Dunántúli Napló, 1961. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-14 / 217. szám
1901. SZEPTEMBER 14. NAPLÓ 5 Jegyzetek a giccskiállításról Szélesítik a Zsolnay utcát Most. hogy a kiállítást bezárták már, azt hiszem nem tűnik ünneprontásnak, ha meg mondom: nem volt jó. Sok ezren megnézték abban a hitben, hogy találkoztak a gics- csel. és megnyugodva hazamentek, jóllehet erre a megnyugvásra semmi okuk sem volt. Itt azt támadták, ami nem annyira veszélyes, és ami ennél ártalmasabb, az továbbra is felismerhetetlen maradt. Sőt némileg szentté is avatták, jóllehet a kiállítók szándéka nem ez volt. Nem az a baj. hogy sokat markoltak és keveset fogtak, hanem fordítva: már eleve keveset markoltak. A kiállítást a Képcsarnok Vállalat hozta létre és a giccs elleni küzdelmen túl másik célja is volt, hogy a közönséget a még bőségesen fellelhető giccs helyett saját, jó képeivel lássa el. Két nagyon becsületes cél, megnyugtató módon azonban egyik sem valósult meg. Nézzük az elsőt! Ez a kiállítás a giccsről szólt és amit kiállítottak, az nem a giccs. — Mindössze egy nagyon is ordenáré, és így a legkönnyebben felismerhető válfaja. Elhiszem, hogy még mindig akad nak nagyon sokán akik ezt elnézik művészetnek. Ha csak ennyi lenne a giccs. akkor aligha kellene ez a nagy küzdelem^ Erről a giccsről le’lehet beszélni az embereket. De az igaziról, a tízszer ennyire mérgezőről, ahol keresni kell a határvonalat. arról meggyőzni, nagyobb feladat. Nem ajánlhatnék jobbat, menjen el bárki egy képkeretezőhöz. Az ott lévő 3—400 kép között nincs három, aminek a legkisebb értéke lenne. És nem ebből az egyetlen itt bemutatott fajtából ‘képűit^ki az a rengeteg kép! Százféle van ott, nemcsak ez a néhány ordenáré! Az, ami sokkal jobban fertőz. Olyan ez így mintha az irodalomban csak Courts Mahler re gényeire mondanánk azt, hogy giccs. És mi van azzal, aki odahaza halomragyűjti Harsá- nyi Zsolt, Kenneth Claire, Erdős René könyveit? Az a giccs elleni könyvkiállításról úgy megy haza. hogy szentté avatták. Ugyanez az érzése annak a pécsi polgárnak, akinek a szobája falán egymásbaémek a Neogrády és a többiek képei. Ezeket a képeket, amieket itt kiállítottak, nem igen találjuk meg a pécsi otthonokban, de az ennél veszélyesebbeket tömegével; Kiállítottak néhány ízléstelen porcelánt is. Valóban azok. De miért nem tették ide a porcelánüzletek kirakatának nagyobb részét?! A testszínűre égetett limonádé mosolyú táncosnőket? Azért, mert valamelyik külföldre kiküldött kül kereskedelmi átvevő a megvenni szándékolt áruk közül saját hátborzongató ízlését követve. éppen ezt vette meg? Hogy kellett venni porcelánt valamilyen kereskedelmi tranz akció révén, az érthető. De hogy miért éppen ezeket, az már érthetetlen! Adtak volna mást is. De mert az átvevő műveletlen volt, azért az még giccs. A csókolódzó galamb ott volt. De miért nem volt ott a piacokon és vásárokon nagy lelkesedéssel terjesztett csiricsáré szarvasos falvédő? Minden leegyszerűsítés veszélyes. Egy nagyon összetett kérdés megoldásánál — már pedig a művészet ilyen — még veszélyesebb. Az ordenáré giccstő! a remekművekig nem olyan rövid az út, mint ahogy ez a kiállítás bemutatta. És a két véglet között a számtalan átmenet a probléma. Amikor tehetséges festő giccset fest. Ennek azonban itt nyoma sem volt. Valahol a középen van eay. ha nemis nagyon élesen fennálló határvonal. Ami a , képet átbillenti a giccsbe. A kiállításnak a két véglet bemutatása mellett itt kellett vol na a legnagyobb erőt kifejtenie. De ezt elspórolta. Ezért az a pécsi ember akinek szobája talán másfajta giccsek vannak, 'úgy ment haza erről a kiállításról, hogy büszke az otthoni képeire. A kiállítóknak pedig annyit legalább el kellett volna érniök, hogy az, aki hazamegy, ha nem is veszi le a képeket a falról, de legalább nem is dicsekszik vele. Nyugtalanságot kellett volna kelteni, nem megelégedettséget. El tudom képzelni, hogy ez a kiállítás nagyon hasznos lehet falun. Nem akarom ezzel a falut lebecsülni, de Pécsre mégis több kellett volna, mert itt a giccs is többféle. Nem lehet úgy harcolni a giccs ellen, hogy csak öt százaléka ellen harcolok. Mintha a ba- cilus elleni harcot pusztán a légyre korlátoznánk és elfeledkeznénk a többi bacilusgazdáról; És hol maradt a szocialista köntösben jelentkező giccs?! Hisz ennek a legnagyobb a veszélye. Egy szentképfestő ugyanazzal a lelkesedéssel festi például a tsz-betakarítást. Mi akadályozhatja meg ebben? A világnézete? Hisz az akkor sem volt, amikor a szentképet csinálta! És a művészet igazán nem jut előbbre akkor sem, ha bájolgó pásztorleánykák, csókolódzó galambok helyett csép lő kombájnokat fest a giccs- festő. Egyiknek sem lesz köze a valósághoz. Ahogy ez a kiállítás a maga egyoldalúságával nem szolgálta jól a giccs elleni küzdelmet, éppúgy nem szolgálta jól saját műveinek propagálását sem. Az ott kiállított művek nem jelentették a legerősebb érvet. Ostobaság lenne, ha azt állítanám, hogy giccsek voltak, de többségük még valamilyen módon problematikus. Ha másért nem azért, mert az ott megjelent közönség nagyobb része néhány nagyobb festő képein kívül még nem látott képkiállítást. Ezért sokkal jobb lett volna — ha eladás egyébként sem volt — néhány olyan festőnek a képét kiállítani, akiket mindenki ismer és akik önmagukban is tekintélyek. Akik témában közel állnak a giccsfestőkhöz, vagy a giccsfestők éppen őket utánozzák. Nagyon jól el lehetett volna, mint végső argumentumot Munkácsyt, Egryt, Szőnyit, Bernátot, Rippl-Rónait képzelkomoly szándékú kiállítás mellékvágányra csúszott. Változtatni már ezen nem lehet, de nagy kér lenne egy ennél sokkal jobban előkészített kiállítást jövőre ismét nem megrendezni. Akár pesti segítség nélkül is. Az ilyen központi kiállítások, ha egyébként nem olyan nagyszabásúak, hogy máshol össze nem állíthatók, mindig olyanok, mint a típusruha. Viselhető mindenki számára, de azért ajánlatos valamit utánaigazíttatni. mert nem mindenkinek egyforma hosszú a karja, vagy csapott a válla. A városok sem egyformák. Ez a kiállítás jó Dombóváron is, Sellyén is. Pécsett is. Tehát igazán sehol sem elég jó. Még akkor sem, ha az előbb említettek miatt nem lenne egyébként is célját tévesztett. Szöllősy Kálmán Gyilkos hurrikán a* Eövesült Államokban A Budapesti Aszfaltútépitő Vállalat dolgozói csatornázzák és teljes szélességében átépítik a Zsolnay Vilmos utcát. Néhány napon belül lezárják az utcát és a 6-os út forgalma a Felső- Vámház utcára terelődik át. ' i Vasúti szerencsétlenség Tegnap délelőtt tíz óra körül a Pécsbányatelep íelé vezető bányavasúton a hármas hídnál ment gyalogosan Molka Sándor 55 éves meszespusztai lakos. Az ekkor ott közlekedő vonat vezetője jelzést adott, hogy figyelmeztesse a gyalogost a vonat közeledésére. Mól ka Sándor ahelyett, hogy a vágányok közül kiment volna, tovább akart menni. A vonat közben már egész közel ért hozzá, amitől megijedt s a vonat alá ugrott. A kerekek levágták Molka Sándor bal lábafejét. A kiérkező mentők súlyos sokkokozta életveszélyes állapotban szállították el Molka Sándort. A mentők gyors megérkezésének s a mentő- orvos lelkiismeretes munkájának ' köszönhető, hogy a sérülés okozta sokkot megszüntetve, megmentették Molka Sándort, aki így bal lábának elvesztésével fizette meg gondatlanságát. Miért lesz sok a szeptemberi jutalék? Mit lehet kezdeni a felesleges sóval? Óriási pusztulások a tomboló hurrikán nyomában a Louisiana állambeli Kaplanban. Egy periférián lévő nagy fűszerbolt vezetőivel találkoztam szombaton este. Feltűnően borostásak voltak, kezük pedig úgy remegett, míg a kalauznőnek odaadták a buszjegy árát, hogy az dühösen rájukförmedt. — Ha játszani akarnak, menjenek ám a... — Dehogy akarunk játszani, hisz alig élünk. Tudja maga, hogy mit dolgoztunk ezen a héten? Ezekkel a kezekkel csak ma nyolc mázsa sót mértünk ki. A cukorról, lisztről nem is beszélünk. A kalauznő az érvek „súlya” alatt megenyhült, s most már kíváncsian nézett a fáradtságtól roskadozó férfiakra. — Aztán, mi a fenének mérik azt a sok sót, meg lisztet? A sószórásnak természete- Megmondjuk? Ne mondjuk? — bújkált a kérdés tekintetükben. Végülis rászánták magukat. — Mifelénk elterjedt, hogy egy esetleges atomháborúban jó sok sót kell szórni a levegőbe. A só védelmet nyújt a sugárzás ellen, Én is viszek haza egy hitét... A sószórásnak természetesen semmiféle tudományos alapja nincs, a közmondás viszont most is igaz: egy bolond százat csinál. Valaki, talörféHC# egy ping-pong adtairól Szerkesztőségünk munkatársai szeretnek pingpongozni. Azaz immár 8 hónapja csak szeretnének! A nagy pingpongcsaták akadálya pedig semmi más, mint — nincs asztalunk Azaz van! De még sincs! Eme fura helyzet pedig úgy adódott, hogy a már Ütött- kopott asztalt gyaluitatni és festetni ez év februárjában elszállítottuk a Pécsi Faipari Kisipari Szövetkezethez. Ott elvállalták a munkát, mondván: kész lesz rövidesen, mi az a kis gyálulás, festés, amikor negyedévenként nem kevesebb, mint 300 garnitúra fényezett hálót készítenek. Telt-múlt az idő s mi vártunk. Egy hónap, két hónap, három hónap, még mindig nem volt asztalunk. Érdeklődtünk, biztatták: ami késik, nem múlik. Mi megnyugodtunk. Aztán ismét eltelt a negyedik, az ötödik, sőt a hatodik hónap is. Ismét érdeklődtünk. Ismét biztattak. Ismét megnyugodtunk. Aztán eltelt a hetedik hónap is. Most már nem nyugodtunk! Személyesen érdeklődtem — a ping-pongozók megbízásából. „Már kerestük ezt az asztalt” — mondta a szövetkezet elnöke és nyúlt a telefonért. Míg tárcsázott, megjegyezte: valahol itt van az az asztal, de úgy tudom — nem tudtuk mit ke'l vele csinálni. Szent ég! Már ott van hét hónapja és még nem tudják, mit kell vele csinálni? Sápadtan ültem a széken s közben elképzeltem egy értekezletet, ahol szakemberek állják körül azt a szerencsétlen ping-pong- asztalt s időnként lopva tekintenek egymásra: vajon ki találja ki, mit kell az asztallal csinálni. De hiába, nem találja ki senki... Míg a telefonközpont kapcsol, az elnök csendesen megjegyzi: „Lassan már a sajátunknak tekintettük az asztalt .. ” Mit? — riadok fel. A sajátunknak? Puff neki, most még egy tulajdonjogi vitába is kell bocsátkoznom? Hát én megmondom az elnöknek, meg én, hogy... — Már a mázolórészlegnél van — közli velem az elnök a telefonbeszélgetés eredményéi. Erre megnyugodtam. Űgylá*- szik, mégsem tekintik sajálu- kénak, mert mára mázolórészlegnél van. • Hiába, azért van előrehaladás. Hét hónap után végre elkerült az egyik üzemből a másikba. Még egy telefon a mázolórészleghez. — Már keresik — nyugtat meg az elnök. Erre még jobban megnyugodtam. Ha már keresik, akkor tudnak róla, ha pedig tudnak róla, akkor lesz valami. Lesz bizony, azt a fűzfán fütyülőjét. Az elnök közli velem a végeredményt: az asztal már háromnegyed részig készen van. Ha akarjuk, a háromnegyed részén már lehet is játszani... Nem tudom, hogy jól tolmácsoltam-e ping-pongozóink véleményét, amikor azt mondottam: most már ne hamarkodjuk el a dolgokat, megvárjuk, míg a negyedik negyed is el készül. Igaz — ha az asztal háromnegyed része csaknem 8 hónapig készült, akkor a hiányzó negyedrész elkészítése még két-három hónapot igényel. Feltéveha az eddigi tempót tartani tudják! Már látom a szövetkezet évvégi mérlegét, amint írják: „Elkészítettünk 1200 garnitúra fényezett hálót — a terv szerint — s egy ping-pongasztalt terven felül”. Hiába, a tervtúlteljesítéséri meg kell dolgozni! Keményen! (—raj) Ián éppen a káposztasavanyításhoz vette meg a sót, amikor más- is kért két-három kilót. Később elterjedt, hogy nem lesz só, s ki ezért, ki meg azért, hogy ne vásároljanak fel mindent előle, tízkilószám vette a sót. Most már csilla- pulóban van a sóvésárlási láz hulláma, de Pesten már vicceket faragnak a felvásárlókról. A napokban például ezzel a recepttel állítottak be a Kossuth Lajos utca 4. számban lévő csemegeboltba a pesti szállítók: — Végy ötven kiló sót, tedd a fürdővízbe, azután ülj bele, amíg kristályosodni kezd. Az első sókristályok megjelenése után nyugodt lehetsz, sikerült a konzerválás. Ha kész, kezdheted elölről, amíg a házi sókészletből tart, így hosszú életű leszel a földön, Papp Antal boltvezető mosolyog, de elkomolyodik, amint a megrendeléseket nézi. íme az egyik: 20 kiló liszt, 20 kiló cukor, 15 kiló rizs, 10 kiló só, 2 üveg burgundi. — Hihetetlen, mit összevásárolnak az emberek — mondja, — Az elmúlt héten 20 mázsa cukorral és húsz mázsa liszttel többet adtunk el, mint terveztük, azonkívül 17 mázsa só fogyott el. Ha nem csomágolt sót árusítanánk, elment volna egy vagonnal is... Volt, aki húsz kilót is vitt. Főleg a falusiak. Mi meg úgy jártunk tegnap reggel a feleségemmel, hogy egy csipet sót nem tudtunk összeszedni a reggeli zöldpaprikára, a szomszédok segítettek ki. De ma én is viszek haza egy kilót. Ugyanebben a boltban, az egyik eladó örömmel állapítja meg: — Csuda jó hónap ez! Sok lesz a jutalék! — s közben bizakodva nézi, hogy nem rakják be a legfrissebb sószállítmányt a távolabbi raktárba, mert hátha ezt is gyorsan elviszik... Örülünk, hogy kicserélődött a raktárkészletünk... Pécs legrégibb önkiszolgáló boltjában is nekilendült múlt héten a forgalom. Pénteken 6 mázsa sót adtak el, szombaton két mázsa fogyott, ma pedig már csak kilókat visznek az emberek. — Még megérjük, hogy a nyakunkon marad az a tíz mázsa zsákolt só, amit most a raktárban kerülgetünk — mondja aggodalmasan Varga Valér boltvezető, aki a múlt hetihez hasonló nagy forgalomra számított a következő napokra is. — Nekünk kimondottan jól jött a most már csendesedő vásárlási hullám — állapítja meg. — Már hosszabb idő óta nagy rizskészletünk volt. most legalább kitisztult a raktár, és friss áruval tölthettük fel a régi készletek helyét. Az utóbbi időben alig-alig vásároltak mosószappant az emberek, mert jobban kedvelték a szintetikus mosószereket. Most — legnagyobb örömünkre — néhány nap alatt eladtuk 300 kilós szappankászié- tünket, amitől egyébként úgyis nehezen tudtunk volna megszabadulni. .. Fáradtak, elcsigázottak a kispiactémél lévő 205-ös gyorskiszolgáló bolt eladói is, de mit sem adnak erre. A pénzért, prémiumért legjobban lelkesedő fiatalok örömmel állapítják meg, hogy az a nagy forgalom, amelyet az elmúlt héten lebonyolítottak, legalább száz forint jutalékot jelent. — Minden áruból bőséges készleteink vannak, a FÜ- SZÉRT-raktáirak pedig szinte kifogyhatatlanok. Annyiszor, és annyi árut kapunk, ahányszor és amennyit kérünk. Szombaton még 35 mázsa lisztet adtunk el, ma azonban egészen visszaesett a forgalom. Csak a kenyérért van tülekedés, de azért, mert a szembeniévé • kenyérboltot tatarozzák, és mi árusítunk helyettük is. — Ezeket Horváth Jánosné, a 205-ös gyorskiszolgáló bolt vezetője mondja eL lem »állana vissza húsz kiló sót?“ És valóban kezdenek rájönni az emberek, hogy kár otthon halmozni az élelmiszereket. A 206-öslben félkiló cukrot és félkiló sót is kémek már, ami azt jelenti, hogy elmúló- ban a vásárlási láz. Ez megnyugtató. Az viszont szörnyen mulatságos, hogy egy boltunkban bizalmasan megkérdezte a boltvezetőt valaki: — Mondja kartárs, nem váltana vissza húsz kiló sót? Tejet, vajat, meg sört akarok vinni helyette.. * Az bizonyos, hogy nem lesznek majd túl sokan, akik hasonlóképpen járnak, hiszen mégiscsak szégyen az effajta cserebere. És az is valószínű, hogy Pécsett évekig nem lesz szükség a püspöki rezidencia alatt lévő nyolcvan vagonos sóraktár megnyitására, mert a következő öt esztendőre megvásárolták mindennapi sójukat az „óvatosabb” emberek. És ezért joggal fő a feje Varga Valér boltvezetőnek, aki lelkileg azért felkészült már rá, hogy sokáig fogja kerülgetni a raktár közepén heverő sóval teli zsákokat. VARSÁNYI MÁRT+ » \
