Dunántúli Napló, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-26 / 97. szám

1964. ÁPRILIS 36. WAPlO 5 Saroiiln táítornok emlékei Tavasz a szigeten A Déi-Bunántúlt felszabadító szovlet hadsereg parancsnoka Pécsett Kettesben állunk a Fenyves Szálló előtt és nézzük a bé­késén élő várost. Mihail Nyi- kolajevics Sarohin vezérezre­des azonban nemcsak azt lát­ja, amit én, hanem azokat a harcokat is, amelyek húsz év­vel ezelőtt Pécs felszabadulá­sát jelentették. Sarohin tábor­nok a Balaton és a Dráva kö­zötti területért vívott harcban az 57. hadsereg parancsnoka volt. Ma hajlott korú, fehér hajú, kedves öregember, tar­talékos tábornoka a szovjet hadseregnek. — Nem ismertem a város­ra. De hogyan is ismerhet­tem volna meg, amikor mindössze egy napot és két éjszakát töltöttünk itt! Men­nünk kellett tovább, katonai nyelven szólva menetből tá­madtuk, üldöztük az ellensé­get. — Első benyomása ml volt városunkról, amikor ide ér­kezett? — Az első? Nagyon furcsa dolog volt. Egy kis jeepen ér­keztem Pécsre Zavjalov ezre­des harckocsizó brigádjával. Kiszállok ott a főtéren — és a városi tanácsházára mutat — és akkor valahonnan a háztetőkről rám lőnek a meg­lapuló németek. Beültem az egyik harckocsiba és úgy foly­tattam utamat. Zavjalov ... Zavjalov ezre­des! Olyan ismerős ez a név. Mintha ő lett volna Pécs el­ső városparancsnoka? — Nagyon derék katona volt, most már tábornok és a Moszkvai Hadtörténeti Le­véltárban dolgozik. Ismeri? Igen, a pécsiek még jól em­lékeznek alakjára, az első, ha­tározott intézkedéseire, hogy a felszabadítást követő órák­ban már meginduljon a bé­kés élet. Persze a város elfoglalása nem volt ilyen egyszerű. Mintha valami katonai ál­lásban lennénk. Sarohin ve­zérezredes a Fenyves előtt belenyúl a zubbonya belső zsebébe és előveszi az egyko­ri hadműveleti térképet. Ak­kor hétpecsétes titok volt, ma egy darabkája a történelem­nek. — Innen a Dunától támad­tunk a Balaton felé. Ezt a te­rületet — és ujjával kört raj­zol Pécs, a Mecsek köré —, a 13. SS-hadosztály, a Branden­burg hadosztály és a 18. né­met könnyű hadosztály vé­delmezte. Az SS-ek Szek- szárdról menekültek a gyor­san záruló gyűrűből, de mi az éppen mozgásban lévő egy­séget menetközben felmorzsol­tuk. A Brandenburg hadosz­tály is elvérzett. Akarja a ha­dizsákmány mennyiségét? Ak­kor 1800 foglyot ejtettünk, 5000 halott maradt ebben a térségben, 75 löveget zsákmá­nyoltunk és 15 tank került csapataink kezére. Emlékeiben kutat, felmér­hetetlen tára ez azoknak a harci eseményeknek. Ponto­san emlékezik minden mozza­natra, falura, városra. — Mondja, ugye a Dráva mentén van egy községük, va­lami ... Siklós, igen, Siklós, ott van Harkány és Villány és van egy kisebb hegység is. Ott látja nagyon súlyos har­cok voltak. A németek erős ellenállást fejtettek ki, de megállás nélkül végigtámad- ( tűk megyéjüket. Éppen Zav­jalov egységei érték el első­nek Pécset. — Milyennek látta akkor városunkat? — Kicsinek, kedvesnek, ré­ginek és egy hadműveleti te­rületnek. Ma sokkal nagyobb és szebb, ezt első látásra meg­állapítottam. Meséli, hogy a harcok alatt gondoltak a magyar partizá­nokra és egységeket is akar­tak szervezni, de olyan sike­resen haladtak előre a táma­dások, hogy végül is nem volt szükség erre. Pontosan emlé­kezik, hogy Pécset 1944. no­vember 29-én szabadították fel. Esős, ködös nap volt, alig látták a várost. Most süt a nap a város felett és csillog­nak a hőerőmű zagytavai, ide látszik a városháza, ahol Sa­rohin' tábornokra rálőttek és a Szigetvár felé vezető mű- út, amerre eltávoztak, hogy tovább üldözzék a némete­ket. összehajtja a hadműveleti térképet és ismét a zsebébe kerül a régi emlékek hordo­zója, a szíve fölé, a sok kitün­tetés alá. Mihail Nyikolajevics Saro­hin vezérezredes a Szovjet­unió Hőse. — Az itteni harcokért kap­tam, a dunai átkelésért, a Balatontól délre végrehajtott sikeres hadműveletekért. Nagy kanizsán nyújtották át a ki­tüntetést. Ezenkívül három Lenin- rend, négy Vörös Zászló Ér­demrend; összesen huszonegy kitüntetés díszíti zubbonyát. Könyvet ír emlékeiről. Az egyik részlet, a „Balatontól délre” címmel már megjelent magyar nyelvén is. Ebben foglalkozik a pécsi—baranyai harcokkal; jó lenne kézbe venni, elolvasni. Most Is uta­zásának egyik célja volt: fel­eleveníteni az egykori harci emlékeket, hogy azután új­ságíróknak, kiadóknak át­nyújthassa a felszabadítási harcok hiteles történetét. Gáldonyi Béla Randevú Honthy Hannával Honthy Hanna Kossuth-díjas kiváló művészünk ismét Pécsre látogat és egy este két fellépéssel örvendezteti meg a közönséget. Május 4-én, hétfőn délután 6 órai és este három­negyed 9 órai kezdettel rendezik a Pécsi Nemzeti Színházban a Randevú Honthy Hannával című műsort. Honthy Hannán kívül fellépnek a műsorban: Baksay Ár­pád, Tábori Nóra. Józsa János, Dallos Klára, Angyal János, valamint a Stúdió Együttes. Konferál: dr. Hegedűs János. A komp egyhúszért át­visz a túlsó partra. Itt kez­dődik a mohács—nagybaracs- ka—bajai makadám. A parton hajőács dolgozik, villognak a felfordított ladik fekete hasába ékelt nyers­színű deszkák. — Ha itt egyenesen megy, mindjárt beér Űj-Mohácsra, messzebb szintén az út mel­lett van Sárhát. Erre jobbra Sáros, beljebb Riha, lent meg Homorúd. Balra meg Alsó- Kanda és Felső-Kanda. A felső sarokban Dunai alva, Vár és Telek. Ez Mohács-sziget. A fák zölden lobognak, a holtág békanyálas vizében szól a békazene. Pár méterre a parttól fut a védőgát sár­gahátú íve. Ezt törte át a víz ötvenhatban. Az út mellett elszórtan há­zak, jobbra a Margittá ma­lom emeletes épülete s távo­labb a fák közül már lát­szanak az új házak fehér foltjai is. Az árvíz emléke még eleven. Néhány megron­gált tömöttfalú, szalmatetős ház, egy-két rom, foltozott háztetők és új típus-házak árulkodnak a pusztításról. S persze arról a mukáról is, ami a pusztítást követte. Különös dolog, volt ez az árvíz. Nemcsak házakat, ter­mést, településeket söpört el, hanem egy régi világot is. Azt mondja Szirovicza Má­tyás, az új-mohácsi Rákóczi tsz főkönyvelője: v — Az árvíz után igyekez­tek központi településeket ki­alakítani a régi nagyon szórt település helyett. Bevezették a villanyt, a mi területünkön csak egyedül Sároson nincs még, de remélhetőleg oda Is bevezetik nemsokára. A központosítás nem ment könnyen. A magányhoz, kü­lönálláshoz és önállósághoz szokott Bubregek, Báráczok (ez a két név leggyakoribb a szigeten) nem szívesen hagy­ták ott régi portájukat, még akkor sem, ha éppen romok­ban állt. Most meg legalább hatvan televízió van, követelik a kultúrházat, mert kultúrház még nincs. És az út! Szikora József né azt mondja a tsz-irodán: ok­vetlen írjam meg, hogy az utat javítsák meg, mert kri­minálisán rossz. Nem is le­het jó. Legalábbis Keszthelyi István adatai szerint nem. Keszthelyi István a szíj­gyártó műhelyben van. Egyéb ként bognár, de dél van és a tsz iparosai itt szoktak ebé­kor lesz az esküvőjük a szöszke ma­docsai kislánnyal, Zsuzsikával. Egyelő­re azonban a nehezen múló órákkal is baja van, mert csak este 6 órakor kőt ki a hajó Madocsán. Ott száll fel a kedves és a pesti kikötőig megoszthat­ja vele a kabinját. Na, persze nemcsak vele, hanem az anyósjelölttel is, mert régóta így szokás ez a ritkán talál­kozó jegyesek között. Amikor értetlenkedek, hogy t mi­képpen lesz majd a házasság után, megérti a kérdésemet. — Akkor átkéreszkedek aszályosnak. Az uszályokon, a vontatóhajósnak és nekünk is lesz saját lakókabinunk. így legalább a két asszony sem unatkozik. — Na és mi lesz akkor, ha egy szép napon megjelenik majd a legkisebb „hajós” is? — Hát csak annyi, mint a többiek­kel, akik a Duna fölött pillantották meg először az eget. Hat éves korá­ban partra tesszük. Majd az anyós ne­velne ti. Na, egy kicsit máris veszített előt­tem szépségéből ez a hajósélet. Pedig nem is beszéltem még a hajóellenőr­rel, a szakáccsal, a kormányossal, a kapitánnyal, akik 10—20—10 évi szol­gálat után *sem kéretőztek át uszályos- nak. És a női hajósok? Mert kettő is van belőlük a Petőfi gőzösön. Kide­rült. hogy ők még a „legkiegyensúlyo- zottabbak” ezen az örökké billegő ha­jópadlón. Tarián Béláné a komomája, Gala- bics Éerencné konvbaasszonya a gőzös­nek. Csakhamar kiderül, hogy a „Ve- rencvé”. a „Béláné” régóta csak tisz­tes titulus. Mind a ketten özvegyek. Méghozzá abból a korosztályból, ami­kor már a legkisebb gondjuk is na­gyobb annál, hogy újabb „né? kerül­jön a nevük mellé. Ezért is szegődtek a hajóra. Mégsem kell azt hinni, hogy belé fásul tak. belesavanyodtak ebbe a mjátos életbe. Szeretik a hajót, szere­tik a beosztásukat. Azt mondják, egé­szen más itt az élet, mint a gyárban, a hivatalban. Legalábbis nekik más. Ott, ha letelik a nyolc óra, mit tehet­nek, mit kezdhetnek? Marad a sivár­ság, a társtalanság. És itt? Itt egészen más minden. Itt ők a „mamái” a sok mindenben suta személyzetnek, férfi­népnek. Szóval jó itt Él nem cserél­nék semmi mással. De hogy vélekedik az, aki már 40 éve szolgál a hajón. Mint Sallay Jó­zsef is, aki tizenhárom évi matrózko­dás vagy ahogy ő mondja, „baráber" munka után jutott egy-egy lépéssel előbbre a hajós rangsorolásban, ö egy aprócska csavargőzösön kezdte, de szol­gált tengerjáró hajókon, aknakutatókon is, amíg a nyugdíj előtti éve itt érte a Petőfi gőzösön. Harminchárom éve nősült, s mit töltött el ebből otthon az asszony mellett, az orvoslánya mel­lett? — Ha összeadnám, akkor is csak szű­kén telne belőle öt esztendőre. Ezek szerint ■ huszonnyolc esztendőt volt távol a családjától. Mégis leko­pogja. — Elhiszi, hogy még egyszer sem veszekedtünk? Bár ilyen lenne minden „parti ember” házassága, mint a mi­énk! De azért számolja már a heteket, a hónapokat, nyilvántartja már a nyug­díjazás napját. Még egy esztendő. És mi lesz azután? Hiszen az sem mind­egy, hogy negyven éven keresztül csak vendég volt a „parti emberek? között, ö Így vélekedik: — A hajós ember igazán csak a nyugdíjas években virul ki újra. Egy­szerre lesz minden az övé, amit el­mulasztott. Csak győzzön válogatni benne. Nekem már kész a programom. Városokat akarok látni. Olyanokot, amelyek távolesnek a partoktól. Es színházba, hangversenyre járunk majd az asszonnyal. Es sorolja, mondja a szépségeket, amelyeket negyven éven át elorzott előle a hajó és a Duna. Esteledik. A parti füzesek árnyé­ka két oldalról tereli egyre szűkebb mederbe a folyamot. Csendesedik a fe­délzet is. A Pestre igyekvő vásáros asz- szonyok ásítozva rendezgetik az éjsza­kázó vackot. Ki hogyan. Egyikük a spe­nótos zsákot rakja fejealjnak, másikuk meg azzal is megelégszik, hogy az alsó­szoknya legyen a lepedője, a felső meg a takarója. Az első matróz is rég el­szállásolta már az anyósjelöltjét. de Zsuzsikát befogta strázsába. Talán azért, hogy megszokja a leendő hajós­feleség sorsát? Ezt ők tudják. Az éjszakai váltást várom. Az első kormányost és a kapitányt. A két ve­terán hajóst, akik hosszú évek óta így dirigálják a rendet. Maguknak di­rigálják. A kerékállást, a parancsnoki hidat ők uralják minden kritikus idő­pontban. Az éjszaka is az. Ilyenkor a manőverezés, a kikötés is sokkal ké­nyesebb a nappalinál. Éjszaka mitsem ér az éberség, ha hiányzik hozzá a biz­tos kéz, a szakavatottság. lám, most is. A dunaújvárosi gátszakadás zónáin hajózunk. A parti víz szinte hemzseg a darus hajóktól. Vigtfázni kell és a kapitány nagyon vigyáz. Kiáll a ve- zérlőmüszer mellé és jelet ad a gép­háznak: Lassítani!... Hogyne, hiszen elég egy nagyobb hullámverés ahhoz, hogy a daru gém­je melléfogjon vagy megbillenien, már­is katasztrófa származhat belőle. De semmi baj, már túl is vagyunk a ve­szélyes zónán, s onnan már csak a terelő bóják zöld és vörös villogása igazítja útba hajónkat. És messze, messze előttünk, mint valami különös északi fény, egyszerre csak feldereng a felhőkre a főváros fénye. Ha minden jól megy, nemsokára révbe érünk­Pálinkás György delni. Bennszülött szigeti. Kö­vér, hunyorgószemű ember. — 1913 körül épült az út és harminchétben fejelték. Egy „fejelés” ráférne most is. Keszthelyi István apja bé­resgazda volt a püspöki ura­dalomban. Ö maga öt osz­tályt végzett, kitanulta az ács szakmát. Semmivel kezdte, öt és fél hold földdel lépett a tsz-be hatvanban. — Egyszer már faggatott egy rádió-riporter is, annak sem nagyon tetszett, amit mondtam. — Miért, annak mit mon­dott? — Hát... miért, magát mi érdekli. — Minden. Igen, az is, hogy a sziget körülbelül hatvanezer hold, ebből negyvenezer szántó. Százötven-kétszáz évvel ez­előtt még senki földje volt, akkoriban kezdtek beteleped­ni a sokacok. Árvíz 1896-ban volt utoljára, ötvenhatban még a legöregebb emberek sem akarták hinni, hogy ki­önt a Duna. A mostani lakos­ság harminc százaléka lehet sokac, tíz körül német, a többi magyar. Huszonötben csatornázták a szigetet, akkor lett rendesen művelhető. A lakosság legfőbb jövedelmi forrása a sertéstenyésztés volt (most Is az), legjövedel­mezőbb kultúrnövényük a kender és a napraforgó. 1956- ban százharmincegy házat építettek 30—80 százalékos ál­lamsegéllyel. Akkor épült Keszthelyi István háza is. — Ez nem tetszett a rádió­riporternek? — Nem. — Hanem? — Az, hogy olyan későn léptem a tsz-be. — Egyéni korában jobb volt? — Jobb. — Csak az őt és fél hold­ján gazdálkodott? — Nem, volt tizenöt hold feles földem is. Húsz-harminc hízóm. — Mennyit dolgozott? — Hát bizony, aki beszél­getni akart velem, annak négy óra előtt vagy éjfél után kellett látogatóba jönni. — Most mennyi a munka­ideje? — Ilyenkor nagy munka­időben gyakran tíz óra. Stark Fülöp kovács szól közbe: — De majd, ha negyven forintot oszt a tsz, akkor nem panaszkodik, igaz? — Akkor bolond lennék panaszkodni. Ide a negyven forintot Lássam! A tsz erre az évre harminc­egy forintot tervezett, Keszt­helyi István szerint ilyen szé­pen és időben művelt földek ritkán voltak ebben a határ­ban. Reméljük hamarosan már a negyven forinttal le­het elégedetlen Keszthelyi István. * Új’MohácarÓl Duna- falvára egyszerűbben jut el az ember, ha visszamegy Mo­hácsra, a dunántúli parton elmegy Szekcsőlg s ott öjr* átkel a kompon. A szemben lévő parton egy kápolna romjánál köt ki a komp. Állítólag ebben a ká­polnában ölték meg II. La­jost. De ki tudja ezt bizo­nyosan? A gáton tűi csupa régi ház. Ide nem ért fel az ár, a falu magasabban fekszik. A tanácselnök vadkárbecs­lésre ment az erdésszel, a ta­nácson csak a hivatalsegéd, meg az adóügyes tartózkodik. Az adóügyesnek sok a dolga, vásár lesz Baján is meg Báta- széken is, járlatokat állít kL — El sem hiszi, mennyi háztáji sertés van nálunk. Van olyan gazda, aki majd­nem minden héten eladott az utóbbi időben öt-hat malacot. Aztán megjön az elnök és nézzük a nyomvonalat. Lepedőnagyságű térkép fek­szik az asztalon. — Látja, ez a nyomvonal — mutatja Balogh Ferenc. A nyomvonal kettészeli a falut. Itt akarták annak ide­jén ötvenhat után az új vó- dőgátat felépíteni, miután a Duna-kanyart levágták volna. — S nem lett belőle sem­mi? — A kanyarlevágásból meg az új gátból semmi. Csak ne­künk egy nagy adag bosszú­ság. A régi falut ugyanis, (ez a magasan fekvő, árvíztől nem veszélyeztetett rész) halálra ítélték. Itt folyt volna a Duna, illetve részben árterü­let lett volna. Az új falu he­lyét a tervezett gáton belül jelölték ki, ahol 56-ban egy- méternyolcvan magas volt a víz. — Ezt a területet kezdtük beépíteni, s félig-meddig be is építettük. Nézze, itt van az orvoslakás. Távol a falutól magányo­san. A kanyarlevágási terv ugyanis ésszerűtlenségénél fog­va kútbaesett. Ma már sza­bad a régi falu területén is építkezni. Persze, hogy , ott építkezik mindenki. Az új falu helyén meg elszórt há­zak, féloldalas, nyolcszáz mé­teres, félbehagyott utcák hú­zódnak. — Kérem, hétezer méter járdánk van és még mindig nem elég! Hosszú villanyve­zetékekről csak egyik oldalon van leágazás, mert a másik utcasor fel sem épült. Eddig szórt település voltunk, de az árvíz óta ha lehet még szór- tabb. Széttárja a kezét tehetetle- nüL De az iskolára az idén más­fél milliót költenek. Az isko­la nagyon szép lesz. Kell is. A falu lélekszáma közel két és félezer. A kompra kicsit várni kell, elszakadt a drótkötél. A szekcsői part felett esőfelhők gyülekeznek. — Jégzajláskor hogy Jár­nak át? — Sehogy kérem. Akkor be ! vagyunk zárva a szigetre. Mire elindul a komp, meg­ered az eső is. Lázár Ervin Gépesítik a dohány kipalántázását A Dohánybeváltó Vállalat 35 termelőszövetkezettel kötött erre az évre dohánytermelési szerződést Baranyában. A ta­valyi szárazság, a gyengébb dohányminőség okozta kiesés nem vette el a tsz-ek kedvét. Ezt az is mutatja, hogy a ter­vezett 300 holdnál nagyobb te­rületen, összesen 335 holdon termelnek dohányt — kizáró­lag szabolcsi fajtát. A melegágyak már minde­nütt elkészültek t bár a kései kitavaszodás ennek sem ked­vezett, április végén, május elején megkezdhetik a palán­ták kiültetését. A legmagyobb dohánytermelő tsz-ekben — Mágocs, Kétújfalu, Teklafalu — gondoskodtak a munkák gé­pesítéséről. A palánták kiülte­tését ezekben a tsz-ekben már csaknem kizárólag palántázó gépekkel végzik. Teklafaluban ezekben a napokban fejezik be egy korszerű dohánypajta épí­tését, több termelőszövetkezet pedig házilag, sajá erőből épít dohánypajtát. A magyarbólyí termelőszövetkezet az elmúlt évben kísérletképpen kétszer megöntözte a dohányt a Kara- sica vizéből. A dohány az ön­tözést igen meghálálta, na­gyobb átlagtermést, jobb mi­nőséget adott, mint az öntözet- len. A dohómy öntözését eb­ben az évben több tsz-ben be­vezetik.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom