Dunántúli Napló, 1963. november (20. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-24 / 275. szám
Bokros László kiállítása Jó érzés idegenben ismerősökre bukkanni. Különösen, ha azok a távoli ismerősök mihamar barátokká válnak Bokros László képeivel kötöttem rövid idő alatt bensőséges barátságot. Nézzük csak a kritikus szigorúságával képeinek technikai megoldását. Ha érezni is némelyiken egyik-másik mesterének kezenyomát, (ami szinte elkerülhetetlen egy fiatal művész életútjában) mégis kitörölhetetlen nyomot hagy a nézőben egyéni hangja, ami áthatja minden képét. Az a könnyed nyilvánvalóság, amellyel képein remegnek a valóság finoman szublimált reflexiói, hamarosan megérteti, hogy igaz művész mutatkozott be a pécsi közönségnek. Témái mélységesen egyszerűek; művészi mondanivalóit a természet iránti nagy sze- retetéből és megértéséből veszi. Egy kazal, egy ház néhány fa, az ég és a síkság végtelenje tökéletesen kifejezi az Alföld nyugalmas szépségét. Képeiből derűs, mély nyugalom árad, színei világosakt tiszták, nem harsogok; nincsenek dinamikus fényárnyék ellentétek amik a művészi kifejezés finomságát megbonthatnák. Minden képe zárt, szigorú kompozíció, teljes művészi elmélyedés eredménye. Kiállításán művészetének három fázisát lehet elkülöníteni. Első fázisa képviselőiként említeném meg a Mosónő, Tisza-híd, Halász, a Ta- karmányos című képeit. Ezek a képek még a vizuális élmény szépségeinek maradéktalan kiaknázását jelzik, a művészi mondanivaló szolgálatában. Második fázisát Parasztudvar, Kisüzem, Bivalyok, Eső után című képei mutatják. Ezt a formák erőteljes megmunkálása, színgaz dagság, játékos technikai bravúrok jellemzik. Itt már háttérbe szorul a vizuális élmény, a művészi feladat mindinkább előre tör. Harmadik fázisában, (Olasz táj, Dunántúli táj) elsődlegessé válik az abszolút művészi mondanivaló, a lényeg adja a tartalmat, a vonalak és színek. szépsége. Egy érdekes probléma viszont adódik. A dunántúli táj című képe láttán önkéntelenül is paradox fogalmazás vetődött fel bennem: izgalmas nyugalom önti el a képet. A probléma és a paradoxon ma gyár óz ha t óságáé rt azonban nem kell messzire menni: a művész életútját figyelemmel kísérve kiderül, hogy az alföldi születésű művész éveket töltött a Dunántúlon. A domb-élmény izgatottsága és a sík vidék nyugalma sajátos ötvözetben jelenik meg piktúrájának lé- nyegretörő, harmadik fázisában. K. P. DON CARLOS Verdi operájának bemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban Giuseppe Verdi születésének 150. évfordulóját a Don Carlos című opera péntek esti bemutatásával ünnepelte meg a Pécsi Nemzeti Színház. Méltó volt a megemlékezésre e ritkán hallható, harmonizálásában és hangszerelésében már az Othello felé mutató mű, melyben szerencsésen találkozik a fiatal Verdi lángoló szabadságvágya és humanizmusa az érett mester mély emberismereten alapuló, jellemformáló zsenijével. De mél_ tó volt az ünnepi alkalomhoz a megérdemelt közönségsikert aratott, alapos felkészülésről tanúskodó, színvonalas előadás is, mellyel operatársulatunk a művet színpadra vitte. Spanyol földön, a XVI. században élt Don Carlos alakja, rejtélyes halála köré évszázadok során legendakor szövődött, már csak a mester hiányzott, akinek keze a szabadság, zsarnokság, ifjúság, szerelem, hűség és áldozatvállalás e gazdag anyagából maradandóan megformálja Don Carlos alakját. Ez a mester jött él Schiller és Verdi személyében. Schiller romantikus számyalású, hőseinek egyéni tragédiájától izzó, 1787- ban bemutatott színműve Verdi zenéjével gazdagodva új, tömörebb drámát eredményezett. Az elnyomott Flandria szabadságáért küzdő infáns legendája kitűnő alapanyagot szolgáltatott a Verdi-operához, melyben a schillert főgondolat, a szabadságeszmény Verdi súlyos veretű dallamai segítségével még lényegesebb kifejezési lehetőségeket kapott. És bár Verdi biztos kézzel választatta ki a schillert dráma megzenésítésre legalkalmasabb részleteit, az operát — az 1867 márciusában a Párizsi Nagyoperában történt bemutatója óta — többször átdolgozták. A pécsi előadás Franz Werfel szövegváltozatát követi, bár sem ezt a körülményt, sem a szövegfordító nevét nem tünteti fel a nevekkel egyébként nem fukarkodó műsorfüzet és falragasz. A Don Carlos bemutatása nehezebb, összetettebb feladat elé állította az operatársulatot, mint bármely eddigi produkciója. Hogy mégis csaknem maradéktalanul sikerült, zeneileg igényesen megoldott előadásnak lehettünk tanúi, az az opera zenei irányítójának és dirigensének, Paulusz Elemérnek, valamint a bonyolult rendezői munkát hallatlan erőbevetéssel elvégző Horváth Zoltánnak közös törekvését dicséri. Horváthnak a mű tökéletes ismeretét igazoló tehetséges és lehdscmeretes rendezése, Vata Emil célratörő s legfeljebb az I. felvonás 2. képében vitatható díszletmegoldásai, Gombár Judit kifejező jelmezei, és a világítási effektusok az opera komor alaphangulatát domborították ki. Bár Horváth rendezése előtérbe helyezte a zenét, minden részletre kiterjedő aprólékos gondja teljesen világossá tette mind a szereplőkben, mind a közönségben, miképp omlik össze az opera cselekménye során a személyes problémák: Erzsébet é&'Carlos Jefenkor-esf Tatabányán Sikeres Jelenkor-estet tartottak a pécsi írók Tatabányán. Az irodalmi találkozóra csütörtökön este mintegy száz ember részvételével került sor a tatabányai Technika Házában. Az esten Pákolitz István, József Attila-díjas költő legújabb költeményeiből adott elő, Bertha Bulcsu „A rend fo- j kozatai című novelláját olvasta fel, Tüskés Tibor a Jelenkor főszerkesztője pedig, a korszerű művészetek problémáiról. irodalmi kérdésekről, s a folyóiratok szerepéről és helyéről tartott előadást. Az irodalmi estet két beszélgetés követle. A Jelenkor munkatársai először a hallgatóság kérdéseire válaszoltak, majd hosszas eszmecserét foly- j tattak a helyi írókkal az iro- j dalmi közélet legproblemati- Ikusabö kérdéseiről. remény teteti saerehnének, Mlőp király önmorcangólásá- nak, Eboii Carlos iránti vi- szonozatlan érzelmeinek őrlőmalmában a nagy ügy: a Posa által kitűzött cél — miképp válik egy nép. a szabadságáért küzdő Flandria tragédiájává a hősök egyéni tragédiája. Horváth rendezésének sikerült a II. felvonás 2. képében a monumentalitás látszatát is megteremtenie. Dr. Dőry Miklós karigazgató munkáját dicséri már az opera első jelenetében bemutatkozó kislétszámú színházi kórus, melynek növelése elkerülhetetlenül szükségesnek látszik. Bár a Mecsek Énekkar férfi- tagjainak becs ülésre méltó, lelkes igyekezete következtében a papok és flandriaiak kórusa hangzásban tömör és kidolgozott volt, a kisegítők rendszeres alkalmazása nem jelentheti azonban a sokáig járható utat Az említett au- fodafé-jelenet az egész előadás drámai csúcspontjává vált Itt dominált Paulusz Elemér színpadot összefogó vezénylésében is a Verdi—stílus iránti nagyfokú fogékonysága. Dirigálása alatt a zenekar jó benyomást keltve, megbízhatóan oldotta meg ebben a műben fokozott igényű feladatát. Ha figyelembe* vesszük a rendelkezésre álló lehetőségeket, az adott énekesi gárdát, a kislétszámú kórust, a színpad rossz akusztikáját, úgy a Don Carlos előadását minden eddiginél leszűrteöb, érettebb produkciónak kell elismernünk. Az opera tolmácsolása során gazdagon árnyalt, bár helyenként még kissé egyenetlen egyéni énekesi teljesítményeket kaptunk, ami főleg abban nyilvánult meg, hogy a sokrétű szenvedélyek szabadon kavargó izzását még meggátolta a kottakép minél pontosabb tolmácsolására való törekvés. Tréfás István külöŰgy gondolom, hogy aki az írást vallja életformájának, el kell készülnie rá, hogy kemény küzdelemre van kilátás és óhatatlanul vereséget szenved az, aki fegyelmezetten és tudatosan nem osztja be erejét. A tervezés az írásban is a siker feltétele. Azért említem mindezt, mert sokszor éri a költőt vád, miután elolvasták egy versét: „Mit akar kifejezni ezzel? Kuszaság az egész! Ilyet én is tudok írni!” így születnek aztán a dilettáns írások, melyeknek mindegyike egymásra dobált szavak halmaza, holott a szerző azt hiszi, hogy „modern” verset írt Álláspontom bizonyítására engedtessék meg egyik versem értelmezése. A vers címe: Metamorfózis, magyar szóval: átváltozás. A vers belső logikája, vonalvezetése ezt az átváltozást példázza. Az írás egy kánikulai hőségben izzó tér képével indul. Ez a kép egy rotyogó fazék asszociációját kínálta. A téren emberek nyüzsögnek — ezt a momentumot hogy helvettesítsem be az említett képbe?—kérdeztem magamtól az első két sor megírása után. Mi lehet egy kályhán gőzölgő fazékban? A groteszk következtetés azonnal ráfelelt: ugráló, ráncosra főtt babszemek. Jó, jó, de mi körösen az első két felvonásban meggyőző alakítással és énekszerepének kulturált megoldásával döbbenetes erővel tárta elénk a kétségek közt vívódó Fülöp király tragédiáját. Illés Éva a tőle megszokott színvonalon oldotta meg Erzsébet szerepét. Hibátlan énekesi teljesítményét, töretlen szépségű hangalakítását különösen híres áriájában élvezhettük. A drámai ábrázoláskészség mellett azonban az érzelmek gazdagabb kifejezését is várjuk tőle. A szép orgánumé Bolla Tibor az előadás egyik főerőssége volt. Posa szerepében színészileg és hangban egyaránt hiteles Verdi-hőst teremtett Jól érthető szövegmondását külön meg kell említenünk. A címszereplő Wagner József igyekezete, hogy nemcsak énekhangját de színészi eszközeit is gazdagítsa, elismerést érdemel. Pécsváry Gabriella mint Ebotí ismét meggyőzött bennünket arról, hogy van alakításában, mély tónusú, kulturált althangjában drámai erő. A nagy hangterjedelmű, nehéz és komoly fizikai erőt igénylő Eboli-ária tolmácsolása azonban inkább mezzo-hangot követel. B erezeti Tibor további fejlődésről tanúskodva birkózott meg a főinkvizitor nehéz, színészi- lég stílusos szerepével. Mar- czis Demeter és Hotter József mellett kitűnt rövid, muzikálisan megoldott teljesítményével Pulveri Maada. A szombat esti bemutató szereposztásával külön foglalkozunk. A Don Carlos forró közönségsikert hozott bemutatója igazolta, hogy az a rendkívül sok energia, melyet ennek az operának az előadása igényelt, nem veszett kárba, az előadás összképe kedvező volt, így a Don Carlost az évad egyik legszínvonalasabb bemutatójának tekinthetjük. zöm nekem ezekhez a nyüzsgő babszem-emberkékhez, mi az, ami összekapcsolhat velük? Az, hogy engem is ez a hő nyűgöz! De nálam már a hőség nemcsak a fizikai meleget jelentette, hanem a belső fűtöttséget és ennek a fogalomnak képi megfogalmazása azon nal megadta a vers további irányát, aki ír, szükségszerű, hogy eljusson addig az álláspontig, mikor felmagasodik és levetkezik. Nem véletlen annak a ténynek a közlése, hogy „homlokomból lövöm vernéimet!” — azt hiszem kissé merész kép, no de ez nem lehet elég, a kép mindig egyfajta mondanivaló hordozója kell, hogy legyen, mi az tehát? Homlokomból lövöm őket, mint bálnák a vizet, azaz: az értelem rendező tevékenységét akartam hangsúlyozni. Még egy dolgot kellett tisztáznom az utolsó versszakban: milyen viszonyban vagyok pályatársaimmal, mi az ami ösz- szefűz és elválaszt tőlük? Ez pedig, amiről e vallomás elején beszéltem. Ha most még egyszer átgondoljuk a vers logikai menetét, figyelembe véve a kiindulási pontot (egy tér nyüzsgő emberekkel) a végkövetkeztetéssel, akkor talán valóban átváltozásról, metamorfózisról van szó. METAMORFÓZIS Forró fazék a tér, fedője ég. ömlik alján a nép, nincs teli még: nyüzsög, szét gurul ezernyi leemény babszem s ráncosra fő meg fenekén. Engem is, mint őket, puhít e hő, míg majd váratlan bukkanok elő: hullám,okból derékén meztelen, fölmagasodom és levetkezem. Mert nekem ez óra a tenger itt; elém felszínt, s mélyt egyszerre vetít s úszva benne, mint bálnák a vizet, homlokomból lövöm verseimet. Kitudtam, míg sok társam elveszett s velük együtt hullattam véremet, hogy kiket horog s háló elkerül, más csapdáikkal kűzdnek kegyetlenülDr. Nádor Tamás Egy vers születéséről Babits Mihályrol Szekszárdon született, s bár nincs rá adat, hogy ifjan ott — mint egyik nevezetes alli- terációs versében ír ja — tényleg „színésznőt szeretett” volna, halála pillanatáig nosztalgiával gondolt vissza Szek- szárdra, Tolnára, a „mély kutakból zengő” Dunántúlra. A „Timár Virgil fiá”-ban kritikával, de szeretettel szól diákkora színhelyéről, Pécsről (a regényben szintén egytagú szó, Sót a város neve) és a „Hatholdas rózsakert”-ben szin tén „Sót”-ra emlékezik. Szerette a tájat, az illatokat, a műemlékeket és főleg az embereket, kedvelte a „zamatos” tolnai beszédet, a „sompolygó somogyi szó”-t, a „kászthelyi” dialektust. A századforduló úgynevezett „mélybéké”-je azonban mély békétlenséggel töltötte el. Látta — és átélte —egyes rétegek pöfögő és böfögő nyugalmasságát, de látta azt is, hogy a vékony máz mögött nagy ellentmondások és indulatok forronganak. Az ifjú filozopter, az ország különböző részeibe helyezgetett tanár, a latin és görög versek tudós fordítója, a „Holnap” című antológia részvevőiéként majd a „Nyugat” munkatársaként ismertté lett költő soha nem lett forradalmárrá, mint kortársa, Ady Endre. De a forradalmak nem váratlanul érték. Már 1912-ben megírta a „Május huszonhárom Rákos- palotán”-t, s az imperialista öldöklés ellen olyan leglelké- ből fakadt versekkel tiltakozott, mint a „Húsvét előtt”, vagy a „Fortissima”. Humanista kulturáltsága, független szelleme, a magyar tájról és a magyar nyelvből táplálkozó, de öt világrészt átfogó érdeklődése nem engedte, hogy megbékéljen a testet és lelket nyomorító reakciós hatalmakkal. Várta a forradalmat, ám ugyanakkor szorongott is attól. És bár a proletárforradalom — minden fenntartásával együtt is — vállalta és, méltóan tudásához, egyetemi tanári székbe ültette az akkor már híres poétát. Babits — az ellenforradalom győzelme után — egy ideig nem vállalta a forradalmat. Ezzel kapcsolatban nem volt nehéz felhozni több olyan írását és ténykedését, amely azt mutatja, hogy Babits Mihály nem az Ady-tioz mindig hű Móricz Zsigmond és Juhász Gyula útját járta. A Petőfit és Aranyt (durván Petőfi kárára) összehasonlító tanulmány a huszas évek ,-Nyugati’-jának néhány súlyos tévedése, a Baumgarten-díj anomáliái, Babits megnemértése József Attila iránt... Ez a szikár férfi azonban — akinek költészetéről mégis a dúslakodás, a gazdagság jut először az ember eszébe — a kétarcú magyar liberalizmus sajátos és legmagasabb színvonalú képviselője volt. Nem tudott eljutni odáig, hogy igazán megértse a nemzetközi munkásosztály harcát, hogy Ady lázadó Pa- • rasztjai ne csak imponáljanak I neki, hanem velük egy sorban ! küzdjön a holnapért. De igaz az is, hogy a méltatlan és tétova kísérletek után végülis nem tudott belenyugodni Hor- thyák rendjébe és különösen abba, amit okos tekintete már Hitler uralomrajutása után észrevett: a joggal pusztulásra ítélt hódító háborúba. — Már 1935-ben felismerte és le is merte írni, hogy „a magyar, akarata és érdekei ellenére egy szörnyűséges hadiszekérhez kötöztetett”, s még jóval a „Jónás könyve”, e nagyszabású antifasiszta hitvallás előtt Babits minden módon kifejezést adott annak a meggyőződésének, hogy a magyar népnek szembe kell szállnia a fasizmussal. Gyönyörű Vörösmorty-tanulmányában, amelyet — szokása és mind rosszabbá váló gégéje ellenére — többször is felolvasott, hogy az élő szó ereiével is tiltakozzék a fokozódó fasiszta demagógia ellen, többek között a következőket mondotta: .,Vörösmartyé aktuális tanítás ... Mi lehet ma nagyobb bűn és veszély, mint az a sö tét megnyugvás a rosszban, amely kajánul és csüggedten Ismételgeti: ez mindig így volt és mindig így lesz! Talán ez a megnyugvás teszi lehetővé a világ új katasztrófáját... Vörösmarty szenvedélyes lelke, lázadni és kétségbeesni tud, de megnyugodni a rosszban egy pillanatra sem. S minden kétségbeesésen túl újra és új ra fölvillan benne a leküzdhetetlen, nagy remény, amely a vér és gyász özöne fölött is egy új Noé-bárkáját Ígéri s önnön sugaraiból már építi is.” A „Jónás könyve” ennek a Vörösmarty-s kétségbeesésnek és lázadásnak remeke. A költő — mint Jónás a cethalba — leszállt „a kínoknak eleven, süket és forró sötétjébe”, hogy mindenki szenvedését és az elképzelt háborút és tömegpusztítást is átérezve, az értelemhez, az emberséghez, a rosszal szembeszállni tudó erőkhöz forduljon. Nyolcvan éves lenne, ha élne még, ha nem ölte volna meg 1941-ben a több évét pokollá tevő gégerák Babits Mihályt. Nincs módunk rá itt, hogy akár csak lajstromozzuk: mi mindent is írt életében és hogy milyen elemekből tevődött össze magasrendű írásművészete? Annyi bizonyos, hogy — elsősorban, mint költő de mint széppróza-, sőt esz- széíró is — Babits valóságos virtuóza volt a formának. Voltak korszakai, amikor a forma némileg öncélúvá lett kezében, „henye játék”-ká, amit később maga is elítélt. De bámulatos nyelvi leleményét, sok féle ismeretanyagot elegánsan, könnyedén felhasználó kulturáltságát, nagyszerű zenei érzékét legtöbbször úgy alkalmazta, hogy a remek forma azt a bonyolult mondanivalót, azt az árnyalatos tartalmat fedte, amit ki akart fejezni. A „Mozgófénykép”-ről szóló híres hexameterei nem azért — legalábbis: nemcsak azért — születtek, hogy a költő bebizonyítsa bravúros formaérzékét, hanem hogy visszatükrözze azt az élményt, amit a némafilm megjelenése jelentett. Legnagyobb versei azonban azok, ahol már észre sem venni a formai teljesítményt. Ahol a mély megirendültség szinte háttérbe szorítja (vagy legalábbis úgy tűnik, hogy hát térbe szorítja) a míves mester. Például a „Petőfi koszorúié’, — „Kelj magyar ifjúság, légy te virág magad!” — vagy a már említett „Jónás” poéma, amelyben a halálát érző és a halálon győzni akaró költő arról beszél, hogy hozzá „már hűtlen lettek a szavak”, de hű maradt az éber, a cinkosságok ellem tenni sürgető lelkiismeret Babits Mihály végső és legigazibb ars poétikája az el nem hallgattatható lelkiismereté. Antal Gábor Három költő verseskőtete A Jelenkor szerkesztősége és a Magvető Könyvkiadó között az év elején jött létre a könyvkiadói megállapodás, a Szeged-Magvető Kiadóhoz hasonlóan. A megállapodás értelmében közös vállalkozásban évente öt kötetet jelentetnek meg. A Jelenkor-Magvető Kiadó a pécsbaranyai írók műveinek kiadására vállalkozik. A beérkezett művek közül a lektorátus eddig ezvet fogadott el, és megkötötték a hármas-kötetre szóló szerződést. A Jelenkor-Magvető Kiadó gondozásában így elsőként Berták Iászló. Galambo~ si László és Makay Ida közös verseskötete jelenik meg. A kötet előreláthatólag a jövő év első negyedében jelenik meg a könyvesboltokban / rí
