Dunántúli Napló, 1964. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-07 / 132. szám
Í tt Ölnek körülötte a Schloss Eisenstadtban. Mind a barátok. Előttük pohár, körülöttük csönd. Leverten bámulnak maguk elé, az asztalterítőre. A währingi temetőből jöttek* Karjukon fekete karszalag. Tekintetük, ruhájuk sötét. Ha olykor fölpillantanak, Schubertre néznek. Ijedten figyelik. Anzelm Hüttenbrenner mondani szeretne valamit. A temetés előtt, ma reggel fent Beethoven lakásán. Bement a dolgozószobába, s az elárvult zongorán egy kottát pillantott meg, Schubert kéziratát. Nyitva volt a füzet, látszott, hogy nemrég is lapozott benne valaki. Azt már régebben is el kellett volna mondania Schubertnek, «mit Schindlertől, Beethoven titkárától hallott. Schindler sze rint Beethoven ezt mondta volna Schubertról, akinek dalait nézegette. „Isteni szikra lakozik benne”. „A világ majd felfigyel Schubertre. Szeretném megismerni hangszeres műveit is.” Ezt mondta Beethoven Schindlemek, Schindler Hüt- tenbrennernek, ezt kellett volna tudtára adni Schubertnek is. De Anzelm Hüttenbrenner képtelennek érezte magát arra, hogy ilyen örömet szerezzen neki. Hiszen akkor tudatára ébredt volna sokmindennek, amit most még csak sejt önmagáról. Majd egyszer talán, ha öreg lesz, elmondja neki. Most még nincs itt az ideje. így aztán Beethoven sohasem ismerkedett meg Schubert hangszeres műveivel és Schubert sohasem ismerkedett meg Beethovennel. Hüttenbrenner Anzelm érzése szerint jobb így. Hogy miért jobb fgy, azt csak ő tudja. De ha már any- nyit mulasztott, most is elhallgatja, amit a zongorán hagyott Schubert-kéziratról tud. Franz elégedjék meg a tehetségével. Elismerés, siker, öröm jusson azoknak, akikkel a sors tehetség tekintetében mostohán bánt. Elvégre nem lehet minden együtt. Anzelm egyáltalán nem ismeri az elfogódottság vacogó érzését, mely Schubertét nyűgözte le Beethoven közelében, ö bizony elég magabiztosan ballagott Schubert mellett a fáklyavívők között. Franz Schubert és Anzelm Hüttenbrenner. Két zeneszerző, Beethovent kísérték utolsó útján a währingi temető felé. Anzelmnek hirtelen jókedve kerekedik. Most már bizonyos benne, hogy sohasem fogja elmondani Franznak, amit Beethoven róla mondott. Sem azt, hogy kézirata még most is ott hever azon az elárvult zongorán. Elég, ha ő tudja. Valami furcsa jóleső érzés tölti el An- zelmet. Emelkedett hangulatában megtöri az áhítat csönd jét. Beszélni kezd. A barátok felfigyelnek rá Schubert is rátekint rövidlátó pislogással, de Anzelm még az ő pillantásától sem jött zavarba. Beethovenről beszél. Róla magáról, személyes jóbarátjáról, aztán sajnálatos haláláról, a. szép temetésről, Grillparzer gyászbeszédéről. Mivel senki nem szól közbe, folytatja a szót, a nagy halott egykori élő mivoltáról, s mindarról, amit az valaha neki mondott. A hosszú előadás végén Schubert megszólal. Magasra emeli poharát és rekedt hangon kiáltja: „A halottra!" Mivel nincs annyi mondanivalója, mint az előtte szólónak, gyorsan felhajtja poharát és másról kezd beszélni. A hangulat feloldódott. Most már mindenki beszél. Egymás szájából kapkodják a szót. Észre sem veszik, hogy Schubert hallgat. Csak az érzékeny Idegrendszerű Schwind látja, hogy valami nincs rendben. Folyton Schubertét nézi. Szeretné őt szólásra bírni, de ez nem sikerül. Schubert nétnán bámul maga elé. De most hirtelen feláll. Arca hamuszínű, kezében táncol a pohár. Az asztal körül ülők egyszeriben elnémulnak. Még Anzelm is zavarba jön, fejét elfordítja Schubert féligtelt poharától. „A soronkövetkezőre!" — mondja Schubert suttogva. A nagy csöndben kiáltásnak tűtó a hangja. Svéktty- }úUa lyemre. A Mindenhatónál keresek vigaszt. Megnyugszom szent akartában, s megadással viselem a rám mért szenvedéseket Bízzál Benne Te is, hogy megerősítsen. Türelemmel várd be a szebb jövőt. Gondoskodj arról, hogy a jó Franz magához vegye a halotti szentségeket. Bánatos, de Isten akaratában megnyugvó Atyád” A bánatos apa már megnyugodott Isten akaratában, de a 31 éves fiú még élni szeretne. Viaskodik a halállal. Nem érti az egészet. Az élet rossz, ezt eddig is tudta. De a meghalás még rosszabb, erre nem gondolt Hiszen ez nem megy simán! Sem a gyógyulás, sem a meghalás. Ha a meghalás ilyen rossz, akkor már inkább élni! Vagy halottnak lenni. Csak ezt ne, ezt ne! „Mf történik velem?!" <— kérdi Ferdinándtól tárgranyílt rémült tekintettel. Nincs már semmi, csak a gyötrelem,;. Többet aztán nem is kérdez Már csak félrebeszél. Az idegSCHUBERT HALÁLA láz fölkapta, mint valami ktaf nyű labdát Már nem is akar meggyógyulni. Lázálmában egyetlen szava sincs többé az éietrőt Ha félrebeszél, akkor Is csak halálról, halottakról szól. „Ez itt nem Beethoven eírja..." mondja sértődötten, cserepes száljai zihálva. A jó Ferdinánd zokogva fut ki a betegszobából Megérti, mit kíván az öccse: Beethoven mellett pihenni. Ha életében nem sikerült most végre el szeretné foglalni helyét Beethoven oldalán. így is lesz... fogadkozik Ferdinánd. Letörli könnyeit » visszasiet a betegszobába. öccse ott hever a feldúlt ágyon. Nyugodt mozdulatlan. * V ater Schubert a rossaui tanító előveszi régnem- látott naplóját, s beleírja a legújabb családi eseményt: „1828. november 19-én szerdán délután három óra-' kor rövid betegség és a halotti szentségek fölvétele után 32.-ik évében jobblétre szén- derült hőn szeretett fiam, Franz Peter, Seraf, előadóművész, és zeneszerző” « i KISS DÉNES | edz LLcioavt kézáezrd? Az udvart kérdezed, otthon? Tudom-e milyen? s Már mondtam: magamban hordom, naponta előveszem, i mcgtörülgetem, < lesimogatom róla az Időt mégis ma már nem olyan, mint tegnap volt vagy azelőtt Vagy az anyámat kérdezed? A minap láttam a tenyerét: sziklakeményre égett, aszályos földdarab hasonlíthat csak hozzá! Megmeredt, apró sors-villámok cikázzák be: sebhelyek, bőrrepedések. Mondjak még róla valamit? Alig tudok, nem is tudok. Ügy élt mindig, hogy dolgozott, megvakult, annyit foltozott, föld felé annyit hajlongott: vetett ültetett, kapált, hogy már a tájék része lett belegyökerezhetett mint a fák, most már örökre dombokhoz görbítve derekát Mit mondhatok még? Szeretem, ha nem is érti miképpen lehetett az én anyám éppen?! Alágyújtósnak használja versemet nem volt a háznál más papír, fiam...” így mondta. De én Igazán megértem: < mindennél fontosabb, hogy a tűz égjen, hogy felengedjünk mindannyian. KESZTHELYI ZOLTÁN ^őázomszot hárem én j Háromszor három év: homályos arcod még homályosabb kontúrját láttam } az égen, az időben, csak elsóhajtott szavaid, az áhitat és szeretet zsoltárát hallottam. Tiszta volt ez a szerelem, talán nem is szerelemnek szánta nékem a Törvény; valami más rendeltetéssel küldött elém a kétségek végenincs erdejébe, amikor elsuhant fölöttem \ a szeretetlenség világot beborító árnya! MÁTYÁS FERENC cd f ájdalGm sz&hrát \ oltárkápolna őrzi híven tolakvó barokkor! díszben Róma legendás templomában, —■ ; márvány leikével szinte szárnyak Mintha most emelné ölébe halott fiát anyja és élne, — szivedbe fájdalom villámlik, j s tárgyteste fehér hússá válik. Engesztelés, megváltás árad Jézusról, aki kinhalált halt, s anyja arcáról, — mily magasztos, mintha te emelnéd magadhoz. Fia holtteste fölött néma, — Akárha apámat nézném ma ‘ anyám ölében kinn a pusztán, s sorsomat is előre tudnám. Mintha apám látnám a márvány fényében, ki otthagyott árván, kinhalált halt, hogy megvirradjon, s szelleme bennem feltámadjon. „Warte nur, warte nur, bald ruhest Du auch!”... Igen, ez az, most már emlékszik. Kalapjával barátságosan Intett a fűzfának, mintegy megköszönve szives közreműködését. Hangját messzire vitte a szél, pedig csak úgy foga között zizegte: Griiss Gott * , Doktor Rinna, a kezelőorvos folyton pörölt betegével, mert most azt vette a fejébe, hogy tanulni kezd. A fugaszerkesztésben akarja magát tovább képezni, már jelentkezett is Sechter udvari orgonistánál. Nincs más gondja, mint tanulni. Ilyen állapotban! Tessék lefeküdni! *. Rinna doktor leszidta betegét, alaposan össze is vesztek. Ki sem békültek, mert Rin- \ na is megbetegedett, a mire; meggyógyult, paciense már megkötötte a maga különbé-; kéjét ! November 11-én mégiscsak le kellett feküdnie. Ügylátszik, Rinnának van igaza, ezt a betegséget nem lehet lábon hor-! dani. ; Azelőtt sokat gondolt a halálra, egész életében alig foglalkozott egyébbel, az elmúlást' énekelte meg igen sok művé-! ben. De most, hogy ágynak döntötte a halálos betegség, nem gondolt a halállal többé.; Nem is hitte, hogy meg kell halnia. Schobernek is azt! mondta, hogy semmi baja,! csak kissé gyöngének érzi! magát. Szeretett volna meg-; gyógyulni, de nem azért, hogy éljen, hanem, hogy ne érezze magát ilyen gyalázatosán. A halálra nem gondolt. ! Annál többet Rinna doktorra. Bosszantotta, hogy éppen 1 most vitte el tőle az ördög,! amikor szükség van rá. Bízott ] Rinnában, sokkal jobban, mint; a helyettesében, s a gyógyulás; késlekedését Rinna távollété-! nek tulajdonította. ! Aztán meg unatkozott is ke-! servesen. Az ember csak fek-i szik és neun ír, nem zongorá-! zik, nem komponál! Mióta] emlékezik, ez nem fordult elő. Segélykérő levelet írt Schobernek, küldjön könyvet! Legalább olvashatna! Mert a nagy C-dur szimfónia szerzőjének parányi könyvtá- * ra sincs. Harmincegy év alatt! egyetlen könyvet sem vásárol- ! hatott magának. Még Goethe ] verseit is csak kölcsön kapta.; Megzenésítette őket, aztán visz1 szaadta a kötetet eredeti tulaj-! dánosának. Hogy közben újra-! alkotta az Erlköniget, mit sem ] változtatott a jogi tényálláson, hogy a verseskötetért nem ő adott pénzt a könyvkereskedőnek, S chober elküldött egy pár kötet regényt. Schubert ritkán olvasott pró zai műveket, mindig csak a verseket szerette. Most sem olvasott sokáig. Kilenc napig tartott a betegség. Meg akart gyógyulni, ezért pontosan, lelkiismeretesen szed te az orvosságokat. Mikor a „Winterreise” második füze- , tét elhozták korrigálás céljá- , ból, föl akart kelni. De nem , bírt lábra állni. Ettől dühbe- l gururult. Zumteufelnochámaal.;. Még i volt annyi ereje, hogy károm- • kodjék. 1 Jöttek a barátok. Spaun, ; Bauemfeld, Schwind, Joseph ■ Hüttenbrenner és még sokan • mások, akik nefn féltek a ragá lyos betegségtől. ( Vater Schubert nem tarto- . zott ezek közé. ö félt. Nem is > merészkedett fia közelébe, 1 messziről küldte áldását, aggódó szeretetét és dagályon szó- | virágait 1 „Kedves fiam, Ferdínándr — írja az aggódó édesapa s egészséges idősebb fiának, mert a ragályos beteghez még i írásban sem mert közelíteni. - — „Bánat nehezedik keblemre. Kedves Franz fiam betegsége nyomasztólag hat kede Egyelőre Beethovenhez ment A währingi temetőbe. All a sírnál, mint valami* rokoni házban, ahová ideje volt ellátogatni. Nézi a földet. Furcsa. Soha nem mert a közelébe furakodni, csak most. Ha élne, a lélegzetét Is hallhat ná, oly közel van. Dehát hiába, ez nem ő. Mi köze ennek a szétmálló, lucskos, sáros valaminek, ami itt lapul másfél méterre lába alatt, ml köze ennek ahhoz a bizonyos négy taktushoz, a nagy Asz-dur szonáta lassú tételében? Ujjai öntudatlanul billegnek kalapja karimáján, emlékezve arra a négy taktusra. Úgy érzi, ez az, amiért feltétlenül fontos, hogy minél több ember jöjjön még a világra. Ezért a négy taktusért Dehát az más. Annak ehhez, ami Itt vein, semmi köze. De miért jött el mégis? Talán, mert ha ez nem is ő már, de az volt... Ebben a koponyában most valami romlott gép szikkad, de valamikor, nem is olyan régen, a Kilencedik Szimfónia telt ki belőle. Hát ezért... És, mint a jó rokon, ki hoszszú utazás előtt végigvizitálja hozzátartozóit, elhatározza, hogy holnap, vagy holnapután elmegy Kismartonba, Haydn sírjához. Azután elhagyja a temetőt. Vissza sem tekint a sírra M ásnap Ferdinánd és két jóbarátja kíséretében elindul a zarándokúira. A postakocsi felkavarta gyetnrát, megfájdí- totta fejét, alig állt a lábán, mikor megérkezett. De meg se pihent, sietett a sírhoz. Nagyon rosszul érezte magát. Köhögési roham fogta el. Ferdinánd házában, amely nemrég épült fel, s a falak nedvesek voltak, alaposan megfázott. Mégcsak ez hiányzott! Most már háta, tüdeje, torka is fájt, nemcsak a feje. Csendesen belépett a kápolnába. Haydn sírja fölött nyi- , tott ablak. Fűzfaág hajlongott ; a szélben. Néhány veréb az ab- - lakpárkányra menekült. Tél- - nek is hideg ősz borzolgatta s i hátát. A verebek dideregve csiripeltek. Kemény, kegyetlen ■ szél rázta a szomorúfűz ágait - Az embernek még a fejbőre is , vacogott. De azért illedelmesen i levette kalapját. Haydn sírja előtt mégsem állhat az ember föltett kalappal, mégha jeges , dér csípi is a homlokát. Haydn papa az élet rossz, . mondta hangtalanul a fűzfának ... A falak nedvesek, a kiadók becsapnak, fejem fáj és köhö- ’ gök mint egy kutya. Az éle! komisz, Haydn papa..: Nagy crescendóval felelt a fűzfaága- 1 kát pengető szél. Aztán piano subito. Hirtelen ; csend támadt. A fák, a levelek, a szél, a verebek generál- j. pauzát tartottak. A kápolna nyitott ablakain megállt a szél Mintha karmester intett vol . na be, két keze megmozdult Láthatatlan zongorán egy dal t lamot játszott a jobb, klsére j tét hozzá a bal. Miféle dalian - is ez? Előbb mozdult meg i kéz, s csak aztán öltött alako a az emlékezetében gomolygi 3 dallam. Tisztán, világosan hal lotta a dallmot, de a hozzával - szöveget nem látta. Pedig e: s a szöveg belőle magából vál . tóttá ki valamikor a dallamoi - De mikor? Száz éve tán? c Dehát mi a szövege ennek ; l* dallamnak, kérdezte hosszan * kodva a fűzfától. Behúnyta sz lt mét, hogy befelé nézve láss; 5 a leírt sorokat De rövidlátó 0 gyönge szeme még lehunyva i rosszabbul működött ujjainá 7 és fülénél. j* Az ördögbe Is, mit mond e “ a dallam? s" Hangosan dúdolta együtt s fűzfával, melyet megint meg ” szólaltatott a szél. Megvan! S chwind segélykiáltásnak hallja és felugrik, hozzásiet. De Schubert elhárítja magától. Borát kiissza. Moritz von Schwind szép herub-arca eltorzul a rémü- ettől. A többiekre néz, vajon tzok is látják-e, érzik-e, amit i lát és érez e pillanatban? Nem látnak és nem éreznek neg semmit. Csak azt, hogy lérkezett az ivás ideje. Anzelm Hüttenbrenner majához Inti a pincért és új bort endeL Schloss Eisenstadt terme lemsokára visszhangzik a po- íárcsengéstől. * Több, mint egy esztendő telt sl a nagy temetés óta. Vidám, sőt gondtalan napok s akadtak közben. A március !6-i szerzői est például, mely ■ppen Beethoven halálának ellő évfordulójára esett, annyi tónzt hozott, hogy Schubert /égre tisztességes zongorát /ásárolhatott magának. Minden oka megvolt arra, íogy bízzék a jövőben. Bízott s, hiszen azért vette a zon- 'orát De a Winterreise, a C-dur szimfónia, az utolsó három szó náta, a C-dur vonósötös és az Esz-dur mise erőpróbáit csak elke és szelleme állta ki. Teste belerokkant az emberfölötti munkába. Ezt a gyönge testet soha nem sdzette sport, torna, soha nem kímélte gondos beosztás, rendszeres élet, még megfelelő táp lálkozás sem. Az álom jótékony perceit is csak fukar kelekkel mérte önmaga számára i nyughatatlan alkotó. Honnan lett’ volna hát elesendő testi ereje ahhoz, hogy a nagy betegségnek ellenálljon? Amivel tehetségének tarto- »tt, utolsó taktusig kifizette a elkiismeretes adós. A test fizette a lélek tartotósát. Kamatos kamatokkal, betegséggel, tőkének jóval a batáridő előtti visszaszolgálta- ásával A lélek is fáradt volt már mikor lakóhelyét, a testet meg támadta a betegség. Mosolyogni is elfelejtett. Bánat, keserűség, pesszimizmus lett úrrá rajta. Goethe verseiben már nem találta meg többé a rokonságot. Heine sokkal közelebb állt hozzá. A halandó szenvedő test búcsúzkodn: kezd halhatatlan leikétől. A szenvedés utat tör magának, kiszakad és zokogó dallamokban talál kifejezést. Néha kihull kezéből a toll Rövid időre, alig egy-két órára naponta. A mellőzöttsége miatt sértődött test ilyenkor bosszulja meg, amit ellene elkövettek. Túlfeszített idegei szét akarnak pattanni. Homlok, halánték, tarkó, fejbőr, mintha vágó, szúró és ütőszerszámokkal gyötörné őket. A szem szikrázik, leeresztett héjjá alól is tűzpiros, narancssárga egérszürke felhők vonulásál látja. Ez már nemcsak fáradtság. Ez már betegség. Schober, a jóbarát és ven déglátó házigazda orvost hív Alapos vizsgálat után Schuber megkapja az utasítást: ki_ < szabadba! Természetes gyógymód, séta, jó levegő. Schober lakása a város kellő közepén van, innét el kell mei ni. Elég a nagyvárosból! Elköltözik Ferdinánd bátyjához, mert az kint lakik Béci elővárosában, Wiedenbem, tá vol a város zajától, fák, virá gok között. A jó levegő, sol séta használ is. Kirándul na ponta, mohón szívja magáb; az őszi hervadás illatát, haliga ja a sárguló levelek szordinó vonószenekarra emlékeztet zizegését. Sétákat tesz Unterwalders dóriban. A falu népe nem i sejti, honnét jött ez a gömyec hátú, kopott ruhás, pápaszt mes, szomorú kis vándor, hová megy innét, e megerőlte tő kirándulás után?
