Dunántúli Napló, 1964. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-20 / 195. szám

VARGA GYTTSZI megy glől. Elter Bálint méterekkel toátrább: az ő dolga, hogy rátolja belülről az ajtóra a reteszt. A „Diákvárban” nem szokásos világosságot gyúj­tani, — elég annyi fény, amennyi bevág az utcáról a palánkkerítés fölött és átszű­rődik a deszkaréseken. Együtt vannak megint mind: még Fekete öcsit, a Makeszt is sikerült megszök­tetniük! Teljes hangerővel csattog ugyanis a családi há­ború náluk, s az általános csa­tazajban vele éppenséggel sen­ki se törődött. Meg amúgyis kapóra jött a torrádor füttyjel: — nem szeret ő ilyenkor kéznél lenni ott­hon. Mert, ha úgy adódna, hogy netán meg kellene szó­lalnia: kinek adjon igazat? Ap jának, aki halálra dolgoztatna a ház körül mindenkit? Hol a disznók etetéséért veszekszik, hol az jut eszébe, hogy fel kell újra ásni a kertet, hol meg a kerítéslécek felét illene kicse­rélni, az isten tudja, minek, ha eddig jó volt! Egyszer a szomszédék sodronyozását vál­lalja el, máskor pedig Dávid- földön áll be kéményrakáshoz, vagy ól építéséhez, vagy prés­ház vakolásához, mindegy, va­lamit mindig ügyködik, hajtja magát, s nem tűri, hogy tétle­nül álljon ilyenkor valaki a közelében, hanem mindenkit befog, és hajrá, éjfél előtt nem dukál a pihenés! ■*- Vagy any- • ját sajnálja-e, aki több nyel­ven gyorsírt és levelezett vala­ha, lánykorában eredetiben ol­vasta Musset-t, Racinet, az Effi Briestet s Werthert is, most meg a szőlőkötözéstől, karózástól, kapálástól fekete a keze s napszítt a barna haja, s lázadása annyi, hogy este az asztalon hagyja az edényt mo- sogatlanul, szanaszét az izzadt, fáradt házat, s bezárkózik a rádió mellé, éjfélutáni francia és német híreket hallgat, hogy tökéletesítse a kiejtését? — Vagy bátyjának adjon-e iga­zat, aki évek óta fenyegetőzik, hogy ha befejezi az iskolát, ott hagyja őket, mert ndm lesz rabszolga? Tehát ma este is igazán a legjobbkor fütyült Varga Gyu­ri a kertben, nem nagy vicc volt meglépni. BÖNDÖR GÁBOR ül a szerszámosládán, egész há­tul, alig itehet látni — most kezdi szemük megszokni a fél­homályt. ö még nem tud sem­miről. A Feketéék háborúja inast nem érdekes, az aznapi esemény, hanem Varga Gyurin és Elter Bálinton a sor. — Lennétek szívesek végre nyilatkozni, mi történt? — Tulajdonképpen semmi — mondja Bálint igen bizony­talanul és egészen halkan; elő- ráncigálja felső zsebéből a kis fehér kendőt, s körülményes gonddal dörzsölgetni kezdi a szemüvegét, pedig a sötétség miatt igazán mindegy, milyen. Ami az ő apjuk közt történt, az tizenöt évvel ezelőtt volt, s Komlón alig emlékszenek már rá, pontosan talán akkor se tudta senki. jött a fényezett bűtor védel­méből, és a kopott szőnyeg kö­zepén kezet nyújtott: — Varga József vagyok — ismételte. — Eltér Antal, — fogadta el a mérnök az erős szorítást. — Dorogon dolgoztam, az­előtt Salgótarjánban, meg mit tudom én, hol mindenütt a po­kolban. No mindegy: most ért be a vonatom. — Én mindig itt dolgoztam — mondta válaszul a mérnök, semmiféle különös hangsúl­lyal, hanem csupán azért, hogy ő is arról beszéljen, amiről amaz. — Reggel leszáll velem? — Kérem. — Végigjárjuk a vájatokat. DCetide (Sándor ROnDKÍIIÜLI TßGOZßT Eltér Antal, a Bálint apja, nem a nagy építkezések kezde tén költözött a városba, hanem komlói őslakó. Ezért is lakik a földszintes soron, a régi Fő úton, amely akkoriban jófor­mán az egyetlen kövezett ut­ca volt. A háború óta az I. ak­na, a legrégibb üzem mérnöke, 1947-ben nevezték ki vezető mérnöknek, főmérnöknek. 1949-ben, az államosítások ide­jén, azt várták, hogy ő lesz az igazgató. Nem tudható: ő gon­dolt-e erre? Amikor telefonál­tak az új igazgató megérkezé­séről: hivatalosan vette a táv­mondatot, annyit intézkedett, amennyi e tárgyban őrá tarto­zik, s dolgozott máris tovább azon a mélyítés! számításon, melyet reggel kért be ellenőr­zésre. A gépírónő későn délután jelentette, hogy az új igazgató várja. ■— Varga József vagyok — mondta az ember, aki az igazgatói szobában a nagy asztal mögött ült, s csak ezután állt fel, elő­• helyes- Hason. Batta György JHese az aíőmbúmha \ s^riiethhdíl AMIKOR AZ ATOMBOMBA MEGSZÜLETETT, EGY ÉDESANYA Éppen mesélt a kisfiának: öreg bátyó biciklizett, a nyelve lógott bele, lógott, lógott, egyre nyúlt, a küllőkhöz koccant és lett csodálatos zene. Kis patak partján, amerre haladt, kis patak tizeithárom hala úgy nevetett, úgy nevetett! A kerék forgott, forgott egyre s szólt a nyelv és a küllők dala. ...EGY FIŰ AZ AGYON ÜLT ES töprengett éppen: csent egy szegfűt az utcavégen, bűn, hogy más kertjéből csórta? Neki a kedve fordult tőle jobbra, s a szegfű az egész szobát beragyogja. ...A STADIONBAN ESTI MÉRKŐZÉST JÁTSZOTTAK Gól! Százezrek szívének piros talaján kinőtt százezer öröm-tulipán. ...A TANTEREMBEN EGY ÖREG PROFESSZOR VIZSGÁZTATOTT A diák tépné — de a professzornak van szakálla Nézze barátom! Nem történik semmi, ha eljön újra. A villamosok tovább csilingelnek, A verebek tovább csiripelnek. ...A KASZÁRNYÁBAN GYAKORLATRA KÉSZÜLTEK Egy katona mérgesen fújja: Röppenjetek vállpántomról vissza csillagok a Tejútra! A kávéházban egy trombitás fújta, Az állomáson a mozdonyszclep fújta, és így tovább. Fákkal, házakkal, emberekkel, madarakkal forgott a Föld, az űr menetrendje szerint, másodpercnyi pontossággal, ahogy évezredek óta. — Végig-csússzuk, ■ hitette a mérnök, f— — Tudom. Elter kérdőn nézett rá. — Többet másztam én, a ke­servét! — fújt Varga egy óriá­sit, — négykézláb, meg hason, mint valamennyien együtt­véve! Igen. Tehát? — Tehát hétkor. —'Kérem. , FÉL ÉVIG dolgoztak együtt. Ekkor Pestről új főmérnök jött. Eltér nem fogadta dl az át­helyezését. Három hónapig ott hon maradt. Végül Pécsett kezdett dolgozni, nem mint bányamérnök, hanem az épít­kezéseknél. Hajnalban indult hazulról, az első autóbusszal, és néha nagyon későn ért visz- sza. öt év múlva került ismét a szakmájában, de most is Pé­csett, az ottani széntröszthöz. Azóta még kevesebbet van ott­hon, — ha túl későn végez, ott alszik a tröszt vendégszobájá­ban. — Apámat Pestre rendelték, ■— újságolja most Elter Bálint, és visszailleszti szemüvegét. — Enyémet is! — mondja Varga Gyuri. — össze fognak veszni. — Nem. — Hát? — Nem is szólnak egymás­hoz. Ez rosszabb ... Varga Gyuri vár egy kicsit. — Apa tavaly befejezte az egyetemet. Éppúgy mérnök már, mint a tiéd. Láttad a vö­rös diplomát a falon, az érc­gyűjtemény fölött, oda akasz­totta. — Láttam. ■— Én mégis félek. Nem fog nak szóbaállni egymással. A minisztériumban sem. Tudom. — És akkor? Bálint most feltápászkodik a bakról, öregesen indul, mint­ha fájna valamije, és hátra­megy a sötétbe. — Én több pofont kaptam otthon, mint ti együttvéve, *— helyezkedik, fészkelődik, most is csendes, de bátrabb. — Hi­szen tudjátok. Hülyeség, hogy mondom. Nem édestől, csak tőle. Tőle, mert anyu mindig megengedi, amit ő megtiltott. Nem tudom, miért tilt meg mindent, ö ilyen. Nem kérek tőle semmit. Úgyis hiába. Rit­kán van otthon, mostanában egyre kevesebbet. Rengeteget utazik. Nem szeret utazni. Sok szór inkább haza se jön; hal­lottam, amikor egyszer vesze­kedtek emiatt. Valami össze is tört akkor a konyhában. Ki akartam lépni az utcára, hogy ne legyek otthon, amikor... hogy ne halljam ... Azt hit­tem. észrevétlenül tűntem el. Fenét! A sarokig se jutottam: utolért. Nem szólt. Együtt mentünk tovább. Nefn is messzire. Egy percre a vállam- ra tette a kezét. Csak egy perc­re. Azonnal visszavette. Jól esett; az is, hogy odatette, az is amikor elvette. Miért? Így volt. A Kossuth téren leültünk a padra, ahová a kalauzok szoktak. Néztünk fölfelé. Érez­tem, hogy ő is fölfelé néz, a sötétbe. Akkor fordult be egy autóbusz. Pécs — Mánfa — Komló — Pécs: ez állt az ol­dalán. ö ekkor azonnal felállt, és indult... ABBAHAGYJA, nem akar­ja tovább mondani. Elmegy Gyuri mellett, visszafordul, és ott ül le mellette: — Te mikor kaptál utoljára pöfont? Ilyen kérdésre egyikük se számított. — Nem kaptam. — rázza a fejét Varga. — Miért kaptam volna? — Látod. — Nem látok semmit. És azt azért tudom, hogy nem in­gyen vágták az öreg nyaka kö­zé azt, amije van: sem a la­kást, sem a képeket, és azt az egész átkozott igazgatói mi­csodát, azt sem! — Nem is mondtam. •— Nem. De mit gondolsz, mennyit izzadt már életében? Azt hiszed, mindig így volt? Én nem tudom, ő se mesél róla, csak anyám. Hogy hányszor futott a teknő mellől a Torony hoz, amikor szirénáztak a fa­luban. s mit reszketett, amíg arra várt, hogy kit hoznak feJ hordágyon, s ki van letakarva papírral, s hányszor ásták ki omlásból őt, apámat! És épp csak kemény ágy, rossz asztal és pofabe járt érte, nem sok­kal több. Biztosan így volt. ö kapta a pofonokat; hát nem adja tovább. Sosem fog panasz kodni, azt már nem! — Tanul­tok arról a világról az iskolá­ban — ezt szokta mondani —, tanuld meg, amit tanítanak, az elég; engem meg hagyj békén. — De nézzd meg a gyűjtemé­nyét, az érceket, azokat régeb­ben ládában tartotta, nem vit­rinben, és mindegyiknek tör­ténete van. Minden egyesnek. És azokról szívesen beszél. Hát ezeket a történeteket ismerem én, és ezért tudom, hogy nem rossz ember. Bálint felpattan: — Nem rossz! Az istenért: éppen ez az! Hogy nem rossz! Ki mondta, hogy rossz? És az enyém se rossz! Azt se mond­ta senki! És mégsem beszél­nek, mégsem fognak szóbaáll­ni egymással, még a miniszter előtt sem, a nyakam rá! De miért?! Hallod: miért?! Varga Gyuri felnyúl ölté­ből. szeretné elkapni Bálint hadonászó kezét, s visszahúzni pajtását maga mellé. Gáborról jóformán megfe­ledkeztek, olyan csendben ku­porog hátul a sötétben. Most sem jön elő, de a szerszámos­láda megreccsen alatta. Aztán két ököllel éktelenül dörömböl­ni kezd a ládatetőn. ■— Hülyék vagytok! — kiált­ja a pajta sötét mélyéből — Hü lyék! Óriási bivalyok! Ki te­het róla. hogy milyenek a fa­terok?! Hát az enyém milyen? Olyan: amilyen! Mit csinál­junk? Mit csináljunk mi, ép­pen mi?! 1 Talán Gyuri is, Bálint is megszólalna megin't, de Gábor verni kezdi újra. a láda tete­jét: •— Mi rázzuk helyre őket?! — most már nem ordít. — Mi? Éppen mi? Azt/ hiszitek, a mi dolgunk?! NEM KAP VÁLASZT. Olyanná válik a csend, ami­lyen a gondolkozó emberek fölött feszül. Mintha hirtelen mégjolbban elsötétedne, — talán kialudt az utcán a körte, — igazán késő lehet már. Nehéz ilyen­kor beszélni. Fekete öcsi hallgat a legin­kább, dehogy is szól közbe — miért vitatkozna? Hanyatt fekszik az összerakott deszká­kon, kezét a tarkója alá fonja, — a szeme nyitva, mintha lát­na valamit a fekete mennye­zeten. Egy rámázott, régi, nagyí­tott fénykép lóg otthon a bel­ső szobában, az-cevmáshoz tóit két ágy fölött. Milyen sová­nyak, rettenetes, ők ketten, apa és anya, kéz a kézben, fia talok, a háttérben fák és bok­rok. És mindkettőjük haja fe- 'kete a képen, — sem a Varga, sem az Elter Bálint apja nem ősz még, Márkus bácsi sem, — az ő apja megfehéredett azóta, anyja is, alig lehet a képről rájuk ismerni, milyen soványak! Akkor volt apa ál­lás nélkül? Vagy: akkor is? Azért olyan furcsa? Akkor 'árt a Várba. Budán, éjszaka, havat hányni? Mesélte, hogy volt köztük mérnök és orvos és mindenféle ember. Sokat me­sélt apa, hogy a Várban éjsza­ka is vigyázzban álltak őrt a katónák, s ha megmozdul­tak díszlépésben kellett men­niük, szegények, fázott a ke­zük a puskaszíj szorítástól. Ne­kik is fázott, akik a havat ko­torták ; reggel re végezniük kel­lett. És anya úgy örült, hogy akadt ez a munka; mesélte, hogy nagyon örült. Aztán ke­rült apa a postához, jóval ké­sőbb, és soványak maradtak akkor is, mert kertre, házra, majd ólra. disznóra, csibére dugdosták félre a pénzt; se mozi, se vacsora — csak a kert legyen meg, a kicsi szőlő, gyümölcsfa, — mert az min­dig biztos, ami van. Apa ma már postatiszt, de a kert fon­tos otthon, csak az, a kerítés, a malacok, az örökös kapálás, ásás, s nem hiszi el, hogy nincs munkanélküliség. Minden elő­fordulhat — mondogatta ré­gebben. Ma már nem mond ilyesmit, — de éjfélig senki sem fekhet le otthon, túrni kell a kertet, metszeni a fá­kat, vakolni az ólat. Anya azon a régi, keretes képen úgy néz rá, oldalról az arcában ... — talán ezért a tekintetért őr­zik a foltos képet az ágyuk fölött, s ezért nem levelez anya németül és franciául va­lamelyik exportüzemben, ha­nem kötözi nyáron a szőlőt az oldalban, s csak éjszaka jut a rádióhoz... Most jó, hogy Gyuri, Bálint, s végül Gábor is elnémult. Mindig vitatkoznak, mindig törik valamiben a fejüket, — végre hallgatnak. S végre Varga Gyuri ha­tároz: — Szevasztok — áll fel nyu­godtan. Egyszerre lépnek ki a kert­be. ők ketten, Varga és Elter. Gyuri jobbra indul, fel, a va­súti töltésen keresztül Kökö- nyös felé, — Bálint néhány házzal lakik csak arrább, itt, a Fő úton. Gyuri visszafordul a sarok­ról, — látszik még Bálint fe* kete, mozdulatlan árnya a kert kapuban. — Szia! — kiált neki vissza, s megvárja, míg amaz is haza- indul. — Szevasz! — bólogat Bá­lint az út közepéről. Jóformán senki se jár már kint; feljebb, a hegyoldalban pedig igazán mozdíthatatlan a csend. Séhol egy kocka fény a házak homlokzatán. A kanyar­gós országút fölött a drótpá­lyán surrannak egyforma idő­közben szakadatlanul a lengő csillék. — más zaj sehonnan se hallatszik. GYUSZI ZSEBÉBEN ka­pukulcs: be tudni nyitni. De akkor felkattanna a folyosó- világítás automatája, — nem, nem akarja a világosságot. Még egy kicsit nem. Behúzó­dik a kapualjba, lekuporog a lépcsőkre, s előrehajol, hogy feje a térdét éri. Átkulcsolja a lábszárát, és szorosan maga alá húzza. Egyszer — két íve mái pontosan emlékszik rá mégi —, este, moziba indult épper új inget húzott, amikor apj benyitott, — Nincs kéznél a logarlé ced? — kérdezte, s leült mell egy percre. — Az enyém a irodában maradt. Gyurinál már akkor is min dig volt logarléc, egy a Vár ban, egy a zsebében, egy a fi ókjában a könyvei között, bá az iskolában, gimnáziumbal semmi szükség ilyesmire Az adta oda, amelyik a fiókjába] volt. Apja szórakozottan ni kezdte a léccel a noteszla] hosszát, szélét. — Kész vagy a leckéddel — kérdezte később, még min dig a papírdarabbal játszva — Kész. Természetesen. — Én most kezdem — mom ta, s nem nézett fél a fiára. Hátradőlt a széken, kinyúj tóttá lábát, és óriásit fújt, — elrepült a papír az asztalról — Baromság, hogy nem szol tam rá a dohányzásra! — ne vetett, s rázta a fejét. — Ko rábban kellett volna kezde nem. Azt is korábban. Gyuri nem felélt rá semmi! Megtoldta hát maga: — Ha most kezdenétoi .. á fenét, most már csak csinál' nám, de nem élvezném... Fáradt vagy apa? — elősző: mert ilyesmit kérdezni. Varga József széke alá húz­ta a lábát, már újra rendeset ült, s mindjárt fel is állt. — Nagyon. — Csak ennyit mondott megfogta a vállát, majd te­nyere élével kettőt-hármal ütött a vállizmaira, mint ré­gebben, amikor fiús erejét pró­bálta: tud-e hallgatni, ha fáj. Most is szótlan maradt, a szemét se rántotta össze. — Jól van. Indulsz vala­hová? Legszívesebben levágta vol­na a kabátját, hogy visszaül­hessen a könyvei elé. De apja elindította: — Na, eridj, fiú; várnak! -« s nehéz öklével gyengén hát­ba bokszolta. — Menj már! KÉT ÉVE, pontosan em­lékszik ... Miért nem ma­radt vele akkor otthon?!... Késő éjjel ért haza: — apa asztalán még égett a lám­pa. Belesett a kulcslyukon: egy bepördült pauszlapot lá­tott, két vastag-ujj vonalzót igazított rá, s a tuskihúzó szá­ra látszott. Két éve... Azután összeszorítja fogát, és megnyomja a folyosó-vil­lany kapcsolóját. S a világos­ságban egyenes derékkal, ke­ményen trappogva vágtat föl­felé. * részlet — szerző regényé­ből. Jevgenyij Vinokurov cd szúldliegijig... A szőlőhegyig nyújtózik az ezred. ' Kárpátalja. Hosszú pincérfüzér. A katonák sisakból isznak, esznek. Az ajkán csorog, úgy hörbül a tüzér. A sisakokban újbor forr, morog! S kinek az előbb ágyú volt a gondja — Mint a kvasz! — kiabálja. — Hej, harcosok. Istenemre, könnyű kis bor! — és mondja, Mondja. Most harmonika' basszusa szól, És a földre sunyin félhomály lapul, És a kék égbolt könnyed magasából Mint az újbor színe, csillag fénye hull. Ferencz Győző fordítása Vasvári István cd kémjét A hamvas nyár lassan elragyog; jönnek lompos őszi viharok; fellegeken fenik már foguk. Szélben áll a szikár csordakút. Mi rejtezett, az ősz-tél rög alatt, mint a forrás, mint a gondolat: a búzamag, mely titkos éven át álmodta meg kalászos hadát... Azt a fénylő, hajló sereget, amely túlél fagy-fergeteget, félő-dacban, fázva készülő, gyenge száron oly sokat tűrő... Milyen jel vagy hajlongó kalász — annyi társsal rendületlen állsz, ki megbújtál e nehéz föld telén, hogy testünk, vérünk része légy: kenyér! ♦ f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom