Dunántúli Napló, 1957. szeptember (14. évfolyam, 205-229. szám)

1957-09-01 / 205. szám

NAPLÓ

JhodoJLom 'Műi/ésüet

Mépművdlés

w

■iá® Sállá

o

rv\

<

JJ

o

0

Uáíasz válaszé»

y

Baricz Ottó elvtárs a---------- Dunántúli

Nap

ló 1957. július 29-i számában vitázik az egy héttel azelőtt megjelent írásom megállapításaival. Néhány — a művészek között sokat vitatott — kérdés tisztázását segítheti, ha folytatjuk a vitát. Az is hasznára válna művészed életünknek, ha mind többen mondanák el véleményüket nemcsak a vitánk tárgyát képező, kanom más művészeti kérdésekről is. Köszönöm Baricz elvtársnak, hogy egy súlyos és alapvető tévedésemre rámutatott. Teljesen helytelen volt az ‘a megállapításom, hogy „abszolút igazság és szépség nincs”.

Az nem vitatható, hogy objektív igazság és abszolút igazság van. Ez azonban csak a filozófusokat nyugtathatja meg. E fogalmakkal rendkívül csínján kell bánnunk a műalkotások bírálatánál. „A jelenkori materializmus, vagyis a marxizmus szempontjából történelmi feltételektől függnek azok a határok, ameddig ismereteink az objektív, abszolút igazságot megközelítik, de feltétlen ennek az igazságnak létezése, feltétlen az, hogy közeledünk hozzá” — tanítja Lenin. Ebből az következik, hogy a művészeti alkotások többsége nem teljesen, hanem többé, vagy kevésbé fejezi ki az objektív, ahszolut igazságot

Itt mindjárt akad némi ellentmondás Baricz elvtárs válaszában. Amilyen lelkesen kardoskodik válaszának elején amellett, hogy nincs baj az igazsággal, szépséggel és e kettő egységével, ugyanolyan határozottan állítja később, hogy tíz ujján megszámlálhatná azokat a műveket, amelyekben az igazság és szépség egysége úgy-ahogy megvalósul. Ez pedig baj! Annál inkább baj, mqrt nem tartom valószínűnek, hogy művészeinket a túlzott szerénység, vagy a rosszindulat akadályozta meg tökéletesebb művek alkotásában.

Változatlanul állítom, hogy

..... 1 "t h műalkotásokban kifejezett igazsággal .. baj volt és baj van. Abban igazat adok Baricz elvtársnak, hogy ez a baj nem független az alkotóktól, akiknek szándékuktól, világnézetüktől és tehetségüktől függően különböző mértékig sikerül megközelíteni az objektív igazságot. Mindketten jól ismerjük azokat a tehetségükkel és művészi hivatásukkal visszaélő művészeket, akik megpróbálták az „igazságot elködösíteni, elkendőzni, sőt le is tagadni.” A hazugságot, a valóság meghamisítását azonban jónéhányan nem azzal követték el, hogy maszlagot „költöttek” a nép bolondítására, hanem1 vagy azzal, hogy egyes valóban megtörtént esetekből tévesen általánosítottak, vagy csak a nekik tetsző, céljaiknak megfelelő tényeket ragadták ki az élet egységéből. Sokan nem kommunista világnézetből fakadó szemléletük miatt tévedtek;

Ma már köztudomású, hogy íróink egy része súlyos hibákat követett el az ellenforradalom ideológiai előkészítése során, a terrorcselekmények féktelen tombolása idején és utána is. De azt sem állíthatjuk szemrebbenés nélkül, hogy az elmúlt évek művészi alkotásai az objektív igazságra való törekvés jegyében minden segítséget megadtak — és helyesen adtak meg — a szocializmus gazdasági és politikai alapjainak lerakásához. Ezért nemcsak a művészeket terheli csupán felelősség, hisz az általános politikai légkör néha

gukat. Az írói magatartásból és a történelmi körülményekből adódott, hogy sok esetben nem úgy ábrázolták a valóságot — eredményeivel és ellentmondásaival — ahogyan kellett volna, hanem befeketítették, vagy „lakkozták”, ki-ki a maga szájaízének megfelelően. Abban — azt hiszem — egyetértünk, hogy mindkét módszer helytelen, akár szándékosan, akár nem tudatosan alkalmazzák.

A valóság művészi ábrá. . ,, —■ zolása nem is

olyan egyszerű dolog. Az igazság felismerése még a tudományoknak is rendkívül nehéz, művészi ábrázolása tehát még nehezebb. Hadd idézzem Engels szavait: „Ha valamely korszak társadalmi és politikai létformáinak belső összefüggését egyszer kivételképpen felismerjük, ez rendszerint akitor történik, amikor ezek a formák félig már túlélték magukat és felbomlóban vannak. A megismerés tehát itt lényegileg viszonylagos. Aki tehát itt megfellebbezhetetlenül végleges igazságokra, valódi, egyáltalán nem változó igazságokra vadászik, ugyancsak szegényes zsákmánnyal fog hazatérni, hacsak nem az olyan legrosz- szabb fajtájú banalitásokkal és közhelyekkel, mint pl. az, hogy az emberek általában nem élhetnek meg munka nélkül, hogy eleddig legtöbbnyire uralkodókra és alárendeltekre oszlottak, hogy Napoleon 1821 május 15-én halt meg, stb.” (Úgy látszik mégiscsak van némi megszívlelendő igazság az én megállapításaimban - is és a felsorolt ellenérvek nem túlságosan meggyőzők, ha a művészi alkotásokban kifejezett igazságról beszélünk. — Az abszolút igazságot illetően: igen.)

Nem vitatott: vannak velünk szembenálló művészek, akik ellenséges nézetek hívei és magatartásuk azonos nézeteikkel. De azt állítani, hogy azok, akik nem írnak a ma problémáiról, azoknak „iszonyuk van” ezektől, vagy „rá sem hederítenek az igazságra” — nem is nagyon enyhe túlzás; Nem feltételezhető-e több közismerten haladó szellemű, magát kommunistának valló, vagy a kommunista eszmékhez közelálló művészről, hogy esetleg azért nem reagál nyomban egyes kérdésekre, hogy a té-. védést — amennyire lehet —1 elkerülje. Többségük bizony megrendült, mert nem egy esetben helytelenül foglalt állást a múltban, és ezt ma, az ellenforradalmi • események után világosan látja. Mások meg még ma sem látják elég*! világosan, mikor és mennyit \ vétettek az igazság ellen, né- ( pünk érdeke ellen. A tartózkodó magatartás egyes kérdésekben nem feltétlenül ellenséges szándék következrriénye, fakadhat az igazság iránti komoly felelősségérzetből is Mert az ugye furcsa lenne, ha a művésznek túlságosan gyakorta kellene pirulnia elkerülhető tévedések miatt. Egyes tévedések ugyanis gyakorlatilag elkerülhetetlenek. j

Abban™*gyón téved Bariczj

.==elvtárs, hogy a mű-* vészi szépség telén csak az a i hiba, hogy „vannak rossz íz- ( lésű emberek, a hivatásos és i félhivatásos művészek, kritikusok és népművelési munkások között.” Vannak ilyenek < is, de azért azt is el kell is- < merni, akadnak jóízlésűek is. (Az arány megállapítása ebben i persze nagyon szubjektív.) De< érdemes elgondolkozni: vajon l csak a rossz ízlésnek volt-s köze ahhoz, hogy sok volt az« oivasatlan regény, verses ( kötet, stb. Ha összehasonlítjuk ( az olvasott és oivasatlan mű-t

sósorban politikai) tényező mellett a jóízlésnek is szerepe volt a ,.selejtezésben.”

Igaz Baricz elvtánsnak az a megállapítása, hogy az igazság független attól, hogy valaki igaznak tartja vagy sem. Ez nyilván az objektív igazságra vonatkozik. Az egyes személyek véleménye többnyire eltérő az objektív igazságtól. S mert éppen a társadalmi élet lényeges összefüggéseinek megismerése terén „rendelkezünk” a legkevesebb abszolútnak mondható igazsággal — ebben semmi csodálatos nincs. — Engels szerint: „az emberek erkölcsi nézeteiket, tudatosan, vagy tudattalanul végső fokon azokból a gyakorlati viszonyokból merítik, amelyeken osztályhelyzetük alapul — a gazdasági viszonyokból, amelyekben termelnek és kicserélnek.” Véleményem szerint lényegében ez határozza meg az igazról és tévesről, jóról és rosszról, stb. alkotott nézeteinket is. Ez a magyarázata annak, hogy az objektív és abszolút igazság léte tényének elismerése ellenére is rendkívül nagy eltérések lehetnek — s vannak is — abban: ki mit fogad el, mit tart igaznak;

Éppen ezért helytelen, ha valaki a maga igazságát abszolútnak kiáltja ki, s minden ellenkező, vagy részben ellenkező véleményt ehhez mér, ennek alapján utasít el, vita, megcáfolás, megyőzés nélkül. Az abszolút igazság megközelítése az ellentétes vélemények harcával biztosítható, kategorikus kijelentésekkel aligha;

Sem menteni sem igazolni

.... ■. ■ — a művészek

egy részének passzivitását nem akarom, annál inkább sem, mert az emögött meghúzódó politikai állásfoglalás és szándék — egyes esetekben —, ha nem is velünk szemben álló, de bizalmatlanságot árul el. Azt is meg kell azonban mondanom: sok őszinte, becsületes szándékú művész hallgatásának egyik oka a valóság hiteles ábrázolásának következményétől való félelem. Az elmúlt évek néha helytelen gya/

korlátát figyelembe véve, ez a félelem nem alaptalan. Indokolatlan ugyan, mert a régi vezetés hibáinak felszámolása után megvan ma a lehetősége a valóság megfelelő ábrázolásának. Hiba, hogy művészeink egy része ezzel a lehetőséggel eddig még nem élt, s így meg sem győződhetett félelme indokolatlanságáról. Bízom abban, ha művészeink meggyőződnek aggodalmaik alaptalanságáról, bátran hozzányúlnak a mai valóság' ábrázolásához, mint ahogy legharcosabb, leggerincesebb elvtársaink már eddig is megtették.

Igaz, csak annyit írtam: a művésznek az igaz és szép szenvedélyes kutatójának kell lennie. Nem tartottam, s ma sem tartom szükségesnek e- mellett külön hangsúlyozni a nép szenvedélyes szeretetét, nevelésének szükségességét. Ügy gondolom, az igazság és szépség szenvedélyes harcosának lenni egy a dolgozó nép végtelen szeretetével s csak ezzel nevelhetjük;

Nem vezethet jóra, ha az igaz és szép műveket úgy állítjuk szembe egymással, mint Baricz elvtárs teszi. „Inkább száz olyan munkát, amely igaz és esetleg baj van a kifejezés művészi tökéletességével, mint akár csak egy olyan művet, amely a mesterség minden szépségével bir, csak éppen nem igaz.” Nem helyes, ha egyik hibával igazoljuk a másik létjogosultságát, bár végső esetben — jobb művek híján — elfogadható Baricz elvtárs állítása. Legyen minden mű. vészi alkotás igaz is, szép is!

Azt hiszem, mindkettőnk7 — ■ tt" nek célja egy:

igaz és szép szóra bírni mindazokat, akiknek alkotásai segíthetik a szocializmus építését. Ezt kell elérni az ellenséges szándékok elleni harccal az igazságért és szépségért vívott küzdelemmel, a jószándékú, de ma még bizonytalan és néha bizalmatlan művészek meggyőzésével, bátorításával.

Lemle Géza.

PÁL JÓZSEF:

Ó, SZENT LAZ

Mint egy finonnnívü, kecses tUinkó. dalol a fűzön az aranymálinkó.

Lesem, keresem s hallgatom a «lalt. mely a szobámból ily korán kicsap s mikor azt hiszem, végre meglelem — huss!... elröpül a sárga sejtelem $ elviszi a kristály-hangokat.

Helyén már csak a levél bólogat.

Bólint, bólogat s rezdülése most, hogy nem hallhatom már az' aranyost, megkötöz. — Majd a lomb is megpihen, s nem mozdul már köröttem semmi sem. Csak malom mormol s dünnyög a zsilip, pergeti a víz zöldes gyöngyeit: folyvást dünnyög és folyvást háborog. cscreg, csobog, fel-felsustorog, opálszin buborék és habra hab, tajtékra tajték és hullám szalad, gyűrűre gyűrű... — és ez az egész: harsogó, párás, tündér vízesés.

S mint mi nyaranta a hús tus alatt, fürödtek benn a zöldhátú halak.

Fürödtck s mintha játékból csupán, ki-kiugrottak mind, egymás után.

De nem is csak ki, vagy fel, — mintha csak ostromolták volna a víz-falat, s a lezúduló, súlyos víztömeg visszasodorta karcsú testüket, majd legyőzve az ár hullámait ugrásra feszültek uszonyaik s újra s újra a megpróbált úton villant a napfény ezüst hasukon, mert szent láz és lázas igyekezet hajtotta őket, hogy ívóhelyet olyat válasszanak, mint soha még s nőhessen nyugton az új nemzedék. — — — O, szent láz, — mely már bennünk lobogott, mikor ős ősünk dorongot fogott a medvére, védeni otthonát — mivé is nőttél annyi éven át?

Már nem ösztönből, mint ott a halak, tudatból vívunk akadályokat, hogy az utánunkjövők ne vakon, okosan éljenek e csillagon.

S ha puszta küzdés nem lesz majd elég, s kémé — akár a költő életét, az teszi dolgát szívből, emberül, mert a teste csak, ami elmerül, csak teste jár.ja meg a vaksi mélyt páfrányok, csigák halott társaként.

•

KALÁSZ MÁRTON:

HACSATURJÄN

Libben a porhó szőrmés lábbelik alatt, álom-nyűgözte szemmel a pusztába látok: arcuk görbe csontjához finom láz tapad s csak bukdosnak csöpp, lobogó-bajszú

nomádok.

Szél vágtat, hüvelyéből ugró kard visít, izmok rángása robban — majd egy pillanatra a test s a lélek ajzott háborgásait egy láthatatlan kéz a szelídségnek adja.

De riad máris, liheg vad táncuk tovább, hunyó tűz udvarán szökken-zuhan a láb, fel sem szabadult, már kutatna menedéket.

S a bordák mélyiből nyers horkanás szakad, cifrázva a féktelen indulatokat, melyeknek lángja sír s már szinte csontig éget.

* megnyilvánuló káros hatásától veket, könnyen megállapíthat-, ék sem függetleníthették ma- juk, hogy sok egyéb (nem utol-r

A tizenöt éve halott Móricz Zsigmond nyomait keressük ma.

Az országjáró író, akinek jelszava volt: „gyalogolni jó“, aki, míg élt, szinte az egész országot bebarangolta, gyakran megfordult a szép meesekalji városban, Pécsett. Ma, az évforduló alkalmával, kérdezetlenül is róla vallanak az utcák, amelyeknek egykor köméit ta- . posta, a házak, ahová egykor belépett, s az emberek, akik látták és beszéltek vele .. j ,

Először 1934 decemberében szállt lé Móricz Zsigmond a pécsi vasútállomáson a vonatról. Szegődjünk nyomába, s kísérjük el azokra a helyekre, ahol akkori és későbbi pécsi tartózkodásai idején megfordult.

Első utunk a Kulich Gyula utcába visz. 1934 december 12-én, a néhány évvel előbb alakult Janus Pannonius irodalmi társaság meghívására városunkba érkezett író itt, a hajdani vármegye- háza faragott faburkolatos közgyűlési termében mutatta be egyik ifjúkori írását, a szellemes, humoros fordulatokban gazdag „Éjjeli szállás“-t. Ebben a teremben, ahol ma a rangosabb képzőművészeti kiállítások megtekintésére jövünk össze, a pécsiek egykor Móricz Zsigmon- dot hallhatták egy fél órán át szólam. Hogy milyen lehetett a felolvasásának a légköre, a közönségre gyakorolt hatása, Németh László „Égető Eszter“ című regényéből sejthetjük. Németh László ugyanis a regényben egy irodaim: est rajza kapcsán éppen azt beszéli el. hogyan olvasta fel Móricz, ez az erős, nagytestű író valószínűtlenül vékony, szinte nőies hangján az „Éjjeli szállás“-t — Csomorkányon.

A felolvasás után a társaság vezet" a Pannónia szálló földszinti előcsarno kában adtak vacsorát Móricz tiszteleté re. A ma kongó ürességű teremben ahol már hiába keressük ennek a régi

Jjiodaimí séták

in.

estnek a fényét, illetödötten vesszük kézbe a vacsora részvevőiről készült fényképet, amely Móricz Zsigmond mélyen gondolkodó,.komoly arcát is megőrizte. ,

Egy lépésre van innét a Pécsi Nemzeti Színház kupolás épülete. Móricznak, aki ekkor még egy hétig maradt a történelmi levegőjű városban, (egyik készülő munkájához gyűjtött török vonatkozású adatokat) jutott ideje arra is, hogy itt. a színházban is megjelenjék. Épp a „Légy jó mindhalálig“-ot adták, Vaszary Piri vendégfelléptével...

Néhány évvel később, 1938-ban egy teljes hónapot töltött Móricz Baranyában. Az ormánsági egyke problémája hozta megyénkbe, de közben gyakran belátogatott a. városba, s rövidebb-hosz- szabb időt töltött pécsi házak falai között.

Az egyik havas januári napon, 28-án

a szabadlíceum irodalmi előadásán vett részt a városháza első emeleti tanácskozási termében. Az előadás után pécsi képeslapot vásárolt, s üdvözlő szavaival Babits Mihálynak küldte el. Másnap, 29MEGfifvö

A »ANUS PANNONIUS-TÁOSASÁGNAt

y AM BF.CEM&EP HP IY-EW SZERDÁN D.Ub 0P»

KOR PÉCSETT, A VAUMKGYEHAZA KÖZGYŰLÉSI TERMESEN TARTANDÓ

FELOLVASÓ ÜLÉSÉRE

targvsorozat

T. Stwfnyf Miklós: Elnöki megnyitó

2. Halén Oibór: Tanulmány

3. Marczonnay Tibor: Kőkemények

4 Móncr /oigmo/tJ h.bcén a Regnum Christianum egyesületet tüntette ki megjelenésével. A református egyháznak a vasútállomásnál lévó gyülekezeti termében baranyai tapasztalatairól számolt be, s felolvasta „Egy akol, egy pásztor" cínyű elbeszélését.

Akik ma e helyeken megfordulnak, vajon tudják-e, hogy Móricz Zsigmond is járt itt hajdanán? Finom, tapintatos megemlékezés lenne az utókortól, ha legalább egy kis réztábla hirdetné «ZI azon a széken (a színházban és a városházán is), amelyen valaha Móricz Zsip- mond ült.;:

Később, amikor már Móricz visszatért a fővárosba, a Janus Pannonius Társaság is meghívta az írót, hogy a társaság egyik ülésén tartson előadást az egykéről. (Nemrégiben került elő Móricz válaszlevele, mely több pontban érdekeseri' világítja meg az író akkori gondolatvilágát. A terjedelmes levél nyopitatás- ban még nem jelent meg, közlésre vár.)

Móricz a kért előadást ugyan nem tartotta meg, de később is szívesen tátogatott Pécsre. Pécsi tartózkodásai alatt a Nádorban szokott megszállni. Amikor itt Móricz-nyomok után kérdezősködünk, a szálloda mai dolgozói közül Szerb Gyula szívesen elmondja, hogy az író a Széchenyi térre néző 102. szobát szerette. Mint kis srác, ö szokta bevinni hozzá a reggelit, ebédet. Kis Pál, a szálloda fodrásza pedig azt tartja számon, hogy a nála borotválkozó írónak egyszer három pár fülbevalót adott el, aki a csecsebecséket leányainak vitte ajándékba. De az 5 halvány emlékezetükön kívül ma semmi más nem őrzi Móricz emlékét a szállodában. Legalább egy fénykép annak a szobának a falán, amelyben Móricz lakott, vagy egy másik, ahol 1934-ben ünnepi vacsorán vett részt!

Hogy tisztelete intse a mai arrajáró- k at.. j

TÜSKÉS TIBOR