Dunántúli Napló, 1961. január (18. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-15 / 13. szám

1961. JANUAR 15. N A Ptö 3 S. OlcLQ.y, Scwd&r: Pákolitx Istvánt A fegyver visszalő Ar irodában c^nd volt Csak az igazgató nehéz lé­legzése hallatszott. „Azonnal intézkedjen, hogy a készletek növekedése megálljon“ — tán­coltak előtte a betűk. Dühösen állt fel és mérgesen gyűrte ösz- sze a frissen érkezett távira­tot. Aztán földhözvágta. — Ezt tudják — morogta —, utasításokat gyártani .. > De, hogy én miként hajtsam vég­re, azzal már nem törődnek. Persze ott Bécsben könnyű f ,, Itt próbálják meg! A titkárnő lépett be. Arca meglepően sápadt volt. — Igazgató úr kérem,; ? küldöttség! — Jöjjenek — intett türel­metlenül Szabolcs^ A Szociáldemokrata Párt he­lyi titkára, Tolnai József veze­tésével néhány munkás lépett a szobába. A titkár egy borí­tékot nyújtott át; — Mi ez? — kérdezte gya­nakodva Szabolcs, majd fel­tépte a borítékot és olvasni kezdte: „Mi, a Szociáldemdkrata Pártba és a Nemzeti Gazdasá­gi Pártba tömörült pécsi bá­nyamunkások, azzal a kéréssel fordulunk a Duna Gőzhajózási Társaság igazgatóságához, hogy az 1933-ban végrehajtott 8 szá­zalékos bércsökíkentést az igaz­gatóság helyezze hatályon kí­vül. Az egyre fokozódó drá­gaság folytán megélhetésünk leromlott, családjaink éheznek, a keresetek csökkenése miatt az éhínség fenyeget bennün­ket..­Abbahagyta az olvasást s végignézett a küldöttségen; — írásban válaszolok — mondta kurtán, s visszaült asztalához. A munkások elégedetlenül távoztak, 1936. január 13; volt. A vasast rhomen-akna lám pái gyéren világították meg az aknaudvarlj A bányamester mégis jól látta, hogyan érkez­nek egymás után a munkások, akik elősrör csak a szokásos hétfői hangulatnak vélték a csöndet, az álló gépeket, a be­zárt aknahazat; De mert a vezetők közül senki sem je­lentkezett a felolvasást elvé­gezni. megbizonyosodtak arról, hogy itt valami másról van szó. — Az Igazgatóság bezáratta a bányát. Ez a hír futótűzként terjedt eL Miért? Meddig? Kinek az utasítására? — Ilyen kérdések hangzottak a felháborodott munkások soraiból. Stubnyán Viktor felügyelő így válaszolt: — Hogy meddig? Bizonyta­lan időre. Azért, mert az Igaz­gatóság olyan értesüléseket szerzett, hogy a munkásság a két év előttihez hasonló sztrájkra készül. Hogy ezt el­kerüljük, az Igazgatóság kény­telen volt minden bányaüze­met bezárni; Egyik óráról a másikra 4400 munkás maradt kenyér nél­kül. A felzaklatott tömeg Va­sason. Pécsbányán, Mecseksza- bolcson egyaránt képviselőket választ. A Szociáldemokrata és a Nemzeti Gazdasági Párt ve­zetősége gyűlést hirdetett. Né­hány óra múlva már közölték a munkásokkal, hogy felkeres­ték Sassy Nagy Imre bánya­hatósági jogtanácsost a pécsi kapitányság vezetőjét, hogy közvetítsen a munkások és az igazgatóság között; •— Nem tárgyalok. — vála­szolta Szabolcs Rezső. A munkások képviselői a postára mentek. Peyer Károly szociáldemokrata országgyű­lési képviselőnek táviratoztak. „Jó” helyre! A képviselő ki­sebb gondja is nagyobb volt, minthogy a munkások ügyé­ben intézkedjen. Az elkesere­dett bányászok Bertrand; An­talt, a Bánya- és Kohómunká­sok Országos Szövetsége pécsi főtitkárát keresték meg, hogy ügyükben járjon el az ipar­ügyi miniszternél. — A DGT jelenlegi hely­zetét ismerjük — jelentette ki a minisztérium bányászati osztályának vezetője — s ezért a munkások kérését indokolat­lannak tartjuk. Nem is te­szünk semmiféle közvetítő lé­pést. De ha a helyzet őszig jobbra fordul, akkor kérés nélkül is segítünk. A válasz a csalódott mun­kásokat a végsőkig elkeserí­tette. A magazinokban betil­tották a hitelre vásárlást s így a családok élelem, kenyér, zsír liszt nélkül maradtak. Sok háznál nem volt már mát enni. A közelgő éhség réme cselek­vésre késztette a bányászokat. Vasárnap reggelre nagygyűlést hirdettek. Csakhogy ezt a csendőrség betiltotta. Ekkor a munkások vezetői Somogybá- nyatelepen tartottak értekez­letet és 63:2 arányban úgy határoztak, hogy az egységet és a fegyelmet továbbra is megőrzik, nem hagyják magu­kat provokálná. * A csendőrség telefonja pillanatonként közvetítette a hírt. Az idegesen, kapkodva adott jelentések egy nagy moz­golódás előszeléről számoltak be. Salgótarján, Miskolc, Bu­dapest, Tatabánya, Dorog és más iparvidék munkásai moz­golódtak. A csendőrség minde­nütt készenlétben állt. Gyaní­totta, hogy a munkások szim­pátia-sztrájkra készülnek. A belügyminiszter az iparügyi minisztert csengette fel, hogy valamiképpen előzzék meg a sztrájkot. A telefonok állan­dóan sürgették a DGT igaz­gatóságát: — Tárgyalni ... tárgyalni kell — jött az üzenet; Az aknákon már parázs han gúlát uralkodott. Reggel hat órakor — a munkásság veze­tőinek határozata értelmében — minden bányász munkára jelentkezett. Amikor Vasason . elkezdték kiválogatni „a meg­bízhatókat“, nagy veszekedés támadt. — Vagy mindnyájan dolgo­zunk, vagy senki sem! — je­lentették ki a munkások. Már- már verekedéssé fajult a do­log, amikor megjelentek a csendőrök. De a bányába egyet len munkás sem szállt le. S mindenütt így történt: Mecsek- szabolcson is a „megbízhatat­lanok“ voltak többségben, s tüntetni kezdtek az igazgató­ság éllen. Pécsbányatelepen is felröppent a jelszó: — Engedjenek mindenkit dolgozni! A csendőrök hiába csillapí­tották a tömeget. A bányászok nem tágítottak. Sem Pécsbá­nyán, sem Vasason, se Mecsek Szabolcson. A felügyelők riad­va jelentették az igazgatóság­nak: a „megbízhatók“ is sztrájkba lépnek, ha társaikat nem veszik vissza. Szabolcs Rezső reggel megkapta az új memorandunot: „Ha a DGT nem állítja munkába az összes dolgozókat, akkor a bekövet- Icező eseményeként ő lesz a fe­lelős“, — írták a munkásság vezetői. Most már követelték, hogy „mindenkit retorzió, meg­különböztetés nélkül, azonnal vegyenek vissza.“ A megye minden vezetője, az alispántól kezdve a főszol­gabíróig, ott szorongott a bá­nyavállalat irodáiéban. Nem volt tovább apelláta. Szabolcs Rezső igazgató fogcsikorgatva adta ki a rendelkezést: min­den munkást azonnal retorzió és megkülönböztetés nélkü1 vissza kell venni, s megígérte a keresetek rendezését is. A munkásak összefogása győzött! Délutánra már megtört a csend az aknákon. Megindultak a gé­pek, a munka zaja töltötte be a levegőt. De a bányászok ha­ragja nem csendesedett. Egy év múlva újra csatasorba álltak. Egy tsz-paraszt emlékkönyvébe Nyugtalan éjszakáid töprengő némaságába belecsobbant a gond — éji folyóba a kő — s ezernyi, apró fodor vibrált a gyűrűző, süket homályban, míg az álomtalan éjszakák áradó vize partra lökte hánykódó csónakod. Partra értél, de lépteid bizonytalanok; kétség bujkál szavaidban s nyugtalan a szemed rebbenése: mi lesz ezután? Ö, meddig gyötör még a magadban százszor eldöntött s százegyedszer is szívedre nehezedő kérdés nyomasztó lidérce? A sorsával nehezen békülő szív lassan oldódó bizalmatlansága meddig kormozza még fényre áhítozó lelked ablakát? Sajnálod talán, bogy a távlattalan társtalanságban — szemben az árral — evickéltél volna valameddig? Sajnálod talán, hoigy nem hagyhatod gyermekedre apáid vonszolt jussát: a kerítésen túlra nem néző, befelé forduló dünnyögést s az igénytelenség foltozott köpenyegét? Partra értél, fordítsd a napra tűnődő arcodat; a tennivágyó, véredbe ivódott szorgalom emeljen a jószándék és egyakarat melengető közösségébe, hol egyetlen madár pittyegése helyet; hatalmas kórus zeng a végtelen határban; s magad körül forgó tegnapi önmagad előtt kitárul a holnapi tág-egű világ! Mohács, 1961. január 4. A® Igazgató csakugyan eleget tett ígéretének. Alig tá­voztak a munkások, beszólítot­ta titkárnőiét. Diktálni kezdett; — Az igazgatóság a munká­sok kérését — tekintettel a nehéz gazdasági viszonyokra — nem veheti figyelembe. Megértjük a munkások nehéz helyzetét, ennek bizonyítóka az is, hogy minden kérés nélkül nemrégiben őszi és téli segélyt osztottunk ki a munkások kö­zött és ezt a segélyt önkénte­sen nagy áldozatok árán 37,75 százalékkal is emeltük: To­vábbá: dacára annak, hogy az igényeket a meglévő szónkész- íetekből is kielégíthetjük — az Igazgatóság mégis szaporí­totta a műszakok számát s ezáltal némileg javult a kere­set. — A vállalat Igazgatósága — folytatta — hangsúlyozni kívánja, hogy a műszakszám felemelése nem a gazdasági helyzet javulásának eredmé­nye hanem kizárólag a mun­kásság iránt táplált együttér­zése és szociális gondolkodása késztette a vállalatot erre a lépésire.” Flégedetten fejezte be. Tet­szett neki a levél, majdnem el is hitte, amit írt. De a mun­kások nem hitték el. Mert alig hogy az aknákon felolvasták E levelet, a bányászok zajong- va. felháborodva követelték, hogy a pártok vezetősége azon­nal írjon újabb memorandu­mot, mert ha nem, a munkás­ság saját maga fog cselekedni. Fél óra sem telt belé, a sp'C- lik jelentése már ott feküdt Szabolcs vezérigazgató aszta­lán, aki elégedetten dörzsölte a kezét. Követelnek a munká­sok? Hát tegyék. Ez csak jó a vállalatnak. A termelés csök­kentésének mooKa megszüle­tett! Következhetnek a tették. Magy lendülettel hajtott fel pohár konyakot: LACIKA Emlékeim között kutatok és rakosgatom életem megőrzött erek­lyéit. Gondolataim a múltban ka­landoztak, melyből tisztán rajzanak elém az élmények. Édes, bús törté­netek. Közöttük kedves képre buk­kanok. Magam elé perdítem, hadd meséljen ... Egy bágyadt téli napon új beteg érkezett a szemészeti klinikára. Szöszkehajú, pirosarcú kisfiú. Bá­tortalanul lépte át az ebédlő küszö­bét a fehérruhás, kissé szigorú nő­vér karján. Senki más nem jött ve­le. Sem apa, sem anya. Amikor be­öltözött a rózsaszín, csíkos kórházi ruhába, félénken körülnézett. Ban- dzsa szeme kutatva fürkészte az asztalok körül üldögélő embereket, gyermekeket, és csak állt némán, szótlanul. Megsajnáltam. Közelebb léptem. A gyerek kérdően rámnézett, aztán behúzódott a sarokba. — Hogy hívnak? — törtem meg a csendet. 5— Lacikának. •— Honnan jöttél? — Az alföldiből. Egy ideig töprengtem, hogy vajon az Alföld melyik részéből jöhetett, majd tovább faggattam. — De Lacika, az Alföld nagy, me­lyik városában születtél? — folytat­tam a megkezdett beszélgetést. Felkuncogott. Bátrabb lett. — Az itt van Pesten! Az Alföldi utcában. Most már én is nevettem. Főleg azért, mert a gyerek egyre bátoro­dott, már a kezemet is megszorítot­ta. — Gyere Lacika — mondtam el­játsszál a többiekkel! Eleinte vonakodott, nem találta helyét, de félóra múlva ő volt a leg­hangosabb. Csak úgy harsogott a terem. Futkosott, bújócskát játszott. Később elfeledkeztem róla. Este, mikor a hálóterembe léptem, az ágyammal szemben a gyerekágy előtt Lacika hajladozott. Éppen a cipőjét fűzte. Amikor meglátott hozzámsza­ladt. Kezét enyémhez szorította és kék szeme könyörgően sandított fe- dém. — Te leszel ezután az apukám? Megütött a szó. Néztem csodálkozó tekintettel a kisfiút, az meg engem. — Hát nincsen apukád, Lacika? — kérdeztem. — Nincsen — mondta elszomorod­va. — Se anyukám, se apukám. Meg­haltak . i. Néztem a könyörgö tekintetet, s a kisfiúmra gondoltam. Mintha őt láttam volna. Ugyanaz a haj, arc, s a szeme színe is éppúgy kéklő, mint a kisfiámé. Elgondolkodtam. A gyerek pedig várt türelmesen, ag­gódva és keze még szorosabban si­mult az enyémbe. — Ha jó leszel Lacika ...Ha leg­alább olyan jó leszel, mint az én kisfiam.. — Az leszek — suttogta és háló­sán biccentett. Utána lefeküdt. Pillanatok alatt mélyen aludt. Leoltottam a villanyt, ráhúztam a takarót s egy ideig ott álltam az ágya előtt. A hold sárga fénye beterítette. Szája sarkában mintha mosoly bújkált volna. A napok pedig teltek, múlták. A gyerek egyre rosszabbodott. Egyik délután a zsebembe nyúlt, s megcsörgette benne az aprópénzt. Kiemelt belőle. — Lacika, nem szabad. Tedd visz­sza, s ha még egyszer észreveszem, baj lesz. Elgondolkodott, aztán rámkacsin­tott. — Akkor jön a csihi-puhi! Ugye? ■— Nem bántalak, de.., megha­ragszom rád. Fölényesen legyintett. — Az alföldiben is volt csihí-puhi! Nem félek. Egy kis verés nem szá­mít. Félrehívtam és sokáig beszélgettem vele. Bűnbánó, szégyenkező arccal oldalgott előlem. Néhány nap múl­va ismét tetten értem. Bélyegért mentem a hálóba s egy fejet láttam lebukni az egyik ágy mögött. Ügy tettem, mintha elkerülte volna a fi­gyelmemet. Asztalhoz ültem és le­vélíráshoz kezdtem. Lacika ezalatt az ágy alatt kuksolt, ijedt, megnyúlt ábrázattál s laposan pislantott fe­lém. Látszólag figyelembe sem vet­tem. Csak néha, félszemmel, miköz­ben nyugodtan szaladt kezemben a ceruza. Vagy félóra eltelt mire vé­geztem. Akkor megszólaltam: — Gyere elő, Lacika! Előbújt. Arca tüzelt a szégyentől, szeme sírt, s ijedten bámult rám. Kezében nyitott bőrönd tátongott, s benne megkezdett szál kolbász. Meg­lepetésében a bőröndöt is magával hozta. — Ide figyelj, Lacika — kezdtem. — A lopás csúnya dolog, s szégyellő magad. Többé nem leszel a fiam. Mert az én fiam ilyent nem tesz. Többet ne is szólíts apukának. A gyerek hallgatott. Egy szót se bírt kinyögni. Csak állt csendesen, mozdulatlanul, Aztán kisom&olygott a szobából. Sose hittem volna, hogy rövidesen megváltozik. Mégis: töb­bet nem lopott. Nem nyúlt sem pénz­hez, sem ételhez, engem pedig ke­rült, nem mert a szemembe nézni. Múltak a napok, gyógyultak a sze­mek, s a klinika becsületes, minden­kivel kedves orvosainak és ápolóinak lelkiismeretes munkája nyomán egy­re közeledett a búcsúzás napja. Csak azt nem tudtam, ki búcsúzik előbb. Lacika búcsúzott. A záróvizsgálat után visszaöltözött utcai ruhájába s tanácstalanul toporgott a szobában. Nem tudta, hogyan kezdje. Véletle­nül a cipőjére pillantottam. Hát bi­zony az régen látott krémet. Fakó volt, s teljesen elütött a kisfiú ruhá­jától. Megsajnáltam. Eldobtam a színlelt haragot. '— Gyere Lacika, megtisztítom a cipődet. Szó nélkül odalépett mellém. Ke­fét, cipőkrémet vettem elő, s szépen, csillogásra keféltem az otromba, szürke lábbelit. Ügy ragyogott, mint a kisfiú arca. Mert Lacikának ismét megjött a kedve. Aztán kezet nyúj­tott mindenkinek, majd hozzám lé­pett. Erősen megszorította a kezem s hirtelen reáborult. Elérzékenyül- tem, s kis híján könnyeztem is. Aka­dozva megszólalt a gyerek. — Ugye mégis mondhatom, hogy apuka? Megsimogattam szőke, értelmes fe­jét. — Igen Lacika, mondhatod. Könnytől csillogó szeme hálá­san rebbent felém. Aztán kilépett a szobából. Az ablakba könyököl­tem, s néztem az utcát. A hatesz­tendős Lacika, nevelője kezét fog­va, apró, döcögő léptekkel haladt a járdán. Az utca végén búcsút intett és végképp eltűnt a szemem elől.., KASA ANDRÁS /

Next

/
Oldalképek
Tartalom