Dunántúli Napló, 1964. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
Mostanában eléggé nehéz kikerülni az Ifjúsággal kapcsolatos közéleti és sajtóvitákat. Többé, kevésbé minden fővárosi és vidéki intézmény, sajtószerv — sőt a magát korszerűnek valló egyéniség — számára is nagyjából kötelezőnek számít ez a témakör, nem beszélve az idevonatkozó szaklapok tevékenységéről. A Dunántúli Napló lényegében ennek a pillanatnyi társadalmi kötelezettségnek tett eleget, amikor jani ar’oan közölte Mitzki Ervin vitaindító cikkét „Beszélünk róla” címmel, azonban ez a vitaindító cikk már önmagában is másféle volt, vagyis konkrétabb alapokon közeledett a mgi ifjúság problémáihoz, mint a szokásos vitairatok, illetve dokumentfilmek. Világos volt, higgadt és tárgyilagos. A kisebbik hányad Ennek következtében a Dunántúli Napló hozzászólói tulajdonképpen nem is vitatkoztak, hanem tervszerűen kiegészítették egymást, vagyis az ifjúsági vezető, az újságíró, a pedagógus, a jogász és a szülő, közösen alakították ki az egységes és társadalmilag egyedül elfogadható véleményt a fiatalkorúak bűnözéséről, az ezt megelőző ifjúságvédelemről, a szülők felelősségéről, a szocialista közösségek hatásáról, arról a kétségtelenül megnyugtató állapotról, hogy az ifjúság nagy többsége megértette: a szocialista társadalom további építésében nagyon fontos szerepe van és lesz, arról, hogy a mai fiatalok nagy többsége becsületesen dolgozik, képezi magát az életre, és egyre inkább felismeri szocialista élethelyzetét. Ezeken a pontokon tehát egészen könnyű volna most a vitát egy kerek, előadásszerű irattal befejezni. Ez, a konkrét valóságnak megfelelő befejezés nem is állítaná az embert nehéz feladat vagy válaszút elé, hiszen a Dunántúli Napló vitájában megnyugtató módon tisztázódott, hogy a fiataloknak csak kisebbik hányada felelőtlen, ezek magatartása ugyan kellemetlen árnyékot vet az ifjúság egészére, azonban ezeknek a fiataloknak a száma az ifjúsági és társadalmi szervezetek, a szülők, a pe- ;, dagógusok és nem utolsó sor- ' ban az ifjúság segítségével lé- jjg nyegileg a minimumra csökkenthető. Csakhogy a dolog mégsem ilyen egyszerű. A következő nyilatkozatokat olvastam mostanában: „Megmondom hogy miért nem akar a mai ifjúság olyan lenni, mint a mai felnőttek. Mert azt mondják a felnőttek, hogy ők is nagy ambíciókkal indultak az életbe, azután szép lassan engedtek, és elkeseredettek lettek ... Szerintem a felnőtt és a fiatal generáció között szakadás van. A harminc éven felüliek még a kapitalista társadalomban is éltek, és abból sok mindent magukkal hoztak.” Olvasom ezeket az idézeteket, és mindez egy kissé emlékeztet engem egy különös történetre. San Francisco közelében áll egy kongregacionalista templom. A templom lépcsőjénél összeesik egy tizenöt éves fiú. aki hatszáz kilométer távolságról biciklizett a templomhoz. A lelkipásztor megkérdezi a fiút. — Miért jöttél ide? — Keresem a Beat Genera- tiont — feleli sírva a fiú. — Miért? — ,,Beatnik” akarok lenni... „Beat Generation”-nak, vagyis „vert nemzedéknek” nevezi magát az ötvenes évek amerikai írónemzedéke. Magatartásuk, eddigi pályafutásuk enyhén szólva egyenetlen, a követésre teljesen alkalmatlan. E nemzedék egyik anyagilag jól szituált és természetesen fiatal tagja pl. rendszerint azzal szórakoztatta a látogatóit, hogy Teli Vilmos módjára lelövöldözte a felesége fe- 'ére tett eines ooharat. Fevik este a kelleténél alább célzott. Puszta véletlen, puszta véletlen, magyarázta a rendőröknek E generáció „főnöke” példán? egyik regényét huszonegy nap alatt gépelte egyetlen papírgöngyölegre pont, vessző és bekezdés nélkül, s mint mondta, ezt a „technikát” egy vasúti fékezőtői tanulta. Tárgyilagosan Sajnos, a mi vitáinkban mindig akadnak olyanok, akik szinte teljes'” egy oldalról és rendszerint a hibás oldalról Meditáció a felnőttekről és a fiatalokról közelítik meg az ifjúsággal kapcsolatos problémáinkat, és akik ennek következtében időnként meghökkentő jelenségeket észlelnek. Vagyis: időnként el akarjak velem hitetni, hogy az ifjúságunk nagy része lényegében a lépcsőre roskadó tizenötéves kamaszhoz hasonlít, mert a fiatalok vagy alapvetően hibás szemléletek szerint élnek és ítélnek, vagy pedig állítólag megcsömörlöt- tek a felnőttek által teremtett bizalmatlan, fásult légkörtől, ugyanis a felnőttek képtelenek a mai fiatalsággal léoést tartani. Nyugodtan írom le, hogy az egyik feltételezés is, meg a másik is — nagy szamárság. Mindenesetre azért valljuk be őszintén, hogy ezt a különösen elharapózott „ifjúsági vitahangulatot” nem a fiatalok találták ki, esetleg annyiban hozzájárultak, hogy bizonyos dolgokban eltér a magatartásuk és a véleményük a mai felnőttekétől. Lényegében ettől kondult meg a vészharang, ezért van az, hogy ezekből a vitairatokból majdnem mindig tizenötéves meg húszéves, meg huszonhároméves „beatnikek” néznek rám, továbbá italos huligánok, házibulis gyerekapák, meg cinikus farmernadrágok és egzisztencialista bőrzubbonyok, de csak nagyon ritkán tudhatom meg ezekből a vitákból és dokumentfilmekből, hogy a mai fiatalok tulajdonképpen mit gondolnak úgy ószintén-igazából rólam és nemzedéki társaimról, vagyis rólunk, akik nagyjából a mai fiatalságot megelőző nemzedéket alkotjuk, és akik eszmé- lésüket tekintve, nagyjából egyidősek vagyunk a felszabadulás utáni Magyarországgal. Bevallom őszintén, nekem egy kissé furcsa és szokatlan ez a sok, gyakran a „vita a vitáért” polémia az ifjúság magatartásáról, jövőjéről, koncepciójáról. Gyakran megkérdezem magamtól, nemzedéki társaimtól is, hogy vajon miért féltjük mi ennyire a mai fiatalságot? Van erre különösebb okunk? A farmernadrág viseléséből aligha szabad következtetéseket levonni, mivel ebben a célszerűség a lényeges, és nem az. hogy a farmernadrágok eltérnek a hagyományos európai szabástól. Az ügyész azt mondja, hogy az 1938-ban jogerősen elítélt fiatalkorúak számához viszonyítva az ilyen fiatalkorúak mai száma a felére csökkent. Az orvos azt mondja, hogy a mai fiatalok testileg észrevehetően fejlettebbek, erősebbek, mint az előző generációk voltak. A pedagógus azt mondja, hogy a mai fiatalok a tudományok és a közhasznú technika kőnk rét előre haladása, valamint a legfejlettebb társadalomtudományok szervezett ok tatása következtében értelmileg is fejlettebbek, mint az előző generációk, hasonló korban. És nyugodtan hozzátelhetjük. hogy ma már a politikai közéletünkből is mányoznak azok az áldatlan tényezők, amik károsan befolyásolhatnák az ifjúság jellemének alakulását. Az én nemzedékem Az én nemzedékem kamaszkorában, de később is, nagyon nehéz időket élt át. Gyerekkorunk legnehezebb élménye a háború volt, kamaszkorunk nagyjából egybeesett az inflációval, a kenyérjeggyel, később pedig az egész életünkre szóló, legszebb terveink forogtak veszélyben, mégis — szinte eszmélésünktől kezdve tevékenyen résztvettünk az ország újjáépítésében, majd a szocializmus építésében. Az új ifjúsági szervezetek megteremtésétől kezdve a sokszáz kilométeres falujárásokig, a népgyűlésektől, a matxiznius- leninizmus elsajátításától a konkrét szerszámig — nemzedékünk a szocialista építés fontos és egyértelmű alakulata volt és ma is az. Időközben ugyan elfeledkeztek rólunk meditálni, pedig lényegében lett volna miről, de akkor kevés volt erre az idő és az energia, másrészt pedig akkor is tudták, hogy az ifjúságnak mindig meg voltak a maga kamaszbetegségei. Felnőttünk, megerősödtünk, és ha egynémely dologban, főként emberekben csalódtunk is, kőműves pedagógus. pártmunkás, lapszerkesztő, jogász meg mozdony- vezető lett belőlünk, és úgy gondolom, hogy becsülettel, harcban nőttünk fél, és generációnk ma és holnap joggal veszi át a társadalmi építés legfontosabb feladatait. Ezek után azt hiszem érthető, ha egy kissé csodálkozva teszem fel a kérdést: vajon a szocializmus építésének eredményeivel egyenes arányban növekednek az ifjúságra „leselkedő” veszélyek is? Persze, hogy nem. Az úgynevezett „hűtőszekrény- elméletnek” szerintem nem az a lényege, hogy az ifjúság eszményeit kedvezőtlenül anyagias irányba tereli, mint azt némelyek megpróbálják bebizonyítani, de egyébként is — nincs egyetlen olyan törvényünk vagy társadalmi elképzelésünk, amelyik bármi módon is az iíjúság hátrányára lenne. Talán éppen ezért kisérti az embert állandóan a gyanú — olvasva a vitairatokat és nézve a fokúmén tfilmeket — hogy időnként felesleges energiákat pocsékolunk el, ahelyett, nogy figyelmünket az ifjúsággal kapcsolatos legfontosabb, alap vető dolgokra összpontosítanánk. Örökös probléma A felnőttek és a fiatólok kapcsolata természetesen mindig kétoldalú, és mivel ilyen, szerintem „mindkét fél” számára vannak kötelező érvényű magatartások. A felnőtteké? Azt hiszem az a legfontosabb, ha a felnőttek nem állnak indokolatlanul a fiatalok útjába, nem nehezítik meg fölöslegesen a fiatalok érvényesülését, pusztán csak azért, mert nekünk nehéz volt, az idősebbeknek pedig még nehezebb. Enneií a „tükörképe” is figyelemre méltó: ne is könnyítsük meg túlságosan a fiatalok helyzetét és útját, pusztán azért, mert nekünk nehéz volt, az idősebbeknek pedig még nehezebb. Azt hiszem, hogy sok idegességet és félreértést el lehet kerülni, ha ezt nem felejtjük el. Ami a fiatalokat illeti? Egy részük bizonyos életkorban lényegesen többnek képzeli magát, mint ami a valóságban. Annakidején velünk is meg-megtörtént ilyesmi. Nem veszik észre, hogy amikor az apákat szidják, és valami homályos, rend szerint még tisztázatlan forra- dalmiság jegyében türelmetlenkednek akkor tulajdonképpen azt a fundamentumot akarják megtagadni, amin voltaképpen állnak, amiről majd tovább léphetnek És persze, van még valami, amiről a mai fiataloknak nem szabad megfeledkezni Ha felnőttek lesznek, végeredményben nekik is ugyanezekkel a problémákkal kell majd szembe nézni, esetleg magasabb fokon, de akkor már az „innenső” oldalról, és az is meglehet, hogy az ő fiaik is elégedetlenek lesznek majd azzal a bizonyos fundamentummal. dehát azt h-szem ez egy kissé törvényszerű. Ami pedig ezt a meditációt) illeti, bár vitazáró cikknek | készült, nem lehetetlen, hogy további vitákat fog okozni. Thiery Árpád Darázs Endre: A magyar Alföld ihletett művésze Koszta József születésének 100. évfordulója AZ ŰJABB magyar festéo^et egyik legegyénibb hangú, legjellegzetesebb hangvételű egyénisége, az Alföld világának, népnek és tájnak ihletett festője Koszta József. Brassóban született — első gyermekkori élményeit a Ba- reaságnak a városhoz simuló tájai nyújtják számára. Szegény mészáros nyolcadik gyermekeként rendkívül nehezen indul el pályáján: előbb fényképezést tanul, majd egy helybeli piktor tanítgatja; Kolozsvárra kerül s itt e két szakmából: az arcképfestésből és a fotografálásból gyűjt össze annyi pénzt, hogy 1882-ben Bécsbe ment tanulni. Becs után a budapesti Mintarajz- iskola következik, majd München, majd ismét Pesten, Benczúr mesteriskolájában fejezi be tanulmányait. 1879- ben szerepel először kiállításon: a Hazatérő aratókkal elnyeri a Műbarátok 1500 forintos ösztöndíját. A kép még a müncheni akadémián tanultak hatását mutatja — festői felfogásának finom na'1 turalizmusa a magyar zsáner- festészet hagyományaival ötvöződik. Ezt az elbeszélő hangnemet azonban rövidesen felváltja nála a megjelenítő, . tömören érzékeltető, összefoglaló előadásmód. Bontakozó művészete új impulzust kap 1902. nagybányai tartózkodása idején. Ott készült jellegzetes műve a Domboldalon, a nagybányai pleinair megjelenése. Rövid itt-tartózkodása után visszatér az Alföldre, a Tisza környéki községekben él. Ez időben születő művei már ezt a világot mutatják: hatalmas messzenyúló síkság, a látóhatár felett szélesen terülő ég, s az alakok a látóhatár fölé magasodnak. Korai korszakának (1904 körül) legmonu- mentálisabb darabjait alkotja ekkor: a Mezőn, a Vízhordók, majd egyik legszebb: a Három királyok. Színei még izzóbbak lettek, a formák tömörek — de az ez előadásmód még nem a drámát, a lírát érzi e világból. AZ 1910-ES ÉVEK elején végleg Szentesen telepedik le. Itt jut el művészetének fordulópontjához. Ez új periódusát, a sötét háttérből kira- gyagó zöldek, sárgák, fehérek, vörösök jellemzik a komor hátteret épp az előtér buja ragyogása teszi ilyen sötétté. A szentesi határ mesz- szi távolságai, nyitott mennyboltja, az Alföld éles fényei, egyhangú perspektívája emelkednek itt képpé — rögzítve mintegy az időtlenséget, szimbólummá emelve a mozdulatlanságot. A magyar festészet csodálatos gyöngyszemei születnek ekkor: a Ku- j koricatörők (több változatban > is), a Kislány vázával, a Tá- ! nyértörölgetö nő, a Muskátlis J kislány, a Rubaszáritás. Ezek j a képek hozzák meg végre az j ötvenesztendős festőnek az el- ) ismerést: 1917. Ernst múzeumbeli kiállítása után új Mun- í kácsyként, magyar Goyaként j emlegeti a kritika, s képei ] gyorsan elkelnek. Több mint három évtize-! den át festi a Szentes kör- í nyéki tájat, soha el nem; unva annak változásait, min- j dig mélyebbre hatolva e vi-) lág lényegében. Ecsetje alól a í tájképeknek, a kompozíciók-j nak gazdag sora kerül ki — képeit egyre szélesebb ecsetjárással, egyre sűrűbb színekben festi. MŰVÉSZETÉBEN eredeti í egyénisége, sajátos élményvi-) lága fejeződik ki; a valóságon alapuló látomásai drámai képekké formálódtak ecsetje í alatt, melyekben a paraszti j lét súlyos, küzdelmes problémáit jelenítette meg. A népi megbecsülését fejezte ki el nagyszerű művészet iránt > kormányunk, midőn — ha-) lála előtt, mintegy utolsó akkordként — 1949-ben Kos-l suth-díjjal ismerte el művészi) munkásságát. Láncz Sándor ^öiizekhúi sziiteteit Tüzekből született Májusnak rózsája, A színe acélkék, Hamuszürke szára, A hamu belepte, Befogta a rozsda, De a tűz esője Szép tisztára mosta. A mi virágunk nem Tej-arcú kertészek Babusgatták — ott nőtt, Hol minden kiégett, Vasporos udvaron, Fekete vidéken, Hogy május napjára Kabátunkon égjen. Ha kell, akkor szépség, Ha kell, szúrófegyver, Hogy rohamra indult Vele milljó ember. Volt, mikor vörőslött, A vérünk színétül, Most már kék, mint acél, Ég színétől szépUL-í-SÍÉh.. Makay Ida: Széekeíiyi tht, iMLMLUULfL tegx}el • Galambok szárnyán magaslik a reggel: görög csarnok a nyugodt tér fölött, a szél- ünneplő tóga — meg-meglebben, a változásban bennfoglalt örök ragyog meg most. Formák összhangja zendül a lélek csöndjén: antik térzene, arányok forrnak össze, boldog rendül (most megpihenve, mintba értene a soha meg nem nyugvó értelem,) ragyog a reggel ógörög nyugalma, gyöngyözik, pezseg, megcsordul a fény. A dómnál egy lány: remek, eleven szobor. A szóraváró csönd lehajtja nemes fejét. — És Szókratész beszél. .Hh, ikTénagy Sándor: cAmik&r Amikor minden elveszett, amikor belédragad a szó, mint törmelék a sárba. amikor úgy lépsi az utcaköveken, mint vízfölötti deszkaszálon, amikor cipőd orrára köpnek s te illedelmesen biccented fejed, amikor szobád kilincsét lenyomni tétovázol. amikor ülsz csak s nem tudod: miért nem mozdul meg alattad a szék, hisz tenni kéne valsmit s végül csak körmöd piszkálgatod, amikor jámboran kevergetsz használhatatlan teóriákat, hogy védd magad, amikor ülsz csak verseid mögött, mint hadirokkant piaci árus: — mondd: tcrmés~ctes-e az élet annyira, mint egy jóreggelt vagy jónapot? Bárdost Németh János: /‘4fd is szél a madár Micsoda madár szól? Éjjel is őrzi a Bükk erdeit, biztos erőt ad és a nyugtalan lélek gyors plhcgése eláll, őrzőt érez a csendben. A csillagok arany cserepei is helyrerakódnak a mennyei konyhán, kamasz Illatokat hoz a szél, szelíden elalszol, szól a madár, hogy békétlen álmaidra vigyázzon. t i
