Dunántúli Napló, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-12 / 85. szám
ILLYÉS GYULA PÄKOLITZ ISTVÁN BENJÁMIN LÁSZLÓ CSORBA GYŐZŐ KASSÁK LAJOS GARAI GÁBOR Illyés Gyulai DCunkaimúk Kunhalmok ti, a sokkhalú, bő Obiéi e kis Kaposis el füzérlő dombok, csönd állomások, nyomjelző vakondok «■» túrások, mesék babszemei, hogy hol tort az a Szomj, bújt az az Éh előre — oly mélyen, hogy már a földalatti múltban -» mely Idehozott bennünket, kifűRan táotosgő népet szabadlevegőre; tf vagytok a mi-kaiedráíisaínkí Márvány-zenék?r Oh, csak módunk szerint, így, sárból! — oh 11 piramisaink! Mert mégis föltörő vágy s hit nyomát zengitek! Idegen hallja nomád dobotok tompa tam-tamját: tovább! A ________;;Üla>............... P ákolitz István: Qeí Két szív s egy pajkos ábra, alatta ceruzával beírva az útszéli fatörzsbe; „itt járt P. I,” Nocsak; nevem betűi! Szemem újra betűzi, s a szívem messze nyargal, hatéves önmagámmal szaladok össze; kölykös- bölcs kádencia röpdős számból: „szamarak neve bárhol föllelhetőf’ — De mégsem igaz ez, érzem, 8 tudom is, visszaérve a férfi ösvényére, hogy lényeg-vallató és pontos a diagnózis: tudott, vagy öntudatlan vágy van e mozdulatban: valami jelet hagyni, valahogy megmaradni: akármi áron kifogni a halálon! Mindenben tettenérlek, örök Kísérlet; baltától űrhajóig te vagy a fő rugó itt! A veréb porba írja. egekre a pacsirta; az ember fába, kőbe vési: a jövendőbe; a lényeg mindig az örök élet: egy suta jellel P. I, a szorongást legyőzi, s a halhatatlan szép pillanatban istenné válhat : az ember-állat! : P. L. — Ahogy kimondom, < kigvúl a monogrammom £ s vallat: milyen jelet hagysz ha majd .jelet nem adhatsz? $ ( ? i Benjámin László: Qieifijoeíiiiíiü le Látod, nem Is vagyok öreg: Számolom még az éveket. Fájt valaha? — már meg se döbbent, úgy mondom: két év múlva ötven. Mondanák is, ha most meghalnék: „Istenem, milyen fiatal még.” Többet tud egyre a halálról, mégse hal meg a csodaváró, a nagyobb sors hívője bennem, a dolgommal — elégedetlen. Nem félt a rám-leső gonosztól, inkább újabb portyákra unszol, nem enged kényelemben ülni, buta szoborrá merevülni. Nyolc évekkel a negyvenen túl sem vagyok még a kezdeten túl: az a kevés, ami mögöttem, csak bevezetés lesz a könyvben, az csak az előszó a műhöz, csak a tollfogás a betűhöz, a lélegzetvétel a hanghoz, mag a virághoz, rügy a lombhoz. Világnyf munka gyűlik itt benn, & én még nem mondtam ki mindent — még mindig nem mondtam ki semmit kínok közt csak készültem eddig, hogy a világot megteremtsem s akit szeretek, megszeressen s akit nem állítatok, ne álljon s akj apátián, rám találjon jfts. Csorba Győző: DCmifa A kenyér szelíd nap az égen Kísérteties hold az éhség Kísérteties hold az éhség alant suhog kavarog Boszorkákat riaszt Iidéroekel s a szívből ordasokat Tátognak a csöpp madárfiókák és ha hiába epe hidegség éj ömlik be rajtuk szemük is megfagy megkeseredik megfeketül Tér ük is megfagy megkeseredik megfeketül A kenyér szelíd nap az égen fent áll magasan Galambokat támaszt fülemüléket s a szívből hű ebeket Tátognak a csöpp madárfiókák s ha nem hiába méz és melegség fény ömlik be rajtuk erőre kapnak szárnyuk megizmosui s a felhőkig nyilallnak énekelve Kassák Lajos: PsiHarj Bámultam a csillagot mely homlokát díszítette pedig nem is angyal fekete bika volt amilyeneket Picasso varázsol papírjaira Hemingway rajong értük írásaiban. Bámultam a csillaggal díszített fekete bikát aztán elfordultam a spanyol szadizmusra gondolva amely holnap vagy holnapután térdrekényszeríti a porondon, f Ez a látvány már nem kívülem bennem él. ' A kiömlő vér rámtalál városok sikátoraiban diadalívek alatt börtönök kapuinál szerelmeim rózsaligeteiben betűim mocsarában. Nem iszom alkoholt de berúgok egy jó hírtől vagy magához ölel egy festmény amit a nyárspolgár nem ért. Tiszta mezőkön is így kerülök csapdába. Rozoga írógépnél ülve csatangolni tovább idegenek között s mégis váll váll mellett és emlékezve arra a csillagra amely egy fekete bika két szarva közt ragyogott. Garai Gábor: CjjzílÁia maqátui Fölzaklat ez a félóra magány, s meghódít, bár te hiányzol belőle; imbolygók fenn a percek teraszán s játszom: lebukhatnék az utcakőre. Vigyázz: nékem kedves az életem — veled szeretném folytatni halálig —, s ellened se szívesen mímelem az öngyilkosok ledér mániáit, — hát légy velem a kísértés fölött, húzó mélységek ellen légy kitárt kar ; s az ég trapézain se szédülök messzi szerelmed lenge támaszával; meet azt üzented, eljössz, megölelsz, és egy napon végleg nálam maradsz már... Mondd: otthonunkká épül mind a perc mely nélküled most oly vigasztal«] száll. Mtstam
