Dunántúli Napló, 1962. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-31 / 305. szám
4 1962. DECEMBER 31. Három hét a Szovieionióban Nem, sajnos nem adhatok más képet, a többieket most hivatom még csak elő. Egyetlen egy van, látja ezzel a néger fiúval. Aranyos emberke volt. Szocsiban találkoztam vele. Tudja, olyan furcsa, hogy a talpuk és a tenyerük fehér... hát persze, nem egészen, de mégis világosabb. Milyen nyelven beszéltem vele?... Barátnőm, már akit kint szereztem, fordított oroszra, mert ő tudott Oroszul. Élmény? Nem, azt nem lehet szavakkal elmondani. Csodálatos volt és felejthetetlen. Augusztus? — Nem, nem augusztusban, szeptemberben indultunk, hetedikén reggel 7 óra öt perckor a Keletiből. Honnan tudom ilyen pontosan? Ö, én mindenre emlékszem majd, ha nagymama leszek, akkor is. Életemben még nem voltam külföldön, gondolhatja, . mennyire izgultam. Csomagolás, ruhák, cipők... Jaj mit is vigyen az ember? Aztán végre eljött. Az első állomás Moszkva. Annyiszor láttam moziban, képeken, de életben? Nekem nagyon tetszett. Hangulata van annak a városnak, sajátságos kedves hangulata, öreg és mégis fiatal. Órákig elnéztem a hosszú emberoszlopot a mauzóleum előtt, a Kremlt, nagyon tetszett a TURIST szállónk. Egészen modern, persze. És mennyi fiatal! ‘ Moszkva után mentünk le Szocsiba. A tenger .ragyogó, gyönyörű. Maga látott már tengert? Igen? Én most láttam először. Csónakáztunk, fürödtünk. Az ellátás? — Beszélni sem kell róla. Szo- csi . világvárosi fürdőhely. Tánc, szórakozás, de legjobb süttetní áz ember arcát a nappal és közben fúj a szél— Szocsiból aztán a Kaukázusba mentünk, hihetetlen magas szerpentineken. Óriási sziklák, vad erdők! Szeptember huszonötödikén értem haza. Már a busznál vártak dnyámék. Mil- liószor el kellett mesélnem. Képzelje, az első este még bort is hoztak tiszteletemre, irtó kedvesek voltak a fiúk, lányok. A képek? — Szive- sen megmutatnám, de nem is tudom, miért nem hivattam elő. Azt kérdezi, hogyan kerültem ki a Szovjetunióba? Hát... úgy küldtek. Juta- \> lomüdülésen voltam. Nekem sókba került volna. Három- ezerháromszázötvenöt forint. No nem mintha rosz- szul keresnék. Nálunk a bor- jádi tsz-ben harmincnégy forintot ér egy munkaegység és nekem már kétszáznál több vgn. Szép emlékem marad 1962- ből. Jó évem volt. De most - már megyek vissza, mert várnak a többiek. Különben Pócsán lakom, ha egyszer erre jár, majd megmutatom a képeket. Remélem, jól sikerültek. Viszontlátásra!-Jr 1962 december 28-án jegyeztem le szavait. Neve: Tar Margit. Huszonnégy éves. 1960 óta tsz-tag. A kertészetben dolgozik. A sárgarépatisztításból jött el beszélgetni, pár percre. Különben Debrecen környékére való, édésapja napszámos volt. most tsz-tag. Nyolcán vannak testvérek. Szilveszterre völegényjelöltjét várja Borjádra, technikus és mesz- sziről utazik. Együtt töltik az új esztendő első napjait. Piver Zoltán tsz-elnök csak annyit mand Tar Margitról, hogy munkájával érdemelte ki a külföldi üdülést. Sz. L Munkában az érvarrógép Egy jelentős pécsi műtét László István Kiskunfélegyházáról származott Pécsre. A pirosképű, gesztenyebama hajú 19 éves fiatalember segédvájár lett. Jól dolgozott, jól keresett, második otthont az Olimpia melletti gyönyörű ú) lcgényszálláson talált. Mindig jókedvű, vidám volt, élte a „jól kereső mai fiatalember” szinte gondtalan életét. Szeptember 1-e volt Számára egy életre emlékezetes dátum. A delet harangozták, amikor munka közben felkapaszkodott a bánya kisvasútjára. — Csattogtak a csillék kerekei, nagyokat zökkent a „vonat” a váltókon, s az egyik fordulónál a csille „elkapta” a jobb lábát. Iszonyatos fájdalmat érzett, valami roppant a testében ...' Szirénázva rohant a mentőautó a városon keresztül, aztán odakanyarodott a II. számú sebészeti klinika elé. Gyors léptekkel sietett az ügyeletes orvos. — Törés — mondta a sebész az első pillantásra. — Nagyon súlyos eset, azonnal megröntgenezni — tette hozzá A röntgenvizsgálat megállapította: eltörött a combcsontja Később kiderült: a tört csont széle elvágta a láb főerét is. Vér híjáin már hideg a végtag. Színe mint a viaszé Az alsó lábszárban megszűnt a vérkeringés. — Ugye, nem vágják le a lábamat... doktor úr? —- kérdezte kétségbeesett hangon. Arca eltorzult a fájdalomtól. Néhány órával ezelőtt még felvillant benne az esti program: moziba megy ... S most > Valami mérhetetlen kétségbeesés vett erőt rajta. Tizenkilenc éves, s lehet, féllábba: hagyja el a klinikát? A műtő készen várta. Az altatógép mellett egy orvos állt, másik három orvos határozott, gyors mozdulatokkal a műtéthez szükséges műszereket készítette elő. Már ott feküdt a műtőasztalon a hatalmas lámpa fény- özönében. Egyik asszisztens a pulzusmérő műszert szerelte» beteg lábra ... S megkezdődött. ,. Itt minden pillanatnak, minden mozdulatnak „élet” a je- ler/ősége. A tét: sikerül-e a lábat megmenteni vagy amputálni kell. Elaltatták. Már nem tudott semmiről, az ő számára órákra megszűnt az élet... Csend. Ü&GI0! Az orvosok kezében villannak a műszerek. Legfontosabb: az elszakadt fő eret ősz - szekapcsolni. Ha sikerül, a lábát megmentették... És működésbe lép a szovjet érvarrógép. A drága műszert nemrég kapta a klinika... Múlnak a percek... az órák... A pulzusmérőt figyelik az orvosok: kileng-e a mutató? Ha igen, a vérkeringés ismét megindult. S a mutató megmozdul! Szállítja már a vér az életet... De ez a műtétnek csak az egyik fele. A combcsonttörés ellátása még 'vissza van. Csillog az izzadság a sebészek homlokán.^ Már esteledik, amikor a tolókocsin kitolják a műtőből. Alszik, nem tud semmiről. Az orvosok fáradt mozdu- latokk'áj veszik le mágukról a fehér ícöpenyt... László István október 12-én saját lábán hagyja él á klinikát Kelesem a legényszálláson — Nincs Itthon, hazautazott Kiskunfélegyházára — mondja a szobatársa — Semmi baja, már kiírták, újév után jön dolgozni — teszi hozzá. Akkor moziba akart menni* Most már mehet Garay Ferenc SIKERÜLT ELEGENDŐ KLŐRT SZEREZNI A PÉCSI •*-f nr "ty-’'-" Es mégis élvezhető! Erb János rajza bízunk T artoztunk e látogatással Palkó Mihály Békeaknai csillés családjának. Amikor beléptünk a mosás gőzöktől párás kony hába még nyár- eleji kérésüknek tettünk eleget, mert akkor akaratlanul is tanúskodtunk amellett, hogy 55 200 forintot lottónyereményként az OTP Színház téri fiókjában felvettek. A konyhában nem tudnak helyet szorítani egyetlen vendégnek sem, alig fér el itt egy tűzhely, egy asztal, két szék a konyha- szekrénnyel és a sarokba szorított fekhellyel. De ha még a mosóteknőT is elő kell venni, éppen csak tenyérnyi hely marad. A székeken kettesével ülnek, a fekhelyet teljesen lefoglalják a gyerekek. Flórinak, aki a bá- dogteknő előtt szorgalmasan hajladozik, már nem is jutna hely és Palkómé is csak úgy fért kiadós gyaloglás után a tűzhely mellé, hogy a sezlononegy más ölébe ültek a gyerekek — Kicsit szorosan vagyunk, de boldogok így is, hiszen négy évvel ezelőtt még putriban laktunk a túlsó völgyben. Ez a pici — öleli magához kétéves kislányát Palkómé — már nem tudja, hogy mi az, de a nagyobbak ott éltek. Igaz? A lányok — egyik szebb, mint a másik — pergő beszédbe kezdenek. — Magyarul beszéljetek! . — szól rá az anyjuk. — Különben azt mond jak, hogy sokkal jobb itt. Itt rádiót is tarthatunk és villanyunk is van. öt villanyunk! Csak kattintunk egyet és már világosság van, nem úgy, mint a putriban. De kell is a a izer éneiében! világosság. nem tudna két iskolát végezni egyszerre a Miskám, ha petróleum pislákolna és kunyhóban kellene meghúzni magunkat. A lányok »* büszkék rá: papájuk vájártanfolyamra jár, s közben az általános iskola V—VI. osztályát végzi Szabolcson, ám példáját csak a negyedikes Kati követi, aki boltosnak készül és éppen ezért még hármast sem hoz iiaza az Iskolából. — De hát nem is ez érdekli igaz-e? — inti le a kislányokat Palkóné. — Inkább megmutatnám, mire költöttük a pénzünket. Azt az ötvenötezret, amit a lottón nyertünk! E lőbb a konyhában kell körülnézni, ami ott áll, mind új szerzemény, aztán a szobába vezet, abban is teljesen új a berendezés, mintahogy annakidején eltervezték. A falakon fényképek a család minden tagjáról, sőt pótolva a régi hiányokat a szép Pal- kónéról és férjéről még esküvői kép is készült, de ebben közrejátszott már a fényképész ügyeskedése is. — Még rendetlenség van a szobában — szabadkozott az asszony — ne nézzen^ túlságosan körül, arra kérem. — De azt mégis csak látni kellett, hogy olyan szép ágynemű virított az ágyakon, és olyan tisztaság volt az egyetlen szobában, amit bárki megirigyelhetne. És a sarokban rendben ott állt a nyáron vásárolt mosógép, s csak azért nem azzal mostak, mert kismosáshoz, néhány blúzhoz, törölközőhöz, zoknihoz igazán nem érdemes elővenni. — Hát erre költöttük a pénzünket. Amit rtt látnak, ugyancsak új. Tízezer forint ment ágyneműre, párnákra, tolira, huzatokra. Valamennyien felöltő zköd tünk, nyolc nagykabátot, nyolc pár cipőt, meleg ruhákat, harisnyáikat, fehérneműt vettünk. És még mindig van egy kis pénzünk, pedig karácsony előtt kilenc ezer forintot hoztunk ki a takarékból. Hatezerháromszáz forintból két disznót öltünk, teleraktuk a spájzot ennivalóval. Mert ahol ennyi száj van, kell ám! Megkérdezzük, a férje iszik-e? — Ritkán — mondja az asszony —, néha azért előfordul, hogy berúg egy kicsit De a nyereményhez hozzá nem nyúlt és a fizetését is rendesen hazaadja. — Nagyon rendes ember ám, szereti a családját* Ha nem szeretné, nem is hozott volna ki bennünket a nyomorúságból ide a völgybe... Palkóné kabátot vesz, a tanácsra indul a jövő évi tej- jegyekért. A kisebb lányok utánasomíor dalnak, s hiába az új cipő, mezítláb ki sérik az udvarig. — Mentek vissza, megfáztok! — Ezt a szokást még a kuny hóból hozták magukkal — magys - rázza az anyjuk — nem hiszik el, hogy megbetegedhetnek! Bíznak a Szerencsében. 0-9 ^ e ‘én is ám! Azóta is minden héten lottózunk, és sokszor volt már két találatunk. A héten is volt egy. És meg kell jönni mégegy- szer a négyesnek is: S akkor jöjjenek el újra hozzánk, nézzék meg majd asa- ját házunkat, ahol nagyobb lesz a kony ha és legalább két szobánk lesz benne! (Harsányi) JHélui Qtuiús visszaemlékezik ^ V A pécsi bányák hőstörténetében minden bizonnyal aranybetűkkel jegyzik fel Garai József bányamentő nevét. Azt az idei február végi napot, amikor maroknyi csapatával 14 órán át tartó önfeláldozó munkával megmentette négy fiatal bányász életét. Nemcsak a baranyai szénmedencék 30 ezer bányásza kapott hírt akkor, a szinte csodával határos életmentés részleteiről, hanem az ország népe is szívébe zárta a hős bányamentőket. De senki nem hallotta még azt a szörnyű élményt, amit a betemetett bányászok éltek át, amíg a drámai fordulatokkal teli 14 óra után, visszakapták a legértékesebb kincset, az életet. Hallgassuk meg közülük Méhn Jánost, a legfiatalabbat. 1 — Február huszonhetedi- kén délután két órakor száll tunk le a Béke-akna ötödik szintjére. Munkahelyünkön, a hetven méter hosszú tizenegyes telepi fejtésben, mindent a legnagyobb rendben találtunk. A fémtámok szilárdan álltak a helyükön, nyugodtan fogtunk hozzá a munkához. — Mi négyen, Gyöngyi Istvánnal, Puskás Balázzsal, Pesti Pityuval, mint mindig, akkor is egy csapatban dolgoztunk, Ha meg kellett fogni a munkát, szó nélkül csináltuk, de ha egy kis szabad időnk volt, mindjárt a tréfán járt az eszünk. — Hogy miért? Négyen sem értük még el a száz esztendőt. Talán ezzel lehetne megmagyarázni. — Délután négy óra felé járt már az idő, amikor egyszerre csak megrekedt a széncsúzda. Máskor is történt ilyesmi, nem is tulajdonítottunk semmi különöset a megálláshoz. Tíz-húsz perc kellett hozzá, hogy megjavítsák és ez az idő untig elég ahhoz, hogy kifújjuk magunkat, meg ahhoz is, hogy viccelődjünk. — Úgy emlékszem. Pesti Pityu volt a soron. Pár héttel előbb kislányuk született és ugye el lehet képzelni, mi mindennel gyanúsítottuk ... — Egyszer csak felkiabált Pityu: Gyerekeik vigyázzunk, szemetel a szénfal! — Valamelyikünk azonnal elfutott Kisander bácsiért, a csapatvezetőért. Jött is percen belül és amikor körülpillantott már ki is adta a riasztó parancsot. — Menekülni! Menekülni! — Kisander bácsi előre ugrott, mi azonnal mögéje. Az volt a baj, hogy szűk volt a fejtés és csak liba- sorban nyomulhattunk utána. — Nem tudom hány lépést tehettünk meg, amikor robbanásfélét hallottam és iszonyú porfelhővel együtt már zúdult is ránk a fejtés. Engém egy acéltám verhetett fejbe, mégis az volt egyik megmentője valamennyiünknek. Az óvott meg bennünket tizennégy órán át a ránkhullott kőzet borzasztó nyomásától és azt hiszem a megfulladástól is. — Egyikünk sem veszítette el az eszméletét. Egymás közelében feküdtünk, kinyújtott kézzel el is értük egymást és így győződtünk meg arról, hogy valameny- nyien életben maradtunk. Ez adott erőt ahhoz Is, hogy ne veszítsük el a lélekjelenlétünket. — Később szólni is tudtunk egymáshoz. Kisander bácsit emlegettük. Életben van-e. Sikerült-e kimenekülnie — Aztán egyre nagyobb lett fölöttünk a nyomás. Nekem a halántékomat és a bal lábamat akarta összeroppan tani a rámnehezedő acéltám. Puskás Balázs segített rajtam. Szabadon maradt kezével valahogy elnyomta a fejemről és egy kicsit megkönnyebbültem. — Aztán Pesti Pityu és Gyöngyi került életveszélybe. Elfogyott a levegőjük és hörögve hértek segítséget — Nem tudom, mi adott erőt ahhoz, hogy a szabadon maradt balkezemmel lyukat fúrjak hozzájuk az omlásban. Valahogy sikerült magam alá kotorni az omladé- kot és mindkettőjükhöz kicsiny alagutat fúrtam. Amikor nagyon sokára a fejükhöz ért a kezem, elcsendesedtek és hallottam, hogy szabályosan lélegzenek. — így segítettünk egymáson órákon át megállás nélkül. — Azt hiszem, igazi kitartást mégis az adott valamennyiünknek, hogy a ránkhullott szénfalon keresztül is hallottuk a mentők munkáját A bányamester utasításait tisztán megértettük. Csak az volt a baj. hogy ők nem hallották meg a miénket Pedig mi is kiáltoztunk. ,— Aztán bekövetkezett a legnehezebb óra. Minden percben nagyobb lett felettünk a nyomás. A bal lábam egészen élhalt és a jobb kezem sem tudtam mozdítani. Puskás Balázst már hiába szólítgattuk. Nem válaszolt Azt hittük, meghalt. Már a kétségbeesés környékezett bennünket, amikor egyszerre csak világosság vágott a szemembe. — Én voltam az első, akit Garai Józsi bácsi kikapart az omladékbóL Azonban a menekvés órája még messze volt. Csak derékig tudott kiásni és hiába rángatott kifelé. a bal lábam két acéltám közé szorult Már hárman Is ráncigáltak, de a lábam nem tudott kiszabadulni. — Ekkor jutott eszembe, hogy amíg velem vesződnek, addig a társaim megfulladhatnak. Könyörögtem Józsi bácsinak, hogy a baltájával vágja le a bal lábamat Amikor hallani sem akart róla, valahogy kikaptam a kezéből a baltát de szerencsémre nem volt már erőm a szörnyűséges operációhoz. Eddig szól Méhn János története. A folytatást ismeri a közönség, hiszen részletesen megírtuk annakidején. p Gr.
