Dunántúli Napló, 1964. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-13 / 292. szám
1 BERTALAN LAJOS: HÁRMAM AI ÉG ALATT L ibasarban vonultunk az uszályra. Békeidőben szenet, kokszot szállítottak ezen a vaslemez burkolatú sötét dereglyéin. Akik lent kaptak helyet fenékdongák között, leterítették pokrócaikat, egymásnak vetett hát- isi ülnek, mi pedig idefönm sütkérezünk. Kibújunk köpenyeinkből, szárított kenyérlemeakét rágcsálunk. Valaki rágyújt egy szénaillaitú Somdermischungra. Langeoogra kellene elütnöm, Helgához... — Vigyázz, Sanyit Utánakapok, de már kalimpál lefelé. Loccsan a vfe kőrü- Hötte, fehér fodrok csapódnák föl szétterjesztett karjai fölött Hannes elkáromítja magát: — Verfluchter... — Mentőövet! — kiáltok rá. — Nem fullad bele. csak Iszik egy kicsit — legyint. Hannes és odakiált a kormányosnak. Kőtelet dobnak le, rajta • mentőöv. Csak felbukkanjon. A hátizsákja nem nehéz, hacsak a bakancsa nem... Végire feldobta a víz, szerencsére élig folyik, sodrása nincs; olyan, mint a többi holland csatorna. S nem is nagyon mély. — Fogd meg az övét — ordítjuk tele torokból. Utánakap, 4e a magaverte hullám ellibben ti előle. Visszacsúszik a víz alá. Másodszorra sikerül. Odarohanok hozzá —, hátbaivenem, de már sürget bennünket Hannes: — Los! Los! Időt veszítettünk, pedig most már minden olyan sietős. Nem kaj, mi már kibírjuk ezt a rövid időt, csak megmaradjunk. Sanyit levetkőztetjük, összeadunk hatan egy teljes rend alsó és felső ruhát Az átnedvesedett bakancsot ruhát odarakjuk a korlát mellé, «Tárogatni. Ez a vízbeesés szerencsét hozott, nem tereltek le az uszály belsejébe. Indulunk. Hannes áll a fedélzeten, csípőre tett kézzel, ■»étvetett lábbal, md pedig ülünk valamennyien. — Korán kezdted a fürdést, pajtás —■ ugratom Sanyit, s Jót nevetünk. TávoflS zümmögés. Víz csobog, alacsony hullámok között furakszik előre a kis motoros vontató, mögöttünk ágyúnaszád Bikllk könnyedén. Nég"- csövű gyorstüzelő ágyúit tizenhat éves szőke fiúk forgatják körben, pásztázzák az égboltot. Derűs napfény, néhány átlátszó ködfelhő, egyébként minden csendes Szélmalmok vitorlái gubbasztanak, sirályosapat húz a tengernek, facipős lányok integetnek a parton. A Mustang zümmög. Éjfél óta keres bennünket. Nincs ránk írva, kik vagyunk. Ülünk a fedélzet deszkáin, bámuljuk -é vizet. Odahaza már vége a háborúnak. — Nézd, Hannes, értelmetlen dolog ez az egész... Hova cipeltek bennünket? Térképet ráncigái elő táskájábéL — Schau mal her... Ha csak ekkora kis négyzet lesz a birodalom — s ceruzájával behúz egy kis négyszöget Hannover és Osnabrück közé — akkor is megnyerjük... Ti azért okoskodtok, mert még nem láttatok fegyvert Két napja kezdtük a vitát, azóta meg-megújul, óvatos vágásokkal villannak a szavak. Tanulom, töröm, hajlítom a német igéket A kezükben vagyunk. Hiába, Hannesre nem számíthatunk. Pedig a front itt közeleg mögöttünk valahol Amsterdam és Groningen között, az oroszok pedig Stendal és Magdeburg felé járhatnak. A holland rádióból ugyan nem értünk mást csak a városneveket... Helga, te biztosan vársz Langeoog szigetén... Mélyrepülésben zúg el fölöttünk a Mustang. Levágódunk ■ deszkákra. Nem lő, de a négycsövű egy sorozatot utána en'ed. Apám jut eszembe. Odahaza már vetik az árpát. S mi]ven messze van az iskola... S egyáltalán mi értelme volt a kétismeretlenű egyenleteknek. Ha a Mustang nem könyörül raj unk, már semmire sem gondolnék. S miért? Átraknak bennünket marhavagonokba. Sokan vagyunk. A szomszéd falubeliek is itt ülnek, eszik a műmézet vékony fekete kenyórszeleteken. Mi az, hogy leventék vagyunk?... Csorda. Terelnek bennünket. Hetek óta cikázunk ide-oda a ter '•parton. R iadó. AH a szerelvény, szétugrunk a kőrakások között s már csattog, dörög fölöttünk a gépágyúk sorozata A kikötő korlátjánál egy tengerész jajgat, nem tud fölkelni. A németek jajgatása nem olyan, mint a miénk, náluk a jaj: au ... au ... Amíg el nem vonulnak a gépelt, senki sem fut oda a sebesülthöz. Végre csend van, vissza botorkálunk a téglaszínű kocsikhoz Megnézem kenyérzsákomat, megvan még a húsz deka kenyér, az öt deka margarin... éhen nem halok. Énekeljünk, gyerekek... „Kis lak áll a nagy Duna mentében ..." Csattognak a kerekek énekelünk. Amíg meg nem szólal a sziréna. Valahol kinn állunk a nyílt pályán, de a közeli faluból idehallatszák az elnyújtott szirénahang. Este van. Egy darabig dohog a mozdony, vezényszó, szitkozód ás hangzik elöl, az'án egy rántás a szerelvényen, s elindulunk. Mögöttünk — talán egy kilométerre — kigyúl egy vakítóan fényes gömb az égen Nappali fényt áraszt, de mi még félhomályban robogunk keletnek. — Sanyi ne aludj, hallod? — Kelts fel. ha baj van, de most hagyj békén. — Azt mondtam anyádnak, hogy gondom lesz rád. — Akkor add ide a pokrócodat, mert kemény ez a deszka A felcsattanó sorozat váratlanul reccsent meg a fejünk fölött Vakító fény lobbant közvetlen a szerelvény orránál, Sanvi az ördög tudja hogyan, ott állt már az ajtóban egyetlen mozdulattal felszakította s már ugrott is kifelé. Nyomában nv is. — Várj meg legalább együtt legyünk! Harnes az első kocsinál kiabált valamit, hangja elveszett a jé*- avr-ban. Nem igen törődött vele senki. Sanyi még minek kit Lassan beleveszik a homályba, pedig nem szabad el- hc ' urík egymást. t'r.-'bb fény villan, pedig most gép sem zúg... biztosan sikV’-épüléssel jött, s'rnár csattog a sorozat. Sokáig nem tudtam, mi olyan ismerős, és mégis oly félelmetes a gépfegyver é.s a gépágyú hangjában. Most jut eszembe, ahogv az erd'vvi-’-n ' — <i,<r>k hogy ez a hang a nagyheti kereplő hangja No "-n pW-rrok t rgek • templom mellé pedig kiállítják a nagy kereplőt, s hajtó karját felváltva forgatják a legények, miközben billentős fogai verik a deszkát. Dékány Tóni bácsi pedig azalatt végigszalad a tatókereplővel az utcákon, olyan talicskaszerű alkotmány ex, sűrűn recsegő vékony hangja van, míg az öreg kereplő a harangláb tövében mély dübörgésé ... Gépágyú ... gépfegyver... Sanyi felugrik, tovább rohan. Állj meg, te őrült nem találunk vissza a szerelvényhez... Nem maradhatok, futnom kell utána. Magányos ház bukkan fel a tisztáson. Közelebbről látjuk csak, hogy félig összedőlt, a hátsó részié találatot kapott, az első falak még állnak. — Kifújjuk magunkat, s ha megszűnik a veszély, visszaindulunk — mondom —, mert érzésem szerint másfél kilométert is futhattunk ... — Szétlövik őket úgyis — legyint Sanyi. Ezek most már mindent lőnek Legszívesebben vissza se mennék.. . Hova visz bennünket ez az őrült Hannes? Vissza, ahonnét jöttünk. S ott mit csinálunk? Megint erdőt irtunk? Vagy futóárkot ásunk? Kinek? Minek? ... Vagy már az oroszok el is foglalták, míg Hollandiában jártunk ... — Az oroszok nem erre jönnek — mondom —, és én feltétlen vissza akarok menni oda... Érted? Vissza kell mennem ... — Helga miatt? ... Ilyen szép szőke nőt odahaza is találhatsz. Ez úgyis csak azért szeret, mert kenyérjegyet vittél néki. Kenyérjegyért most minden nő hajlandó valamire . — Szájon váglak, ha sértegeted. Helga nem olyan... Különben is megígértem neki, hogy háború után magammal viszem Magyarországra... Valami mozog itt a sötétben, dobj oda a bozótba... L essük, várjuk, nem mozog. De mégis, olyan puha. finom hang szűrődik az ágak közül. Mintha valamit simogatnának. A hold végre elővillan, s a rőzseha- lom mellett megpillantjuk a rotnház egyetlen élő lakóját. Bárány. Kicsi állat, olyan, mint nékünk volt odahaza, a háború előtt... Sanyi odaugrik, elkapja. — Barikám ... Simogatja, ölébe veszi, beszélget hozzá. Zsebéből kenyérdarabot húz elő, etetni próbálja. Messziről vanatfütty haHik. — Te, ez a mienk, fussunk, ládán még odaérünk. — Nem megyek. Egy hét múlva úgyis vége a háborúnak. Jobb lesz, ha nekivágunk toronyiránt hazafelé. — Megőrültél? Nincs igazolványunk. A legelső igazoltatásnál kinyírnak bennünket... — Nincs már arra idejük..; Igaz-e, barikám? ... Eljössz velünk te is... — Akkor is ki kell mennünk a sínekig. A vasút mellett elgyalogolunk Oldenburgig, onnan délnek fordulunk — mondóra abban a reményben, hogy velem tart, s akkor már visszatalálunk a többiekhez. Ismerem a járást, s beszélni is tudok annyit, amennyi nagyon szükséges... Elindulunk. Elöl a birkává] Sanyi, mögötte ért A vonat már elhúzott, hárman maradtunk az ismeretlen tájon. Nem baj, a sínek mellett eligazodunk ... Kelet felé kell mennünk. Az első őr-házat kikerüljük, nem akarunk találkozni senkivel. A bárány ott ugrálja velünk az árkokat, kidöntött fatörzsek fölött apró lábéi csörgetik a kavicsot a talpfák között. Hallgatózom. Csattog, ropog a sín. Leszaladunk az árokba, éppen jókor. Egy szerelvény bukkan fel az erdő mögül. Recseg alatta a sín, a talpfa, a vágottkő, súlyos, megrakott szerelvény, ■ amennyire a mozdony ki vágódó fénycsóvájában látni tehet, hosszan kígyózik a kanyarban. Az utolsó két kocsi ezen is a légeihárítóké. Alulról figyeljük a fcarcsúcsovü gépágyuk sziluettjét. Erről is Helga jut eszembe. Langeoog szigetén, a kikötő melletti parkban sétáltunk azon az estén. Már mindent elmondtunk egymásnak s esek lépegettünk **96s i&nul, egymást szorosan átkarolva. — Vigyázz, idejárnák! Ott állt a légclhárító gépágyú, karcsú csőrei az égre ra£> Tolódtak, mint ezen a szerelvényen. — Mit bánom én! lássanak... — Nagyon szeretsz? — Nagyon. — Hogy mondják ezt magyarul? — Nagyon szeretlek... — És azt, hogy örökké? — örökké. — Visszajövök. Helga. — Itt lakunk majd a szigeten. Bérelünk egy barkát Moosv •ől. eljársz halászni. Ha kedvünk tartja bemegyünk a városba. Mindennap indul a haió. Egyszer elutazunk a te hazádba i& Ügve. magaddal viszel? ... Sanvi rángatja a kabátomat. — Hallod? A vonatkerekek csattogásán, a sinek ropogásán át halk zümmögés hangzik, majd előttünk talán háromszáz méternyire apró fényes gömb villan az égen, most pedig fölöttünk, s a következő pillanatban nappali fényben hunyorgunk a töltés oldalán. — Hasra! — kiáltok ösztönösen, s már hallom is a süví- tést, a fülsiketítő dörrenést. A légnvomás lesodor az árokba, görcsösen kapaszkodom a vágott kövekbe, fűcsomókba. fejemet az iszapba fúrom. — Gyere! Felugrunk, rohanunk, nyomunkban az erősödő zúgás. Ismét jönnek. — A birka! Hol a birka? — jajdul fel Sanyi. — Hagyd a birkát! Feküdj, mert már a fejünkön vannak ... — Nem hagyom — makacskodik, s visszaindul a bokrok közé. Húsz lépést sem távolodik, amikor torkolattűz »illan, s a kereplő recsegés végigseper az erdőn. Negyed óra múlva csendes a vidék. A kocsik még lángolnak. fent kialudtak a fények. Valamit azért látni. Lerázom magamról a földet, elindulok visszafelé. — Merre vagy? Visszhangzik az erdő. Különös, tört visszhang. — Szólj, merre vagy? Itt volt valahol, tapogatom a füvet és a nyirkos eraei földet. Egyik fától a másikig bukdácsolok, benézek a bokrok alá, gyufát gyújtok, attól sem látok jobban. A hátam mögött megzörren az ág, apró mocorgásféle zaj hallik. A birka! Hát te megmaradtál? Esetlenül tétován nyújtogatja a nyakát, fejét kidugja a bokrok közül. Gyere, te kibombázott. Keressük együtt... Körülszaglássza a kezemfejét, szu- szogását a bőrömön érzem. S ahogy lépek odább mellőle, puha testibe botiak. — Te vagy az? Szólj, ml bajod? ... S zeretném, ha nem kellene gyufát gyújtanom. Nem bánnám, ha rám ijesztenél, bokán rúgnál, csak ne kelljen gyufát gyújtanom. De kell. Nézem egy darabig, körmömre ég a meggörbült gyufaszál, elhajítom, újat gyújtok, aztán ellobban, s indulok a sínek felé. Nyomomban a birka. Kikerülgetem a lángoló kocsikat, s a szétszórt roncsok közt keresgélek. Ha itt nem találok ásót, el kell gyalogolnom a legközelebbi őrházig, vagy tanyáig, e ott kell kérném. Aztán, ha már mindent elvégeztem, töprenghetek, merre induljak, mert most már egészen egyedül maradtam, ha csak ezt az elárvult jószágot nem tekintem egyenrangú társnak ebben az elvadult világban. A Diktátor születése Chaplin vallomása a fasizmusról önéletrajz-könyvében Charlie Chaplin Életem című auto- biográfiai írásából egyre-másra közöl az Izvesztyija részleteket, még mielőtt az Inosztranaja Lítyeratura (Külföldi Irodalom.) jövő évi első számaiban sor kerülne a könyv teljes közlésére. Az eddig megjelent részletek legérdekesebbje a Diktátor születésére emlékezik, mindenekelőtt azokra a rendkívüli feszült háború előtti évekre (és az első háborús évekre), amikor oly zavaros és ellentmondásos légkör jellemezte az Amerikai Egyesült Államok vezető köreinek törekvéseit. • Chaplin így ír erről: — Korda Sándor már 1937-ben azt tanácsolta, készítsek Hitlerről forgató- könyvet, melynek alapgondolata abból a tévedésből indulna ki, hogy van egy hasonmása. Én alakítanám Hitlert, hiszen a diktátor bajusza szakasztott olyan volt, mint, az ón ismert figurámé. Korda szerint még jobb volna, ha mindkét szerepet én játszanám el. A könyv egyébként jó lehetőséget adott a bur- leszkre és a pantomimra. Nagy lelkesedéssel láttam munkához, két évbe tellett, amíg a forgatókönyvet megírtam. Már az első év után nyugtalanító híreket kaptam az United Artist cégtől. Figyelmeztettek, hogy a cenzúra kellemetlenségeket támaszthat Könyörögtek, hogy mondjak le erről a filmről, és közölték, hogy sem Angliában sem Amerikában nem fogják sóira bemutatni. De kemény nraradtam, s kijelentettem, hogy akkor is megcsinálom, ha nekem kellene mozit bérelnem a bemutatására. Hitlert nevetségessé akartam tenni! Még korántsem készült el a film, amikor Anglia hadat üzent a hitleristáknak. Jött a német betörés Belgiumba, és Dunkerque-be. A helyzet ekkor már New York-ban is változott, Chaplint táviratokkal ostromolták: „Igyekezzen a filmmel, mindenki ezt várja!” A film elkészült részeit, mintegy felét, előzetesen a New York-i Astor- moziban mutatták be, meghívott közönségnek, Roosevelt elnök személyi tanácsadója, Harry Hopkins is megnézte, és így nyilatkozott: ,JJagy film lesz, de nem fog tetszeni a nézőknek, nem lesz kasszasiker.’’ Hopkins tévedett: a Diktátort tizenöt hétig játszották két New York-i moziban, telt házaik mellett. Chaplin a továbbiakban így ír erről — A Diktátor nagy sikert aratott az amerikai nézőknél, de kétségtelenül titkos ellenségeskedést váltott ki ellenem. A lapokban különféle mszinuáciök jelentek meg Eleinte gyengécske támadások voltak, ostoba fecsegések a zsugoriságomról, mindenféle mendemonda Paulette-ről (Paulette Godard filmszí- nésznő Chaplin felesége volt. A szerit.) és rólam. Egyébként az ellenséges kampány ellenére a Diktátor továbbra te kasszasiker maradt. És bekövetkezett a japán támadás Pearl Harbour ellen. Már küldtek amerikai hadosztályokat is a tengeren túlra, a szovjet csapatok pedig tartották a frontot Moszkva alatt. Egyre időszerűbbé vált a második front megnyitása. Chaplint meghívták San Franeisco-ha hogy szólaljon fel a Szovjetunió megsegítésére alakult bizottság gyűlésén. Tízezer ember töltötte be a hatalmas termet, ahol a gyűlést tartották. Erről Chaplin ezt írja: — A bizottság elnöke arra kért, hogy legalább egy órát beszéljek. Ez megrémített. Ékesszólásom maximális határa ugyanis négy perc. Idegesen mentem ki a dobogóra. A tapsok közepette valamennyire ősz- szeszed t cm gondolataimat. Mikor a zaj elült, csak egyetlen szót mondtam: .Elvtársak!” Nevetés tort ki. Midőn abbamaradt a nevetés, hangsúlyozottan megismételtem: „Igein, pontosan ezt akartam mondani — elvtársak!” Megint csak nevettek, de ezt a nevetést már tapsvihar nyomta el. És így folytattam: „Remélem, hogy ma sok orosz rxrn ebben a teremben, t miután jól tudom, hogyan harcoliwk és halnak meg honfitársaik ezekben a pillanatokban is, nagy megtiszteltetésnek veszem, ha elvtársaknak szólíthatom Önöket.” Nagy taps tört ki. Ekkor visszaemlékeztem a ..hadd ontsák csak mind a ketten vérüket” véleményre, s elhatároztam, hogy ezzel kapcsolatban is kifejezést adok megdöbbenésemnek. De valami visszatartott ettől. — „Nem vagyok kommunista — folytattam a beszédemet —, csak egyszerűen ember, és úgy gondolom, hogy megértek minden emberi reagálást. A kommunisták ugyanolyanok, mint a többi emberek Mikor elvesztik a karjukat, vagy a lábukat, ugyanúgy szenvednek, mint mi valamennyien. és ugyanúgy halnak meg. mint mi. A kommunista anya éppoly asszony, mint bármely más anya. Ha tragikus hírt kap fia haláláról, épp úgy zokog, mint más anyák. Hogy megértsem őt, nem keß kommunistának lennem. Elég ehhez, ha csak egyszerűen ember vagyok. És jelenleg igen sok orosz anya zokog, és igen sok fiú pusztul el...” Negyven percet beszéltem már, de nem tudtam előre, miről fogok beszélni a következő percben. Meg is nevettettem a hallgatóimat azzal, hogy anekdotákat meséltem Rooseveltről.” „Most meg itt van ez a háború — fűztem tovább a szót —, és most arról beszédek, hogy segítenünk kell az oroszokon. Pénzre is szükségük vám. de ennél valamivel több is keß nekik. Hallottam, hogy Észak-frorezágban kétmillió katona tétlenkedik, amikor az oroszok egvrnagukban tartják fel a nácik ké+sráz hadosztályát. De hiszen az oroszok a szövetségeseink, akik nemcsak saját országukért harcolnak hanem I a mienkért is! És ha én valóban isme- í rém az amerikaiakat, akkor tudhatom, hogy nem szeretik a más vállára rakni a saját terhüket .. Nyissuk meg hát késedelem nélkül a második frontot!” Chaplin ekkor úgy vélte hogy gonddalai visszhangra találtak sok hallgatója szívében és agyában. Legalábbis az ovációkból erre következtetett. Az ünneplés közepette mégis arra gondolt: nem ment-e el túl messzire? De elszé- gyellte magát erre a gondolatra, mert mindjárt a front jutott eszébe, a gyötrődő, pusztuló tízezrek. Aztán később újra résztvett egy tömecgyűlésen New York-ban, bár Jack Warner, az ismert amerikai filmproducer óvta ettől. 01 tudta, miért Chaplin mégis elment a j Camegie Hall-ba. Ez akkor történt, i amikor Oroszország már kivívta nagv győzelmét a Volga mellett A nagy művész könyvében így ír erről: — Különös előérzet gyötört. És valóban: a második front melletti fellépéseim fokról fokra kihatottak magánéletemre. A gazdagok nem hívtak meg többé házaikba, birtokaikra Ekkor feltettem magamnak a kérdést: má is késztetett arra, hogy politikai tevékenységet fejtsek ki? A színész beszélt vajon belőlem, akit az a nagy. lehetőség ösztönzött, hogy fgv közvetlen kapcsolatot létesíthet nézőivel? Tanúsíthattam volna-e ily mértékű Don Quijote-i magatartást. ha nem írtam volna meg antifasiszta könyvemet? Ügy tűnik, ezek az elemek mind fennforogtak De mindennél erősebben hatott a fasizmus iránti utálatom és gyűlöletem. I
