Dunántúli Napló, 1957. szeptember (14. évfolyam, 205-229. szám)
1957-09-01 / 205. szám
4 NAPLÓ 1957 SZEPTEMBER 1 Az aknász csak annyit szólt oda neki nagy sietve, hogy menjen le a nyugat, második szint nyugati keresztvágat, tizenegyes telepére, s a többit majd megtudja ott. Szeget vigyen magával, meg szekercét és pár kurta deszkát, ajtónak. — Aztán elébevágva minden kérdezősködésnek ment, mint akit a huzat kapott el. Útközben megtudta, hogy Király csapatát kell keresnie, azt, amelyik mindig elől van kiírva a versenytáblán. Azok dolgoznak ott, a Királyék. Ismeretlenül sem szerette, irigyelte, meg egy kicsit gyűlölte őket, áruért olyan sokat tesznek zsebre minden fizetéskor. Most legalább meglátja majd, mit művelnek eny- nyi pénzért. Sokára ért helybe, a kérdéses telep messze esett az aknától, s ő még keveset járt a bányában. Műhelymunkára szerződött, nem is kellett volna lejönnie, dehát az ember nem kötheti úgy meg magát. Hanem nézett nagyot, mikor a szóbanfor- gó csapat ■ helyett két szál embert talált a művelés alatt álló folyosó végén. — Hát a többiek? —» kérdezte, ügyetlenül gondolva, hogy tévedés van a dologban. A főfolyosó messzire csöndes és alig van nyoma a szállításnak. — Itt nem is — mondta a vájár, aki éppen enni telepedett le és nadrágjához törölgette a kezét, bár az attól csöppet sem lett tisztább, végül is úgy ette a kenyerét papírban fogva, de akkor is roppant a szén a foga alatt. Szóval, mint kiderült, a fejtés lefelé haladt a harmadik szintre, itt csak a szükséges fát szokták leadni éjjelenként s a folyosó másért sem olyan fontos, mint a levegő miatt. Ide nyomul föl az alsóbb szintekről, átjárja a fejtéseket és megy tovább, még följebb, biztosítva az állandó körforgást. A munka tehát lent folyik. Mégis, neki ide kettett jönnie, határozottan emlékszik rá, hogy úgy mondta az aknász. — Valami ajtót kell csinálni — erősködött, s várakozva függesztette szemét az étkezőre, ki guggolva támaszkodott a fának s még sisakját sem tette le a fejéről. Az közönyösen vont vállat, ugyan nem az ő dolga. Apró szempár villant meg vele szemben a meny- nyezetfán, a fürge állatka ide-oda surrant. Az ember megtörölte a szájasarkát s maradék kenyerét papirostól bedobta a sötétbe. — Jusson neked is — mondta. Aztán ivott, majd egy szivar levágott végét vette fogai közé, azt kezdte el rágni. Jóidéig rágta erős harapásokkal, mtgcsak meg nem csordult a nyála tőle, akkor köpött egyet a porba, és odament a társa mellé. — No, add ide most már. Megfogta g réselőt, akkurátosan a szénfalhoz igazodott és nekihajolt, csakúgy rázkódott vállasa levegőnyomástól, mely működtette a gépet. Az ember szavát sem hallhatta tőle a másik vájárnak, aki verejtékét tö- rülgetve közeledett hozzá. — Ajtót? JLqahIcó. iAía.h%it: Rókalyukban Igen, ez már tudott róla, a guritóra kell az ajtó, mert a fejtésből szökik a levegő. Az ember körülnézett, de nem látott nyílást sehol, a magasra akasztott lámpák fényét elnyelte a szén, mielőtt odaért volna. Úgy kellett rámutatni, hogy meglelje a folyosó legsarkában. Rávilágított. Levegő tódult ki belőle lobogva, száguldó széntörmeléket sodort ki magával, ami apró zajjal verődött a lámpa fémtestéhez, mintha bogarak csapódnának hozzá éjjel. A vájár odatartotta tártujjú kezét. — Ezeknek ott benn nem marad egy lélek- zetvételnyi jó levegőjük sem. Az alsó gurító, meg ennek az irányában van, de a fejtésben nem megy széjjel, húz ez a lyuk, mint a kórság. Nem szeretnék a bőrükben lenni, valóságos gőzfürdő lehet odabenn — tette még hozzá, fejével intve a szénfalon túlra. Az ember készségesen tette le a szerszámos táskáját. t— Majd segítünk a bajon mindjárt, r— De nem ám itt. r— Hanem? — Ott belül. Értelmetlenül nézett rá, de a vájár erősítette — Az bizony, maga még nem látott ilyet? A belső végén kell a levegőt elrekesz- teni, hogy visszaforduljon, s árassza el a fejtést. Tulajdonképpen itt kellene lenni a felső kijárónak, de azok ott benn mennek, mint a bolondok, csak bele, bele abba a szénbe. Oszt ilyen rókalyukkal kell pótolni a rendes gu- rítót. — méltatlankodás volt a hangjában, de azon túl egy csöpp fölény. A gyermekkora óta bányában dolgozó fölénye az újonccal szemben, akinek úgy kell megmagyarázni mindent. Az ember jóidéig hallgatott, lopva a másik vájárra is pillantott, mintha attól várna bizonyosságot — lehetetlen, hogy ide kelljen bemásznia — de az ott oldalvást rájuk sem hederített, nyomta a réselőt szakadatlanul. Nem volt mit gondolkozni, a munka nyilvánvaló, azoknak ott benn levegő kell, mégpedig minél előbb. Nem mert újra a vájár arcába pillantani, letérdelt a gurító nyílása elé és betolta a szerszámtáskáját. Aztán a lámpát. Akkor eltávolodott egy kicsit, mintha méregetné válla szélességéhez, csak akkor fohászkodott neki. A lyukból kitörő huzat teljes erővel vágott az arcába, éles szénporral telítve a szemét-száját. Vissza kellett húzódnia, pislogni, köpni. Mostmár mélyebben vonta szemére a sisakját, s mélyebbre hajtatta fejét, de háta görbülete megakadt még a kereten — le kellett hasalnia, le egészen a talpra és csúszni tovább térddel, könyökkel. így ment előre a lehetőséghez képest, sietve, majd a lámpát, majd a szerszámtáskáját tologatva odébb, de mindenképpen hosszabb ideig, mint várta. Kinyitotta résnyire a szemét és pillái védelmében kémlelődni próbált, de lehetetlen volt a huzatban tomboló szénpor miatt. Amint lesunyta fejét, a sok szilánk nyomban bezör- gött gallérja alá. — Az istenfáját! — káromkodott a tóváb- bidkban megemlékezve az ég összes lakóiról és számontartva a szentségeket, mert ezt már megtanulta az öregektől, és beljebb ment egynéhány mozdulattal. Most mintha még szü- kebb lett volna ez a ronda lyuk, vagy mi az istenharagja, már alig fért meg mellette a könyöke. Vagy két méter után el is határozta, hogy visszamegy, megkérdi azt a vén ba- górágót, hogy mi ez itten, vagy hová küldték tulajdonképpen — azt mégiscsak joga van megtudni, és visszavetette magát nagy gar- ral. Aztán egyszercsak nem ment tovább, valami felgyűrte a kabátját és megakadt benne. — No, ez hiányzott még! — próbált volna hozzáférni a kezével, de a szűk hely nem engedte mozogni. Előre kúszott és megint vissza, hátha becsapja azt a valamit és végül is elcsúszik alatta, ám hiába kísérletezett, úgy járt, mint a csapdába futott egér, nem volt visszaútja. Sejtette, hogy a tüződeszka űz vele rossz tréfát, amivel a szén folyását szokás meggátolni a támfák között. Valamelyik kicsúszott a kőzet nyomásától, s most előremered. Csodálatosképpen most tisztán emlékezett rá, hogy befelé is érintette, de akkor hajtás irányában. Leroskcbit a talpra, mialatt agya lázasan kutatott a szabadulás módja után. Előre kell menni, előre, ha belepusztul is. Es kúszott vakon, féregmód, vonagló testtel, kőbe-fába- ütköző könyékkel, míg végképp elakadt két támfa között. Sisakja legurult, keze, mellyel a fölborult lámpát löködte előbb, fennakadt, míg a másik szorosan simult a testéhez. Vergődött, tehetetlenségében kétségbeesve a gondolatra, hogy azok ott a folyosó végén a fejtésben hiszik őt, Királyék meg nem is tudnak arról, hogy itt van. Még ha keresnék is nagysokára, ki férkőzhet hozzá ebben a résben -* addigra még szűkebbre szorítja a pillanatra sem szűnő nyomás. Fölordított, de lehet, hogy csak akart és az Istenhez folyamodott volna, ha nem rohan úgy ki előbb. Vége — érezte, és nem hitte volna, hogy van állapot amikor az érzékekből kihull az idő, meg a gondolat. Még szerencse, hogy az ösztön nem alszik, az kapaszkodik az életbe és minden szűk hely ellenére felhúzza a lábat, beakasztja a törpe támfába és feszíti, feszíti kétszer, háromszor, egészen addig, míg tágulni kezd a rókalyuk és kelepelő gépzajt enged a füléhez. Kimerültén ült le a fejtés bejáratnál, nézett a lámpák által itt is, ott is megtört sötétségbe, s alig érzett örömet a szabadulásán. Azt látta, hogy jöhetett volna alulról is kényelmesen, a fejtés magas támfáiba kapaszkodva, alig kellett volna görnyednie kissé. Azóta az ajtó is zárna már. Most vette észre, hogy a napszintről magával hozott deszkát ottfelejtette a vágathaj- tóknál. Legyinett, lelkére finom porként ülepedő keserűséget érzett... Persze, a rókalyuk sem készült eredetileg olyan szorosra, az aknász nyilván nem is tudta, hogy úgy összement már, mégis .:. Most hát kénytelen lesz tűződeszkából ösz- szeütni az ajtót, az van mindig a szeneseknél. Leballagott a fejtés régebbi, lassan összenö- vekvö felére, ahol a deszkát gondolta — talált is felhalmozva a rövidülő támfák között. Amint beljebb ment, mind áporodottabb leve» gó csapta meg, érezte saját testének izzadt szagát, a szén, a gyantás deszka, meg a korhadó fa összekeveredett sűrű illatát. Nehéz volt tőle a lélekzés, egyszerre öntötte el a meleg. — A mindenét, ilyen katlanban dolgozni! — sietve kezdett válogatni a deszkák között, s kapaszkodott vissza. Félórába sem telt, már próbálgatta az ajtót a rókalyuk nyílására. A huzat kikapta kezéből és rácsapta a keretre, alig tudta kinyitni újra. — jVo — gondolta elégedetten, míg megindult lefelé. Nem állotta, hogy oda ne menjen a legfölül dolgozó vájárhoz, rámutatva az ajtóra: — Megvan ám. — Ideje — nyugtázta amaz — már azon voltam éppen, hogy vagy kimegyek a fejtésből, vagy elvágom a gép tömlőjét míg beácsolok. A réselőgép tömlőjét, hogy jobb levegőhöz jusson. Most örült, hogy még késett vele, kitágította a tüdejét egy mélységesen mély lélekzetvétellel. — így igen, így már egészen más. Elkente a verejtéket melle bozótján s egy kacsintással visszafordult a gépéhez. Olyan volt ez, mint amikor friss szél jár, és elhordja a port. KÜLÖN SZOBA ^ sendesen, mint a szitáld esd, lassan férkőzött az öntudat- lanság helyébe az önfelismerés. Először, csak a ’csípős, sds tavacskákat észlelte, ahogy remegve ültek a homloka, .arca, álla gödreiben és éppencsak annyi kellett, egy kevéske fintor, hogy meginduljanak, kiöntsenek, a fülledt penetráas medrekből. Ereszkedett, zagyva, undorítd patakocskák keltek útra a harmadnapos szakáll sáncai közt, és egvlkük utat talált a szája szegletébe. Kiköpött. — Pfuj! Sözott hús vagyok... — Vagyok? Ezt már haühatdan mondta. Eljutott a füléig. Mintha a dobhártya Is bizonytalanul, hitetlenül kongatta volna tovább e, minden kinyilatkoztatások legnagyobbikát, de ahogy beljebb és beljebb hatolt, megpezsditette a vért, megtáncoltatta az idegeket és a rés- nylre nyíld szemekbe már vissza- halihdztak ébredésének tanul. A kis hdmérd a falon, a lázlap, a holdvllágfényü lámpa és egy kevéske mocorgás valahonnan a közelből ... — Az élet útnak eresztette első követeit. Kezdte, vagy tán folytatta az Illatokkal. Egy csipetnyi kldrfel- hőc.ske birkózott, valami nagyon finom párával kilátástalanul. Emez lett a győztes, mert nyál futott tőle a szikkadt Ínyekre, összekoccantotta a fogakat, de úgy. hogy a nyelv fodorját Is ldacslpte egy kicsinyt, amitől felszlsszent. Vizet kérnék! Vizet! A mocorgás testet öltött, a homályból hófehér látomás mozdult... — A beteg arrafelé billentette a fejét. — Maga az? — Ilona nővér vagyok. Csakhogy magához tért. Igyék hát, de esak egy kevéskét, majd mindjárt teát készítek, az jobb lesz. Jaj, jaj maga rossz ember, de sokára méltóztatott visszakanyarodni. Ide ni, közénk ... — vigyázva visszaengedte a borostás fejet a párnára. — Nyugodtan maradjon, szólok a tanár úrnak. ehezen várta a három órát, biztosan tudja már a felesége is, hogy magához tért, arról meg nyilván nála is elébb tudott, hogy a jobb lábát térdtől amputálták. Végignézett a paplanén. — Így nem is látni, mert a paplan hurkába gyűrődött, egészen a lábáig és egy légy szalad végig rajta, hogy szinte érzi a cslklan- dását... •— önkéntelenül rúgni akart és ettől éles fájdalom hasította végig egészen a tarkójáig. A légy elriadt, a paplan pedig csúfolódva terült szét a térdén alul. Nem Is annyira a lába fájt a rúgástól, hanem a feje, az agya akart menten széthasadni. — Pedig most erősnek kell lenni, mindjárt három óra, Jön a felesége, és a tanár úr Is azt mondta, férfiasán viselkedjék. — Úgy látszik a légy Is új játékot talált, most meg a lázlapján mászkál. Lassan, ráérősen, majd bolondul cikázva gördült le, fel, a pirossal húzott lázgörbéken, mintha csúfolkodna. — A légynek Is van lelke, csakhogy hét ördög van belészorulva az ember bosszantására. Szinte együtt robbant be a csen- getyüszóval a felesége. — Sanylkám, édes fiam! Es nevetett Is hozzá, meg köny- nyezett Is. Sehogysem Illett az Ilyen napsütéshez a záporeső. Véletlenül sem nézett az ő paplanára csak pakolta kifelé a kis táskát és beszélt, beszélt, egy pillanatra meg nem állt a kedves, csacsogó szája. — írónkét a mamára hagytam, azt üzeni, csókolnak.-- Nézd, narancsot Is hoztam neked, egy egész tucatot és libahúst combjatövével együtt. — Levest Is, majd az Ilonka nővér fel- melegíti. — Képzeld, a főnököd, a Koboz úr isJ meglátogatott. Azt mondta, ő bérelte ezt a külön szobát, bogy ne zavarjanak, hogy hamarabb meggyógyulj .,. Csak nézte, nézte az asszonyt, ezt a lelkendező szélmotolát, aki mindenről beszél, csak a tragédiáról nem. — Szent Isten, talán mégsem tudja! Talán a tanár úr, az Ilonka nővér elfelejtették megmondani. — írén! Irénkéml Ugye tudod, hallottál róla? Tudod már mi történt .., Felengedett hát a feszültség. A színjátékot felváltotta az őszinteség, a leplező könnyeket az igazibb, az elszabadult kétségbeesés. Nézte már a paplant, nemcsak nézte, hanem ráhajolt és nyöszörögve csókolta, simogatta ott, azon á helyen, ahol semmi sem fog fájni többé. — Sanyikám, életem, ml lesz velünk? Megfogta az asszony kezét. — Irénként, mit mondott még a Koboz úr? és az ablézom, a Vince? Azzal nem beszéltél? .... — O, ott volt, amikor leszakadt a daru, még tíz perccel előtte Is ott volt. Még ő kérdezte, mi lesz a drótkötél cserével. Mondtam neki, hogy a Roboz úr megnézette a mérnökkel és úgy találták, hogy a Jövő hónapig kibírja, nem lesz vele baj. Én még észen voltam, amikor feltettek a hordágyra és Vince azt mondta, számíthatsz rám Sándor a bíróságon. — Vince mellettem fog vallani, Roboz úr megfizeti a lábamat.,, Az asszony felfigyelt: — Sándorként, mit akartok ti Roboz úrral? Igazán, 6 nem akarhat semmi rosszat. Mondta is, hogy az ügy teljesen rá tartozik, és ő tudja ml a kötelessége. Van neki szíve. Lám, a külön szobát is ő rendelte. Kedves ember az, hiszen a narancsot, meg a libát is ő küldte és jobbulást kívánt... kétszer is ,.. \ z esti vizit után Ilonka nö" vér rebbent be a szobába. — Itt a jó finom libacomb, ettől gyógyul a betegünk, — kedé- lycskedett — és teli bögre meleg tejet bózott ráadásnak. — Képzelje, rendkívüli látogatója érkezik. Az Igazgatója jelentette be magát, félóra múlva itt lesz... — Körülnézett, Igazított valamit, a párnán, a paplanon, aztán egy játékos pukedlivel kivonult a szobából. Meg kellett mosolyogni a kedvességét. Nem egyedül jött Roboz úr. A csóváját, a slepjét tuszkolta előre, a gyikfejű mérnököt, s csak utána tűnt fel maga az üstökös. Már ez a fordított sorrend Is megzavarta a várakozót. Úgy tűnt, mintha nem is a klinikán reküdne, hanem Roboz úr valamelyik szobájában és a főnök megmutatja öt, a csodabogarat, valamelyik vendégének. Félszeg, invitáló mozdulatot tett, amit Roboz úr azonnal elértett, mert a tenyerét szinte vedöleg emelte a beteg fölé. — Maga csak maradjon nyugton Sándor, megtaláljuk mi a kényelmet, igaz-e Fleischmann úr? Azzal már tespedt Is bele a plüsfotelbe, pedig csak az az egy kényelmetesség volt üres, mert az ágy lábánál a széken rajta volt a törülköző, meg az ing, amit úgylátszik mégiscsak ott felejtett Ilonka nővér. Fleischmann úr is csak egy pillanatig volt zavarban, csak addig, amíg a törülközőt, az inget a mosdóra ejtette, de azért amikor leült, még sokáig dörzsölgette a nadrágszárához a két ujját. Igen, 6, s nem amazok voltak yendégségben. — Sándor barátom, majdhogy nem úgy történt, hogy magát kihallgatják ebben a baleset ügyben. — Tudja, a szokásos vizsgálat •. . De megtörtént, azaz megmentettük a felesleges zaklatástól. Az eg.sik szakértő Flelsch- mann úr volt, de az Iparhatóság is kirendelt egyet, — Pontosabban, — bocsánat a közbeszőlásért, — pontosabban, Sebők mérnököt... — toldott hozzá valamit Fleischmann úr. — Na Igen, és mint mondottam, minek tegyük ki felesleges zaklatásnak, amikor házolf belül Is elintézhetjük az ügy jogi részét. Ennélfogva meggyorsítottuk a kivizsgálást, miszerint az iparhatóság a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet, azaz általuk is megállapítást nyert, hogy bűnös gondatlanság történt a darukezelők részéről, — Pardon, — egészen pontosan: gondatlanságból okozott kártevés... — helyesbített újra a gépember . Es az a szerencsétlen Irén, még azt hitte... — Jaj, nagyon ostoba az asszonynépség... — veríték lepte el, még a két tenyere is megnyirkosodott tőle. — De hiszen a Vince és én is, már hetekkel »előbb .., — Ne Izgassa fel magát Sándor, hiszen azt sem tudja még, hogy mit akarunk... Nézze meg az embert — Vincét, a baj főokoző- Ját azonnali hatállyal elbocsátottuk ... Még örülhet Is, elég köny- nyen megúszta ezzel, ha a kárt közelebbről vizsgáljuk. Fleischmann úr egy dossziét nyújtott át neki. — Nézzük csak! A tönkrement daruház motorral együtt minimum kétezer pengős kár, a leszakadt szállítmány Is majd annyi... — Tudja, mit jelent ez egy eklatáns példával bizonyítva? A maguk, a Vince és a maga háromévi fizetését. És tudja mit jelent nejein'.’ Milyen kárt? Legalább háromszor megszorozva, ha a javítási és a kiesési költséget is felszámítom. — És mindez miért? Magát nem akarom belekeverni, mert amúgy is rajtavesztett, de a Balázs Vincét hagyja ki a tanúságból. Fleischmann úr a tanú rá, hogy mindkettőjüknek többszőr meghagytam az óvatosságot: „Sándor, ne terheljék meg annyira a darut!” „Vince, lassabban a fordulókkal!” Persze, arra gondolhattam volna, hogy nem a sajátjukat óvják, a másét könnyebb elherdálni .. i Sándort hányinger, környékezte. — És most mi lesz? Ml lesz velem? Mi lesz Vincével? — Vincét nem csukatom le, magával meg megegyezünk, ha már Így történt. Nézze, nekem sem az égből pottyan a bevétel, nekem Is gond a nyolcszáz munkás ellátása ... Arra meg nem vagyok berendezkedve, hogy helyet biztosítsak a csökkentképességűeknek. De azért nem engedem el üres kézzel. Vállalom a/müláb költségeit és egy havi fizetését pénzben, vagy természetben. Hozzáteszem, ezért nem kell megdolgoznia. Illetőleg, csak ezt a vallomást kell aláírnia, miszerint a kárral, valamint az ezzel kapcsolatos balesetért, Balázs Vincét okozza. Ja, még azt elfelejtettem, ha úgy kívánja, esetleg ajánlólevelet Is kaphat, hogy köny nyebben elhelyezkedjék. A többi pillanatok alatt történt. Nem tudni, honnan kapta az erőt, hogy felüljön az ágyban, ahhoz, hogy a ballábával lerúgja a paplant, ahhoz, hogy letépje a kötést a vérző csőnkről. Hörögve, eszelősen ordított. — Idenézzen, Roboz úri Idenézzen, erre, ami a sajátom volt, amit óvnom kellett volna, amit elherdáltam, a háromévi fizetésemért! ... A maga háromszoros káráértl ,.. — Hazug! Hazugok!... Nem háromszor, húszszor megszorozva! — Műláb? — Egy havi fizetés? — Ajánlólevél? Vallomás? — »lire kell az?! — Kinek? — \ biztosítónak?! — Nem elég a lábam?! — Vince Is kell?! Az sem elég?!.., Takarodjon! Pusztuljanak! TT ajnalodott már, amikor raa- gáhoztért. A sebészorvos és Ilonka nővér virrasztott mellette. A feje felett újra ott volt az a kis készülék, amelyből hosszú üvegcsöven át vér csepegett, élet kopogott alá az ereibe; kipp-kopp, kipp-kopp, mint a szívdobogás ... Es túl a falakon, a vadgesztenye soron Is túl, újra Jelentkezett a világ ... Hivalkodó, drasztikus bőgőssel Jelentkezett a gyár, a Roboz úr gyára ... Szemérmetlenül betört a nyitott ablakon át, végigdöngette a négy falat, aztán halkuló slvalkodással elsuhant, mesz- sze, soha cl nem érhető messzeségbe ,,,
