Dunántúli Napló, 1963. november (20. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-10 / 263. szám

Talán két hete sincs, hogy " megjelent a könyvesbol­tokban Flaubert Bovarynéjár nak új kiadása. A törtfehér bo­rítólapon vörösbama, halvány- rajzó táncoló pár — sejteti, hogy a kötet külön meglepe­tést rejt, amit a belső címlap apró betűi el is árulnak: „a kötet illusztrációit Martyn Fe­renc rajzolta”. Egy régi kiadás előszavában a következőket olvastam; ... ha valaki illusztrálni mer­né Flaubert-t] a képzeletének nem jutna semmi szerep, csak azt kellene lerajzolnia ponto­san, amit Flaubert szóval pon­tosan lerajzolt és lefestett.” (Ambrus Zoltán, 1904, Révai.) Vajon igaz-e ez így? A nagy francia író művében válóban Martyn Ferenc rajzai Flaubert regényéhez ban nagyon nehéz a dolga, ha többre akar vállalkozni, mint az „írói képek” megrajzolásá­ra. A képzőművész ceruzája bonyolult összetevőknek enge­delmeskedik: kifejezi az író gondolatét, rajzzá, képpé ala­kítja az olvasóra tett hatást és a művész vizuális élményét. Martyn Ferenc a „Bovary- né” 'kísérőrajzainak megfogal­mazásánál többre törekedett, mint a mű egyszerű illusztrá­lása. Ahogy a regény min­•a képek sorozatát nyújtja, ki­tűnő írásmódja, életismerete láttatja velünk az eseménye­ket. Négyszáz oldalon keresz­tül, mint film, pereg le előt­tünk a XIX. századi Francia- ország vidéki polgárságának világa, sorsok melyek mögött szin te minden emberi érzés ki­fejezést nyer: nagyravágyás, hiúság, önzés, ostobaság és sok naiv jóság. A kis Yvonville, la­kód és Emma — egy egész vi­lágot szimbolizálnak, s Flau­bert ezt a világot szinte fájó realitással tárja elemik. Az „illusztráló” művésznek való­den egyes részlet-jelenetében látjuk, benne élezzük az egész környezetet, úgy a rajzok is többet láttatnak velünk, mint az eseményt, teret engednek fantáziánknak, gondolatainkat tovább viszik a ki nem mon­dott dolgok felé. Talán leg­főbb jellemzőjük — mely min­den egyes lapnak külön érté­ke —- az a gazdag érzelmi tol­mácsolás, amely nemcsak az egyes fejek, hanem a csoportos ábrázolások mozdulatai tanúsá­ban, tónusértékeiben is kifeje­zésre jut. Milyen eszközökkel éri ezt el a művész? Elsősor­ban Flaubert művének teljes megértése, aztán mély ember­ismerete segítette hozzá, hogy a bonyolult érzelmek szövevé­nyei közt eligazodjék. Mindez azonban nem lenne elegendő, ha nem párosulna Martyn Fe­renc kiváló rajztudásával, mely nemcsak a vonalak vég­telenül érzékeny, biztos veze­tésében, hanem mértéktartó, szinte szűkszavú egyszerűség­ben is kifejezésire jut. E lapokról eltűnt minden, ami fölösleges, hogy aztán a szük­séges lényegben annál határo­zottabban, annál pontosabban jusson érvényre a gondolat, az érzelem gazdagsága. — Néz­zük csak meg, hogyan mutatja be Emmát, akinek Flaubert ki­emeli szép, sötét szemeit, sűrű, fekete haját, „mely hátul nagy kontybán végződött, míg elöl, a halánték felé hullámos für­tökké lendült”. Martyn Ferenc Emmát nem e. külsőségek sze­rint jellemzi. A hátrasdmított haj, az előregöndörödő fürtök, a finom arcéi és nagy szemek mind ott vannak az ábrázolá­son, ami azonban Emma nagy­ravágyó, csodákban reményke­dő szomorú lényét kifejezi, az az érzelmi tolmácsolás, amire fentebb már céloztam, ami megfoghatatlanul jelen van az egész rajz mestert felépítésé­ben, együtt a kissé akaratos, összeszorított száj vonalában, a fej gyengéd hajtásában, a mélyre, önmagába tekintő sze­mekben. Emma arcvonásai, sze­mei visszatükrözik kiegyensú­lyozatlan, elszánt, az öngyil­kosságra is képes lénvét. Amit Flaubert négyszáz oldalon ke­resztül alakíthat, mondhat el Bovaryné jelleméről, azt Már­tiin Ferenc egyetlen lapon, egy érzékeny, végtelenül finom rajzban sűríti. Az ábrázolások, bár általá­ban a regény epizódjaihoz kap­csolódnak, mégis, azokon túl- menve, Martyn Ferenc képze­lőerejének, művészi látásának kifejezői. Nem találunk példá­ul a szövegben pontos analó­giát ahhoz a meghatóan ked­ves rajzhoz, ahol Bovaryné a vállára kapaszkodó kislányá­hoz hajol s átöleli. Az őszinte gyermeki ragaszkodással szem­ben Emma arcán bizonytalan anvai érzés, bánat és lelkifur­dalás keveredik, s hogy gon­dolatainkat a művész még to­vább vigye, a találkozás örö­mében ölelkező anya és gyer­meke mögött ott látjuk a pos­takocsit. amely Emmát most hozta kedvesétől. Bovaryné voltaképpen nem is szereti gyermekét. Örökké kielógület- len vágyakozása, a hétköznapi- ság kétségbeesett gyűlölete és ábrándjai minden gondolatát, lefoglalják, ám egyszer mégis túlárad benne, kirobban belő­le az anyai érzés, a szeretet. Kirohan játszadozó kislányá­hoz a kertbe, magához öleli, őstzecsókolja. Ezt az epizódot transzponálja át a rajz, sűríti az eseményeket az litca népé­vel, a postakocsival. — Még két lapot emelek ki a szép együttesből: az egyik, a történet elejéhez kapcsolódik s az öreg Rouault-t, Emma ap­ját mutatja be nekünk. Leá­nyát az esküvő utáni napon elvitte Bovary, tovarobogott velük a kocsi, s az özvegy Rouault most már egészen egyedül maradt. Ott áll az úton, botjára támaszkodva, megroggyant térdekkel, kucs­máját a kezében tartva s szo­morúan néz a messzetűnő ko­csi után. A másik rajz szinte fátyolos finomsággal alakítja az ön­gyilkos Emmát. Szemeiben, ki­csit nyitott ajkain a rémület, a biztos halál tudata, az őrületig feszült idegek harca nyer kife­jezést. fejét, alakját fehér le­pel borítja, valószínűtlenül hosszú ujjad — melyek­ről Flaubert oly pontos, részletes képet fest — resz- ketően tapadnak arcához. E lapon minden fehér, Emma ar­ca, kezei, a lepel, csupán halk, halvány tónusok választják el egymástól a formákat. De a szemek, a száj, mélyen, sötéten tüzelnek, s az öngyilkos el­szántságát, a már ki nem ke- j rülhető véget sugározzák. Ez a rajz szinte kontúrok, vonalak nélkül való, mintha a ceruza is átélné a búcsúzó pillanat fel­korbácsolt remegését, festői tónusokban, lágyan érinti a pa­pirost. a fények és árnyak, a részletek gazdag változataira bízva a formaalakítást. A ..Bovaryné” negyven ce- razaraiza együtt él, egvütt lélegzik Flaubert min­den betűjével. Híven jeleníti meg az író által formált jel­lemeket. ám ugyanakkor eze­ket olyan sajátosságokkal gaz­dagítja. amelyek kizárólag a rajzművészet kincsestárából menthetők Az olvasó aki ke­zébe veszi a könyvet, kettős örömre lel: Flaubert kitűnő, száz év múltán is időszerű re­génye mellett Martyn Ferenc mad szellemű, mégis a ..Bova­ryné” korának hanstuíatában tbWott. szép rajzaiban gyö­nyörködhet. Sarkadlné Hárs fiva Bardot Németh János; FÉRFI ŐSZ Ez férfi ősz már, olyan féle, melynek opálos, bús a fénye, inkább más, más oldalról fényül 1 patakról, fákról föl az égig. Szeretem ezt a fél megoldást, félig valót és félig látsz mást, álmot talán, vagy olyasfélét, nézd az egek valótlan fényét. Sejtelmes minden, te is rettegsz :gy illik ez egy őszi esthez, siratod ami elszállt, eltűnt, a nyári hőt, tücsök-nyirettyűt. Mélán érzed, hogy régi hangod el-nem-mondhatóan lehanyatlott, s tűnődői: voltál, vagy-e immár, nem látsz-tudsz többé semmit tisztán. Ez a fanyar bor férfi őszöd, titkát, illatát most már őrződ, míg a tél, túl a lila égen magához ölel észrevétlen. JHííoeizdi díjasotetoeiktol Martyn Ferenc: — Áprilisban jelenik meg a Mhllarmé kötet, melyett én il­lusztrálok; továbbra is készí­tem porcelán munkáimat és nagy méretű olaj-kompozíció- feos dolgozom. Pákolitz István: — Üj verseskötetemen dol­gozom. 1962—63-ban írt versei­met tartalmazza, a címe Év­gyűrűk lesz. Mint az Írószö­vetség pécsi titkára szeretném elérni, hogy egységes művé­szeti közélet alakuljon ki vá­msunkbam. Bizse János: — Szeretem a festészetet, keresem az élet legragyogóbb jeleit. Igen, ezt. akarom meg­festeni. Szeretném a gépek­kel dolgozó ember, érdekes új viszonylatait ábrázolni Bárdos! Németh János: — Egy verseskötetem, a Va­csoracsillag már kész, most Utak, útitársak címmel Mó­ricz Zsigmonddal, Juhász Gyulával, Kosztolányi Dezső­vel, Szabó hőrinccel folyta­tott levelezéseim tanulmány­Simon Antal: — A Mecsek Együttes pro­dukcióiban szeretnénk a mai ember érzésvilágát, szemléletét színrevinni a tematikus és föl klór táncokban egyaránt. Fái József: — Sokat dolgozom, új ver­seskötetemen, melynek címe: Pár fénylépésre. i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom