Dunántúli Napló, 1963. augusztus (20. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-04 / 181. szám

* lm AUGUSZTUS 4. TÜÄP16 5 Lelketlen apák— A TÖRT BN ETEK NEÍV EK NBLKVL IS ÉLNEK, maiak és — sajnos — sokan magukra ismerhetnek bennük. Éppen ez az önfelismer é-s ad köz- érdeküséget a témának, hogy azok az apák, akik még nem jutottak el történeteink szerep­lőinek „színvonalára.»? — idő­ben visszalépjenek a becsüle­tes, a családját szerető apa nem mindig sima, de azért kedves, hangulatos, szeretet­től övezett útjára. . . . Kezdődjenek hát a történe­tekt nn Egy mentőautóval ugrott ki ötvenhatban. Először Bécsben próbálkozott, azután Genf — nemzetközi ígéretek, majd Párizs és az első éjszakát a tornyok tornya tövében töl­tötte. Ekkor még maga Pita- val sem tudta volna jogi for­mulákba önteni helyzetét. Magyar állampolgár volt, aki­nek nem jutott munkahely a francia dokkokban, műhe­lyekben. A lánya meséli, hogy egyik levelében olyan lemon­dóan írt, hogy várták: mikor érkezik a halálhíre. Űjabb levelet küldött... foGyere ki, ha tudsz, Klári, itt már van helyed, nem bá­nod meg..Klári kételke­dett, csak a második biztatás­ra indult. Apja virággal fo­gadta az állomáson és bemu­tatta egy szemüveges úrnak. Orvosnak nézte, de legalább is megnyerő külseje volt és bízott benne. Az apja pedig biztatta, hogy... -menj csak vele bátran, ez jót akar ne­ked, én ismerem...*­Klári elment... Tavaly jött haza. négyéves kisfiúval. Nem tudja, ki az apja, csak egyet tud, a saját apja nagyon rászedte. „így akart pénzhez jutni, hogy en­gem eladott, de őt is becsap­ták. Ezer frankkal kiszúrták a szemét.” — Most akkor éhezik! — Már nem, amikor haza­értem, itt volt a távirat is utánam. Apám meghalt... A táviratot eltettem és sírtam. Azt az öt évet sajnáltam, amit Mechanikai, dupla széles SZÖVŐGÉPEKET keres megvételre a Baranya megyei Háziipari Szövet­kezet. Pécs, Déryné a. SS. szám. az életemből odaadtam, és mégsem tudtam megmenteni. — Miért ment el... akkor? — A sok gyerek miatt. Nyol­cán voltunk testvérek és csak egy kereső. Azt hajtogatta mindig, hogy ö nem birja ezt a sok strapát, ő egyszer meg­szökik és jól jött neki ötven- 1 hat. — Sajnálja?... — Nem tudom ... valami ég itt belül, de azt hiszem, in­kább a szánalom, mást is saj­nálnék ... őt is sajnálom, mé­gis csak az apám volt, ha szívtelen is, ha ... — és meg­igazította az ötéves fiúcska in­gének a nyakát. — Feküdni kell Jean, aludni, Jánoska.... II. Bíróságon mesélték, mert bírósági ügy volt. Négy gyereket szült a fele­sége, a negyedikkel jött ki a szülészetről, amikor otthagyta. Rendes munkahelye volt és két kiváló oklevele. Aztán az egyik napon csak kilépett. El­kérte a- munkakönyvét és ön­kényesen távozott. Azt mond­ta a személyzetisnek, hogy a családja miatt. Most az egy­szer nem hazudott, de azon­túl egy szavát sem lehetett készpénznek venni. Bujdosott az országban. Nem vállalt állandó mun­kát, mert tudta, hogy aa asz- szony bepereli gyerektartá­sért. „Egvszer már külön vol­tunk, akkor megfenyegetett a feleségem, hogy bíróságra megy, ha nem fizetem a néki járó pénzt. Azért mentem el..." Csak éppen megmele­gedett egy-egy munkahelyen és továbbállt. Négy hónap, hat hónap, és amikor sejtet­te. hogy már a nyomában le­hetnek — indult. így csinálta négy évig és sehol sem kérték tőle a mill-lapot, nem kérdez­ték, miért váhdorol. Alkal­mazták. Jó munkaerő, hiszen nem válogat, mindent elvállal, amitől mások, főleg a helybe­liek viszoiyognak. Ilyen em­ber is keli — mondták — és alkalmazták. Amikor rátáláltak, már tel­jesen elzüllött. Munkaruhá­ban, cirmos zájg nadrágban járt hétköznap, vasárnap. Al­kalmi helyeken aludt és kocs­mában melegedett. Mikor ki­számolták előtte, hogy a gye­rektartás levonásával is töb­bet kapott volna kézhez, mint így — összetört... Pedig könnyen megállít­hatták volna ezen az úton. Ha az első munkahelyen faggató- ra veszik, miért jött el, hová tart, hol a mill-lapja. Kiderül, hogy mi elől menekül. De nem tették és sok helyen nem teszik ezt, mindaddig, amíg az első munkaügyest felelős­ségre nem vonják kötelességé­nek elmulasztásáért. Anyák­ról, gyermekekről van szó. A szűk vállalati érdek nem nyomhatja el a gyermekeit sí­rását kenyérért, ruháért,*éle­tért ... 111. Nyolc gyereke közül ötöt vettek állami gondozásba. Az indokolás: A szülők pedagó­giai kultúrájának hiánya, a gyermekek feletti rendszeres felügyelet hiánya. Az apa ütötte, verte a gyerekeket. Először csak akkor, ha pálin­kához jutott, később már jó­zanul is — éppen a pálin­káért. — Hozzatok pálinkát, — mit bánom én miből, de itt legye­tek azonnal... A gyerekek alkalmilag kol­dultak, vagy rokonoktól sze­reztek pénzt, azt hazudták, hogy apu beteg és orvosságra kell. Nem merték bevallani az igazat, féltek az apjuktól, ha megtudja, oldja a nadrógszí- jat El kellett vermi a nyolcból öt gyereket. Ügy okoskodtak a gyámügyön, hogy hárommal csak elbírnak valahogyan. Ke­resetük is elegendő három gyerek eltartására. A többit elvitték — állami gondozásba. És egyszer — úgy két év múltán — megjelenik az apa az intézetben. A gyerekek lab­damétát játszanak. Két fia is bent a sorban, éppen ők sza­ladnak, adják tovább a lab­dát, — amikor az apa odaér. Se szó, se beszéd, mind a ket­tőt felpofozza. Féktelen dühé­ben csak négy gondozó tudja csillapítani. „Miért nem sza­ladtak hozzám, miért nem kö­szöntöttek azonnal? Én vagyok az apjuk!” ... A törvényes — valóban ő, de a szeretetet nyújtó, a gon­doskodó, a megértő és ember­ségre nevelő — az állam, az intézet. Ö csak a rosszul ér­telmezett szigor jogát gyako­rolta, de megfeledkezett a kö­telesség jogáról és panaszos levelet írt az intézet felette­seinek, amiért megakadályoz­ták apai jogainak gyakorlásá­ban. Ezért van szükség az új gyámügyi rendeletre, amelyet rövidesen . paragrafusokba ön­tenek — éppen az ilyen gyere­kek védelmében — kibővítik a gyámhatóság feladatkörét és csökkentik az iszákos, brutá­lis, erkölcstelen szülők jogát. A gyereket ott neveljék, ahol minden feltétel biztosított, hogy becsületes, szocialista gondolkodású tagja lesz a tár­sadalomnak. Gáldonyi Béla Nagyon leapadt a Duna. A mohácsi strandon a föveny hepehupája most ezernyi kis szi­getként került szárazra — a napozók nagy örömére, Varga Gyula felv. Trófeaerdő a Nagy Lajos Gimnáziumban Megnyílt a nagyszabású pécsi vadászati kiállítás Szarvasbőgés és fenyőfa il­lata tölti be a Nagy Lajos Gimnázium nagytermét. A be­járatnál két medve bocs fogad ja a látogatókat Fölötte túzok kakas és darázs-ölyv. A kö­vetkező lépésnél remekműnek számító, agancsból készült, szinte páratlanul álló díszes csillár lóg. A terem jobboldalán a Ba­ranya megyei vadásztársasá­gok golyóérett szarvasagan­csai, dámlapátok. valamint selejtes szarvas agancsok lát­hatók. A vitrinben a legkor­szerűbb vadászfegyverek és vadásztöltény kollekciók so­rakoznak egymás mellett. A bal oldalon a Mecseki Er­dőgazdaság vadgazdaságából származó trófeák, közöttük szarvasagancsók. és vaddisznó agyarak bizonyítják a bara­nyai vadászok ügyességét. A kiállítás „fénypontja”: az er­dőrészlet. Itt a Mecsek hegy­ség erdeiben élő vadak ki­tömve úgy jelennek meg a látogatók előtt, mintha még ma is élnének. Itt van a vaddisznó mala­caival, a vadkan, a fácáncsi,- be-család, amint ravaszul, la pulva les rájuk a kis róka koma. A szárnyas vadak kö­zül: tőkés kacsa, cigányréce. A kis ragadozók közül: vid­ra, hermelin, nyuszi, nyest. A falon pedig héja, holló, ba­goly; Köztük az erdők akro­batája; mókus. A terem közepén és sarkán, vadászati szak- és szépirodal- rhi könyvritkaságok. Vala­mennyi Németh Jánosnak, a pécsi járási erdésznek ragyogó gyűjteménye. Olyan példá­nyok, amelyeket még a buda­pesti Nemzeti Múzeumban sem lehet megtalálni. A fa­lon térkép látható, amely azt mutatja, hogy Magyarország­ra és onnan vissza milyen útirányon haladnak a mada­rak. A másik tabló a vadká­rok, illetve azok elhárítását dokumentálja. Mindez azon a kiállításon látható, amely szombaton délelőtt 10 érakor a Nagy La­jos Gimnáziumban nyílt meg. A kiállítást Pupp Imre élv- társ, a városi tanács elnökhe­lyettese nyitotta meg. Beszé­dében érdekes adatokat kö­zölt a baranyai vadászok ed­dig elért eredményeiről. Töb­bek között azt mondotta: — Évente 2—2 és fél millió kilogrammnál több vadhúst fogyasztunk el, közel 26 mil­lió forint értékben. Az 1061— 62-es vadászati évadiban kö­zel 20 millió deviza forintot hozott a vadászat népgazdasá­gunknak. Baranya megyében 35 apróvadas és 15 nagyvadas vadásztársaság működik mint­egy fél millió katasztrális hol dón. A vadászok száma pe­dig közel ezerre tehető. A megye területén hozzávetőle­gesen 1100 szarvas, 5000 öz, valamint 480 vaddisznó tar­tózkodik. Az elmúlt évben összesen 96 díjazott szarvas­bikát lőttek ki Baranyában az állami területeken. Ezek közül 13 aranyérmes, 23 ezüst érmes és 60 bronzérmes volt. A megyében Sellye és Vé- ménd környékén 17 bikát lőt­tek ki és közülük tíznek a trófeája érdeméit díj-at. Ket­tő aranyérmet, három ezüst­érmet és öt bronzérmet ka­pott. Soha ne feledkezzenek meg arról, hogy a vadászered­mények nagysága nem a so­kat emlegetett vadászszeren­csétől, hanem a gondos, min­denre kiterjedő vadgazdálko­dástól, vadvédelemtől, a gaz­dag, jó minőségű vadállo­mánytól függ — fejezte be szavait Papp Imre elvtárs. Akik a megnyitóbeszéd el­hangzása után megtekintet­ték ezt a kiállítást, csak az elragadtatás hangján szóltak róla. Ez a kiállítás nemcsak a vadászokat, vadőröket, szak­mabelieket érdekelheti, ha­nem az ifjúságot is, amely ter­mészettudományi és állattudo­mányi ismereteit gyarapít­hatja. P. J. TYTTTTWTTTTTTtTTTTTfVTTTTWTTTTTTTTTrTTTTTTTTVTrTTTTTTTTTTTTTTTTTTTWTHTTTTTTTTTTTTTVTTTVTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTVTTTTTTTTTrTTTTmTTTTTTTTTTTTTTTTiTTTTTTTTTTVTTTTTTTVTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT Károly elvtársék a magyar tenger partján A mikor libasorban végigvonultak az üdülő éttermén, minden szem feléjük fordult. Emlékszem, kolbász, vaj, paprika volt regge­lire, s hozd: kávé, kakaó, vagy tea. Aki a kolbászt nyeste, felénéi állt meg a késsel, akinek éppen csészére görbült újjá, az úgy ■maradt. Csendesség is lett és a mennyezet fehérre festett hajópadlójához erősített ven­tillátor szárny suhogását haliam lehetett. — Jó pofák, mi? — csúszott ki a kérdés Koncz Laci száján. Valóban eredeti emberek voltak, mind az öten teljesen egyforma fekete posztó kalap­ban, fehér, csukottnyakú, hosszúújjú ingben, vastag, fekete nadrágban, s fekete magas- szárú cipőben. Kint olyan hőség rebegett, hogy ablakom pléhpárkányára akasztott fürdőruhám öt perc alatt keményre száradt. A vendégek átballagtak az éttermen és el­tűntek a vastagkarú fotelokkal, süppedő sző­nyegekkel teli előszobában. Én úgy ültem, hogy a nyitott ajtón keresztül továbbra is szemmel tarthattam őket: kettőnél zsineggel átkötött papírcsomag volt, egynél kopottas bőrönd, míg a másikaiénál zöldre festett loa- tonaláda. Vékony pénzű, kisnövésű emberek, voltak, de egyformák, nyugodtan állhatták volna kífeszitett zsinór alá. — Apu, miért vannak ezek a bácsik ka­lapban? — kérdezte a „volgás” gyerek az ap­jától (két órával azelőtt érkeztek, s a gépko­csi még ott állt az ablaksor alatt), mire a papa mindjárt válaszolt: „Azért fiam, mert ezek paraszt bácsik. Biztosan tsz-tagők”. — Jó, de akkor miért vanna.k itt? Erre volt mindenki kíváncsi, s később megtudtuk: az üdülőt fenntartó vállalat pat­ronálja azt a kiskunsági tsz-t, ahonnan min­den kéthétben nyaralni küldenek dolgozókat. ÍJ élv tán pihentünk egy kicsit, kellemes volt a szobában, az ember eldobta ma­gát a rekamién, könyvet fogott, a falról Szász rézkarc és szemben egy pasztell neve­tett rá, jó volt ez az üdülő-szálloda, hideg­meleg víz, sárga raffiából szőtt búrájú, kar­csúlábú olvasólámpa a fekhely mellett, a fo­lyosón hűvös csend, s a falépcsőkön rézvere­tek közé szorított futószőnyeg. Személyzetoeere miatt csak másnap ren­dezték meg az ismeretségi estet,, a nők fel­vették legjobb ruhájukat, a férfiak között, akadt nyakkendős is. Lengyelek is nyaraltak velünk, két asszony óriási napszemüveggel, s három férfi, ágyúcső szerű fényképezőgép­pel. összetoltuk az asztalokat, koccintottunk, a nevetés végiggurult a fehér abroszokon. Nyolc óra tájt jelentek meg a „kiskúnok”, mind az öten, fekete kalapban, fehér ingben, sötét nadrágban, fekete cipőben. Külön ültek, kicsit ijedten rebegett a üzeműk, mint a szemet kereső madáré. Volt közöttünk egy pesti nyomdász, rém „süffes” nevettető, rög­tön odament a tsz-esekhez, leparolázott ve­lük, lcérdezte a nevüket: „Veszer Károly, Te­hees János, Ustor Mihály” — a többit nem értettem. Az ő asztalukat is a miénkhez bil­legettük, de nehezen indult a beszélgetés, fe­szesen, mintha kést nyeltek volna, úgy ültek székükön. Végre odalépett hozzájuk az italos, s megkérdezte,,mit fogyasztanának. — Bort — mondták egyszerre, — egy-egy butelkával. — De a dugót húzza ki! Badacsonyi rizlinget kaptak, poharat nem kertek, csak úgy slukkoltak az üvegekből. — Aztán melyik tsz-böl jöttek Károly elv- társ? — érdeklődött a nyomdász Veszettől, aki megadta a választ. — Nagy a termelőszövetkezet? — Nem nagy. Hatezer kataszteri. — De hiszen az óriási. — Óriási?.,, Hát... sok föld, elfér azon a síkságon. — Jó itt lenni, nyaralni? — Elválik. tj1 gyszerre ittak, ha „Károly elvtárs” fel- vette a butelkát, a többiek is nekibuz­dultak. A második üvegnél kivörösödtek, a harmadiknál felbökték a gömbölyű posztó­kalapot. „Szép a rózsám, ninés hibája, csak egy ki­csit libegős a járása” ... A leiigyelek nem értették a szöveget, de tapsoltak. Mi is. Még egyet daloltak, pana­szos, szomorú nótát. Látszott, szakadoz a jég. Reggel azonban újból csak külön úton jár­tak, nem beszélgettek senkivel. Egykedvűen nézegették a ping-pongozókat, a nyugágyat cipelőket, a napozókat. Egyszer a partra is kisétáltak, bámulták a Balaton kékes-zöld vizét, amely majd kicsapott a fürdőzők töme­gétől. Homoksáv húzódott a parton, lábunkat majd leégette. A kvarckristályok szikráztak a napfényben. Károly elvtársék leereszkedtek egy podra, fekete kalapban, fehér ingben, s fekete nadrágban. Este, amikor a nap arany-. hidat vont a víz fölé, visszaballagtak a va­csorához. Egy különösen forró délután egyi­kük levetette cipőjét, fetűrte a nadrágszárát és begyalogolt féllábszárig a vízbe. Aztán visszament, valamit mondott társainak, nem értettem. Többet nem jürödtek. Négy vagy öt nap múlva Badacsonyba szerveztek kirándulást. Az üdülő húsz szemé­lyes hajójával mentünk, ők is beneveztek. Két óra tájt indultunk, a hajó majd lángra kapott a melegtől. Még a kapitány is csak legyezett a kezével, „megüti az embert a gu­ta” — kiáltotta felénk. Károly elvtárs a fe­délzeten kerestek maguknak helyet, kint a napon. Cigarettáztak, s maliciózus mosollyal méregettek bennünket. — Voltak már a Balatonon? — kérdeztem. — Nem, — válaszolt Károly elvtárs — nem is gondoltam, hogy ekkora tó is van Magyar- országon. Badacsonyban a Kisfalud^-ház kőpárkányá­ra dűlve azt mondta: — Nálunk most odahaza aratnak. — Kombájnnal — igazítottam a szót. — Kombájnnal. — Azzal, de kaszával jobb. Szebb. No ilyet se hallottam. Mosolyféle bújkált a szemében, meghajlította derekát, s mutatta kezével. „Sittysutty”. Eszembe jutott a puszta, az arató asszonyok átázott Blúza, s a sarlós kézmozgásuk, ami­kor a szoknyát ülés előtt maguk alá igazí­tották a föld végében. Fele idő telt el az üdülőben, amikor nagyon korán felkeltem. A parkban találkoztam ve­lük, sétáltak. Nem bírták az ágyat, képtele­nek voltak aludni. A gondnoktól szerszámo­kat kértek, elegyengették az utat, lenyesték a gyepet. Volt egy szép farkaskutyája a telepnek, kedden délben hanyattvágta magát, s rug­dalta a port lábaival. Száján hab jött ki. A gyerekek körülállták, bőgtek. „Meghal a Cézár”. Károly elvtárs bicskát kért, letérdelt és igazított valamit a nyakán. Az felugrott, be­lekapott a csontos, bicskát tartó kézbe, de később mindig őket kerülte. íCsütörtökön reggel összecsomagoltak, zsi- neggel megkötötték a papírburkot, hoz­ták a katonaládát, a kopott kis bőröndöt, ke­zet szorítottak, aki éppen mellettük állt, s elmentek. Ugyanúgy, ahogyan jöttek, fekete kalapban, fehér ingben, fekete nadrágban, kitaposott fekete cipőben. A gondnok azt állította: jövőre is itt lesz­nek. „Szép a tó. meg a kvártéj sem volt rossz” — mondta erőltetett mély hangon és nevetett. Szüts István I f Adminisztrációban járta: RAKTÁROST es KÉPE SÍTETT KÖNYVELŐT keresünk sürgősen. „Termelőszövetkezet” jel­igére a Sallai u. hirdetőbe

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom