Dunántúli Napló, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-01 / 258. szám

o NAPLÓ 1958. NOVEMBER L A pécsi vasátigazgatéság első az igazgatóságok versenyében Ismét elmúlott egy negyedév, amely után számot adunk munkánkról. A számok tükrében pillantunk vissza. Ezek mögött küzdelmekkel és erőfeszítésekkel ter­hes napok húzódnak meg szép eredményekkel. A harmadik negyedévi szállítási kötelezettsé­geinknek 100.5 százalékkal eleget tettünk. Eb­ben a negyedben 248 ezer tonnával több súlyt, 767 ezerrel több utast szállítottunk el, mint a második negyedévben. Nagyok voltak a fel­adataink, de éppoly szigorúan tartottuk sze­münk előtt a gazdaságosságot, mint a szállí­tási feladatok megoldását. Helyesnek bizonyult az az elv, hogy szállít­sunk el lehetőleg minden felkínált árut, de a gazdaságosság és a népgazdaság érdekelnek szem előtt tartásával. E téren is jók eredmé­nyeink, tervünk teljesítése nemcsak a terve­zettnél. de a bázisidőszak eredményeinél is magasabb volt. Csak egy-két példát: teher- vonataink átlagos terhelésének alakulása jó volt, 4.3 százalékkal volt magasabb a terve­zettnél. Ez 1164 000 forint megtakarítást ered­ményezett. Hasonlóan jó volt fajlagos szén­fogyasztásunk, munkaügyi teljesítésünk, ter­melékenységi tervünk teljesítése is. Erőfeszítéseink az igazgatóságok egymás közötti versenyében jó helyezést hoztak ne­künk. 266.5 pontos eredménnyel — 19 pont előnnyel — az első helyen állunk. Eredményeinkért jutalmat is kapunk, az első helyezettnek járó 35 ezer forintot. Ezt az összeget természetesen azok között osztjuk ki, akik legtöbbet tettek a jó eredmények eléré­séért. Szólni kell még a javítani valókról is. Első­sorban a szolgálat fegyelemezett, utasítás sze­rinti és balesetmentes ellátására gondolok, az­tán a személyszállító vonatok menetrendszerű közlekedésére, a kocsiforduló idő csökkenté­sére, a tehervonatok utazási sebességének emelésére, egyszóval arra, hogy elért eredmé­nyeinket necsak tarthassuk, hanem fokozhas­suk a jövőben. VÄRNAI LÁSZLÓ Sohasem tagadja meg a fajtáját A mágocsi tanácstitkár azt mondja, hogy Bakó Pál az egyik legjobb tanácstagjuk. Immár nyolc éve viseli a tiszt­séget, s a napokban ismét jelölték. Sohasem hiányzik a ta­nácsülésekről, csak a nyáron maradt el egyszer, akkor is a földművesszövetkezetek országos kongresszusán járt Buda­pesten. Bakó Pál alacsonytermetű, cserzettarcú, izmos ember. Ba­rátságosan fogadott, de csak nehezen tudtam szólásra bírni. Amit azonban aztán elmondott, kétszeresen megérte, hogy feljegyezzem. — Kiskundorozsmat föld­nélküli kubikos voltam, a fel- szabadulás után kerültem Ivlágocsra. Negyvennyolcig egyénileg gazdálkodtam, az­tán beléptem a termelőszö­vetkezetbe. Nekem nem kel­lett sokat magyarázni a nagy­üzemi út előnyeit, uradalmak­ban is dolgoztam, s ha ott a botosispánok sokat kihoztak belőlünk kényszerrel, mi még többre megyünk összefogás­sal — gondoltam magamban. — Az ellenforradalom ide­jén, amikor szét akarták hur­colni a termelőszövetkezet vagyonát, odaáll tunk és meg­mondtuk, hogy jól gondolják meg magúikat, mert aki a kö­zöshöz nyúl, száz jajjal fog megfizetni. Nem is tudták szétverni a szövetkezetünket. — Az élet tanított meg a ragaszkodásra. Nekünk a fel- szabadulás előtt nagyon, cudar életünk volt. Nem mondom, kenyérben nem szenvedtünk hiányt, minden nyáron arat­tam érte, megszereztem. De nemcsak kenyérrel él az em­ber, ráadásul ruházkodnia js kell. Egyetlen ünneplőm volt, azt is — nem szégyellem meg­mondani — az őcskáspiacon vettem. Pedig tudja mennyit dolgoztam? Két kezem becsü­letes munkájából éltem vi­lágéletemben, a Balaton kö­rül. Zsámbéktól Bicskéig, Szé­kesfehérvártól Polgárdiig min­denütt ott voltam az útépíté­seknél, összejártam úgyszól­ván az egész országot, jórészt gyalog, mert Budapesttől Kis- kundorozsmáig 7 pengő nyolc­vanba került a vonat én meg 25 pengőt kerestem kétheten- J te. • — Ma sem tartok minden­nap lakodalmat, nem fonom be kolbásszal a kerítésemet, de emberien éleik, nem szű- kölködök élelemben és ruhá­ban. Három öltöny újonnan vett ünneplőm, két télikabá­tom, egy átmeneti kabátom van. A hétköznaposakat nem számítom, a gyerekekét sem sorolom el, azoknak több jut, hiszen nagyobb az igényük, mint a magamfajta 54 éves embernek.,, — Látja, nekem ez a szo­cializmus, ezért nem tudnak a szövetkezettől eltántorítani. —• 1919-ben Horthy daru- tollas pribékjei három kom­munistát agyonlőttek a do­rozsmai kukoricásokban, egyet a kocsirúdhoz, egyet pedig a saroglyához kötve kínoztak halálra. Sírtak az emberek Dorozsmán, én pedig 15 éves gyerekésszel is arra gondol­tam, hogy senkit sem gyűlöl­tek még annyira az urak, mint a kommunistákat, őket nem lehet megvenni, ők, a ml embereink, — Nagyon hívtak később a szociáldemokraták, hogy áll­jak közéjük. Talán hajlottam volna a szóra, de olyat lát­tam, amit sosem felejtek el életemben. Egy vonatszerel­vény kő jött • Dorozsmára, 1 pengő nyolcvan fillérért ajánl­koztunk egy vagon kirakásá­hoz, a szociáldemokrata ve­zetőség pedig elvállalta 1 pen­gő húszért és kiadta a tag­jainak. Nagyon megmérgesed­tem. Ki hallott ilyet, maga a szociáldemokrata párt töri le a munkások bérét? Baj lehet ezzel a párttal, legalább is a vezetésével. Hívhatnak engem szakadásig, én ugyan be nem megyek hozzájuk! — Nem is mentem, de ami­kor a kommunista párt szó­lított bennünket 45-ben, nem töprengtem. Beálltam s tagja vagyok azóta is hűségesen. — 1950-ben az első tanács­választásoknál választottak tanácstaggá, a minap már harmadszor jelöltek erre a posztra. A szomszédban tar­tottuk a gyűlést, összejött mind a tizenöt ház népe. Amikor a gyűlés elnöke meg­kérdezte, hogy ki legyen a körzet jelöltje, mind azt fe­lelte, hogy én voltam eddig is és maradjak ezután is. Jól esett a bizalmuk, de csodál­koztam is kicsit. Nem számí­tottam arra, hogy ilyen egy­hangúan kiállnak értem.,, * Én nem csodálkozom. Ba­kó Pál elvtárs sohasem felej­ti el, hogy kiket kell képvi­selnie, sohasem tagadja meg a fajtáját. A nép embere. M. L II. RÉSZ Színes szovjet film A „Csendes Don“ című film nagy sikert ért el a magyar nézők előtt. A nagy érdeklődés miatt Pécsett két­szer is műsorra kellett tűzni az első részt. A filmtrilógia első része lényegében Grigorij és Akszinya szerelme köré tömörül. Hogyan alakul az em­berek sorsa tovább? A film II. része az első vi­lágháború és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ércei­ben játszódik. Grigorij is mint annyi más társa a fronton van. A kozákok megcsömar- löttek a vérontástól, békére, nyugalomra vágynak. A bol­sevik párttal ellentétben a fe­hér kormány a háború tovább folytatása mellett száll síkra. A katonák többsége viszont a kommunistákat támogatja. Grigorij is szimpatizál a kom­munistákkal, de amikor vá­lasztania kell, hogy otthagyja a földjét vagy maradjon — nem tud elszakadni az előíté­letektől, a vagyontól és a fe­hérek oldalára áll. Később rá­döbben tettének helytelensé­gére, de nem elég erős ahhoz, hogy visszalépjen. Italba fojt­ja bánatát, amelyben benne ég Akszinya iránti kiolthatat- lan szerelme is. Geraszimov forgatókönyv­írói és rendezői képességét ta­lán a II. rész tette legjobban próbára. A cselekmények so­kasága, az emberek ábrázolá­sa, a lefojtott majd Mrobbanó indulatok sokrétű éteirekel- tése, egész embert kíván, ren­delőt, színészt egyaránt. Nagyszerű rendezés, Mvá­L ' ló színészek, kitűnő ope­ratőri munka — talán így le­hetne összefoglalásában jelle­mezni a filmet. Míg a trilógia első részében a cselekmény néhol lassan gördül előre, ad­ítytyVZZA tnál vneqUiuU, de újból szóváítesz- szüfc azt a fejletlen­séget, ami az Építés ügyi Minisztérium kommunális osztá­lyán a KUKA sze­métgyűjtő autók és edények szétosztá­sánál történt. Az eredeti tervek szerint az országiba érkezett tíz KUKA autóból kettőt Pécs­nek szántak, s így kapott volna belőle meg Miskolc és egy­két vidéki nagyvá­ros. Ennek megfe­lelően annak idején Pécsre irányították a szemétgyűjtéshez szükséges speciális edényeket, mi pe­dig vártuk az autó­kat. A várakozásban tanúsított türel­münk csak akkor kezdett oszladozni, amikor olvastuk a Népszabadságban, hogy Szegednek két KUKA autót jutta­tott a sors, ponto­sabban az ÉM kom­munális osztálya, s hogy ott azt sem tudják, mit kezdje­nek vele. Mert ugye kellemetlen, ha az embernek van egy jó kabátja, de nem kap hozzá gombot? De még sokkal in­kább az, ha csak gombunk van és hiányzik a hozzá­való kabát. Ilyen helyzetben vagyunk most mi is; a nyu­gati városrészben sorakoznak a KU­KA edények (igaz, hogy használják ezeket, csak éppen fogatokba ürítik tartalmukat) és va­lahol Szegeden, a Köztisztasági Válla­lat raktárában jobb sorsra várnak a KUKA autók. Azon nem vitáz­nánk a miniszté­riummal, hogy Pécs, avagy Szeged rendezkedjék-e be előbb korszerű sze­métgyűjtésre. De ha már úgy csinál­ták, hogy Pécs meg­kapja a KUKA edé nyékét, illett volna ideadni a hozzájuk való autót is, A jobb későn, mint soha — elv alapján várjuk a Szegedre irányított KUKA autókat. H. M. ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■I HÍREK A Pécs! Hús és Tejkiskereske- delml Vállalat húsboltjaiban, a rendes tőkehús mennyiség mellett, e héten tizenöt mázsa élőhalat, ti­zenkét mázsa halfilét, valamint tizennégy mázsa vágott baromfit hoztak forgalomba. * Most van folyamatban Pécs la­kosainak téli ellátására szükséges zöldáru elraktározása. Az aláb­biakban néhány érdekes számot közlünk arról, hogy milyen jó ét­vágyúnk a pécsiek. A szövetkeze­tek raktárába vöröshagymából pél­dául 24 vagonnal, fejeskáposztá- ból 30 vagonnal, sárgarépából 13 va­gonnal szállítanak. Az ősi város lakói azonban szeretik a fokhagy­mát is, mert ebből például 3 va- gonnylt. gyökérből 12 vagonra va­lót, zellerből pedig 2 vagon rako­mányt tárolnak a szövetkezeti rak­díg a második rész egyre fo­kozódó tempóban, szinte szü­net nélkül újabb eseményeket tár a néző elé. Nincs egy vil­lanásnyi felesleges kép sem s a jelenetek szervesen kapcso­lódnak egymásba. Ágyútűz és kozákroham, a bolsevik párt tevékenységének kitűnő be­mutatása, az emberek jelle­mének ábrázolása, különböző nézetek csatája, mind-mind a filmszerűség eszközeivel mű­vészien életrekeltve. Nem csak egy-egy kép, hanem szinte a jelenetek egész sora a felejt- hetetlenség élményével hat. A szovjet hatalomért harcolók kivégzése, 'Grigorij nagyszerű verekedése harc közben, kato­nák rohama a hólepte végte­len pusztaságon, s magának a harcnak az ábrázolása, Ge­raszimov kitűnő rendezői 1ké­pességének bizonyítékai. Mily könnyen kerülhetne itt a ren­dező és az operatőr is a natu­ralizmus ösvényeire, de mű­vészi érzékikel kikerülik ezt. Az egyéni sorsok, elsősorban Grigorij Meljehov sorsának mély ábrázolása, benső indu­latainak képszerű kifejezése a színészi és rendezői munka példaképe. S mindez valóság­szerű, de egyszersmind ment minden eredeüeskedéstől. És ez teszi a filmet naggyá. Igaz, még egy háromrészes film sem képes Solohov világhírű regényének minden mozzana­tát tolmácsolni. De ez nem is szükséges, hiszen más művé­szi eszközökkel dolgozik az író és mással a filmrendező az azonos célok eléréséért. S ez a film képekre bontotta a mondatokat, alapgondolatához és a cselekményekhez hűen elevenítette meg a könyv lap­jait. A filmkritikák kivétel nél- kül elismerik a film nagyszerűségét. De egynéme- lyiknél találkozni olyan kité­tellel, amely hiányolja, hogy például a második rész nyitva hagyja a szereplők jellemének alakulását, nem befejezett, zárt egész. Valóban, nem be­fejezett, nem zárt egész a má­sodik rész, de nem is lehet az. Téves értékelés ez olyan, amely egy trilógiának kiemeli a középső részét és azt ikívánja tőle: oldja meg valamennyi felvetett konfliktust, problé­mát. A filmnek éppen ez az eré­nye, hogy nem zárja le sem a történetet, sem a szereplők sorsát, hanem a harmadik részben tovább bontja, gaz­dagítja. így áll majd előttünk a maga teljességében, az egész film, amelyből Solohov gon­dolatvilága és hazaszeretete árad úgy, mint könyvéből „Drága puszta, ott a doni ég alatt! Kanyargós szárazerek, völgyek, vörös agyagos, szaka­dó kos partok, árvalányhajas végtelen tér, fészekformájú, fülepte patanyomokkal; elhan- tolt kozákdicsőséget őrző, böl­csen hallgató strázsahahnok!... Mélyen meghajtok előttetek. En hű fiad, im megcsókolom édeskés ízű földedet, soha nem rozsdásodó kozákvér öntözte doni pusztaság!“ f—ray) Bélyegkiállítás a Nemzetközi Levelezési Hét kentében November 1—4. között a SZOT nagy termében (Színház tér 1; sz. alatt) a Pécs városi bélyeg­kor az idén is meg­rendezi hagyomá­nyos bélyegnapi ki­állítását. Nemcsak a pécsi bélyeggyűj­tők, hanem az oszt­rák bélyegegyesület is állít ki anyagot A XXXI. bélyeg­napi kiállítás tar­tama alatt — no­vember 2-án, vasár­nap — alkalmi pos­tahivatal, emlékbo­ríték és -bélyeg is lesz. 12 Néhány perc múlva megsza­porodtak az útmenti házak. Szinte észre sem lehetett ven­ni és máris rendezett utcasorok között gördült velük a kocsi. — Ez még csak Schwechat — morogta egy rosszkedvű férfi, aki a jelek szerint a leg- tájékozottabb volt az autó­buszban. Az utasok mindjárt nagyobb tisztelettel néztek rá. — Tetszett már járni Becs­ben? — kérdezte illedelme­sen Gabi. A budapesti Nagykorához ha­sonló méretű embertömeg hömpölygőit fel s alá. Egye­sek megálltak, a világoskék autóbusz után néztek. A fiúk igyekeztek öntudatos képet vágni, ahogyan a Balassi-gim- názium érettségiző növendé­keihez illik. Simi is úgy kap­kodta a fejét, mint a száraz­ról a vízbe visszakerülő hal. aki nem győz betelni az éltető vízzel. A gépkocsi széles, az eddi­ginél is forgalmasabb útra fordult. Csillogó, színes kira­- A háború előtt sokszor , rí^ltozó jcíiratoJc, hir­megfordultam itt üzleti ügyek­ben. — Akkor még meg volt a gyáram — tette hozzá ma­gyar ázólag. Átmeneti Mhagyás után meg sokasodtak a magas bérházak. — Ez már az igazi Becs — jegyezte meg előbbi önkéntes idegenvezetőjük. Zoliék izgatottan néztek az elevenen zajló utgfli életet. detések mindenfelé. Ha az idegen feliratok nem árulkodtak volna, a fiúk az épületsorokat nyugodt lelki­ismerettel beilleszthették vol­na a Népköztársaság úti ba­rokk paloták közé, talán csak a méretek voltak kissé na­gyobbak. Első benyomásaik ■megnyugtatták őket, hogy itt is csak olyan emberek, olyan épületek vannak, mint otthon, Pesten. Az épületek szakadatlan me­netét díszes kertek és mögöt­tük emelkedő impozáns palo­ták bontották meg. — Na, melyikbe költözünk be? — érdeklődött Gabi. — Majd valamelyiket kivá­lasztjuk, csak az a fontos, 'hogy ne legyen sárga, mert az nem talál a Simi kabátjához — folytatta Zoli. Nem sokkal később széles, de rövid hídra futottak fel. — A Duna! — Ujjongott fel Gabi. — Ez még csak a Kis-Duna, a csatorna. Az igazi csak ké­sőbb jön — intette le a hely­zetet ismerő utitársuk. — Fiúk, akkor ezt itt kine­vezzük a Margit-szigetnekl —t ajánlotta Zoli. — Itt nem is lesz honvá­gyunk. minden olyan, mintha Pestről másolták volna le —; konstatálta Simi is. — Csők éppen Anikó nincs itt — jutott Zoli eszébe a Pes­ten hagyott kislány. A fél vi­lágot odaadta volna, ha most ő is itt ülhetne mellette, s együtt nézelődhetnének ki az ablakon. Vajon mit csinálhat most? Biztosan hazament már az iskolából. Ma tréning-nap van, bizonyára megtudja, hogy ő is elment. Vajon ki kíséri haza? Elhatározta, hogy meg­érkezése után első dolga lesz, hogy neki fog írni. Gondolataiból zökkenés éb­resztette fel. Az autóbusz már Bécs észak-keleti külvárosai­ban járt. Eltűntek az emeletes paloták, szerény, alacsony há­zak váltották fel őket. A kocsi egy félreeső lapály irányába fordult be. A síksá­gon hosszú, alacsony házak so­rakoztak katonás rendben. A kis telepet drótkerítés övezte. Az egyik épületen magyar zászló lengett, de közepén nagy lyuk tátongott. Közelről észre lehetett venni, hogy a címert vágták ki belőle. Az autó lassított, majd mo­torja teljesen leállt. Utasai a helyükön maradtak, mintha nem hinnék el, hogy ide hoz­ták őket. A kocsivezető azon­ban kinyitotta az ajtót, s ez félreérthetetlen jel volt a le­szállásra. A fiúk titkolt csalódással kapták fel aktatáskáikat s le­ugráltak a kis lépcsőről. —•' Ez pont sárga! Kellett emlegetni a Simi színét! — ne­vetett fel Zoli. Előbbi jókedvűik azonban nem tért vissza. Bizalmatlanul szemlélgették a rideg, barát­ságtalan épületeket. Egyikük sem nyilvánított véleményf, nem akarták egymást még jobban elkedvetleníteni. Simi kiköpött egyet: — Pár napig azért itt is ki­húzzuk! Ez kicsit visszaadta az ön­bizalmukat. Hát persze, né­hány napot bárhol elviselnek. Minden kezdet nehéz, s úgy látszik, hogy ezt a nem kívá­natos falatot is le kell nyelvi a további sikerek érdekében. Az újonnan jöttékét kiáltozó magyarok vették körül. A ré­giek ismerősök után kutattak az újak közön. Egy vöröskeresztes karsza­lagot viselő férfi a jövevénye­ket az egyik épülethez vezet­te és átható hangon kiáltotta: — Foglaljon mindenki he­lyet magának.! összeírás ké­sőbb lesz. Ez volt minden fogadás, igy ölelte keblére a „szabadság- harc menekültjeit“ a szívélye­sen vendéglátó Nyugat. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom