Dunántúli Napló, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-07 / 132. szám

// // A legnagyobb magyar építész Emlékezés Lechner Ödönre KEVÉS MŰVÉSZ van hazánkban, kinek munkássága any- nyira újat tudott volna teremteni az építészet anyagoktól szi­gorúan meghatározott műfajában, s talán épp ezért, annyi vi­hart váltott volna ki, annyi ellenérzést, annyi vitát s meg nem értést, mint Lechner Ödön alkotásai. Mindenki elismeri, hogy vitathatatlan képességű, kiemelkedő tehetségű alkotó egyéniség volt. Lechner Berlinben, a SchinkeZ-akadémián tanult építészetet; már itt feltűnik bámulatos érzéke a formák iránt és nagy fan­táziája. A német iskolát olasz tanulmányút követi, majd 1870 körül tér haza. Ez a kor az, melyben Pest—Buda—Óbuda széttagolt hármasából a rohamosan fejlődő magyar polgárság létrehozza Budapestet, az ország fővárosát. Rengeteg az építe­ni való — s Lechner hazatérése után nyomban építési irodát alapít. Első házai még az akkor uralkodó neoreneszánsz elve­ket mutatják (Bajcsy-Zsilinszky út 43., Veres Pálné u. 9.). De — mint írja — már ekkor is „mint távoli ideál, mindig egy magyar nemzeti stílus megalkotása lebegett előttem.” Európa- és Észak-Amerika-szerte ekkor indul hódító útjára a vasbetonvázas technika — Lechner ezzel is megismerkedik, mikor feleségének korai halála után a hetvenes évek végén hároméves párizsi tanulmányutat tesz. Itt érik meg benne a gondolat, hogy az új magyar stílust a francia reneszánsz épí­tészet korai fázisából próbálja kivirágoztatni. Ezt látjuk az Operával szemben épült Népköztársaság útja 25. sz. házon (egykor MÁV Nyugdíjpalota), ahol tehát már szakít Lechner az akkoriban itthon divatos neoreneszánsz és neobarokk stí­lussal. Ugyanez az elv jelentkezik a Váci utcai Thoneí-házon is: itt jelenik meg először díszítő elemként a majolika. A si­kertelenség új útra vezeti őt: amit a francia korareneszánszra alapozva nem lehetett megcsinálni, most a helyi hagyomá­nyokhoz fordulva próbálja meg. A primitív népművészeti ele­meket vele rokon fokon álló építészeti formákkal igyekszik párosítani: így jut el a perzsa és indiai építészetig, s próbál monumentálisát alkotni. Saját útján jut el oda, ahova a nyu­gati építészetet a vasbeton alkalmazása vezette el: a párká­nyok, oszlopok és más faldíszítő elemek teljes elvetéséig, a puszta síma falig — s a díszítetlen felületen biztosít teret a népies eredetű formáknak. Elgondolását az' Iparművészeti Múzeum épületén valósítja meg először. A hatalmas épület dísze a színes szőnyegsátorra emlékeztető, mozgalas tető- architektúra, középtengelyben a hatalmas kupolával, melyet egy harsány sárga, gazdag tagozású majolika lantema koro­náz. Még tovább jut Lechner a Postatakarékpénztár építésé­nél. Itt nincs már tagozat vagy dísz, mely valamely ismert stílus utánéléséből származna: a fal teljesen síma, mint a kor színvonalán álló vasbeton építészet is kívánja, a homlokzat anyaga majolika, finom gyöngyházmázzal. A megszokott pár­kányok teljesen eltűntek, a homlokzatot felül az Eszak-Ma- gyarországról jól ismert párta zárja le, s az ajtó—ablak kö­rül magyar ronamentummal díszít. E művében Lechner olyat alkotott, mely — továbbfejlesztve — az új magyar építészeti stílus megteremtéséhez vezethetett volna. Az a heves esztéti­kai háborúság, mely már az Iparművészei Múzeum körül is kirobbant, s most ez új művet is fogadta, megakadályozta ezt — s azt is, hogy Lechner életének hátralevő csaknem másfél évtizedében újabb megbízást kaphasson. így gátolta meg a szakmai meg nem értés és féltékenység e jelentős művész pályájának kiteljesedését. LECHNER ÖDÖN messze kimagaslik a XIX. század végé­nek, a XX. század elejének építészei közül. Korszerű építé­szet megteremtésére törekedett, hogy felszámolja azt az épí­tészeti hazugságot, mely a régi formákat az új anyagokkal utánozta. Méltán nevezte őt Lyka Károly „a legnagyobb ma­gyar építésznek", mert céUdtűzése: új magyar építészeti stí­lust teremteni, magasra törő volt, s amit ebből meg tudott va­lósítani, az a magyar építészet történetének, egyik legragyo­góbb fejezete. Gazdag program a szegedi szabadtéri játékokon Idén hatodszor rendezik meg Szegeden a hagyomá­nyos ünnepi játékokat. E rep­rezentatív előadásokon számos vendégművész lépett mér fel, énekelt a szegedi színpadon Paul Robeson, Margaret Ty- nes, Zenaida Pally, Margheri- ta Roberti, Peter Glosscp, Bruno Preverdi, játszottak itt a leghíresebb szovjet balett­együttesek, s a magyar művé­szeti élet legjobbjai is fellép­tek már az ünnepi játékokon. Ez idén is változatos, színvo­nalas műsort áliítottaík össze Szegeden. Július 24. és au­gusztus 20-a között több elő­adásban is színre kerülnek nagysikerű, híres operák és most bemutatásira kerülő új művek. Erkel: Hunyadi Lász­ló című operája, Verdi: Aida című operája többek között, ez utóbbi külföldi vendégmű­vészekkel kerül bemutatásra, dlasznyelvű előadásban. Egy előadásban mutatják be Ho­negger: Johanna a máglyán című drámai oratóriumát és Bartók: A fából faragott ki­rályfi című balettjét. A Bartók-mű előadása kü­lön érdekességet jelent a pé­csieknek. Bartók nagyszerű zenéjéhez ezúttal Eck Imre készített koreográfiát. Modern stílusban, új eszközökkel megközelíteni a művet — egy ilyen vállalkozás minden eset­ben izgalmas. A balettet a pécsi együttes adja ellő. Sán­dor János a karmester, Fülöp Zoltán a díszlet- és Gombár Judit a jelmeztervező Eck Im­re asszisztense Hajós Péter. A szereposztás a következő lesz: Királyfi: Csifó Ferenc, király- kisasszony: Árva Eszter, Fa­báb: Tóth Sándor, Jó tündér: Stimácz Gabriella, gonosz tündér: Bretus Mária. Ez a műsor július 25-én, augusztus 1-én és 5-én kerül színre Szegeden. Két eredetei bemutatóra is sor kerül a szegedi szabadtéri játékokon. Gulyás—Rábai né­pi táncjátékát a Magyar Álla­mi Népi Együttes adja elő, augusztus 19-én és 20-án. Ugyancsak eredeti bemuta­tót tartanak Farkas: Vidróczki című zenés balladájából. Az új magyar opera szövegét Innocent Vince Ernő írta. Romantikus régi monda alap­ján íródott az opera: az 1848- as szabadságharc után Vid­róczki Márton körül egész banda gyűlt össze betyárokból, akik a maguk módján har­coltak a vármegye behódolt urai és pandúrjaik ellen. Olga Lepesinszkaja a pécsi balettről Még 1939-ben volt..: A Fészekben a Nyírség­ről beszélgettek, Móricz Zsigmond aranysárga, sívó akácos homokjáról, ahol a legnagyobb téli zúzmarák és a legszebb virágos fehér május terem. Az ötödik mondatnál már Krúdynál tartott az emlékezés és Hu- nyady Sándor szokása sze­rint a még égő szivarról rágyújtva az újra, betette a garast és mindig fátyolozott, rekedtes hangján beszélni kezdett elvarázsolt világok Szindbádjáról. Kedves, de­rűs, jellemző történeteket buggyantott fel az emléke­zés: — Erről jut eszembe — kezdte —, hogy valaha ré­gen, együtt mentünk ki Krúdy Gyulával Megyerre, a lóversenyre. Nagy művé­sze volt a kényelemnek, hogy elkerüljük a tolongást, még délben kimentünk s ott ebédeltünk a versenytér vendéglőjében. Sütött a nap, káposztapille szállt a sörös- krigli szélére. Friss volt a borjúpörkölt. A pálya üres, a pázsiton nyergeletlen teli- véreket sétáltattak. Mire az első vonattal megérkezett a sokaság, mi már a feketén is túl voltunk. Feltűnt, hogy a pintér, aki kiszolgált bennünket, olyan buzgalommal sürgött- forgott körülöttünk, olyan rajongással nézett Krúdyra, hogy elkezdtem gyanakodni, van közöttük valami régi, különös kapcsolat. Talán egy régi nagy mulatság em­léke. A pincér fürge öreg em­ber volt, himlős, a balsze­me kancsitott, de barátsá­gos, kedves, meleg, jóked­vű lélek az arcán. Krúdy laposakat pislantott rá, a levestől a pörköltig, végre a körözött liptóinál meg­kérdezte: — Mondja csak fiam, nem találkoztunk mi már vala­hol? Az öreg pincér megállóit az asztalnál, sugárzott az arca. — De igen, nagyságos úr, egyetlen egyszer. Egy éj­szaka. Tizenöt évvel ezelőtt, Nagykállóban. — Kezdek már emlékezni — dörmögte Krúdy mély gordonka-hangján. — Mond­ja csak fiam, nem marad­tam én akkor adós magá­nak? — Igenis, nagyságos uram. Fel tetszett íratni a számlát, aztán el tetszett utazni másnap. Krúdy megdörzsölte a homlokát, mintha vissza akarna emlékezni rá, hogy mit fogyasztott tizenöt év­vel ezelőtt a kallói étterem­ben. Es vissza is emlékezett. Elkezdte csöndesen bemon­dani a cehhet: — Várjon csak: volt két kemény tojás, egy skatulya szardíniám. Egy üveg sö­röm ... na mi még, mert valamim még volt, úgy em­lékszem. — Egy koronát tetszett adni a cigánynak. ffrúdy bólintott, oldalt bil- lent ezüst fejével: — Jól van fiam, adja csak össze. — Már meg is van, nagy­ságos uram — mondta ra­gyogva a pincér, azzal bel­ső zsebéből kilőtte nagy, fekete pincér-tárcáját, koto­rászott benne egy kicsit, az­tán egy időtől niegsárgult, régi számolócédulát tett az asztalra. Rajta volt tételen­ként a kállói cehh, a vég­összeg, keresztbeírva az egészen Krúdy neve, mint az adós elismerése. Eltette a pincér a számolócédulát és őrizte tizenöt éven át, mint egy hajfürtöt, vagy szerelmes levelet. Mert eb­ben a dologban nem a hite­lezői konokság nyilvánult meg, hanem az emberi ér­zés. A pincér megszerette az első percben Krudyt. Olyan megmagyarázhatatlan érzés ez, mint a szerelem. A pincér vagy szívébe fo­gadja a vendéget, vagy el­utasítja. Az egyiknek oda­adná hitelbe a kabátját, a másiknak nem ír föl egy kapucinert sem. Es milyen nagy dolgot árult el ez az ereklyeként őrzött számolócédula. — Szinte többet ér, mint egy középfajtájú bronzszobor egy kisebb téren. Micsoda személyes varázsa lehetett Krúdy Gyulának, hogy a cédulát, amin rajta volt a neve, nem dobta el a pincér tizenöt éven keresztül, ha­nem a tárcájában hordta kedves emléknek. A számlán 3 korona 50 fillér volt. Krúdy letette az ötpengőst a kenyérmorzsás abroszra. A pincér megha­tott tréfával szabadkozott, hogy azóta drágább lett az autogramm, öt pengőért nem adja oda. — Tartsa meg a pénzt is, a cédulát is — mondta Krú­dy. A pincér nem nyúlt a pénzhez. A kabalára hivat­kozott, hogy játék előtt nem jó fizetni. Krúdy mutatóujjával felé tolta az ezüstöt. — Tegye el öreg. Ha le­török, visszakérem kölcsön az utolsó futam után. Az öreg végre eltette a pénzt és eldöcögött ferde­sarkú szomorú pincércipőjé­ben. fifrúdy utána nézett és csendesen magyarázni kezdte a pincérsorsot. Me­lyikből lesz vendéglős, me­lyik csúszik le, hogy sziva- ros „gyerek” legyen belőle 70 éves korában, amikor már nem tudja cipelni a sok tányért. A keményebb boldogul, a lágyabb alulma­rad. — Ez nagyon puhalelkű lehet, szegény boldogtalan — dörmögte —. Milyen ne­hezen fogadta el a pénzt. El kell pusztulni az ilyen­nek. De ennek az öregnek én kezembe veszem a dol­gát. Ebből én kocsmárost csinálok, valahol Budán. Elég ennek egy egészen ki­csi üzlet, ahol nincs más, csak bor, a vendégnek ma­gának kell hozni a kolbászt, meg kenyeret. — Azt hiszem meg is tet­te — fejezte be Hunyady újra rágyújtva. — Sok ilyen eltört sorsú barátja volt Krúdy Gyulának. Kiss István — Komoly, érdekes ... Filo- zófiailag nagyon érthető, ,ó, ha az embereket figyelmezte­tik. i— Európa vigyázz!.. * Ez volt az eredeti címe — szólal meg Bretus Mária, aztán Eck Imre folyta ja: — Erről a címről aztán Tho­mas Mann hasonló című regé­nye miatt lemondtunk. Az „Iszonyatot” egyébként ritkán játszuk ... Pécs lakossága alig több százezernél, nyugatra pe­dig csak azt vihetjük, amit az impresszáriók kiválasztanak- Ezt nem választják. Olga Lepesinszkaja tűnődve előrehajol: — Nagyon tetszik a színvo­nalas játék... Ebben az együt­tesben mindenki tökéletesen játszik. Emberi érzéseket fe­jeznek ki, és nem esnek mo­doros túlzásokba. Ha túlját­szanak valamit, torz lesz. A szereplőkre néz, akik bi­zony a próbaterem porát ala­posan feltörölték a trikójuk­kal, és elmosolyodik: — Szegény gyerekek, lega­lább egy órát kell fürödnötök. — Feláll, mindenki követi- Ez az a pillanat, amikor az újság­író is szóhoz juthat. — Kedves Olga Lepesinsz­kaja, a Dunántúli Napló olva­sói örömmel hallanának vala­mi bővebbet a balettművészet- ről. Ha megengedi, felteszek néhány kérdést. — Szívesen, de ha megenge­di előbb én kérdezek... A pécsi Balett Együttesről írhat­nék én egy cikket az önök lap­jába? t— Természetesen. — Akkor elmondom a véle­ményemet az együttesről, és mondjuk ez lesz a cikk. Olga Lepesinszkaja a szom­szédos kisebb szobában elhe­lyezkedett a díványon, ölbe vett egy párnát és a tolmács segítségével folytatódott a be­szélgetés­— Eck Imrét és együttesét nagyon tehetségesnek tar­tom ... Túltelítettek, ég ben­nük a spiritusz... Nem olyan könnyű ez a munka. Pécsett elég szűk keretek között kell dolgozniuk. Kicsi a színpad, lehetőségeik még a zenekart tekintve is szűkösek. Ha na­gyobb lélegzetű balettet akar­na Eck eljátszani, nem tudná. £ Éppen ezért Eck és az együt­• tes óriási dolgokról mond le. Pedig Eck kiválóan dolgozik, kitűnő koreográfus, és kitűnő művész. Nemcsak új témákat hozott, hanem új kifejezési fór­umát is, új mozdulatokkal gaz- I dagította a balettművészetet. \Ha Eck művészetéről beszé- : lünk nagyon fontos tudni, hogy a klasszikus balettiskola • alapjaira építi fel művészetét. Ecknek egyébként megenged­hető, hogy táncosai néha nem spiccen állnak, hanem mezít­láb ... Láttam az együttes pé­csi bemutatóját, ott voltam bu dapesti szereplésüknél is• Te­cséges együttesne''- tartom pécsi balettet, cl vagyok itt. Az együttes és Eck Imre meghívásának tettem eleget, amikor Pécsre jöttem. Talán hasznukra lehetek, hiszen a balettművészetben az orosz­szovjet balett az élen jár, én pedig harminc évet töltöttem a moszkvai Nagyszínházban. Éppen ezért én minta.gyakor- latokat tartok külön a fiúk és külön a lányok számára. Vannak vitáink Eckkel, me­lyekben legtöbbször meg­egyezünk, de az is elötor- dul, hogy a vitázó felek ra­gaszkodnak a véleményük­höz . . A balettművészet bo­szorkánykonyháján vannak bizonyos titkos d tgok is-.. Halljuk az ön kérdéseit. . —* 1 Véleménye szerint egy ha- lett-táncos hány évig szerepel­het a színpadon? — A tehetségtől, az iskolá­tól és a munkától függ. Ula­nova 51 éves koráig volt szín­padon. Az általános 20—22 év. Nem az évek múlása számít, hanem az átdolgozott évek száma. Nem hiszem, hogy a nyugdíjkorhatárig kellene táncolni, ez sem a táncos­nak, sem a nézőnek nem kel­lemes. A balett a fiatalok művészete. A Szovjetunióban húszéves munka után nyug­díjba mehetnek a táncosok, hiszek abban, hogy ez hama­rosan Magyarországon is meg­valósul. — Hogyan kell élni egy ba­lett-táncosnak? — Nem ismerek még egy olyan foglalkozást, mely any- nyira elzárt lenne a könnyű élettől, mint a balett. A balett- művésznek a kéthónapos nyá­ri szünet sem igazi szünet, mert, gyakorolnia kell ha for­mában akar maradni. A jó magyaros konyháról is le kell mondani. A balett-táncosnak sokszor az ebédjéről is le kell mondani, de a reggeli gyakor­latról soha. Egyébként itt min­den kislány dohányzik, és ez nagyon ártalmas... A balett nehéz pálya, de nagy művészi örömöt szerez •.. Zene, a mozdulatok szépsége ... — Kit tart a világ legna­gyobb balettművészének? — Pliszeckáját. A fiatalok közül leginkább talán Vaszi- lijevet... De tehetségesnek tartom a két éve végzett Besz- mertnovát és Szarokinát is... — A pécsi balettnek vélemé­nye szerint Moszkvában lenne sikere? — Ha megkérdeznék tőlem, hogy a pécsi balettet meghív­ják-e a Szovjetunióba, feltét­lenül azt válaszolnám, hogy igen. A jövő szezonban egyéb­ként a budapesti Operaház és a moszkvai Nagyszínház cse­relátogatásra indul. Lehet, hogy két év múlva már a pé­csi balett jön. Hogy lenne-e siker arra nehéz válaszolni- A közönség egyik része valószí­nűleg tapsolna, a másik része esetleg tartózkodóbban fogad­ná a fiatal pécsi művészeket. A kritikusok aztán méltókép­pen értékelnék a tehetséges együttes munkáját, mert ők biztosan megértenék. — Van-e a Szovjetunióban koncepciójában és stílusában a pécsi baletthez hasonló együttes? — Harmincnégy balettszin- há~ van nálunk, s ezek közé nem számítom a népszínháza­kat ... Hárommillió ember foglalkozik tánccal. Ez a szám azt hiszem mutatja, hogy mi­lyen széles rétegek művészete a balett. — Hallhatnánk valamit Ula- nováról? — Moszkvában él, a Nagy­színházban foglalkozik a fiata­lokkal . •. — És végül egy személyes jellegű kérdés: Nincs honvá­gya? — Elég régóta Magyarorszá­gon vagyok már, de állandóan dolgozom, s így nincs időm ezen tűnődni. Néha persze eszembe jut... — válaszolta Olga Lepesinszkaja. Bertha Bulcsu * Egy vonás a Krúdy-portréhoz KÉT FÉRFI késekkel és egy lány... A zene és a mozgás drámaisága aztán figyelmeztet bennünket, hogy valójában nem két férfit és egy lányt lá­tunk magunk előtt, hanem szimbólumokat.. • Európa nagy drámája éled újra. Ami­kor a dráma beteljesedik és abbamarad a zene, szinte per­cekig csend van. A Pécsi Nemzeti Színház Ba­lett Együttesének próbatermé­ben vagyunk. A hatalmas tü­körfal előtt Olga Lepesinsz­kaja, Eck Imre balettigazgató, és az együttes tagjai foglalnak helyet. Az Iszonyat balladáját több, mint egy éve nem ját­szotta az együttes. Most próba­teremben, munkaruhában, díszletek, világítás és függö­nyök nélkül előadták a kiváló szovjet balettművésznek. A szereplők, Tóth Sándor, Bre­tus Mária, Hetényi János és Árva Eszter kimerültén állnak a tükör előtt, aztán Olga Lepe­sinszkaja körül, félkörben le­telepednek a padlóra- Olga Lepesinszkaja még mindig a dráma hatása alatt van. Soká­ra szólal meg:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom