Dunántúli Napló, 1961. november (18. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-19 / 273. szám

4

ÍVAPtÓ

19#1. NOVEMBER 1#

Fábián Zoltán :

AKIKOR KELT A HOLD)

Az erdő fölött akkor kelt a Hold. Nagy volt és sápadt.

Betűzött a tisztás végébe, keskeny, derengő fénysávét vont a fák elé. Itt ástak. öten. Az ásó néha kőnek koccant, csikorgóit.

Körűen sötétség. A fák sem látszottak, csak messzebb "egy viharlámpa. A hangokat hallották.

— Betli — mondta valaki.

Torokból beszélt

— Elrontottad a negyvenemet — bosszankodott egy má. sik, raccsolva.

— Mondjál negyven és százat

— Nem tudok.

Csattant az első kártyalap,

rá kettő.

A torokhangú beszélt:

— Még a háború alatt láttam a Váci utcában; konflisból szállt ki Fánival, vitte utána a bundát.

— Ki, Friedrich? — kérdezte a harmadik Lágy, éneklő hangja volt

— Ö, ő.

A raccsoló hevesen kivágott egy lapot:

— Most megfogtalak.

A torokhangú nevetett:

— Téved, kis hadnagyom. — Vékony, fojtott nevetése mutált.

— Fánikám jár az esze —

mondta a lágy hangú.

A raccsoló visszaszúrt:

— Vinnéd te is utána a bundát.

Nevettek. Hangjuk végigcsattogott a fák között, S Visszhangot wert a«z «do botó<3k öten ástak. Derékig ért már a gödör; hossza egy emberé, szélessége alig egy lépés. A hold a szeipükbe sütött, most ült fel a fák hegyére.

Égjük az öt közül megrogy- gyant, kiesett kezéből az ásó;

— A tenyerem — mondta. Vékony volt, sovány arca szeplős.

Jobbszélen a társa rászólt:

— Tartsd magad! — Bal kezével a hóna alá nyúlt.

— A tenyerem.

— Az enyém is.

Három társuk odanézett.

— Hej, Nádasdi-erdő! — mondta a túlsó szélen a nagydarab szőke fiú.

Mellette a másik kettő nem szólt.

— A tenyerem.

— Tudom. — És tartotta. Ügy ásott tovább, fél kézzel. Széles homloka áttetsző fehér volt, rácsapzptt haja kékesfekete.

A sötétben távol dúdoltak: Schneider Páni de azt mondta, Nem kell néki piros szoknya*

— Nyertér, bárókám — mondta a raccsoló. — De most újból osztasz nekem.

— Tessék, kis hadnagyom — felelte a torokhangú. Osztás közben folytatta a meg— Inkább ülne most is

konflisban, mint a bársonyszékben. ,

A lágyhangú abbahagyta a dúdol ást;

— Majd Horthy.

— Du rchmars — racool to türelmetlenül a második férfi, és hívott.

— ö kell ide. Vaskéz — mondta a torokhangú. Kis szünet után: — Kontra. —- És csattant a kártya,

A hold feljebb szállt, hideg fénye vakított A tisztáson hátrább húzódott a sötétség; már látták a katonákat. Ott álltak nem messze a gödör előtt. Sorban. Lábuknál fegyver.

Ök ástak, pihenés nélkül, szótlanul. Koccant a kő, recs- csent-roppant a ketté nyesett gyökér. A földhányás nőtt kétfelől a gödör partján.

— Latmka! — harsant a sötétből vékony torokhangon.

Jobbszélen az első, aki félkézzel ásott, felnézett.. Széles homloka világított a holdfényben.

— Hej, NádasdS-erdő —

mondta tűlfelől a «nagydarab,

szőke fiú.

A vékony, szeplősarcú nyöszörgőit :

— A tenyerem.

— Tartsd magadig— Bl_ eresztette. T

— A tenyerem. — De nyúlt az ásóért, szeplős arca árnyékba borult.

Két katona kilépett a sorból.

Az öt közül a középső kiáltott:

— Sándor! — Alacsony, zömök ember volü alig látszott ki a gödörből.

— Szólítanak — mondta ő.

— Ne menj!

A két katona megállt fölöttük:

— Gyerünk! — szólt le az egyik; puskáját a karján lógatta.

A negyedik kérdezte meg;

— Hová viszitek? — Fél arca eleven seb volt.

A két katona nem felelt.

— Sándor! — kiáltották mind.

A két katona elvitte.

— Hej, Nádasdi-erdő.

Ástak tovább. Négyen.

Előttük a katonák, azok mögött a sötétség, messzebb egy viharlámpa; csak a hangiakat hallották.

— Mit szól hozzá, kis hadnagyom? — kérdezte a tarokbamgú.

— Ördögöd van — racesolta az bosszúsan.

— Ördögöm?! Szerencsém. A lágy hangú megjegyezte:

— Hiába, játszani tudni

kell!

Akkor ért oda a két katona; a viharlámpa elé állították Latinkát, szembe a fénnyel. Nem látott semmit. A szagukat, azt érezte. Nehéz, kutyás szaguk volt, s kölni illatuk.

A torokhangú me^cérdezte:

— Meggondoltad?

— Nem.

— Jó fizetést kapnál.

— Tudom.

— Meg földet.

— Mondta már, báró úr.

— Mégsem?

— Mégsem.

Á lágyhangú a Schneider Fáni dallamára dúdolni kezdte:

Inkább kell neki gödörh

Aki ötét —

Nem talált megfelelő, rímelő szót, s kjfaümgette:

—hm-hm-hi.

Azzal elment előre a katonákhoz.

— Makacs ember vagy — mondta a torokhangú.

— Csak hiszek.

A raccsoló közbekérdezett:

— Mi a fenében?

— Nem a fenében.

— Pimaszkodsz?! — KBfr- pett a sötétből. Nyurga, hajlott hátú hadnagy volt, sapkáján darutoll. — Szép homlokod van — mondta. Revolvere csövével félre pöccintett Latinka homlokából egy csap- eott, kékesfekete haj tincset,

azután odanyomta a pisztolyt

— Hiszel még?

— Hiszek.

— Miben, te őrült?

— A forradalomban

— Levertük.

Latinka motyogott:

— A forradalmat?!

Elölről, a hideg holdfény

bői hátrahallatszott a lágy hangú parancsa:

— Gödörből ki! • Sorbaál ni! — Azután szinte dalolt:

— Tű-űz!

Eldördültek a puskák, lövések zaja végigcsattogoi a fák között, s visszhang, vert az erdő holdsütötte f: Ián.

Kár, Latinka Sándor, ks érted — mondta a torokba: gűö felemelte a kézéi:

— Ne engem sajnáljon, b; ró úr. — Az ujjai is beszé tek, hosszú, mozgékony ujjí

A hadnagy türelmetlen vol

— Add nekem, bárókám raccsolta.

— Tessék, kis hadnagy or

— Majd hozzátette: — Ká pótlásul. — És nevetett, v< koany, mutáló hangon.

Latinba nem szólt. Sarki fordult, elment a két katoi között.

Később lövés dörrer

Iferetlen pisztolylövés.

Az erdő fölött magas;

állt a hold, betűzött" a tisztó ra, és széles, tündöklő fén mezőt terített a fák elé. C feküdtek a gödörben. Öten.

Katonák puskatussal ttí iák "rájuk a földet.

Móricz Zsigmond pécsi „téglagyárosa“...

MŰR1CZ ZS1GMOND, a nagy kritikai realista író, 1934 és 1940 között többször is ellátogatott Pécsre és Baranya megyébe. Mint a mágnes, úgy vonzotta a Mecsek alji városba a Janus Pannonius Társaság irodalmi tevékenysége, a pécsi egyetemi ifjúság falukutató munkája. Érdekelte a színes pécsi vásár-förgeteg, a baranyai népviselet, a múzeumok gazdag anyaga. Azonban fantáziáját mindennél jobban izgatta az ormánsági egyke és a Sándor-féle téglaégetés.

Leányfalui otthonában, kíváncsian bontotta fel azt a levelet, amelyet Pécsről, Sándor Károly, Irányi Dániel tér 8. szám alatti mérnök küldött neki. Levelében részletesen leírta saját szabadalmát: a szénpor és agyag keverékéből készíthető tégla és cserép receptjét Hangsúlyozta, hogy ez erősebb a vályognál, olyan, mint a gyári tégla, házilag is készíthető, előállítása az eddigi eljárások bármelyikénél olcsóbb, nem. kell hozzá sem kemence, sem égető.

Ez a szabadalom kapóra jött Móricz Zsigmondnak, aki : az 1938—1940-es években : éppen azon problémázott: az i Alföldön miként lehetne há- j zat építeni olyan anyagból, ■ amelyet nem sodor el az ár- j víz, s a parasztság ezrei nem válnak földönfutókká. És máról holnapra, a pécsi mérnök szabadalmának leglelkesebb agitátora és egyben props gá tora lett.

Folyóiratában: tt „Kelet

Népe” 1940. márdus 1-ei számában: „A téglaégetési magyar szabadalom rövid ismertetése” címmel, részletes tájékoztatót közölt az új téglaégetési eljárásiról. A folyóiratnak ugyanebben a számában pedig: „Gazdag szegényeknél” főcím és „Látogatás 'a szatmári népjóléti fedezékben” alcím alatt ezeket írta: „Muszáj elmondani, hogy 'nékem már tíz év óta egyik legnagyobb gondom az Alföld építési anyaga. Azt mondtam, meg kell tudni, a rómaiak, hogy égettek a téglát? Téglájuk olyan, mini a vas, s utakat tudtak belőle rakni, és ezek az utak ma is épek. Valami titkuk kellett lenni.j Most jön egy pécsi mérnök, s egy egyszerű ötlettel, avval, hogy a tégla masszájába teszi a tüzelőanyagot, a szénport, meggyőződésem szerint világraszóló találmányával menti meg a magyar falvakat. Harmadrész áruból tudják előállítani a téglát, mint annak a piaci ára, s íme egy egyszerű munkásember vezeti az egész üzemet. Nem kell hozzá vezérigazgató, nem kellenek óriási építkezések, berendezések: ott terem a tégla az út mellett, vagy a falu sarkában, a régi vályogvetőn. Ez maga valami olyan nagy érzést adott, hogy boldognak éreztem magam, hogy ebben a télben egy hónap alatt már a tizenharmadik városban vagyok..

SÁNDOR KAROLY pécsi mérnök szabadalma Móricz Zsigmondinak olyannyira megtetszett, hogy annak elterjesztésére semmiféle fáradtságtól sem riadt vissza. Városról városra utazgatott ennek érdekében, személyesen járt el az illetékes hatóságoknál, előadásokat tartott róla. .Egykori otthonában, amelyet múzeimmak rendeztek be,. még ma is megvan a vörös téglasarok, amit faluról falura hordozott és propagált...

„Én ennek elég nagy propagandát csináltam — írta 1940 szemptembérében a Kelet Népében „Nagykáta” című cikkében. — Szétküldtem például tizenkétezer levelet, amiben a téglaégetés módszere is le van írva. Ezt meg- küldtem minden építésznek, minden építőmérnöknek, kőművesnek, akinek neve valamilyen szervezetben benne található volt. Azon kívül a képviselőház minden tagjának, a főrendeknek, a vármegyék főispánjainak, mérnökeinek.” Azután cikkében keserűen állapította meg: „Soha senkitől egyetlen sor...................... ummiiMi wi-otw

M

óricz Zsigmond a Basa-ma lom úti téglaégetőnél.

(Eredeti felvétel.)

nyi választ nem kaptam. Valószínűleg azt hitték a címzettek, hogy ügynöke vagyok ennek a vállalatnak. Holotr én vagyok az, aki ezen egyetlen fillért sem kereshetek, s nem is akarok. Engem a tüzes magyar segíteni-vágy ás

sodort bele ebbe az akcióba.”

21 év telt el, amióta Móricz Zsi gmond e sorokat leírta. És több mint két évtizedtávlatában, most Sándor Károly mérnök Irányi Dániel tér 8. szám alatti emeleti lakásán, a „Mester”, a lelkes propagátor emlékét idézzük.

— Kétszer is megfordult nálam Móricz Zsi gmond — mondja a „téglagyáros” visz- szaemlékezve —, 1938 és 1940 nyarán. A város polgármesterével együtt jött ki Basa- malomba a téglaégető telepre, bemutatóra. Amint megérkezett, azonnal mentegetőd- zött:

— Hát, én gyalog akartam ide jönni — mondotta —, mert szeretek gyalogolni. De ezek „urat” csináltak belőlem. gépkocsin hoztak ki,

Sándor Károly fényképet vesz elő. Móricz Zsigmondot ábrázolja. Ott áll hajadonfővel, felöltőben, elmaradha- . tatlan sétabotjára támaszkodva a téglarakások előtt, amint szemlélődik, töpreng. A fénykép hátlapján a dátum: 1910. VII. 7.

—- Panaszkodtam néki — folytatjá szavait Sándor Károly —, hogy a téglakartelek megvesztegetik 1 munkásaimat, lehetetlenné akarnak tömi engem meg akarják vásárolni szabadalmamat, csak azért, hogy olcsó téglakészítési módszerem ne ' jelentsen számukra konkurrenciát. Móricz Zsigmond akkor jóságosán megvigasztalt:

— Ne csüggedj el, majd én segítek!

A téglagyáros mérnök most emlékei között bogozgat:

— Egyszer megsértődött, mert azt kérdeztem tőle: milyen összeggel járuljak hozzá téglaégetési módszerem propaganda költségeihez, hiszen sok nyomdai, papír- és postai kiadása volt neki miattam.

— Ezzel hallgassál — mondotta Móricz Zsigmond felhördülve —, mert ha még egyszer emlegeted ezt. többé nem állok szóba veled!

— Valóban, senki sem támogatott engem olyan önzetlenül, mint Móricz Zsigmond —, jegyzi meg Sándor Károly. Az én szénporos téglámat ő nevezte el „magyar, téglának”. És a Kelet Népe |

1940 szeptember 15-i számában „Nagykáta” című cikkében ezt írta róla: „És mégis hiszek abban, hogy én még e! tudok addig élni. míg a „magyar tégla” mindennapi ke- i nyere lesz a magyar falvak-] nak”.

AZ EGÉSZ ORSZÁGBAN, sőt külföldön is elterjedt azóta a Sándor-féle téglaégetési eljárás, és sokezer ház épült fel szénporral égetett téglából. Móricz Zsigmond azonban ezt már nem érhette meg, mert két év múlva, 1942. szeptember 4-én, 63 éves korában, örökre lehúnyta szemét...

PUSZTAI JÓZSEF

Lapozgatás a Nagyvilág novemberi számában

Ivó Andrics. az első ju- I goszláv Nóbel-díjas ífró jövő j október 1 (J-én lfesz hetver éves. A Travnik melletti Dóv •| ban született. Miután elvé gézt»- Szarajevóban a gitnná. ziumot, a zágrábi, bécsi- “ é krakkói egyetemen folytat!" bölcsészeti tanulmányai

Grazban doktorált.

Költőnek indult. Első ver se pontosan ötven évvel, ezelőtt jelent meg a Bosar.sk vila című fblyóiratban. Verseit megtalálhatjuk a Matos szerkesztésében az első világháború előtt megjeler „Fiatal horvát líra!' című kör tetben. A háború kitörés'Az idei irodalmi Nobel-dij birtokosa

A Nagyvilág szerkesztői a novemberi számban rangt* írásokat kötöttek egy csokorba. Első helyöl közli az új szovjet líra néhány jelentősebb képviselői Hja Szelvinsz- kij, Alekszandr Tvardovsz- kij, N. Korzsavin, Leonyid Martinov, Jevgenyij Vinokurov, Jevgenyij Jevtusenko, Bella Ahmadulina, Andrej Voznyeszenszkijj Szvetlána Jevszejeva és Róbert Rozs- gyesztvenszkij verseit, Bede Anna, Fodor András, Hars György, Illyés Gyula, Rab Zsuzsa, Rónay György, Simon István, Tamkó Sirató Károly és Weöres Sándor fordításában. Nagy érdeklődésre számíthat Giuseppe Tomasi di Lampedusának az immár világhírűvé lett II Gattopardo című regény írójának Lighea című elbeszélése. Ez a valóságos élet kereteibe illesztett kissé misztikus történet meglep» fordulattal mutatja be egy öreg olasz szenátor különös találkozását egy szirénnel. Ez az írás a való élet realitásaiból hirtelen röppent fel a költészet világába. Lampedusa így jellemzi a tudós szenátor szirén-szerelmét: „Minden vagyok, mert. csak árama vagyok az életnek, minden esetlegesség nélkül; halhatatlan vagyok, meri minden halott belém fut ösz- sze, az iménti tőkehaltól, egészen Zeusig, s bennem egyesülve ismét életté válnak, de többé nem egyéni és meghatározott, hanem páni s ennélfogva szabad életté.” i Gábor György nagyszerű for- 1 dításában hűen adja vissza

Giuaeppe di Lampeahea tömör nyelvezetet.

A folyóirat közli Viktor Nyekraszov Kira Georgijevna című regényének második felét. Hidas Aktái Egy november hetedikén című írásában arra a napra emlékezik, amikor a fiatal szovjet állam tizedszer ünnepelte fennállását. Hidas Antal visszaemlékezéséből kibukkan Szera- íimovics. Fagvejev és Solo- hov emberi arca. Heinrich Böll Hitvallás a rom irodalom mellett és A mosókonyhák védelmében című írásában írói hitvallását fogalmazza meg ars poeticái tömörséggel.

A folyóirat legjelentősebb, legmegrázóbb írása Saul Levitt: Parancsra tettein című kétfelvonásos drámája. A Parancsra tettem című dráma egy amerikai újságíró alkotása, amelyet 1959-ben mutattak be először a New York-i Henry Miller színházban. Különös jelentősége van ennek a drámának éppen napjainkban, amikor a német militarizmus veszélye fenyegeti az országot. Saul Levitt Amerikában egy Egyesült Államok milliőjébe helyezi a dráma eseményét, de a gondolatokat a bunchen- waldi haláltáborban látottak ébresztették benne. S ha a drámában Észak és Dél háborúját olvassuk is, érezzük, hogy a történetnek európai aktualitása van. Devecseri Gábor: Levél Horátiushoz,

avagy a versfordítás művészetéről című verse klasszikus formában megírt szép költemény.

(Hamar)

után letartóztattak., mert csatlakozott a Habsburgok sieeuőiitésére és a délszláv népek egyesítésére törekvő fiatalok megmozdulásához. A szplitx, maribori és sibeni- ki börtönben raboskodott egészen 1917-ig. majd Boszniába internálták. A börtönben írta első nagyobb lélegzetű művét, az „Ex ponto” című, 1918-ban Zágrábban megjelenő önéletrajzszerű verses- kötetet.

Közben prózát is kezdett írni. Az „Ali Gyerzelesz álja” című hosszabb elbeszélését a „Nyugtalanság”, végű! a „Válogatott elbeszélések? című kötet követte.

A második világháború kitöréséig diplomáciai szolgálatban volt Legnagyobb művét, amelyből ízelítőt adunk Csuka Zoltán fordításában, a megszállás alatt, 1942 júniusától 1943 decemberéig írta A fölszabnduTas után jeleni meg „Vihar a völgy felett’ (Travniki krónika) és „Kisasszony” című regénye. Két kisregény — „Az elátkozott udvar” és „Anika évei" —, egy elbeszéléskötet és számos tanulmány egészíti még Id gazdag írói munkásságát.

Egyetlen jugoszláv író művelt sem fordították le annyi idegen nyelvre, mint Andri- csét. A stílus és a nyelv felülmúlhatatlan mesterének tartják. Például a „Híd a Drinán” huszonöt országban jelent meg, és nem egy ismert műbíráló véleménye szerint korunk egyik legérdekesebb könyve.