Dunántúli Napló, 1961. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-03 / 208. szám
4 N 4 P ! O 1961. SZEPTEMBER S. CÁ fekifiíélt/ titka A költészet védelmében Hol van már a tavalyi hó, hol van már, a vénséges vén pécsbányai akna. A Schroll-akna. Betemették, házat építettek föléje, szép emeletes szállást, komfortos szobákkal, telivérű legényekkel. Itt őrködik rájuk éjszakánként a nyugdíjas Bálvin Antal vigyázza az erkölcsöket, a kinyomtatott pontokba foglalt rendet, ami úgy látszik reá is tartozik, nemcsak a gondnokra. De nem is tűr meg semmiféle császkálást, hajnali lopa- kodást, csárdahangulatot, csak annyit és csak azt, amit a kinyomtatott rend engedélyez. Nyilván respektálják is érte a legények, mert szűnőben van a tiltott kártyajáték, a bankért kapkodó ramslizás, huszon- egyezés, annyi kapzsi szándék, hirtelen indulat előidézője. ,.De honnan, mitől ez .a tekintély? Hiszen; i^az, .hogy Ání tál bátyánk kora- az ajándék évek felé közelít, amit még tovább jelez a melléből sípoló, orgonáló szilikózis, de mindez szomorúságos tekintély lenne számára külön és együttvéve is. Nem sokra menne vele. Legfeljebb azt érné el, hogy szembe jót mutatnának, a háta mögött meg kifiguráznák. Na és ha lármázna, ellenkezne velük? Ez éppen nem tanácsos manapság, hamar megmondalehet, hogy ilyenkor odabent is Antal bácsiról szól a csendes szó, mert nagyon kevesen vannak, akik ne tudnák, ne ismernék történetét. Nemcsak az övét, hanem az apjáét, nagyapjáét is, amit sohasem mesélt el egyfolytában, hanem csak olykor-olykor adagonként, amikor dorgált, vagy példálózott: — Elsüllyedt volna öregapám szégyenében, ha egyszer is ilyent lát. — Az én apám gyámlyuk-vassal űzte volna ki az ilyen embert a csapatból. S ilyenkor példát is mond hozzá, amiből lassacskán elő világol a messziföldről származott Bálvin nemzedékek száz- esztendős fegyelmes, példás élete s lehetetlen szégyenkezés nélkül visszamorogni, legyin- teni az ilyen példálózásokra. Nem, mert Antal bátyánk ahhoz is értett és ért ma is, hogy tiszteltesse velük az otthont, ahol élnek, a házat, amely szerinte emlékműnek emeltetett a rég besüppedt Schroll-akna fölé. Csendes estéken, amikor megszólal, mindig megnyílik egy darabka a holt akna labirintjaiból és a reges rég kihúnyt benzinlámpák fényénél előlépnek Antal bácsi ellenségei, megholt jóbarátai. Ügy ahogy beszél róluk, úgy ahogy hívja őket. Kivér János felvigyázót ritkán idézi, s csak haragjában és még mindig veszekszik, viaskodik vele, ha eszébe jut, hogy annak köszönheti soha nem gyógyuló nyavalyáját, amit Kivér János parancsára ott szedett össze magának a négyes szint ólmos fejtésében a vízkitörés idején. — Ott szedtem fel a mellembe az „aszmabroncsot”... De ezt csak ő tudja úgy elmondani, hogy ne mosolyogják meg a furcsa betegségért, hanem együtt gyűlölködjenek, útálkozzanak véle azon a hajcsár világon. És csak ő tud úgy beszélni jó. cimboráiról, Suták Mihályrál,és' Marton Jó- <áséfről, Alsik , megcsodálták' a hatos-telepi faácsola- tot, amit ő rszabott, készített remekbe, - de .nem a csodálkozásért, hanem éppen á'jóbarátok biztonságáért. Tisztelni kell, meg kell szeretni őket ezért a cimboraságért. És elszorul a szív, érdes lesz a torok, amikor Meckl Jánosról beszél. Meckl Jánosról, akit a hitelkönyvecskéért, a kis családért halálba küldött a kény- szerűség. Egy gurító-hajtás megnyitását vállalta olyan helyen, ahol valamikor légrobbanás temette be a keresztvágatot. Aztán egy bukásra lelt, ahol az omlós réteg metánfészket rejtegetett. Nem is mondja tovább, de tovább beszél helyette ránduló szemöldöke, gyanús fényre lobbanó szeme, ahonnan parányi harmat gördül alá s talán éppen arra a helyre, ahol jó negyedszázaddal ezelőtt, lent nagyon mélyen a föld alatt Meckl János találkozott a bányarémmel. Csoda-e hát, ha Antgl bácsi szavára kezes báránnyá szelídül az ellenkezés, csoda-e ha megszívlelik tanácsait, intelmeit. És szól néha arról is, hogyan viselt hadszolgálatot Kun Béla seregében, s hogyan megaláztatást kilencszázhúszban, huszonegyben, amikor visszaké- redzkedett a bányába. S hogyan a nagy kitüntetés, amit nem is olyan régen a tavalyi bányásznapon adtak át neki a Széchenyi-aknán. Érmet kapott és egy díszes oklevelet, amelyen ez állt: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Bálvin Antal részére érdemes és eredményes munkával eltöltött szolgálati ideje elismeréséül a Bányász Szolgálati Emlékérem bronzfokozatát adományozzad Mondjam-e tovább ? Mert ha mondom, azt sem szabad kifelejteni, hogy a mai bánysáznapon olyan csúcsra kapaszkodik fel Antal bácsi, amilyet előtte nagyon kevés bányász ért fel, különösen olyan csetlő-botló egészséggel, mint ő. Ünnepi szónoklatba foglalják ma a nevét és atzt az ötven esztendőt, amit egyfolytában töltött el itt a telepen, ahol túlélte a échroll-bányát, ahol együtt öregedett meg a Szé- chenyi-aknával. De vele és érte ünnepel ma, őszhajú asszonya; esztetgályos fia, unokái és leányai — és ne nevessenek ki érté — talán még kicsiny kertjének öreg fái is, amit még ő ültetett és ahol még soha soha nem termett ilyen dúsan az alma, a hamvasbőrű szilva, mint ezen az évfordulón. PÁLINKÁS- GYÖRGY Ezt a címet a Jelenkor IV. évf. 4. számából csentem. —L —F jegyzetíró adta e címet jegyzetének, melyben egy leglektorabb lektor és egy leg- dilettánsabb dilettáns csatározásának ad hangot. Teljes terjedelmében közli is a verset. „Karosszék“ a címe, szerzője ismeretlen. A teljes vers közlésére nincs helyünk, de utolsó versszaka így szól: A Rend oszlopsorai épülőben. Mese lesz csak a porban ülő gyermek. Karosszékből indulj friss nemzedék, s tedd hámod majd a csillagok szügyire! ,,Te leglektorabb szerencsétlen, hát dilettantizmus ez?” — sóhajt fel végül —L —F. Nagyon tudom becsülni az őszinte, nyílt, bátor és egyenes kritikát. Az idézett vers dilettáns szerzemény, § ezt a lektor szarkasztikus modorában meg is mondja. Helyes. Közlésre nem javasolta. Ez is helyes. De már ilyen határozott kardvágás láttán az olvasóban felhorgad a kíváncsiság: mi hát az, amit a leglektorabb lektor is nemdilettánsnak, azaz művészinek ítél, amit közlésre is javasol, amit a folyóirat közöl is; továbbá, miért nemdilettáns, azaz művészi az; amit a lektor közlésre javasol, és miért nem az, amit nem javasol. A .,Jegyzet” rovat a folyóirat végefelé lévén, visszafelé lapoztam, és a csalhatatlan lektori állásfoglalás bizo-* nyítékait kerestem. íme a következőket találtam: A „Fiatalok” rovat egyik versének egyik szakasza: Legyen a bírám talpig ember, magát vizsgáló becsülettel, s ítéljen el, egyazon szinten mint embert ember, istent isten, mint ön-legyőző ön-legyőzőt, miként legyőzöttet legyőzött, de sárga törpék tű-sisakban ne mocorogjanak alattiam. (Az ébrenlét a bátorság) (Az utolsó szó hármas „t”- je alighanem sajtóhiba, de versnél sose tudhatja az ember, ezért betű szerinti hűséggel közlöm.) No, hagyján, fiataloknál „elmennek” ennél ' nagyobb sületlenségek is. Csak egy nák neki, hogy kivel ordibál- jon, ámbár ez nagy tiszteletlenség lenne. Hát akkor mivel tartja mégis a gyeplőt, mert A meg ijesztett őrdög annyi bizonyos, hogy jól tartja. Hosszú ennek a története. Szinte annyi idős, mint a rég eltemetett öreg akna, amelynek a helyén felépítették a legényotthont, és közel hozzá a karcsú Széchenyi-aknát. Hosz- szú és egyedülálló történet. Visszanyúl talán a szabadság- harcig is, amikor még Bálvin Antal öregapja vízhordó gyerek volt a Schroll-akna születésénél. Valahonnan Prága környékéről származtak ide, hogy a mai napig egymást váltva eltöltsenek itt jó száz- egynéhány esztendőt. Persze ez csak úgy volt lehetséges, hogy Bálvin Antalig bezárólag apáról fiúra maradt az ácsolóbalta, a benzinlámpa, az egyágú csákány. Mert Antal bátyánk nem győzi mondani, hogy nem volt ám mindig ilyen motorosmozdonnyal, gépcsákánnyal, végtelen szalaggal parádézó gyárformája a bányának. Mégsem kívánja vissza azt az időt, csak az emlékeit. De azt nagyon. Olyan nagyon, hogy talán még a rajzos teliholdnak is elmondaná, amikor az utolsó világ is elham- fad a legényotthon takaródét ásító ablakai mögött. Nagyon Az alábbi bűbájos mese dr. Vargha Károly és dr. Rónai Béla „Baranyai bányász mesék’* című most megjelent kötetéből való. Az értékes bányász-mesegyűjtemény a mai bányásznapon kerül forgalomba. Volt egyszer, valamikor régen egy vájár. A többiek is — ahogy ez már szokás a bányászoknál — el-elkáromkodták néha magukat, hanem ez túltett valamennyin, örökké káromkodott, naphosszat szidta- hordta az ördögöt. Az ördög megúnta egyszer a sok káromkodást, elhatározta, megkeresi azt a vájárt, aki őt mindig szidni szokta. Le is szállt a bányába. Nem kellett neki sokáig keresni. Hallott egy nagy cifra káromkodást, mindjárt tudta, ahonnan az jön, ott csak az ő vájárja lehet. Ügy is volt. Odament hozzá és megszólította: — No, hogy vagy, mit csinálsz? — A kutya hétszázát annak a bakszakállas, kecskelábú ördög formádnak! — mondja a vájár, — ugyan mit csinálnék? Dolgozom! Most éppen egy lyukat fúrtam a kőbe és látod, aztán beledugom ezt a sárgarépát, és fölrepesztem vele ezt az óriási követ. Nagyot nézett az ördög. Bámulta a vájár kezében a sárgarépa formájú valamit, Nem volt egyéb, mint egy nagy di- namit-patron, amivel a bányában robbantani szoktak. Azt mondja erre az ördög: — Hogyan lehet ez? Ne nézz engem bolondnak! Én rá-- ülök arra a kőre, jól lenyomom, majd meglátod, nem fog fölrobbanni az a sárgarépa! Ha pedig nekem lesz igazam, akkor vigyázz a bőrödre! Hiába mondta a vájár, hogy ne üljön rá a kőre, az ördög nem hitt neki. Bizony ráült! Amikor minden készen volt, a vájár jó messze elment attól a helytől, és megnyomta a gépet. A nagy durranásra csak úgy rengett a föld! Jött ám, futott az ördög és kiabált veszettül: — Jaj, jaj! Jaj a kezem, jaj a lábam! Ügy odavágott a sarokba, hogy majdnem meghaltam! A2t mondja neki a vájár: — Nem arról beszéltél, hoáy erősebb vagy mint a sárgarépa? Járt a szád, hogy lenyomod, és nem engeded fölrobbanni, aztán látod-e? — a sárgarépa mégis erősebb volt, mint te! — No jó! — mondja az ördög —, most az egyszer szerencséd van! Ha le tudtam volna nyomni azt a követ, hogy nem robban föl, azonnal elvittem volna a feleségedet. — Azt csak ne tedd! — vág a vájár az ördög szavába. Ha a feleségemet elviszed, ki takarít, ki főz rám?! Nekem kell az asszony! — Lehet, hogy még így is elviszem! — mondja az ördög. — Minek vinnéd? — kérdezi a vájár. — Rászolgáltál, mert olyan sokat szidtál éngem! — válaszolta az ördög. No meg aztán itt is valami huncutság volt a dologban, mert te nem sárgarépát tettél a kőbe, hanem valami mást. A vájár látta, hogy ki kell tanítania* az ördögöt, mert különben elviszi a feleségét. Elment hát, és hozott egypár di- namit-patront, aztán mutatja őket az ördögnek: — Látód, ezt tettem bele a lyukba! Éz nem sárgarépa, hanem dinámit! Azt hittem, te ezt már ismered. Ezzel repesz- tünk, és’ te olyan erős nem vagy, hogy ez föl ne szakítsa a követ, akárhogy lenyomod is! Az ördög megijedt, hogy a bányásznál még annyi ilyen sárgarépa van, jónak látta, ha elillan a közeléből. Hamar kieszelte, mit is mondjon, hogy az ember észre ne vegye rajta az ijedtséget. — Mert mégis olyan becsületes voltál — kezdte a mondóké ját —, hogy megmutattad, hogyan, miképp áll a dolog ezzel az erős sárgarépával, mér ez egyszer nem viszem el a fe leségedet. Maradjon itt nála' De vigyázz, ne szidj engei mert ha még egyszer mégha lom, hogy pocskondiázol, ji vök és viszlek a feleségeddé együtt! Ügy gondolta a vájár, erre a kemény beszédre jó lesz békésebb hangon válaszolni. Már éppen fogadkozni akart, hogy szerény kérdést engedjen meg nekem az ifjú Mester: Tű-sisak nélkül azért mocoroghatnak szegény sárga törpék? De nézzük inkább a .,felnőtteket”. Íme egy vers: A domboldalban azt a napsütést azt az úszó tavaszi eget mely mögött gyűlt már alig sejthetőn hogy leszakadjon rám az iszonyat a diófákat túl a házon a kert végében heverő kutyát a fekvőszéket s ölemben a könyvet most mégis visszakívánom Hisz ennyi volt s ezen fölül te amint a rézsut fölfutó ösvényen a virágágyak között kibukkantál a teljes délutánban S ami utána történt f Meglehet hogy az a kert és az a napsütés a végtelenbe utazó egek a boldogság m soha többé • (Boldogság) Lám csak! Kezdem sejteni, hol a különbség dilettáns és nemdilettáns vers között. Az —L—F által elmarasztalt vers sajátos módon pontok által mondatokra, vesszők által mellékmondatokra osztódik. Eme memdilettáns műben viszont se pont, se vessző. Egy kérdőjel árválkodik ugyan benne, lehet, hogy csak a korrektorok felületessége felejtette ott, akár az előző vers harmadik „t” betűjét. Ezenkívül ebben bem karosszékről, hanem fekvőszékről esik szó, és az mindjárt más... A ..felnőtt Mestertől” azonban már több kérdeznivalóm yolna. Például: leszakadt-e végül is az iszonyat, vagy nem? A diófákat, kutyát, fekvőszéket, könyvet éppenazért vagy annak ellenére kívánja vissza? És egyáltalán... De az is igaz, hogy egy fa még nem erdő (fűzfa sem), egy fecske nem csinál nyarat, stb. Lapozzunk tehát tovább hátulról előre. Már megint egy kimondottan nemdilettáns vers: „Villáidon nagy mezőkön hordtál Én meg ültem kövéren és sárgán Villáidon magas volt az oltár Ültem rajtok kis kínai bálvány” (Ilona néném) Ez az első versszak, de a többi is ilyen. Csak éppen a továbbiakban kiderül. hogy a költő nemcsak kis kínai bálvány volt, hanem azonkívül „fehér viasz kicsi pesti gyertya”, sőt „barna fáklya” is. De már ebben az első versszakban kételyeim vannak. Nem tudom, tulajdonképpen mi volt Ilona néni vállán. Oltár vagy bálvány? Min ült a költő, mint kis kínai bálvány? Ménje vállain? Dejszen azokon magas oltár vala. A nén- je vállain lévő oltáron ült? Akkor miért mondja, hogy „rajtok“ ült, így többesben? A ,.leglektorabb lektortól” pedig azt szeretném megkérdezni: „Hát dilettantizmus ez?” De hogy ne törje a fejét, meg is mondom: az a javából. Csak éppen valamivel körmönfontabb, mint ami ellen megeresztette a tollát A dilettantizmus itt némi formai ügyeskedések mögé búvik, az idegenszerűség füstjével leplezi értelmetlenségét és zagy- vaságát. Modorossággal pótolja képzelete szegénységét. Képtelen asszociációkkal próbálja tagadni a képalkotásra való képtelenségét. Általában: úgy tesz, mintha költő lenne, pedig nem az. Ezért csentem el a címet —L—F-től. Mert csakugyan védeni kell a költészetet. Azoktól, akiknek úgy van tehetségük a költészethez, mint kontárnak iparengedélye a vállalkozáshoz. Azoktól, akiknek a művei nem szerepelnek ugyan a giccskiállítá- son, de oda valók. Azoktól, akik vásári portékává silá- nyítják a költészetet, s ebbeli igyekezetükben elismert költők majmolásával néha még a ..leglektorabb lektort” is sikerül becsapniok. Bizony. És másutt már a mi derék lektorunkra hivatkoznak, ugyanúgy, mint az —L—F jegyzetében szerepeltetett dilettáns a pesti költőkre. És így válik a dilettantizmus kérlelhetetlen ellensége a dilettantizmus védelmezőjévé — ha nem vigyáz. ezeuiui békében hagyja, nem szidja-hordja az ördögöt, — amikor az egyszerre nem volt sehol, ügy beijedi a sok sárgarépától, hogy a vájár sohasem látta többet.
