Dunántúli Napló, 1964. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

Egon Értein Kischt Május elsején az órák előtt T~ A világhírű „Száguldó ri­porter” 1937-ben írta ezen j elbeszélését. Ebben az esz­tendőben Spanyolországban dúlt a polgárháború, Né- j metországban a hitleri fa- i eizmus pusztított. AZ Ó-VÁROSBAN az órás­mester kirakatában áll egy nagy óra. Tulajdonképpen ez nem egy óra, hanem sok óra egyetlen órában egyesítve. Az óracsoport a világot ábrá­zolja: az öt világrészt tér­ben és időben. Minden szám­lap más-más város nevét vi­seli és mutató jelzi, mennyi az. idő abban a városban, ab­ban az időpontban, amikor mi a prágai Ó-város órásmes­terének kirakata előtt állunk és az órák óráját hézzük. — Egyetlen óramű, egy tömör és súlyos fémszerkezet moz­gatja a sok mutatót. A Prága jelzésű számlap körül sorakoznak a többiek, és minden számlapon a napnak más-más óráját, az órának más-más percét látjuk. Bur­gos jelzésű számlap nincs az órán. Amikor a mester a művét készítette Burgasban még ugyanannyit mutatott az óra, mint Madridban. Madridban az idő most előre­halad. a burgosi óra hátrafe­lé megy. Május elsején, ha rászorítjuk fülünket az óra nagy üveglapjára, talán hall­hatjuk a kattogást, mely úgy hangzik, akárcsak a munkás­zászlóaljak ütemes menete­lése. Talán láthatjuk, hogy a mutatókon vörös zászlók len­genek. Minden számlapon « május elseje van. Prágában reggel hét óra. A Ringhoff er-gyár munkása riadtan ébred ál­mából, nem az ébresztőóra, de nem is a felesége, hanem az ablakon beragyogó nap­sugár keltette fel. „Az ördög­be is — ez az első gondolata —, elaludtam.” De rögtön visszaszívja káromkodását, mert eszébe jut: ma ünnep van, ünnep, mit apáink har­coltak ki. Még alihatom. egy kicsit, még Van idő a felvo­nulásig. Berlinben még négy perc hiányzik a hét órához, de a Siemenstadt-rjiűvek műveze­tője már felkelt, és ő is ká­romkodott közben. De ő nem szívja vissza a káromkodást, mint a ringhofferbeli mun­kástársa. Belebújik nadrág­; É fölszántott földeken ■ t w vasbeton bilincsbe > vert, szétterpesztett lábú oszlopok állnak. A fejük fölé emelt porce­lán-markukban vastag acél­sodronyt tartanak. Az osz­lopok szabályos távolságban sorakoznak, a sodronyok mély ívben hajóinak a föld fölé. Az oszlopok erőműve­ket, üzemeket, városokat kötnek össze, s a huzalok­ban elektromosság áram­lik. Egy kapcsolótábla előtt fehérköpenyes mérnök ül, és egy skálán vibráló tűt figyel. Este van, a gyárak egy részében leállt már a munka, néhány órára nyu­galom van. Aztán besötéte­dik, s a városok fényt kérnek: kipattannak az ut­cai lámpák, a kirakatok fölötti neonbetűk s a laká­sok csillárai. A mérnök fe­gyelmezett mozdulatokkal £ gombokat nyom meg, ka- í rókát állít. Az áram sur­> rogva fut a sodronyokban, ; a merev vasoszlopok vál- S- Ián. í Mindezt itt a hegyen kép- ! zelem el, ahonnét a város í fényeit nézem. ­> Igazi nagyságát, lelkét, : hatalmát leginkább éjszaka j mutatja meg egy város. Ha sötétedés után a négy \ égtáj akármelyiké felöl né- l zünk Pécsre, lehetetlen nem ; megérezni, hogy a Mecsek l oldalán egy nagyváros él és lélegzik, munkál és pi­I ‘ hen. Mint egy kaleidosz­kóp képsora, fordul el és változik előttem a táj. Aki Harkány felöl jön, amikor fölér a temető fö­lötti dombra, váratlanul és egyszerre pillantja meg a várps fényeit. Az országút lassan a völgybe ereszke­jába. másodpercnyi pontos­sággal kell ott lennie a nácik által elrendelt gyülekezőhe­lyen, különben a csoportve­zető beárulja és akkor röpül­het munkahelyéről, talán egyenesen a koncentrációs táborba. Úgyis ferde szem­mel néznek rá, mint régi szer vezett munkásra. Hamburgban az óra nagy­mutatójának még tizenkét percnyi utat kell megtennie, hogy elérje a reggeli hét órát jelző, tizenkettős számot. — „Hogy ezek ma mit fognak megint összelefetyelni? — dör mögi Klaus, a Blóhm és Woss cég esztergályosa — ma a vezérurak biztosan arról pré­dikálnak majd, hogy mennyi­vel egészségesebb, ha nem zabálunk kenyeret!” Londonban a Whitechapal High-Róad sötétedik, majd rövidesen feketéllik az em­berektől, akik zárt sorokban állnak fél, hogy a Hyde- Parkba vonuljanak. A High- Gate rácsos kapuin át mun­kásküldöttségek menetelnek, alig tudják cipelni ' a koszo­rúkat, amelyek Marx Károly utolsó lakhelyét díszítsék. Párizsban egymillió dol­gozó sorakozik fel a Pére Lachaise, a kommunárdok sírhelye felé vezető útvona­lon. Az F. I. A. vörös zász­lói, ez a szociáldemokratáké, a P. C. F. vörös zászlói, ez a kommunistáké, a C. G. P. vö­rös zászlói, ez a szakszerve­zeteké, minden kézben vörös zászló, él a Népfront. Her- riot és ezer más radikál-szo- cialista velük együtt mene­tel, ők is felemelt ököllel kö­szönnek, él a Népfront! A munka hadserege tisztelgő so­rokban vonul el 1871. dicső hőseinek sírja és Henri Bar­busse emlékműve előtt. Mikor a prágai fémmunkás kilép lakóháza kapuján, hogy felsorakozzon a felvonulás­hoz, akkor a sydney-i és mel- boume-i munkatársai már befejezték felvonulásukat, és sűrű sorokban a tengerpartra vonulnak, hogy asszonyaik­kal és gyerekeikkel élvezzék a napot, a hullámokat, a májusi napfény melegét. Sanghaiban a riksakuli, ma riksa nélkül igyekszik át a Nanking-Roadon. Amikor nincs rendőr a láthatáron, a párt röplapjait osztogatja, de abban a percben, amikor fel­tűnik egy rendőr, futásnak ered, és gyorsabban száguld, mint bármikor utasa nógatá­sára. Moszkvában a rendőr a tüntetők elvtársa. A Lenin- mauzóleummal szemközti ház erkélyén szovjet költők áll­nak a mikrofon előtt és be­számolnak a Vörös téren tör­téntekről. De lehet ezt leír­ni? El lehet ezt mondani? Az örömnek ezt az óceánját? A katonák és munkások hadse­regét? A gyermekek örömri- valgását? A zászlók erdejét? A mámorosán ujjongó ember sokaság minden egyes tagja üdvözli a pártot, amelynek boldogulását köszönheti. És a pártot képviselő, mosoly­gó elvtársakat, akik a mau­zóleum mellvédjéről szeretet­teljesen Viszonozzák a kö­szöntést. Tedd csak a füledet a mad­ridi számlapra. Az óra fogas­kerekeiből, egész járásából ugyanazt a bizakodó han­got hallod, bár a város felett repülőgépek zúgnak, hogy az ártatlan gyerekekre és a vö­rös zászlókra zúdítsák bom­báikat. Prága Ö-városában állsz az óra előtt, hallod ke­rekeinek ritmusát, érzed, hogy a madridi óra a bombák rob­banása, a gépfegyverek kat­togása között is azonos szí­ved verésével és az összes számlapokon menetelő máju­si ünneplők lépteinek ütemes dobbanásával. Moszkva két órával meg­előzte Prágát, nyolc és fél órával Ceikágót, csaknem tí2 órával előbbre van a detroit-i Ford-műveknél. Teljes fél nappal Hollywoodnál. De nemcsak a hosszúsági fokok és az égtájak határozzák meg az időt. — Ha a mindenség- órát nemcsak a füleddel és szemeddel figyeled, hanem az agyaddal és szíveddel- is, akkor magad is észreveszed ezt. FIGYELD CSAK! Az órák órájának csak egy szerkezete van, egy erő mozgatja a mu­tatókat, egy erő határozza meg az időt, s egy napon egy­azon óra üt majd mindenütt a világon. Világ órái egyesüljetek! Prága, 1937. (Hollósi Tibor fordítása) Pécsi házak, utcák, emberek Az éjszaka fényei dik, s az égalj kelettől nyu­gatig apró fényekkel lesz teli. A lámpák bizalmasan hunyorognak, egyre köze­lebb jönnek, s amikor a völgy legmélyebb pontjá­ra érsz, hirtelen eltűnik a kép. Az autó reflektorának fényét tompítani kell, mert már a házak között jársz. áz esti pesti gyors- f \/I ban Szentlőrinc után a kalauz figyelmez­tet: „Pécs, végállo­más következik.” Az utas összeszedi csomagjait, ki­hajol az ablakon s a távol­ságot méri. Sötét van, csak a mozdony szikraesője kar­col piros vonalakat az éj­szakába. A megérkezés iz­galmát érzed és egy csipet­nyi szorongást: várnak-e az állomáson? S a keleti égalj lassan földereng, a város eléd küldi fényét. De a fény forrását még nem látni. A házakat valami fehér pára, a fény burája födi. De ez az egész égaljat takaró de­rengés megérezteti az utas­sal, hogy nagyvároshoz kö­zeledik. Aki autóval jön Pestről, az épp az ellenkező irány­ból ér a városba. A Mecsek szerpentinjein talán már elszunyókált, s csak akkor ébred föl, amikor a Budai vámnál a kocsi hirtelen de­rékszögbe fordul. Az út fö­lé tartott higanygőz lámpák kétfelöl, mint egy hal csont­vázbordái fénylenek. A ko­csi lassú surrogással úszik az úton, s a lámpák csí­kokat vetnek a bent ülők arcára. Balról az erőmű ké­ményére szerelt vörös biz­tonsági lámpákat látod, s eszedbe jut a reggeli lap­ban olvasott hír: Megkezd­ték a Pécsi Hőerőmű ne­gyedik és ötödik turbinájá­nak a szerelését, s ezzel a termelés 96 megawatt áram­ról 220 megawattra emel­kedik. Az éjszakai város fé­nyei talán innét a hegyről a legszebbek. A Havihegy fehér mészkőszikláin ülök, s alattam a város. Olyan ez, mintha az olasz vagy a spanyol tengerpartot lát­nám, « a víz alatt fények gyúlnának. A hegy gyűrő­dései öblöket, kiszögellése- ket vetnek, az erőmű kémé­nyei, mint világítótornyok állnak. Az utcai lámpák lekötözött bójái lila korall- szigeteket — cseréptetős házakat — világítanak meg. A víz alatti szigetek kö­zött világítótestű halak — autóbuszok — úszkálnak. Az utcák vonalát csak sej­teni lehet a fények gyöngy­sorából; — egy-egy fénye­sebb folt a tereket jelzi, A piros ötágú csillagokról, a zöld, kék neonbetűk szí­néről tudom, hogy egy üzem, egy gyógyszertár, egy üz­let, egy mozi fényei. Ez az egyenes lámpasor az állo­másra vezet, az a másik Uj-Mecsekalja felé. Ha megkerülöm a dombot, a messzi házslor kivilágított ablakait látom, fönt a he­Sásdi Sándor? Cflizzkt akcu PÄZDONYI, a tsz-elnök is elmenésre készülődött. Utolsó­nak maradt, részvéttel néze­gette a kárvallottakat. A füs­tölgő gerendára ráloccsantot­ta kannájából a maradék vi­zet. Azt mondta: — Most már nyugodjatok bele. . . Meg aztán, nem úgy van, mint régen: közösségbe tartoztok, gondunk lesz reá- tok. Szépen elmondta, így is gon­dolta, de hát miféle vigasz ez annak, akinek a háza csonkig leégett, padlásán elhamvadt a háztájiban megtermett kuko­rica, el a munkaegységen fe­lül kapott természetbeni já­randóság, a kenyérnek való búza. Az ember meg az asszony egymás mellett ült a szana­szét dobált Téltett bútor, sok­féle limlom között. Verőn a köténye aljával a szemét törülgeti, az ura a tavaszi eget nézi, amelynek keleti hajla­tán a hajnal vöröses lilás szí­ne bágyadozik. Nedves az ud­var földje, az üszkös romok között vékonyka fonálban foly- dogál a víz. A pajta alól elő­gyen pedig egy-egy lám­pa — szabálytalan, elszórt alakban — az erdő szélére épített házakhoz mutat irányt. Fény, fény mindenütt. Az éjszaka fényei. Egy nagy város fényei. Kirakatok fé­nye, üzemek — apró üveg- szemekből összerakott ab­laktábláin kiszűrődő — fé­nye, lakószobák fénye. A modern élet őrtüzei, bizton­ságot jelentő, életet, nyu­galmat jelző fények. A kesztyűgyárban új szálat fűznek egy orsóba, s vala­kinek közelebb kell billen­teni a tűhöz a lámpát. Könyvet tettek le egy asz­talra, a könyv gazdája a fal felé fordul s a takaró alól kinyújtott karral a villanykapcsoló után nyúl. Egy felhőrongy letörli a holdat és a csillagokat az égről, de lent a völgyben tovább vibrálnak az ember csiholta, gépek-termelte hi­deg, fémes fények. 6 lképzelem: . A régi városban ilyenkor petróleumlámpát vagy gyertyát tettek az asztalra a vacsorázó elé, s az utcán egy ember kar­csú bottal gázlámpákat gyújtogatott. A múlt, a pislogó fények emléke, a falakból nyúló kígyótestű gázlámpa-kar még ma is ott mered egy-egy öreg pé­csi ház homlokán. Az éj­szakában bandukoló párok ezeket az apró fénytócsá­kat kerülgették. Amikor most lereszkedem a hegy­ről, a Széchenyi tér fe­hér neonfényéből szeret­nék gyöngysort fonni egy szelíd, karcsú nyak köré... TÜSKÉS TIBOR j mászik a kutya, nyelve ki­lóg, melle liheg, mintha va­dat hajszolt volna. Még az ! este, amikor a tűz kiütött, bújt el a karók, feneketlen ko­sarak mögé; most óvatosan szimatol a füstszagú levegő­ben, csóválja farkát a gazdá­ja előtt, de az mérgesen rá- morran: — Eredj innen, mert beléd- rúgok! Az asszony sóhajt, a sóhaj­tás belefullad a két szóba: — Jaj nékem. Hatszor, hétszer elismétel­geti, nem csoda, ha az ura elúnja hallgatni: — Ne jajgass, úgy se hasz­nál. Néz az asszonyra, aztán beletemeti arcát a két kezé­be, nagy-nagy fájdalom zi- háltatja a mellét. Végiggon­dolta, miféle kínlódással épí­tették a házat. A sógorral együtt faragták a gerendát, kora tavasszal vetette a vá­lyogot, leste nap, mint nap, hogy szárad-e már, és ha eső fenyegetett, legszívesebben a saját testével védte volna a megázás ellen. A tetőre való cserepet akkor vette, amikor a tsz konyhakertészete jól beütött és fizették a dupla előleget. Az ajtók, az ablak­keretek árát az asszony te­remtette elő; úgy, hogy libát tömött, korai csirkét vitt a pécsi piacra. Erre gondol az ember és végére jutván, fe­nyeget az ég felé, kimondat­lan szóval számonkérve a ke­gyetlen istent. FELUGRIK, MEGY az is­tálló felé, nekiszántan, eltökél­ten, hogy talál még kötelet, amelyre felakaszthatja ma­gát. „Nincs miért élnem...” Ta­lán halkan ki is mondta mindezt, de lehet, hogy csak az arcáról olvasta le az asz- szony, mert ijedten ugrott fel és reszketve állt a férfi elébe: — Hová mégy, Péter? — Engess utamra. tudom én, hogy mit csinálok. — Ha tudod, akkor eredj, tedd, amit elterveztél. Mert néked az elnök ígérete sem­mi, azt gondolod, a bajbaju­tott úgy marad magára, mint amikor az uraság konvenció- sának elhullott a disznaja, te­hene . .. Csak tedd, amit el­terveztél, én velem ne törődj, ( a meg nem születtél se, aki­ről azt sem tudod, kék, vagy fekete lesz-e a szeme. — Senkivel, semmivel nem törődöm — rántja a vállát az ember, de azért megáll, visszaül az elferdült lábú kis- székre. Hallgatnak. A keleti égalj, színeiben aranyló foltok fénylenek, a szomszédban vi­zet húznak; hallatszik a Irút- lánc csörrenése. Az asszony ásít, feje odahanyatlik az ura vállára. Pillanatra lecsukódik a ízen-e. de aztán megint rá tágul a pusztulásra. Nem akarja látni, inkább az eget nézi, aztán lejjebb siklik a tekintete, megállapodik az ép­ségben maradt istállón, amely nek jászola előtt egyetlen te­hén szálazza a takarmányt. Furcsán felnevet. Az ura ijed­ten kérdezi: — Megbolondultál? — Dehogy is bolondultam... odanézz: a fecskék ... — Mit akarsz a fecskékkel? — Tegnap, ahogy ültem a pitvar-szélben, varrtam a kis- inget. a még meg nem szüle­tettnek, látom ám, hogy száll­nak a fecskék, láttam, hogy rakják fészküket a házeresz alá. Ketten hordták csőrük­ben a sarat, egyre csak hord­ták, megállás nélkül szűn-M telenül... Csaknem beestele­dett, amire elkészült a fész­kük ... Elkészült az új haj­lék, de el is pusztult a miénk­kel együtt... Baj ez, nagy baj az isten madarainak ... — Szegények. — Ne sajnáld őket, ne féltsd a fecskét... a fecskének van magához való esze, több, mint némelyik embernek. Odanézz, nem restellik a munkát, a fá­radságot; nem siratják a teg­napi napot, hanem szállnak a gátszélbe, onnan vissza; hoz­zák csőrükben a sarat: rakják az új fészket az istálló eresze alá. — Rakják... — ismételte az ember és nyúlt a bajusza felé, de nem pedert rajta, ha­nem sietve ledobta a kabát­ját. Csákányt fogott, ledőlt fa­lak alól kezdte kiásni a rész­ben épségben maradt gerendá­kat, egy kilincset, kapocs-va­sat letisztogatott, cepelkédett a félszer alá. Megsimogatta az elébe alázatoskodó kutya fe­jét; annak mondta, de úgy. hogy az asszony is meghallja: — Jó lesz az új házhoz, amelyikben megszületik nem­sokára a fiam ... MEGÁLLÁS NÉLKÜL dol­gozott, homlokát kiverte a verejték, hátán megnedve e- dett az ing, de csak hajuldo- zott, csattogtatta a csákányt, közben egyszer-egyszer az is­tálló felé nézett, amelynek eresze alatt nagyobbodott, egy­re szebben formálódott a fecskefészek. A Kulturális Szemle körzeti bemutatója Szentlőrincen Május 1-én 19 órakor a szentlőrinci művelődési ott­honban kerül sor a Steinmetz Miklós Kulturális Szemle kör­zeti bemutatójára. Megnyitót mond Hortobágyi Ferenc vb- elnök. A bemutatón szerepel a szentlőrinci irodalmi cso­port. a szentlőrinci technikum szólistái, a királyegyházai szín- játszócsorort, és versmondó szólisták. i V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom