt hét óra. Kicsapódott a műbelyajtó. Karsai Pista, a művezető dühö­sen jött. Kiabált: — Megjött a jómadár!... Elitta a pénze­teket! Elitta! Egymásra nézlünk. Gene felállt, a mű­vezetőhöz lépett. — Ide figyelj, Pista! — mondta — Igazai beszélsz? Karsai idegesen meg-zívta a bagót. — Azt hiszed, hogy áprilist csinálok, mi?! Menj fel az öltözőbe ... Ivott, múlatott, fenekére vert a két darab százasnak. Az öreg Kovalik ingatta a fejét; — Nem értein, nem értem ... Karsai kiköpte a csikket. — Mit nem értesz, a jóisten áldjon meg?! — dühöngött. — Azt nem érted, hogy ré'-zeges? Azt nem érted, hogy azért tették ki a másik gyárból is!... — Kár érte — mondta a kis Sulek. — Kevés ilyen lakatos szaladgál az ország­ban ... * Kilenc órakor összehívták a fegyelmi bi­zottságot. El akarták bocsátani. A brigád bement az ügyészhez. Gore azt mondta: — Ügyész elvtárs, ha ezt az embert el­küldik, akkor az én munkaikönyvemet is csúsztassák ide. Az öreg Kovalik így szólt: — Fiatal még, segíthetnénk rajta ... A kis Sulek hőzöngött. — Maiguk könnyen kimondják: mellet! De nem úgy van ám! Én csak annyit mondtam: — Mi lesz vele, ha minden gyárból ki­teszik? ... Szóbeli megrovást kapott. Tíz óra volt. Leültünk a padra uzson­názni. A pasas a satunál támaszkodott és a lába elé bámult. — Gyere — mondta Sulek. — Egyél va­lamit ... Csonkám van, ha megfelel. • Mozdulatlan maradt. Nem nézett a sze­münkbe. A földet nézte. Munka után a brigád határozatot ho­zott: Gerével menjünk' fel a személyzeti ősz tályra, kérjük el a címét és holnap menjünk a lakására. Beszéljünk a feleségével, nézzük meg, hogyan élnek. Az utcanév és a házszám most Itt van a kezemben egy kis cédulán. Beteszem a nap­lóba. Holnap talán többet tudunk. 1964. augusztus 8. Gerével elmentünk. Kö\ér öregasszony nyitott ajtót. Olyan volt, mint a hordó. Szívesen fogadott. Elmondta, hogy a lakó külön él a feleségétől, nála albérletben lakik. Gere megkérdezte: — És mit gondol, miért iszik? .. i — A felesége összeállt egy férfival — felelte. , Amikor elbúcsúztunk, azt mondta az öregasszony: ' — Tudják, az a. baj. hogy nagyon egye­dül van. Jó volna, ha beszélnének a szülei­vel, hogy hívják vissza... Itt Iáknak a Wesselényi utcában . . . Jóska már mondta, hogy szívesen hazamenne, de nem akar ké­réssel beállítani ... Ha hívnák, jobb lenne ... Megnéztük a fekhelyét: sodronyos vas­ágy, régimódi díszpárna, lópokróc. 1964. augusztus 11. Közösen. kosztoljuk. Holnap Sulek a so­ros. Azt mondta, rántottat hoz és kolbászt Délben röpgyűlést tartottak. Megdicsér­ték a brigádot. Kihúztuk az üzemrészt a csávából. Ebben a hónapban már nyolcvan­hét állványt csináltunk. Láttam, Gere meglökte, és halkan azt mondta: — Ha nem piálsz, akkor már a kilenc- vennél tartunk ... Az öreg Kovalikot és Gerét ma megbíz­tuk: menjen él a szüleihez. Nyolc óra. Talán éppen most kopognak náluk. 1964. augusztus 12! Délben telefonhoz hívták. Amikor vissza­jött, fütyült. — No — mondtam az öreg Kovaliknak —, biztos az apja kereste. Kovalik bólintott és fütyült ő is. Ma nagyon ment a munka. Sulek egész nap rohant, mintha lószérumot kapott volna. A pasas meg egyszerűen begózölt! — Nyomjuk meg! Nyomjuk meg — kia­bálta állandóan. * Gere heccelcdve oda is mondta Sulek­oate SZOLLÖSY KÁLMÁN Kancsal lakáskultúra Lakáskultúránkban kezdet­ben vitathatatlanul volt vala­mi anarchia. Helyesbítek: in­dulásikor még erre sem volt lehetőség. Akkor albérleti szobában laktunk és a házi­gazda zongorája, alatt egy ré­zsűn főztünk. Volt még benne agy főúri szekrény, jóllehet a házigazda egyáltalában nem volt főúri. A bútor hatalmas volt, tele faragással és cirá­dákkal. Csak az elmozdításá­hoz két emberre volt szükség, viszont nem fért bele semmi. A hely elfogyott a cirádákra és a monumentalitásra. Életünkben később elöntő változás állott be. Tollasod- tunk és nekiálltunk a lakás­kultúrának. Ezt azonban nem a bel- és külföldi lapok tanul­mányozása jelentette, hanem az apróhirdetéseké. Bizományi Áruház akkor még nem mű­ködött. Volt egy nagyon lényeges szempontunk: egyetlen bútor­darab ára sem érhette el a 300.— forintot. Jóllehet semmi érzékünk nem volt a monumentalitás iránt, az elején említett szek­rény tudat alatt mégis belénk olthatta azt. mert minden bú­torunk valahogy nagyobbra sikerült, mint a normális. Hogy milyen stílusra töre­kedtünk? Nem gyűjtöttünk kifejezetten stílbútort. Semmi­képp sem hasonlított egyik a másikhoz. Hogy úgy mond­jam. eayedi darabok voltak. Akadt köztük néhány rejté­lyes is. A rejtély nem stílusj- ban. hanem, rendeltetésében rcM*n. Volt, amit úgy hív­tunk a „ház?. Koporsóra, vagy tágabb asssotfécté «tafe Jefei­dalas falusi házra emlékezte­tett. Mi inkább az utóbbi vál­tozatot fogadtuk el. Rendelte­tése csak akkor derült ki, amikor az oldalán megnyom­tunk egy olyanfajta gombot, mint a régi kisvárosi házakon a kopogtató. Csak ezt nem. húzni, turném nyomni kellett. Ekkor hatalmas nyikorgás ka zepette lecsapódott egy ajtó es az álmélkodó szeme elé tárult egy asztallap, rajta a tintafol­tos zöld posztó. Gazdája po­tom 15.— forintért vált meg tőle. Néhai tulajdonosa felte­hetőleg erdész lehetett, ezek­ben él ugyanis szenvedélyes szeretet a zöld posztó iránt. A konyhaszekrényt a színe enyhítette. Száz forintért vet­tük, de fehér volt. A rohamos bútorozkodás kezdeti sikere elzüllesztetí bennünket. Heverő, fiókos szekrény, karosszékek kerül­tek a semmiből, nevetséges áron. Valami nagyanyai bútor örökség f.g verődött hozzá. Ami a bútor mennyiségét il­leti, rohamosan elérte laká­sunk a telítettséget. Ha pedig a faanyagát néztük, kitelt vol­na belőle egy tisztességesebb vidéki kúria egész állománya. Ugyanis mennél olcsóbb volt valami, annál több volt benne a fa, főleg a deszlca. Am.i a külcsínt illeti, akadt kívánni való. Ezt eltüntetendő a nép egyszerű és főleg olcsó gitermekeihez fordultunk. Né­pi kerámiát, sokáé asszonyok vásáron, vett színes ingujjából készült námát. faliszőnyeget J(ni eivisei_ hetöh'': vén minden. — Ide a fiókos szekrényre * í-Mim — Akkor nem látszik, hogy mi az. — Az a jó, hadd találgassa­nak! Hangulatos, békés estéink voltak. A lámpaoltás után a szú csendesen percegett és né­ha egy-egy bútor megroppant. Magától, a kutya se ropogtat­ta. Aki lakásunkat félhomály­ban, vagy esti megvilágítás­ban látta, az kedvesnek talál­ta. Csak a napvilágot nem bír iák el a bútorok. Egyszer köl­töztünk is. Ijesztő volt! Sen- kinek sem ajánlom, hogy sa­ját rozoga bútorait ilyenkor szemlélje. A szállító munká­sok tekintete köteteket mon­dott. Egy hónapig felzaklatva ül­tünk otthon. Ezalatt elkészí­tettük a bútorcsere három és hatéves tervét. Egy fontos szempont: csak olyan búto­runk lehet, amit ketten elbí­runk. Szemügyre vettük o bútor­múzeumot: az asztal nem m nagyanyai örökség, de m ebeit Az elhunytakat tiszteiní k°U. de ennyire nem nem szaherl. Akkor már megvolt a Bizo­mányi Aruház. Oda rétotte-p az asztalt. — Ez mi!? — Asztal. — Ilyen nincs, ötlábu aszúi- nincs! — De van. Például ez. — De ezen kívül? — Miért kell ezen kívül lennie? Egyedi darab. Meg- iegyzem előfordulhat. — De miért kell öt láb? — Nem tudom, rejtély. Ta­lán, ha kitörik néhány, még mindig maradjon elég. — De az ötödik, a középső hosszabb, ha hozzáérünk ek- !<or az egész asztal forog! — Nagyon jó gyere w- Nálunk is ezen edződtek a 'werekek. Csodálatosén körbe forogni. Télen méo a sétatérre való leballagóit is megtakarították. —- őrület! Ki veszi ezt magf!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom