Dunántúli Napló, 1962. április (19. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-08 / 82. szám

•» 1 T NAPLÓ i9«2. Apiulis 8. Brit Guayana Torino Amerika Ez az év a függetlenség éve lesz tiiport Brit Guayanábót Tropikus éghajlat, buja nö­vényzet és a nagy Kalatur- vízesés földje Brit Guayana. Ez a vidék az indiánok, nége­rek, indiaiak, kínaiak és por­tugálok találkozóhelye, aki­ket a fehérek által irányított sors kgze hozott össze. A földrajzkönyvek tartal­ma az utóbbi évben nagyon változik., A legújabbaknak már azt is tudomásul kell venhiük majd, hogy Brit- Guayana egy független köz­társaság, Guayana lesz. Az ország egyetlen' jól jár­ható országútján utazom a re­pülőtérről a fővárosba. Az or­szág többi részein a gép­kocsivezetők szerint borzalma­sak az utak. A kókusz- és ba­nánerdők között feltűnnek az első faluk és a kisebb telepek. A házak cölöpökre épültek, mert csak így sikerült távol­tartani a nedvességet és az állatokat Á fából épült házak inkább kunyhó benyomását keltik. Legnagyobb részük roz­zant, megviselt és füstös. Akad nak sárral tapasztott faházikók is. A kunyhók előtt szinte nyüzsög a sok mezítlábas, ron­gyos íngecskébe öltöztetett gyerek. Az alkonyat, ami ebben az országban hamar leszáll, a la­kosságot füstölgő mécsesek, petróleumlámpák, csak nagy­ritkán villanyfény gyújtására kényszeríti. Ezek a fények, mint a hamvadó parázs, sár­gállnak az ablakon át. A mé­cses fényénél még jobban el­durvul a nyomor képe. A szoba bútorzata: pad, asztalka, desz­kából tákolt ágy és egy edény- polc. Georgetown egyik szállodája előtt az érkezőt egy csomó, egymásnak konkurráló újság- árús néger veszi körül, akik csak így tudják biztosítani lét- fenntartásukat. A Tower nevű szálloda fény­ben úszik. A lágy zene mellett estélyi ruhás nők és férfiak táncolnak. Ez a hófehérség hidegséget áraszt magából. Minden a legfényűzőbb. Gazdag uraságok szórakoznak itt, aki­ket nem érdekel a kunyhók lakóinak sorsa. Van egy gaz­dag Guayana is, amely fény­űző mulatóhelyeken üti agyon szabad idejét. A gazdagok legtöbbje külföldi. Két világ Már reggel a nálunk aratás­kor megszokott hévvel tűz a januári nap. A városnézés mindjárt az első lépések után tanulságos. A legelegánsabb negyedben a Wall Streeten kezdem, ahol beigazolódik a turistakézikönyv állítása, mi' szerint a város tervszerűen, az egészségi szempontoknak meg­felelően épült. Középen magas pálmasor díszlik. Az utca mindkét oldalán villák és pa­loták sorakoznak, amelyek kertjeiből a díszes kerítéseken keresztül átfonódik a zölddel vegyült virágkoszorú. Ebben a negyedben van az angol hely­tartó palotája is, mely előtt ka­tonák őrködnek, itt vannak a külföldi cégek irodái és a gaz­dagok villái. . A városban sétálva majd­nem kötött szemmel is rábuk­kan az ember a „Boockers” feliratra, amely egy angol tár­saság neve. Ez a társaság uralja a helyi szójárás szerint a temetkezési vállalatokon kívül Guayana gazdaságát A Boockers társaság kezében összpontosul Guayana cukor- termelésének 70 százaléka. Munkásainak száma megha­ladja a 38 ezret. A társaság tőkéjét további konszerneknél is kamatoztatja. Befolyása van a helyi bankokban, bizto­sítótársaságokban, sőt keres­kedelmi flottával is rendelke­zik. Vásárcsarnok, piactér Guayana valódi képét és gazdagságát a Stabroek mutat­ja, melynek egyik részében ke­leti módra van kirakva az áru. Szegényes pék- és fűszerüzlet- kék, halelárusítók sorakoznak itt egymás mellett. A másik oldalon dúsan tarkállik Gua­yana földjének minden ter­mészeti gazdagsága. A naran­cson, banánon, ananászon és dinnyén kívül számos nálunk ismeretlen gyümölcs, mint a papja, manga, plantainsz, sapodilla stb. is van. Most egy különös csapszéket fényképezek. Nem messze tő­lem egy asszony kókuszdiót nyit fel és átadja a vásárló­nak, aki mohón kiissza belőle a tejet Amott óriásra nőtt paradicsom, csipkebogyó nagy­ságú paprika, kaszavagumó, édesburgonya hever az aszta­lokon. Gazdag lenne ez az ország, ha nem kosarakból kellene árulnia, hanem nagy­ban adhatná el terményeit A Stabroek Marketen kívül van még egy szegényebb, ren­dezetlenebb piactér is, ahol nagyon kevés áruval rendelkező „boltosok” várják a vásárló­kat. Egyesek csak néhány ce­ruzával ténferegnek a piac­téren. Olykor-olykor kínálják portékájukat. Good by sir! Good aftemood, sir! Üdvöz­löm csak úgy magamban a most elémtoppant tiszteletre méltó gentlemant. Arcának fehérségére rávetődik trópusi sisakjának árnyéka, Trópusi ruhát visel. Elmaradhatatlan sétabotjával játszik. Gondol­kodva lépked az utcán, mintha csak a gyarmatokról szóló könyvek illusztrációjából vág­ták volna ki. Ki lehet ez. A gyarmat fő­hivatalnokainak egyik nyugdíj ba helyezett tagja, aki villája és az olcsóbb megélhetés ked­véért a gyarmaton maradt? Vagy talán egy exportcég tu­lajdonosa, aki mindent a fiá­ra bízott, s most azon révede­zik, merre is fordult a régi, jó világ sora? Good by, sir! Búcsúzom tőle gondolatban. Ebben a pillanatban egy ide­jét múlt korszak, vissza nem térő képeként fest. Este a meleg, illatdús leve­gőbe madarak éneke vegyült, az utcán újságot áruló néger gyerekek azt kiáltozzák: „Ja- gan ezt mondja: Ez az év a függetlenség.” Emil Sip Ruanda Urundiban Az ENSZ közgyűlés nemrég határozatot hozott, hogy a Kenya és Tanganyika között elterülő belga gyámsági terü­let 1962 július 1-től független lesz. ^Képünk: a főváros, Usumbura európai negyedéne k főútvonala. Három kis történet Torinóból TORINO, a gyönyörű civi­lizált város, amely oly büszke ipari fejlettségére, néha-néha rádöbben, micsoda tragédiák rejlenek falai között. Ilyenkor -<*»•------------ — S ingapur kínai negyede elmosódik a büszkeség és a vá­ros lakói keserűen elgondolkoz­nak az érem másik oldala fe­lett. APULIÄBÖL egy asszony érkezett a „napfényes vonaton” (ezzel a vonattal érkeznek To- rinóba reményekkel telve a ki­vándorlók). Az asszony 43 éves. Angela Sciagameának hívják. Magával hozta tíz- és ötéves, valamint tizenhét hónapos gye­rekeit. Egy kevéske kenyéren és néhány almán éltek. Pén­zük nincs. Az útra is kölcsön kértek. Miért jöttek: Angela férje napszámosként' dolgozott Tori­nóban. Negyvenezer líra kö­rül keresett, a pénzt mindig elküldte családjának. Az el­múlt napokban elütötte a vil­lamos, állapota egyre súlyo­sabb, haldoklik. Táviratilag hívták a feleségét, síró-jajve- székelő álmos gyerekek álltak kétségbeesetten a haldokló apa ágyánál, aztán ugyanaz­zal a „napfényes vonattal” visszaindultak Apuliába. A tö­megszállásról, ahol a napszá­mos feküdt, az asszony magá­val vitte a rongyos holmikat és egy nadrágot. Nem emlékül! Ha valaki szegény, nem lehet szentimentális. Megfoltozva a Páratlan bankrablás Amerikában Álkulcs helyett nitroglicerin nadrágot még elhordhatja a legidősebb fiú. • UGYANCSAK egy asszony érkezett Torinóba, de ezúttal még nyomorúságosabb helyről, Szardíniából. Férje, Pietro Marangiu, halott. Oktalanul vesztette életét. Barátja házá­ban berúgott, erőszakoskodni kezdett feleségével. Barátja egyetlen döféssel leszúrta. Ma- ragiu halott, ö is körülbelül 40 ezer lírát keresett, amelynek felét rendszeresen hazaküldte feleségének és négy gyermeké­nek (héthónapos kisfiát még nem is látta). Egy újságíró meg kérdezte a szardíniái napszá­mos munkatársát, hogy tud megélni 20 ezer lírából egy hó­napig? A válasz egyszerűen hangzott: „Nem evett minden­nap, amikor étkezni jártunk, evés helyett gyakran végig­nyújtózott a kantin lócáján”. Magányos ember volt, — mondják a szociológusok —, ki csodálkozik azon, hogy ilyen körülmények között olyan gyorsan megártott neki az al­kohol és egyetlen szúrás vég­zett vele. ENNEK kevés köze van az előző kettőhöz — mondhat­ja valaki. Valami összefüggés azonban mégis van közöttük. Epizódunk hőse egy „hölgy”, Dionisia Albertino, akiről a to­rinói napilap azt írta, hogy ma­gával hordta szerencsétlen éj­szakai kiruccanásaira kisgyere­két is. Kocsiban tologotta, mint más rendes anya. Ha sikerült „elcsábítania” valakit, a gyere­ket egyik szerencsétlen csavar­gó barátnőjére bízta. És ha en­nek is akadt a horgára férfi, a kislány további kézre került. Egyik este eltűnt a gyerek, job­ban mondva Albertino azt hit­te, hogy elveszett. A valóság­ban az történt, hogy egyik ba­rátnője észrevette, hogy a kicsi lázas és hazavitte. A kétségbe­esett keresés néhány perce alatt az anya megőrült. Vagy talán már előtte is őrült volt? Az anya a bolondokházában végezte. Az orvosok azt mond­ták, hogy kislánya iránti sze- retete kivételesen vad és csil­lapíthatatlan volt. És hozzáte­szik, hogy „hasonló nőknél” ez elég gyakori eset. HÄROM megrázó történet. A Fiat-gyár lapja azt írta, „hogy Torino szívében. — amely a szociális haladás te­rén példát mutat a többi olasz városoknak —, néha előfordul ilyen rendellenesség is.” F.endellenesség? Kedves szó­játék. amely rendellenességnek nevezi a két napszámos nyo­morát a gépkocsigyártás fővá­rosában. a pénztelenség miatt kettészakított családok életét és egy prostituált anya kétség- beesését. ÁRMINIG SAViOLI * Jobbról a régi tipikus egy- és kétemeletes házak a dol­gozók számára és balról modern szociális lakásépítkezés keveseknek, akiknek vastag a pénztárcájuk. „Összekötő ele­mek” a két ellentét között a hosszú bambusz rudak, ame­lyek mindenütt az ablakban lógnak és a fehérnemű szári- | tására szolaálnak. színhelyére ért: hatalmas üreg tátongott a vastag betonfalon. Most már könnyű volt a dol­ga: a páncélszekrényeket való színüleg nem látták el komp­likált zárakkal, mert egy egy­szerű vésővel sikerült kinyit­nia őket. Százötvenezer dol­lár feküdt előtte! Egy baj volt csak: a pénz zöme apró fémpénz volt. Nem veszteget­te idejét: kis zsákokban haj­nalig hordta a pénzt autójába. Mindössze negyvenötezer dol­lárt sikerült elcipelnie. Csak hétfőn reggel három­negyed kilenc tájban fedezték fel a rablást, a rendőrségnek szent meggyőződése volt, hogy tapasztalt vén rókák, a bank­rablás specialistái követték el ezt a betörést. A FBI szövet ségi rendőrség legjobb nyomo­zóit küldték ki az eset kivizs­gálására. Ha Stanbargh csendesen él egy darabig, talán még ma sem jönnek rá, ki volt a betö­rő. ő azonban úgy költötte a pénzt, mintha örökölte volna, folyószámlát nyitott egy másik bankban. Azonnal kifizette adósságait és ezer dollárért egy új autót vásárolt magának Ez volt a veszte. Arra nem gondolt, hogy a rendőrség a banktól megtudta a bankje­gyek számát. Az autóvásárlás után egy napra letartóztatták. Mikor a bírósági tárgyaláson elmondta kalandját, alig akar­tak hinni neki. TTúsz évet kapott. Még any­•*-* nyi ideje sem volt. hogy legalább elköltse a fáradságos munkával szerzett pénzt. képp befellegzett. A bank- tisztviselők azonban, mint már említettük, a léglökéses repü­lőgépeknek tulajdonították a rázkódást. Stanbargh tudta, hogy pén­tekenként a bank páncélszek­rényeit lezárják, a terem vas­tag vasajtajait szintén, s hét­főig senki sem lép be ebbe a terembe. 1961. február 17-én — pénteken — az eddigieknél sokkal mélyebb lyukat vájt a betonfalba, nagy mennyiségű nitroglicerint helyezett el ben­ne, meggyújtotta a gyújtózsi­nórt és gyorsan elhagyta az alagutat. Ejfél után fél kettő tájban hatalmas robbanás rész kettette meg az épületet. Stan bargh halálrarémülten ugrott be autójába és fejvesztetten elhajtott. Holtbizonyosnak vette, hogy erről a robbanás­ról a rendőrség is tudomást szerez. Valóban a bank közelében lakó emberek nagyon meg­ijedtek, de ismét csak a lég­lökéses repülőgépekre fogták a zaj okát. Van Stanbargh csak másnap délután tért vissza szülőváro­sába. Autójából fürkészte a bank környékét. Egy rendőrt sem látott, s az őrök is egy­kedvűen sétáltak az épület előtt. Éjféltájban leereszkedett alagútjába és a beomlott föld között kúszva a robbanás Amikor először bekapcsolta a fúrót, olyan erős zaj kelet­kezett, hogy azt hitte a rend­őrség egy-kettőre lefüleli. Kö­rüljárkálta a fészert, de nem látott semmi gyanúsat. Ismét bekapcsolta, de a nagy zaj annyira idegessé tette, hogy lemondott erről a módszerről. A karácsonyi ünnepek alatt rokonainál üdült, hogy rend­be hozza megviselt idegeit. Itt újabb tervet agyait ki; robbantani fog. Telefonon fel­hívott egy robbanószer keres­kedést és felvilágosítást kért, milyen, mennyi robbantószer­rel kell betonfalakat dönteni. Ezután a szomszédos város­ban nitroglicerint vett 25 dol­lárért. Szakkönyvet is vásá­rolt a nitroglicerin kezeléséről, és jó ideig tanulmányozta, hogyan bánjon ezzel a veszé­lyes robbanószerrel. 1961 februárjában óvatosan mélyedéseket kezdett fúrni a betonjaiba. Mikor már elég mélynek találta, belehelyezte a robbanószert gyutacsostól együtt, meggyújtotta és a köz­ponti fűtés pincehelyiségében várta be a robbanást. Ez azonban nem nagyon sikerült, mert mindössze 10—12 cm-cs lyukat vájt a betonjaiban, vi­szont a robbanás megrázkód­tatta az egész épületet. C tanbargh megijedt, hogy ^ most már tervének vén­áig őrizet nélkül hagyták. Elhatározta, hogy alagutat fúr a banképület alá. A bank közelében talált egy elhagya­tott fészert és itt megkezdte munkáját. Mély gödröt ásott, majd a bank irányába kezdett tovább ásni. Minden éjjel ásott egy da­rabot, a kis földalatti folyosót pedig helyenként alátámasz­totta gerendákkal és deszkák­kal. Hajnalonként bezárta a fészert és hazament aludni. lVfehéz és kitartó munkája ^ ' végén azonban csaló­dott: ahelyett, hogy a páncél- szekrényhez jutott volna, a központi fűtés pincehelyiségé­ben lyukadt ki. Türelmes em­ber volt, folytatta az ásást, míg elérkezett a páncélszek­rényeket őrző terem alapjai­hoz. Itt újabb keserű csalódás érte: ötven centiméter vastag betonfalak állták az útját. De ha már belekezdett, nem mon dott le róla. Elment egy vál­lalatba, amely különféle fúró- szerkezeteket árusított. Pros­pektust kért és érdeklődött a kereskedőknél, milyen fúróval lehet vastag betonfalakat át­törni. Miután megkapta a fel­világosításokat, arra hivatkoz­va, hogy nincs nála elég pénz, nem vásárolt semmit. Ehelyett még aznap éjjel betört az üz­letbe, és elvitte a szükséges fúrót. A Nemzeti Bank Seattle városban székelő fiókin­tézetének tisztviselői egy nap észrevették, hogy időnként ap­ró vakolatdarabkák potyog­nak a mennyezetről. Mivel azonban a bank tőszomszéd­ságában egy nagy repülőtér volt, s az alacsonyan szálló léglökéses repülőgépek sok­szor átrepültek az épület felett azt hitték, hogy á repülőgépek erős dübörgése reszketteti meg a falakat. A banképület azonban nem ettől, hanem időnkénti föld alatti robbantásoktól rázkó­dott. Egy kezdő betörő se­rénykedett a föld alatt, hogy á bankrablások történetében egyedülálló, szijlte hihetetlen módszerrel hozzájusson a pán célszekrényben őrzött pénzhez Több mint négy hónapig dol­gozott a föld alatt, de megér­te: negyvenötezer dollárhoz jutott. '■ Van Stanbargh 25 éves fiatalember 1960 októberében nehez anyagi helyzetbe került. Sürgősen egy nagyobb összegre lett volna szüksége, hogy kifi­zethesse adósságait. Mivel más ;kiutat nem látott, elhatározta, hogy kifoszt egy bankot. Jóllehet kezdő volt ezen a téren — ezelőtt sohasem köve­tett el semmi törvénybe ütkö­zőt — mégsem alcart hübele- balázs módjára belekezdeni vállalkozásába. Huzamosabb ideig tanulmányozta a terepet és megállapította, hogy ki­fosztásra a Nemzeti Bank fi­ókintézete a legalkalmasabb. A‘ lakóházakkal és kis ipari műhelyekkel körülvett bank­épületet ugyanis éjjelre t-min-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom