Dunántúli Napló, 1957. június (14. évfolyam, 127-152. szám)

1957-06-09 / 134. szám

_____ w IR ODALMI NAPLÓ cA nwioltj úPizáqa •e!Sis;es!S!!i;t:ssse!ui::!!!zti:::uet9:::::K:£ I JjlűdűÉOM I 9 ® [Művészet ! 9 Mépmüvaíés I ■ 2 9B9&SK *<sssesseees::s£s:359tssastf 3Bxsss££ssssssMes:sss*S9C2?3 Egy képkiállításról MINDJÁRT AZ ELEJÉN meg kell mondani: nagy fába vágta fejszéjét a Pécsi Nemzeti Színiház, amikor Lehár Ferenc romantikus operettjét, A mo­soly országát műsorára tűzte. De rög­tön hozzá kell tennünk azt is, hogy olyan előadást produkálnak!, amely méltán vívja ki a színházlátogató kö­zönség elismerését. A színházismerőknek nem kell kü­lönösebben ismertetni az operett tar­talmát, hiszen Szu-Csong herceg és Liza nagy szerelme, a két szerelmes egymás iránti vágyódása, boldogsága, majd elválásuk felejthetetlen élménye marad annak, aki az operettet egyszer már látta; Úgy gondoljuk, hogy a színházláto­gatók többsége egyetért abban: a mos­tani előadás legnagyobb meglepetése, Szabó Gyula Szu-Csong herceg alakí­tása. Szabó Gyula nem színésznek, ha­nem tanítónak készült, majd matema­tika-fizika szakos tanár lett. A színészi és a tanári hivatás bizony elég messze van egymástól, de úgy érezzük, hogy Szabó Gyula most találta meg igazi hivatását, a színészetet. Meg kell őszin­tén mondani, hogy Szabó Gyula a Ci- gányszerelem Józsi szerepében még nenr nyújtotta azt. amit akkor elvár­tunk tőle. Talán ezért is fogadták sokan viszolyogva a mostani szereplését, hi­szen Szu-Csong herceget eljátszani és jól eljátszani, bizony kemény próba elé állítja az énekest; Már színrelépésekor „megfogja" a kö­zönséget és énekével tapsra készteti a nézőket, megdobogtatja a szíveket. Ez a szerep különösen nehéz, mert el­játszása bizonyos merevséget követel. De Szabó igazi átéléssel egyesíti a me­revséget a könnyed énekléssel s mind­ezt tetézi színészi játékkal. Nemcsak mind énekes, hanem mind színész is kiváló Szu-Csong herceg szerepében. Lichteníels táborszernagy leányát, Li­zát, Bárdos Anna játssza. Szerepét mély átéléssel alakítja, érződik játékán a szerelmes nő vágyódása, a minden akadályt legyőző akarat. Bárdos Anná' már nem egy szerepben tapsolta meg a pécsi közönség s méltán érezzük szín­házunk erősségének. Liza szerepében is a Pécsi Nemzeti Színházban sok tapsot kap, azonban énekével most nem mindenütt nyújtja azt, amelyet a szerep megkíván. Egy-két helyen hang­ja nem találja meg a mélységi és ma­gassági igényeket. Valószínű, hogy éne­ke a további előadások során kicsiszol­ja ezt a hibát. Péter Gizi Mi-t, Szu-Csong herceg húgát játssza és ismét bebizonyította, hogy szélesskálájú színésznő. Beszédé­vel, a magas hanghordozással nagyon ügyesen kelti életre a kínai nőt s kifi­nomult játékéval — nem egy jelenet­ben beszéd nélkül is — sejteti vonzó­dását Hatfaludy Ferenc gróf iránt. Meg­ható abban a jelenetben, amikor Liza és Hatfaludy szökését akarja elősegí­teni. Érezni, hogy amikor segíti a szö­kést, vívódik magával, hiszeh Hatfaludy tetszik neki s ha megszökteti őt, akjkor a fehér férfit nem láthatja többé. Pé­ter Gizi a től^ megszokott kedvességgel játssza Mi-t, ezt a finomlelkű érzékeny kínai leányt; SZABÓ OTTÓ Szu-Csong herceg nagy­bátyját, Csang-ot alakítja jellemében is hitelesen, művészien. Kevés szóval, egy- egy mozdulattal is kifejezésre képes juttatni szándékát, gondolatát. Félelme­tes légkört tud maga köré varázsolni. Őszinte átéléssel mutatja meg az ősi kínai család merev törvényeivel szakí­tani nem akaró és nem tudó életmódot, amely gyűlöletessé teszi személyét. Az előadás kiemelkedő alakítása! Galamlbos György, mint Hatfaludy gróf jól kelti életre a szerelmes fiatal tisztet. Szabó Samu, a Főeunuch, Ber- czeli Tibor Fu-Li a követségi titkár, Bakos László Lichteníels gróf és Dőry Anna, mint Hardeggné járulnak a szép és sok tapsot kiváltó előadáshoz. Külön kell szólnunk a színház balett­karáról, amely tudása legjavát nyújtot­ta. A táncosok nem egyszer kapnak nyilts’zíni tapsot s nem érdemtelenül. Böndi József bebizonyította, hogy nem­csak jó táncos, hanem kiváló koreográ­fus is. Célul tűzte ki, ,hogy a táncok­nak meséjük, önmagukban is befejezett történetük legyen. A célt elérte s olyan produkcióval lepték meg a közönséget, amilyet csak ritkán láthat a pécsi szín­házban. Néha már-már úgy tűnik, hogy . „sok is a jóból", de szívesen nézzük a balettkar művészetét és ebből a jóból a sok sem árt. A helyszűke miatt ha csak egy mondatban is, de külön kell megemlítenünk a szólótáncosokat, Kö­rösi Beát, Dómján Marikát és Böndi Józsefet. Amikor a sikerről beszélünk, szinte természetes, hogy az egész elismerés a darab rendezőjét, Hortobágyi Margi- tot is illeti. A díszletek méltó keretbe foglalják az előadást. Vata Emil munkájának nagyszerűségét mi sem bizonyítja job­ban, mint az, hogy amikor a függöny felmegy, a közönség megtapsolja a dísz­leteket. Különösen a kínai díszlet az, amely sok ötletességről,' munkáról ta­núskodik. Valósággal megdöbbentő pél­dául az a jelenet, amikor a második felvonásban a Buddha-szobor szeme szikrát szór. Ha a díszlettervező munkájáról elis­merően szólunk, nem szabad megfeled­kezni a jelmezekről és a maszkokról sem. Az előbbiek Majoros Teréz és Heriszt János, az utóbbiak Léka László hozzáértését bizonyítják. Nagy feladatot oldottak meg és ezzel méltán részesei a sikernek. Egy külön fejezet kellene ahhoz, hogy a Paulusz Elemér vezényelte zenekar­ról beszámoljunk. Látszik a zenekar já­tékán, hogy Paulusz Elemér sokat fog­lalkozott a zenészekkel. Ez csendül ki az izzó szenvedélyességgel és teljes tudatosság egységével megszólaló hang­szerekből. A stüus követelményeit be­tartva a legmélyebb bensőségessé? hangja áradt a muzsikából. Szépen, kel­lemesen tolmácsolták Lehár örökszép melódiáit; AZ EGÉSZ SZÍNHÁZI KOLLEKTÍVA lelkes munkájának köszönhető, hogy az évadzáró előadás meghozta a várva- várt sikert és olyan élvezetet nyújtot­tak, amelyre nemcsak a színészek, ha­nem a színházlátogatók is kellemesen gondolnak majd vissza. Erről az elő­adásról el lehet mondani: olyan, ami­lyent nem minden nap láthatunk a Pécsi Nemzet: Színházban. Garay Ferenc Képzőművészeti életünk új tagozódásának hatása ideért Baranyába is, legalább is szer­vezeti téren. Képzőművészeink több csoportra oszlottak. A cso- I portok egymásközötti versen- i'gésének első jele, hogy a pécsi i1 ünnepi hetek keretében két külön kiállításon mutatkoznak be. Az első, amely sorrendben ('először nyílt meg, a Baranyai- ' Pécsi Képzőművészek Szinyei 'csoportjának kiállítása. ' Az e kiállításon résztvevő 'művészek nyilván nem vélet- 'len választották Szinyeit alko- | tó példaképüknek s az sem vé­letlen, hogy az országoshírű művészek közül éppen Doma- novszkyt hívták meg vendég­ként kiállításukra, E csoport tagjai a magyar képzőművé­szet nagy nemzeti hagyomá­nyai modem örököseinek te­kintik. magukat. Mivel azon­ban e hagyományok elsősorban festészeti és nem grafikai ha­gyományok, — e kiállítás iga­zán és egyértelműen nem is tükrözheti a kiállító művészek által választott stílusirányza­tot. Nem véletlen, hogy a pro­gram jegyeit elsősorban a ki­állítás a'kvarell- és pasztel- i > anyagában lehet némiképpen (' felismerni, ezen belül is a táj- és zsánerképekben. Ezeken a képeken valóban érződik a kö­zös stílustörekvés, mégis úgy érzem, hogy a kiállítás igazán grafikai anyaga az eredetibb, izgalmasabb. A csak akvarell, illetve pasz- f teliképeket kiállító művészek ' közül elsősorban Bállá Irocska ' és Kelle Sándor tűnik ki meg- f lehetősen kiforrott és rögzített 11 előadásmódjával. Balta Irocs- '' ka képei határozott egyénisé- gű, jellegzetesen női lírát tük­röznek. Színgazdagsága, kom­pozícióinak érdekessége teszi változatossá és ugyanakkor mégis egységes stílusúvá az itt kiállított képeit. Kelle Sándor pásztelljei nem tükröznek kí- Ji sér létezést, a szerző, egy már kialakult és bevált hangon szól bennük s e kialakult hanä gon belül sok szépet tud e&* mondani a pécsi és baranyai tájakról. Juricsaki Erzsébet akvarelljellegű színezett toll- rajzai inkább illusztráció jel­legűek és ezeknél az azonos kifejezési forma bizonyos szür­keséget takar; A többi művészek egyaránt állítanak ki akvarelleket és a szó szoros értelmében vett gra­fikai műveket. A bátrabb mű­vészi törekvéseket és ugyan­akkor kiforrottabb művészi al­kotásokat e művészek rajzai­ban éreztem elsősorban kife­jezésre jutni. Gádor Emil tar­talmában és formájában egy­aránt igen érdekes „özvegy”-e és „Várandóság”-a mellett el­sősorban két finomvonalú, szűkszavúságában is sokat­mondó aktjával tűnik ki. Solta ra Elemérnek illusztráció-szerű tusrajzai, különösen a „Pimpi’* és a „Kertben” igen komoly és egyéni hangulatot képvise­lő értékei a kiállításnak. Bez­zeg/* Zoltán ragyogó humorú kis karikatúráival teszi emlé­kezetessé a kiállítást; A leg­több kísérletező próbálgatást s egyben a legkevésbbé kifor­rott formanyelvet Simon Béla képei képviselték a kiállítá­son. Néhány eredeti hangú lapja például a „Gyár”, — úgy érzem nem e csoport képei kö­zé illik. Más, modemabb hang­vételű képek környezetében jobban érvényesült volna; Egészében a kiállítás anyaga érdekes és szép, de mivel a kiállító művészek többségük­ben szemmellátbatóan nem a grafikát érzik legfőbb alkotó területüknek, így a csoport iga­zi bemutatkozása véleményem szerint egy későbbi kiállítás lesz majd, ahol a grafikai anyag az egyes művészek ki­állított anyagában csak azt a helyet fogja elfoglalni, ameny- nyit egész alkotó tevékenysé­gében valóban elfoglal; (Katona) Galambosi László: t VÁD Hallod?!, .s Fölsírt a gyermek... „Életet!“ kiált a csöndbe ... vérzik a lába, csonka az ökle!... Meghal! — a szemét sohasem láttam... kezét se fogta soha a kezem... parázs az ingem — véres az ágyam — csókolj meg egyszer aranyos Szemem!... — Nyugodj már Anna... halott a gyermek, a műtét szépen sikerült... Aludj..i oly csöpp volt.., — — Nem!... én őt látom — nézd csak, hogy felült — nyöszörög — éhes — két karját látom repdesvc tárja ... jön már... hogy fázom .. < lepkék a réten — száz arany-pillét hajszol a drága... nadrágja tépett — pufók, kis külyke, ne mássz a. fára. — Göndör, nagy fürtök .. hol van az arca? — hol van?! — ó nincsen ... gyilko' az anyja... Megöltem öt — még napot sem látott megöltem öt... még csókot sem érzett... parázs az ingem — könyörülj élet! — Élet... mégegyszer adhassa' néked, egyetlen egyet... gyönyörű szépet... Az építészeti stílusokról Régi hiányt pótol e hetek­ben a városi tanács idegenfor­galmi hivatala: „Műemlék" fel­iratú táblákkal látja el Pécs műemlék épületeit. Több táb- ilán feltünteti az épület stílu­sát és az építés évszámát is, de ^ nem mindegyiken. Ebben a l szöveg elkészítője nem volt (lelég következetes. Például a volt papnevelde* épületén el- I helyezett tábla csak a „barokk " szobordiszes” kapuzatról be­szél, ahelyett, hegy az egész épületről beszélne, hiszen Pécs egyik legszebb barokk műem­léke, és a díszes kapu csak tar­tozéka az épületnek. Igaz, könnyű a készben hi­bát találni, és nem is a hiba­keresés vezet rövid ismerte­tőm megírásában, egy ennél sokkal fontosabb kérdés ide az idegenforgalmi hivatal legyen következetesebb az elkészíten­dő táblák szövegezésében). Az anyagi okok miatt rövid­re fogott szöveg „klasszicista”, „neoklektikus”, „barokk” stb. stílus meghatározásai vajmi keveset mondanak áz átlag ^szemlélőnek, aki nfem folyta­rtott építészeti fttüustanulmá- f nyokat. Ha figyelembe vesz- szúk, hogy az elmúlt években a művészettörténetet éppen eléggé elhanyagoltuk, akkor nem nehéz megállapítani, hogy az átlag szemlélők vannak túl­súlyban. Ezért feltétlenül szük­ségesnek tartom legalább né­hány mondatban ismertetőt adni az építészeti stílusokról. A rabszolgatartó társadalom építészetét csak megemlítem, a történelmi folytonosság ked­véért. Ide tartozik az ókor ke­leti népeinek építészete; Egyip­tom, Mezopotámia, Görögor­szág és Róma építészete töb­bek között. Ez a kor az i. e. 4. évezred és az i. u. IV. évszázad közötti időszakot öleli fel. Kü­lönösen a két utóbbi fontos a későbbi korok építészete szem­pontjából, mert kiérett szerke­zeti és alaktani elemeik alkotó módon termékenyítik meg az elkövetkező századok építésze­tét, sőt még ma is elevenen hatnak. A rabszolga társada­lom bomlása és a hűbéri társa­dalom kialakulásának idején két stílus-irányzat uralkodik; az egyik a bazilika, tulajdon­képpen nem új, hanem a ró­mai „basilica”, vagyis római vásárcsarnok más célra való felhasználása. Jellegzetessége, hogy a főhajó a mellékhajók felé emelkedik. Általában füg­getlenül attól, hogy az épület milyen stílusban épült, lehet bazilikális elrendezésű. Pl. a pécsi székesegyház román stí­lusú, belső térkialakítása bazd- likális. A bazilikák építésének virágkora a IV.—IX. század. A bazilikával egyidőben, de attól függetlenül alakul ki a római birodalom keleti részén a bizánci-stílus, mely a VI.— IX. században ennek a terület­nek átfogó stílusa! de az ortho­• doxia területén még ma is vi­rágzók. A centrális elrendezés jellemzi és a fejlett kupola­rendszer. A bizánci-stílus igen nagy .előszeretettel alkalmazza a mozaikot. Káliétól északra alakul ki a XI.—XII. században a román- stílus, mely a római építészet szerkezeti és alaktani elemeit veszi át és alkalmazza a kor építészeti feladatain. Különö­sen a boltozatot alkalmazza szívesen és fejleszti magas technikai fokra. Ekkor kezde­nek a templomok mellé tor­nyokat építeni, hogy a benne elhelyezett harangok állandó figyelmeztetői legyenek veszély esetén a környéken lakóknak. Alaprajza rendszerint latin ke­reszt. A nagy falfelületek kö­vetkeztében kifejlődik és erő­sen felvirágzik a freskó-festé­szet. A román-stílust a gótikus, vagy csúcsíves-stílus követi, mely szintén Itáliától északra, Franciaország területén alakul ki, a XII.—XIV. században. Forradalmian ujjat hoz ez a stílus; első ízben alkalmaz az építészet vázas szerkezeteket, a csúcsívben összefutó kő borda kát, melyeknek közét könnyű anyaggal töltik ki. A fal itt már csak térelzáró szerepet ját szik és ez lehetőséget nyújt a nagy ablakfelületek kialakítá­sára. Ez viszont az üvegfestést, a vitripictura hihetetlen vi­rágzását hozza magával. A XV—XVI. sz.-ban Itália ismét visszanyeri vezetőszere­pét; itt születik meg az új épí­tészeti stílus, a renaissance. A szó tulajdonképpen újjászü­letést jelent, mivel a kor mű­vészetében az antik görög­római művészet újjászületését vélték felismerni. A renaissance azonban sokkal több, mint újjászületés, ezt már a kortár­sak is' felismerték. Világos, lo­gikus szerkezetű stílus, melyet gazdag omamentális díszítés kísér, mely elsősorban az an­tik díszítőelemeket használja fel. A XVII.—XVIII; század . nagy átfogó stílusa a barokk. A szónak kettős jelentősége van; Általában minden nagy művészeti kor utolsó szakaszát jelenti, szőkébb értelemben véve azonban a renaissance- stílust követő két évszázad mű­vészetét. A szó eredetileg por­tugál eredetű —barucco — igazgyöngyöt jelent. Dinamiká­ra, mozgalmasságra, festőiség- re törekszik. Elveti a konven­cionális törvényeket és elvá­laszthatatlanul egységbe ol­vasztja stíluson belül az építé­szetet, mint anyaművészetet a szobrászattal és festészettel; A barokk utórezgéseként je­lentkezik a rokokó-, copf-, em­pire- és biedermeier-stílus. A rokokó-stílust a díszítő­elemek között gyakran szerep­lő kagylóelemről (rocaille) ne­vezik rokokó-stílusnak. Fővo­násai: a díszítőelemek túlhal- mozása, az egyenes vonalak teljes mellőzése és a kanyargó, túlkönnyú formák szeretete. Ezzel párhuzamosan alakul ki egy józanabb, kiegyensúlyo­zottságra törekvő, az antik nyugalmát igénylő törekvés, a copf, vagy XVI. Lajos-stílus. A francia forradalom a mű­vészetben is elsöpörte a régi világot. Erős, egyszerűsítő fo­lyamat indul meg és ennek eredménye az empire-stilus. Az elszegényedett Ausztria nem bírja a versenyt a pom­pát a végsőkig fokozó francia vetélytársával és kialakítja Becsben a nálunk is hosszú időn át kedvelt kispolgári bie­dermeier stílust. Alapelve a kényelmesség, a tartósság és a finom arájwoke ‘ --~v , Ezek a stífostöredékek első­sorban az iparművészetben (bútor, stb.) jelentkeznek; A barokk szertelenségei után egy bizonyos fokú kijózanodás tapasztalható a művészetben is, mely a klasszicista, vagy új* klasszicista-stilust hozza létre; A XVIII. század végén jelent­kezik és a XIX; század első harmadának végén már le is tűnik. Az antik világ forma­kincsét igyekszik alkalmazni; de nem hatolt be annak lelkü- letébe és megelégedett a for­mák külsőségéé, szolgai után­zásával; A klasszicista-stílus a terepet a romantikus-stílusnak adja át, mely a XIX. század dereka táján válik uralkodó stílussá és a gótikából meríti elemeit, formakincsét, melyeket szolgai módon másol és a középkor csipkefínom kőarchitektúráját nem egyszer öntöttvas szerke­zetekbe ülteti át; Ezzel szinte párhuzamosan alakul ki az eklektikus-stiliisi A szó válogatást jelent. For­makincsét a renaissance ele­mei közül válogatja és alkal­mazza a XIX. századi építé­szeti feladatokra; A századforduló stílusa a szecesszió. A lágy, görbe vona­lakat kedveli, letompítja az éleket és sarkokat, szívesen al­kalmaz stilizált növényi dísze­ket. A vas és beton, valamint a funkcionalizmus hozza létre a bau/iaus-stílust, vagy kocka­stílust, mely a nyugati, kapita­lista társadalom jellegzetes építészeti stílusa a jelenben is; Vele szemben áll a szocialis­ta társadalom új építészeti stí­lusa, a szocialista realizmus, mely a tartalmat és formát egységként kezeli; tartalmi vo­natkozásban az ember szerepét és jelentőségét hangsúlyozza ki, formai téren pedig a nem­zeti sajátosságokat. • Dobiteky István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom