Dunántúli Napló, 1961. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-06 / 184. szám
1981. AUGUSZTUS 8. NÄPEÖ 3 «—£2253222?' Kortárs, krónikás, alkotó M ind sűrűbben bukkan fel irodalmi vitákban, beszélgetésekben, cikkekben az a gondolat, hogy ma kortársnak lenni nagyszerű és lelkesítő dolog. Kortársnak lenni egy olyan időszakban, amikor az egész emberi társadalom a forradalom korát éli, amikor a társadalom eddig nem ismert útra tér és azon mind gyorsabb ütemben halad — valóban nagyszerű érzés. Valami, ami volt, visszavonhatatlanul elmúlik, elenyészik, valami ami még sohasem volt, most van születőben. Az ember emberré- válásának vagyunk szemtanúi és ez talán egyenlő jelentőségű azzal az eseménnyel, amikor a szervetlen világ langyos tengereiben először mozdult meg az élet. Most, a kommunizmus építésének programját olvasva, realizálódik bennünk ez a kortársi érzet. Nem a régi és új keveredésének kiismerhetetlen káoszában élünk, hanem az új társadalom, a kommunizmus bölcsőjénél állunk. A mi korunk az átmenet kora, amikor még a régiből is annyi, sőt több van, mint az újból, amikor még valóban nem könnyű tisztán látni — de már lehet. - És hogy milyen kortársak vagyunk, passzív és értetlen szem lélői-e a kornak, vagy a küszöbön álló új társadalom úttörői, ez éppen azon fordul meg, hogy ezt a lehetőséget megértjük-e, élünk-e vele. Kortársnak lenni szép és lelkesítő — de nem elég. Századunk súlyos, az egyén és a társadalom sorsát eldöntő kérdéseket tesz fel, és nem mindegy, hogyan válaszolunk ezekre. Válaszolni mindenképpen kell. Az író akkor is az életnek válaszol, ha csak kérdéseket tesz fel. Akkor is válaszol valamire, ha még csak kérdéseket sem tesz fel. Válasz a mű, még a meg sem született is, válasz a tett, a magatartás és a következő korok ezekből a válaszokból fogják megítélni, hogy jó, méltó kortársai voltunk-e a kommunizmus születésének. A mi ellentmondásokkal telített korunk nem tart örökké. Nagyon is véges. Néhány évtizeddel mérhetjük csak. Nem volt az emberiség történelmében ilyen rövid átmeneti korszak, amely ennyire rövid idő alatt vitt volna át egyik társadalmi rendszerből a másikba. Olvassuk a Szovjetunió Kommunista Pártja programját, s azt látjuk, hogy 1980-ra megvalósulnak a kommunizmus alapvető feltételei. Alig több, mint hatvan év az első győzelmes szocialista forradalom után és már itt az új, maga- sabbrendű, nemcsak az anyagi javak bőségét nyújtó, hanem éppen ezért az emberek egymásközötti kapcsolatát is forradalmasító, alapvetően megváltoztató társadalom. A régi korok hosszú évszázadokig ¥ nyúló keserves vajúdásait, gyöt r rődéseit, s e gyötrődés árán létrehozott, mindig csak éppen egy-egy kis előrelépést jelentő változásokat tekintve elmondhatjuk, hogy a mi századunkban a történelmi haladás is az új technika gépeinek, a szuperszonikus repülőgépeknek és rakétáknak a száguldását követi. Mindenesetre ez a hatvan év úgy viszonylik még a bennünket közvetlenül előző rendszer, a kapitalizmus kialakulásának időtartamához is, mint a repülőgép gyorsasága a postakocsi döcögéséhez. Ezt a gyor san tűnő kort a maga sajátos ellentmondásaival és hősies nekilendüléseivel üstökönra- gadni, az utánunk következő nemzedék számára megörökíteni — ez már írói feladat, ez már olyan tett, amely megérdemli a mai és a következő kor elismerését. De az sem mindegy, hogy mit és hogyan örökítünk meg. Lehet busongani azon, ami végképp elmúlik, s lehet üdvözölni a születő újat. Lehet az új és régi párharcából a puszta küzdelem vadságát meglátni, s lehet ebben a harcban a születő új társadalom szépségeinek magvát felfedezni. Lehet — de nem mindegy, melyiket választjuk. A krónikásnak, a mai kor meg- örökítőjének a teljes igazságot kell megírnia, azt ami kicsiny ben vagy nagyban valóban jellemző a mi korunkra. Nagy, felelősségteljes feladat ez, amely hez nem lehet hozzáfogni anélkül, hogy látnánk, mi a lényeges és mi a lényegtelen a ma zajló események között. Nem elég a felszínt megmutatni, a kor mélyébe is be kell hatolni. A krónikásnak ismernie kell a mélyen az emberek lelkében zajló folyamatokat is, hogy hű képet festhessen a társadalom egészéről. Fje ha mindezt megtettük r-* is, még mindig azt kell mondanunk: ez sem elég. Aki írónak vallja magát, az emberek tanítójának, nevelőjének vallja magát. Előrébb kell járnia az átlagnál. Arra kell tanítania olvasóit, amit azoknak tíz év múlva vagy még későbben kell tudniok. A ma emberét, aki még csak az ismeretlen jövőt látja a kommunizmus ban, arra kell megtanítani, hogyan él, hogyan gondolkodik a kommunizmus embere. Az emberek tudatát kell már most úgy formálni, hogy alkalmas legyen a kommunista társadalom eszméinek, erkölcsének, mélyen emberi szellemi tartalmának befogadására. Ez a legnehezebb, de legszebb feladat, ez az igazi alkotó munka. De hogyan lásson a jövőbe az író? Hogyan segítse azt, ami még nincs, csak lesz? Honnan tudja, hogy milyenné kell formálni az embert, hogy milyen lesz a kommunista társadalom embere? Kérdések, amelyekre, úgy látszik nem köny- nyű válaszolni. De honnan tudták a kommunizmus építése programjának kidolgozói, hogy milyen lesz a szovjet emberek élete tíz év múlva és húsz év múlva? Honnan tudták, hogy tíz év múlva kétszerese lesz az életszínvonal a mai nak és tíz-tizenkét órával rö- videbb lesz a munkahét a mainál? És hozzátehetjük: honnan KÁLDI JÁNOS: Siti eiéftlés Ahol ülök, a falu alján, kissé árnyalt, emlékes-halvány hangon borong, lassan orgonái cséplőjével e kései nyár. Gyönyörű kép! Halványkék porban lengnék föl, le vagy tizennyolcán a munkások, s közben meg a gép mondja a föld hű üzenetét. Ó, örök dal, jössz — mióta már! — ha aranyát dönti a határ nagy kazlakba, s mindig jössz, amif tereinken a nap fölvirít. 5 mintha e dal nem ponban-estben kint, de szólna itt belül, bennem, 6 a kévéket is, ím, szünetlen itt hajítanák az én szávemiben. Mintha a sok szíj haloványan bennem futna a- ragyogásban. tudták tíz-húsz évvel ezelőtt, hogy milyen lesz az élet ma? A program alkotói, az eddig megvalósult szocialista tervek alkotói a modem társadalom- tudományra, a marxizmus—le- ninizmus tudományára alapoztak, s a történelem eddigi menete bebizonyította, hogy csak erre lehet és kell is alapozni, ha a jövőbe akarunk látni. Igaz, hogy az író nem tudós, nem közgazdász, nem politikus. Mégis, amikor alkot, egy kicsit mindez, együttesen. Nem értheti meg saját hőseit sem, ha nem ismeri életviszonyaikat, de ha életviszonyaikat ismerni akarja, akkor nem lehet idegen számára sem a politika, sem a tudomány. A ma emberét, a szocialista embert ismerni már majdnem annyi, mint ismerni a kommunista társadalom emberét. Mai életviszonyainkban felfedezhetjük már a kommunista viszonyok csíráit, kezdeményeit, a mai ember gondolkodásában a kom munista módon gondolkodó ember jellemzőit. Nézzük meg, hogy mi az ma, ami az emberek számára szép, hasznos, kívánatos és lényegében azt látjuk, ami a kommunizmusban az emberek számára a mindennapi életet fogja jelenteni. Az író dolga, hogy művével azt segítse kibontakozni, ami szép és jó, ami előrevivő, az ellen hadakozzék, ami káros és visszahúzó, és akkor elmondhatjuk, hogy alkotó módon járult hozzá a kommunizmus építésének meggyorsításához. Természetesen nem egyszerű elhatározás kérdése, hogy az író passzív kortársa, krónikása vagy alkotó segítője lesz-e az új társadalomnak. Korunk társadalma nemcsak egészében bonyolult és ellentmondásokkal terhes, hanem egyedeiben is. Az egyes emberben is megtalálhatjuk a régi és új harcára jellemző ellentmondásokat. Az íróban is. önmagában kell előbb tisztáznia, hogy mit is akar, hova tartozik, merre akar haladni. De ha már tisztázta, akkor kételyek nélkül, hátra- sandítás nélkül kell továbbhaladnia. A kommunizmus az egész emberiségnek szükségszerűen bekövetkező jövője. Törvény, a társadalom fejlődésének törvénye az, hogy el kell jutnunk odáig. Aki felelősnek érzi magát az emberiség sorsáért — az író azért író, mert felelősnek érzi magát — az nem tehet mást, mint minden erejével, tehetségével küzd azért, hogy a kommunizmusig vezető úton minél kevesebb legyen az akadály, minél egyenesebb legyen maga az út, s minél gyorsabban haladjunk rajta végig. Tehetség, rátermett ség kérdése, hogy ki milyen eszközökkel, milyen eredménynyel tud résztvenni ebben a küzdelemben. A bizonyos csak az, hogy aki a kommunizmus ügye mellé áll, az a későbbi kor elismerésére számíthat, s nemcsak a „hálás utókoréra”, mert a kommunizmus nem a beláthatatlanul távoli jövőben valósul meg, hanem még a mai emberek életében. De tragikus annak a sorsa, aki nem tud megbirkózni a visszahúzó erők kel, aki nem képes megitélni, mi a felszínes, múlandó és mi a lényeges, a maradandó. Előbb utóbb önmagával hasonlik meg. Elzúg felette az idő, s elmarad, elmerül a múlt minden rossz emlékével együtt. A kommunizmus csak azoknak a nevét fogja megőrizni, akikét érdemes, akik alkotó módon segítettek az új társadalom létrehozásában, akik meglátták a kommunizmusban saját jövőjüket is. DR. MÉSZÁROS FERENC Néhány napja még kéziratot kaptam tőle. Egy somogyi parasztember összegyűjtötte a falujában, Niklán élő Berzsenyi-mondákat, s egy nagyalakú, kockás füzetbe másolta le. Mi arra kértük meg Fábián Istvánt, hogy ebből a szinte áttekinthetetlen s eredeti formájában közölhetetlen kézirathalomból gyúrjon a Jelenkor számára valami használható anyagot. Fábián István betegágyában is, az utolsó, pillanatig dolgozott Amint mondják, különös faalkalmatosságot szerkesztett ágyára, erre tett könyvet, papírt, írógépet, könyvekkel polcolta magát körül, s fekve. ülve. betegen sem szakadt el munkájától Már hosszabb ideje tudtuk, hogy súlyos beteg, mégis va- lószínűtlenül hangzott a szó, amikor pénteken délben valaki átadta a megrázó hírt. Autóbuszról szálltam, a Széchenyi Tér perzselő forróságában az aszfalt a cipőn is átsütött, sietett, szaladt a sok ember, a Hunyadi-szobor körül fehér galambok keringtek, s akkor egyszerre mintha kormos üveget tartottak volna a nap elé. Fábián István nem ad több kéziralot, Fábián István nem lép át többé délelőttönként a Nag Lajos Gimnáziumból a hosszú szünetekben a Mecsek cukrászdába egy feketére, Fábián István nincs többé. A halál lezár, megmerevít valamit, a megváltozhatatlanság döbbenetével kötöz meg. Ugyanakkor ami megkezdett volt, azt befejezi, a fél- bemaradottat teljessé teszi, a szögletest lekerekíti. Fábián István félbemaradt élete és munkássága is így épült egységes egésszé a halál pillanatában. A teljes embert, az igazi tanárt, a neves irodalomtörténészt és kritikust gyászoljuk. Valami jelképest érzek abban, hogy utolsó befejezett műve éppen annak a Berzsenyi-anyagnak a sajtó alá rendezése volt. Fábián Istvánt mindig a szolgálat jellemezte. Másért és másokért égett el. Tanítványainak számolatlan sokaságában osztotta el tudását, emberszeretetét, pedagógus hivatását Ha igaz az, hogy a tanár munkájának eredménye, értéke és értelme tanítványaiban mérhető le, akkor Fábián István igen kiváló tanár volt. Nagyszerű tanítványokat nevelt, a hivatás, egy-egy munkaterület kiválóságait. Egykori gödöllői tanítványaitól a mai pécsi nagylajosdstákig sokan köszönhetik neki életük irányítását, eligazítását, az ítélkezés komolyságát, a biztos tudást. Fábián István, mint tanulmányíró is elsősorban másokat szolgált. Kötetbe gyűjtötte a magyar írók válogatott leveleit, erről a könyvéről — többek között — Halász Gábor írt igen elismerően: „Fábián István válogatása intelligens és sokszempontú, egyaránt kielégíti a stílustörténet és a kis érdekességek böngészőjét.” Számos, az irodalomtanítás módszertanával foglalkozó cikke is megjelent. Legutóbb a magyar XVI. század, és Balassi Bálint költészetével foglalkozó dolgozatai láttak napvilágot. A magyar irodalom mellett a másik szaktárgyának, a francia irodalomnak is nagyszerű ismerője volt, nekünk külön büszkeség, hogy e tárgykörbe vágó tanulmányainak, esszéinek a Jelenkor adhatott helyet. ... Péntek van, szerkesztőségi óra a Jelenkornál. Hiába várjuk Pista bácsit, nem jön többet el. Emberi tartása, írói érzékenysége példaként él tovább közöttünk. TÜSKÉS TIBOR A lírikus epilógja (Emlékezés Babits Mihályra halála huszadik évfordulóján) Fáradtan hullt ki a költő kezéből az apró ceruzavég. Szerette a törött ceruzákat. Olyanok voltak, mint a versei, mint az élete. Bágyadtan pillogott a poros Erikára, amelynek betűkarjai nem csapódtak bravúros bűvészkedésekbe, nem kopogtak komoly költeménysorokká. Egy verssorokkal teli papírlapot a gyógyszeres üvegek közé libbentett a Duna felől fel- kapaszkodó szellő: „Olyan rövid az élet! — Én [búcsút mondok a nagy céloknak, és [csak úgy Írogatok már, mint aki maigában beszél buvában, egy üres szobában semmitse bánva." Igen. Az élet rövid, de a művészet hosszú, örök. Hunyt szemmel is bérceken futunk, s mindig csodák után vágyódik a szívünk. Hisz minden a földön, minden a föld felett foly- tonfolyású, akár a hegyek áradata, a lavina, a láva, a tűz. A ' mindenséget vágyta versbe venni, de önmaga bűvös köréből csak ritkán tudott kitömi. Pedig itt az ideje a prófétálás- nak, amikor újból megtagadják az igazságot, a népek szabadságát. Most kellene szólni, hogy „győzzön az igazság és szabadság a bús földeken.” Most, amikor idegen érdekekért pusztul újból a magyar. Szinte sejti a tragikus véget és a még tragikusabbnak vélt magyar jövendőt: „És már azt kérdik tőlem állmaim: milyen lesz magyar nélkül a [világ?” Már mindennek vége. Rossz a gége, gyötrődik a száj, a gyo- ■ mór, a vese. „Tudom,- hogy nemsokára meghalok” — susogja egy papírszeletke: „Hányán sírják panaszolva ezt az életet: milyen szép lehetett volna, s milyen csúnya lett.” Milyen szépnek indult az ő élete is! Milyen jó emlékezni a boldog szekszárdi gyermekévekre, a tömött fürtű Barti- nára, az első iskolás napra, amikor Kálmán Károly tanít- gatta a poros palatáblára irogatni a kis- és a nagybetűket. Majd a patinás Pécs! „Magas kőszáltrónjáról a Havi Boldogasszony méltóságosan néz farkasszemet a sík város ó-kupolás mecseteivel.” Mennyi eleven emlék! A hegynek futó szűk Klímó utca, ahol 1898-ban meghalt az édesapja, a Széchenyi téri főgimnázium, ahonnan hétköznaponként csak akkor tért haza, amikor a gázlámpa- gyujtogatók fényt fontak a sötétbe. A bajai szerelmes alkonyotok, amikor a boldog béke babonás dongásában az óriás rózsákért illatába kábult a gimnázium fiatal tanára. Majd újabb állomások: Szeged — Fo- garas és végül Budapest. Hiába keresi az élet értelmét: „Szűnjön külön életem kicsi [kínja! Múljon a Minden-Élő kínjaiba!” Be akar törni Ady fénykörébe, vele szeretne küzdeni, harcolni, de beismeri: „Neked kell mindent meg- [csinálnod, azt is ám, amit én akartam! Te kiállód! (Én már kiállók)” Egyszer mégis fellobban szívében a forradalmi tűz. Rákospalotán látja 1912. május 23-án a nép erejét, az Eszme lángolását. Meg- meri írni:„ .... Magyarország nagy betegágyán vér és kínok között megszületett a Jövő.” Társadalmi felelősségét csak az 1914-es imperialista háború ébreszti fel: előadások, versek zúgnak a barbár vérengzések ellen: „De ha szétszakad ajkam, [akkor is, magyar dal március évadján, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekeltem ........ h anem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a [szót: Ó, béke! béke! legyen béke már! Legyen vége mgrj” A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanár, az írói direktórium vezetőségi tagja. De nem sokáig állhat az élen. Rövidesen bekövetkezik az írástudók árulása. A sovinizmus eszeveszett uszításai közben is van bátorsága hirdetni: „Magyar igazság — úgy hangzik e modern ajkakon, mintha a magyaroknak egészen külön igazságuk volna, mintha az igazság nemzetenként változna.” Következnek a megaláztatások: állásától, majd nyugdíjától való megfosztás, rendőri felügyelet, perbefogás. Kígyók közt, marva, fájva is énekli: „Hazámnak hangja gyenge bár, de néma nem vagyok.” Majd másutt: „Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szel lerne ellen.” 1930: az érvényesülés útja újra megnyílik: Móricz Zsig- mond barátsága, a Nyugat szer kesztése, a díjakat osztó Baumgarten-alapítvány gondozása erkölcsi és anyagi sikert jelent. Mégsem lehet boldog sohasem, mert látja a könnyes arcokat, a beesett szemek gödreit: „Nem magamért sírok én: [testvérem van millió, és a legtöbb oly szegény, oly [szegény, még álmából sem ismeri ami [jó.” 1940: Esztergom. Villa az Elő hegyen. A villa bejárata felett ez a Zrínyi-sor: „Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet.” A tornác fehér fala fekete foltokkal teli: a látogatók aláírásai sorakoznak roppant rendetlenségben. Magánykeresése annak megtörésébe fulladt — akárcsak az élete. „Engem nem látott senki még” — hirdeti, de ő is tudja, mennyire nem igaz ez. Mindig jobban és jobban lelepleződik. Jönnek a jóbarátok, hogy vigasztalják, hogy kisüssön a nap, amely lemenőben van. Mert már beszélni sem tud. A gyomrán táp lálják. „A veseköve is megmozdult, vesemedencegyulla- dás, zsába, irtózatos” — írja még kiadatlan Naplójában az egyik látogató: Radnóti Miklós. Félt az élettől, félt a haláltól: „Körülöttem sok halk ször- [nyeteg, jövőm félelmei lengenek." 1941. augusztus 4-én kihullt a költő kezéből a ceruzavég. Meghalt? Aki annyira kívánta a halált, nem halt meg, nem halhatott meg. Ö maga hirdeti Síremlék című versében: „De ha meghalok, kikelek [mezitlen koporsómból sírom fölé [örökre szobornak állni s maradva [örökre láthatón, mozdulatlan és [mezitlen.” DR. TÓTH ISTVÁN
